Milyen körülmények között érdekli az embert egy szomszédos ország? Ennek rendszerint megvan a maga hosszú története. Hadd kezdjem időrendben. Mióta gimnazistaként az 50-es évek végétől Ötztalban síeltem, bizonyos időközönként mindig jártam Ausztriába. Azt nem állíthatom, hogy valamelyik osztrák tartományt jól megismertem volna, de van valami benyomásom nemcsak Tirolról, de Steiermarkról és Felső-Ausztriáról is. A legtöbbet persze Bécsben jártam, sokszor meghívtak felolvasásra vagy más kulturális rendezvényekre. Bécsben van a Wespennest című folyóirat székhelye, amelynek évek óta munkatársa vagyok, néhány bécsi íróval megismerkedtem valamelyest az idők során.
Bécs és Ausztria oly mértékben, ahogy ezt
könyvek olvasása lehetővé tudja tenni, Arthur
Schnitzler, Peter Altenberg, Robert Musil, Heimito von Doderer, Elias Canetti
stb. révén mint színterek és irodalmi helyek
kerültek közel hozzám. Tanulmányaim során
az ún. bécsi gondolkodásmóddal Ludwig Wittgenstein,
Rudolf Carnap és Moritz Schlick írásaiban találkoztam.
A Wiener Gruppe fellépése és szövegei jelentősen
befolyásolták azt a képet, amit az irodalmi avantgárdról
alkottam, jóval azelőtt, hogy a szürrealizmus megjelent
volna a láthatáron. Később hozzájött
még egy kis foglalkozás az osztrák történelemmel,
mind a Habsburg birodalom, mind a két köztársaság
történelmével.
Mint sok más újságolvasó, én is
messziről követtem, hogy mi folyik az osztrák politikában,
örültem időnként Kreisky kancellár önfejűségének,
és csodálkoztam némely osztrák ellentmondásosságokon,
ahogy ezek például Waldheim elnök hivatalban levése
idején felszínre kerültek. Josef Haslinger "Az érzelmek
politikája" című esszéjéből értettem
meg néhány számomra addig felfoghatatlan dolgot a
háború utáni osztrák politika történetéből,
amely ezek szerint sokkal jobban eltér Nyugat-Németország
háború utáni történetétől,
mint ahogy az ember gondolta volna. Michael Scharang és Thomas Rotschild
további megvilágító hangsúlyokat adtak
szellemes osztrák jegyzeteikkel. A bécsi Hazel Rosenstrauch,
aki húsz évig élt Nyugat-Berlinben, mindennapi tapasztalaton
világította meg nekem, hogyan különbözhet
egyik város életérzése egy másikétól.
Ezzel be is fejezem az osztrákokkal és az osztráksággal
való találkozásom felsorolását, ami
nem más, mint annak kissé körülményesen
kifejezésre juttatott beismerése, hogy Ausztriából
alapjában véve nem értek semmit.
Erre nem volna érdemes több szót vesztegetni, ha
csupán személyes rigolyáról volna szó,
de azt tapasztaltam, hogy ebben az értetlenségben számos
honfitársammal osztozom, ami ahhoz a feltételezéshez
vezetett el, hogy az értetlenség az Ausztriához való
német viszony legfőbb jellemzője. Felelős pedig
ezért, azt hiszem, mindenek előtt az itt és ott használt
német nyelv. Lehet, hogy a németek nem sokat értenek
- teszem azt - Olaszországból sem, de mivel meg kell erőltetniük
magukat, hogy felfogják, mit mondanak az olaszok a maguk nyelvén,
inkább tudatában vannak annak, hogy jobban kell strapálniuk
magukat, hogy Olaszországból megértsenek valamit,
és ezért inkább belátják, hogy általában
nem sokat értenek Olaszországból. Ausztriával
szemben ez másként van, éppen mert a németeknek
nem kell megerőltetniük magukat, hogy megértsék
az Ausztriában beszélt és írott nyelvet. Bár
Ausztriában más állami zászlóval találkoznak,
más pénzérmékkel és más autójelzéssel,
ezeket mégsem veszik külföldi jelekként tudomásul,
éppen mert ehhez nem járul a külföldiség
legfőbb attribútuma, az idegen nyelv. Következésképpen
a német nyelv tehet arról, hogy a németek nem értik
az osztrákokat. Bár Karl Kraus megmondta, hogy "a többi
nemzettől való különválás óta
Ausztriában már nem beszélnek németül".
Ausztria a németek számára valahogy itt van, alapjában
véve mégsem tudjuk, milyen minőségében
van itt. A németek köztudottan nagyon szeretik Ausztriát,
mint olyan országot, ahova az ember üdülni jár,
különösen szerette Kohl kancellár, aki előszeretettel
használta Ausztriát kísérleti színhelynek,
ahonnan jóbi üzeneteket küldözgethet a hazai adófizetőknek.
Onnan valahogy ártalmatlanabbnak tűntek ezek az üzenetek.
Úgyhogy mindig alig vártuk, hogy megtudjuk, már megint
mit eszelt ki nekünk a kancellár osztrák talajon. A
németek, azt hiszem, főként azért ragaszkodnak
a Németország és Ausztria közötti különbséghez,
mert kifejezetten ragaszkodnak az üdülés és a hétköznapok
különválasztásához. Az élet komolysága
a szemükben csak a határ innenső oldalán kezdődik,
visszatérve a német hétköznapokba. Természetesen
el kell ismerni, hogy az osztrák turista-folklór sokban hozzájárul
ahhoz, hogy kivonja Ausztriából a nehézkedési
erőt. Képeikből ítélve az ország
egy színes léggömbön függ, és az Alpok
díszlete előtt lebeg el a must-vidék lágy lankái
felett.
Miért probléma, hogy nem probléma?
Ausztria tehát itt van, de ez voltaképpen nem probléma,
és nézetem szerint éppen itt a probléma a németek
Ausztriához való viszonyával. A nemproblémának
ebbe a problémájába nemrégiben botlottam, persze
nagy kerülővel, és ezért kezdtem egy kicsit érdeklődni
Ausztria iránt.
Hogy tudjanak követni, hadd mondjak néhány szót
erről a kerülőútról, Ausztria akkor kezdett
engem mint probléma foglalkoztatni, amikor Németországtól
és Ausztriától távol hosszabb időt töltöttem
a frankofon kanadai Quebec tartományban. Ott többször
elgondolkodtam, honnan erednek azok a sajátos érzések,
amelyeket a tartomány lakóival való érintkezés
során veszek észre magamban. Valami itt nem stimmel, gondoltam
eleinte sokszor. Az emberek franciául beszélnek, francia
könyveket és újságokat olvasnak, de egész
máshogy élnek, észak-amerikai módon élnek,
tehát valahogy ellentmondva nyelvük szellemének. A származékszavak
analógiájára származékfranciáknak
tűntek nekem, akik egyszerűen nem hajlandók valódi
eredetükkel azonosulni.
Lassacskán, az ottaniakkal szerzett számos tapasztalat
nyomán kezdtem rájönni, hogy ami érzésem
szerint nem stimmelt, nem a valóság volt, hanem az összevisszaság
a saját fejemben. A fejemben ugyanis a nyelv és az ország
összekeveredett. Azért alakult ki a fejemben ez a kavarodás,
mert benne még egy régi, a romantikus nyelvfelfogásból
eredő hagyomány hatása érvényesült.
E szerint a felfogás szerint, aki ugyanazt a nyelvet beszéli,
ugyanazon szellem gyermeke. Vannak aztán törvényes gyermekek,
és olyanok is, akiket a nagy közös törzsökös
család inkább csak rejtegetne. A frankofon, de egyáltalán
nem francia quebeci környezetben fokozatosan kezdett nekem derengeni,
hogy a nyelv és a nemzeti szellem, a "génie nationale" azonossága,
ahogy ezt a 18. századi Franciaországban hívták,
egy alapvető tévedésből fakad.
A tartomány lakóinak többsége valóban
franciák leszármazottja, akik a 17-18. században vándoroltak
be az akkori Új Franciaországba, de mióta Franciaország
vereséget szenvedett a Brit Királyságtól 1759-ben,
ennek az elveszített észak-amerikai birtoknak a lakói
az egykori anyaországból érkező szellemi és
lakosságbeli utánpótlás nélkül
kénytelenek élni. Ettől kezdve kialakították
saját kulturális hagyományaikat, természetesen
a francia nyelvük sem maradt érintetlen attól a körülménytől,
hogy az észak-amerikai kontinensen élnek. Találkozni
lehet például egy olyan szóval, hogy la drave. A szótárban
ez áll: Drave, folyó Ausztriában. De itt nem arra
vonatkozik, hanem a fában gazdag Kanadában oly fontos faúsztatásra.
A drave szót az angol drive mintájára képezték.
Az angol, skót, ír bevándorlók szomszédsága
egész sor hasonló szóképzést idézett
elő. Az országba látogató franciákból
mindez csúfolódást és idegenkedést vált
ki. Ez a sarjadék hűtlenül kezelte a nyelvi örökséget,
amit rábíztak, valahogy így érzik. Sok francia
számára a quebeciek elfajzott, megszökött utódok,
akiket időről időre újra rendre kellene tanítani.
Nehezükre esik elismerni, hogy a pórázt elvágták
már több, mint 200 évvel ezelőtt, és az
egykori kuzinok rég létrehozták saját klánjukat,
amely saját szabályait követi. Bár nyaralási
úti célként sokra tartják Quebecet, mint a
németek Ausztriát, mert a kanadai dollárt nagyon előnyösen
tudnak váltani, és a franciáknak ott nem kell az angolt
törniük, egymás között élvezettel csúfolódnak
a quebecieken, akcentusukon és amerikánus viselkedésükön.
Miután az országot és a lakóit valamivel
jobban megismertem, hajlamos voltam az ilyen leereszkedés láttán
inkább a quebeciekkel szolidaritást érezni. Egy adott
idő után nem eltévelyedett franciákat láttam
bennük, hanem egy teljesen észak-amerikai népet, amelynek
a többitől eltérően két irányban
kell tartania magát, egyrészt a nyelvével az anglofon
Kanada és az USA nyomasztó túlsúlyával
szemben, másrészt a franciákból áradó
arroganciával és a roppant befolyással szemben, amit
Franciaország a kulturális iparával gyakorol (beleértve
a könyvek termelését és a Párizsban felállított
normákat). Csak Párizs áldása után számít
sokak szemében egy montreali szerző valóban komolyan
veendő írónak.
Ezzel az Atlanti óceán túloldalán szerzett
tapasztalattal kissé más szemmel néztem bizonyos viszonyokat
Európában, különösen a Németország
és Ausztria közötti viszonyt. Bár ez az ország
népességének számán kívül
semmilyen tekintetben nem hasonlít Quebechez, néhány
dolog, ami Ausztria és Németország között
megfigyelhető, ismerősnek tűnt nekem. Az engem kellemetlenül
érintő francia leereszkedésre emlékezve, hirtelen
érteni kezdtem, miért reagálnak az osztrákok
olyan allergikusan egy bizonyos fajta német hozzáállásra.
Be kellett látnom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság
polgáraként a mindent jobban tudás mások számára
terhes szerepébe kényszerülök, ami a társadalom
és piacának volumenéből vezeti le a fölényességhez
való jogot.
Ilyen arroganciát látok például a frankfurti
kommune című folyóirat szerkesztőjének,
Joscha Schmierernek egy kijelentésében, amelyen Erich Hackl
osztrák író szerintem teljes joggal háborodott
fel: "Mi mások volnának az osztrákok, mint délnémetek,
akik kétségtelenül egy régi európai birodalom
öröklött terhét viselik a vállukon. Erre éppen
lehet egy nemzetet konstruálni, ha egy nemzet olyannyira meg akar
konstruálódni."
A nemzeti tébolytól megszállott 19. század
végkicsengése hallatszik ki ebből a megszólalásból.
Ráadásul attól tartok, hogy Joscha Schmierer, aki
velem egy évjáratba tartozik, aki annak idején nagyon
benne volt az internacionalizmusban, mentálisan sosem lépett
ki hazája határai közül, és ebben nagyon
jól reprezentálja, úgy látom, a statisztikai
szempontból eléggé utazáskedvelő németek
többségét. Hogy mintegy két tucat olyan ország
van, ahol spanyolul beszélnek, anélkül, hogy a lakosok
spanyolnak tekintenék magukat, ez nem jutott el az agyukig. Nem
fér a "kultúrnemzet"-hez hasonló fogalmakkal teletömött
fejükbe, hogy a nyelv, kultúra és nemzet semmiképpen
nem függ közvetlenül össze egymással, nem kell,
hogy feltétlenül zárt egészet alkossanak. Aki
németül beszél és ír, így következtetnek
meggyökeresedett identitás-logikájukkal, az a szíve
mélyén német, még ha másmilyen útlevél
van is a zsebében.
Mióta sikerült a hidegháborúból kikerült
két német államot egyesíteni, egyenesen természetellenesnek
tűnik a szemükben, ha a nyelvi és a nemzeti hovatartozás
nem fedi egymást. A "Nyugat" és a "Kelet" eltűnése
óta a németekből még inkább kiveszett
minden arra való késztetés, hogy a "német"-et
többes számban, többfélének gondolja el,
ami egyrészt egy meghatározott nyelvet jelöl, másrészt
egy kulturálisan bevésődött, sajátos mentalitást
és harmadrészt egy állami hovatartozást (állampolgárságot).
Ennélfogva mindig van egy kis bekebelező csengése annak,
ha a németek differenciálatlanul használják
a "kortárs német irodalom" kifejezést, különösen
az olyan írók fülében, akik - mint a német
Svájcban vagy Ausztriában - a német nyelvet használják,
de ezért még nem jogosítottak fel senkit arra, hogy
hozzácsapják őket a német kulturális
export volumenéhez.
A nyelv nemcsak összeköt, ahogy az idealista ünnepi
szónoklatok szeretnék, de el is választ, és
feszültségeket teremt. Egyedül nincs ereje ahhoz, hogy
leküzdje azt a gondolkodást, amely a világot centrumokra
és perifériákra, eredetikre és utánzatokra
osztja. A nyelvekkel ebben a világban nem a hatalmi viszonyoktól
függetlenül bánnak. Az Egyesült Államok domináló
hatalma például egy nyelvet is létrehozott, amely
nyelvészeti szempontból nem is létezik, nevezetesen
az "amerikait". Számtalan Németországban megjelent
könyv állítja magáról, hogy az "amerikaiból"
fordították, míg valójában angolból
fordították őket, egy olyan angolból, amely
nyelvészeti szempontból csak lényegtelen mértékben
különbözik a brit angoltól. Egy eredetileg Torontóban
megjelent könyvet sosem dobnak piacra azzal a megjegyzéssel,
hogy kanadaiból fordították, holott a kanadai angol
nem kevésbé különbözik a brittől, mint
az USA-amerikai. De Kanada lakossága végül is csak egy
tizede az USA-énak, és nemzetközi hatalmi tényezőként
csak marginális szerepe van, és ezért csak a maga
kis részére tarthat igényt az angol nyelvből.
Ha Ausztria ma világhatalom volna, akkor itt-ott a másutt
megjelenő Thomas Bernhard vagy Peter Handke könyveken az állna,
hogy osztrákból fordították őket. Így
azonban Párizsban például ezt írják
"traduit de l'allemand". A németek pedig ebből könnyen
hamis következtetéseket vonnak le.
Ausztria szomszédsága a honfitársaimnak éppen
azt az óriási lehetőséget kínálhatná,
hogy újragondolják a német nyelvhez való viszonyukat,
és ráadásul azt is, amit a "német" mint tulajdonság
olyan megkérdőjelezetlen magától értetődőséggel
jelenteni látszik nekik.
A viták után, amelyeket a Frankfurti Könyvvásárra
Ausztria díszvendégként való szereplése
során osztrák és német mibenlétéről
rendeztek, az volt a benyomásom, hogy ezt a lehetőséget
nem használják ki eléggé. Mit akarnak ezek
az osztrákok, mondta például az egyik pódiumvitában
egy értelemszerűen a volt NDK-ból való irodalmár,
talán külön gettót akarnak maguknak, mint a fogyatékosok
meg a melegek, ahelyett, hogy boldogan fölolvadnának a nagy
egészben? A nyilván az egyesülési mámortól
magával ragadott, Bismarcknak egy derűsebb pillanatából
származó kifejezésével "német kutya
harapta" ember, nem fogott fel semmit. Attól tartok, Németországot
sok ilyen fafej népesíti be. Ezért az északnyugati
szomszédjáért valójában nem érdemes
Ausztriát irigyelni, nemcsak a gazdasági túlsúlya
miatt nem, amelyet hatalmi erővel is átterjeszt errefelé,
hanem talán még inkább az ottaniak felfogásbeli
konoksága miatt.
Ami Ausztriát és Németországot elválasztja,
az nem egy határ, hanem a német nyelv, így szól
az elején felállított tézisem. Ez így
talán nem egészen pontos, mert Karl Kraus szerint a mai német
"az nem nyelv, hanem egy üzem, amelyet előbb, akárcsak
az egész berendezkedést, még működésbe
kell hozni". De ami a két országot összeköti, azzal
se sokkal jobb a helyzet, mivel közelebbről nézve a Duna
se egy folyó, hanem zsilipekkel megszakított duzzasztótavak
láncolata. Így szemlélve abban, ami elválaszt
és ami összeköt, mégiscsak megnyugtató harmónia
uralkodik.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta