Két vén szülének
A kezdet, anno, nem is lett volna olyan menthetetlenül elhibázott:
apja szabó, anyja varrónő, világra jött
négy kiló hússzal, méghozzá két
évvel a nagy fölkelés után, valahol félúton
a Rókus-kórház meg a központi zsinagóga
között; első németleckék mindjárt
az óvodában, privát alapon, mivel anyja hivatalosan
csak háztartásbeli, varrónő meg csak feketén,
"Tanti néni", az idős hölgy, egy itt ragadt emlék
Bécsből?, Berlinből?, "guten Tag", "komm her", "bitte
schön"; úgy ám, aztán úgy tíz tájától
heti két óra német nála szorgosabb egyetemistákkal,
évről évre egészen az érettségiig
("Belőled legyen, ami belőlem nem lehetett, tanulj, fiam",
így becsvágyó apja, anno); a gimnáziumban pedig
volt egy diákújság, az aztán stencilben hozta
első Trakl-ferdítéseit, és ebben még
volt valami sejtelmesen izgalmas.
Aztán jött a stúdium, sok-sok dögunalmas előadással
ŕ la "Thomas Mann és a 20. század", cserébe
a nagy-budapesti rémüldözővel ülhetett egy
padban, nemde ő lett az, aki újra meg újra továbblendítette,
ellátta élete első igazi fordításával,
majd a másodikkal is, aztán a nagy Thomas Bernhard kurta
novellájával, a "Wetterfleck"-kel. És nem a sors intése
volt-e, hogy szabóék fiaként már itt, legelőször
szembesülvén Ausztria legirodalmibb szubsztanciájával
egy ruhadarab százszázalékos megfelelője után
kutatott hiába? Mikor pedig szoknyák és kabátok,
kosztümök és blúzok, zakók és nadrágok
között töltötte gyermekkorát, egy muzeális
Singer-varrógép jólesően monoton zümmögésére
kelt és feküdt, s legjobb játékszere a nagy doboz
volt, telis-tele mindenféle formájú meg színű
gombokkal?
Bizony, intés volt ez, s még vihette volna is valamire,
ha nem hagyja, hogy saját sorsa reménytelenül nihilista
szubjektummá csépelje, puhítsa, kalapálja;
míg egy szép napon a dőreség kietlen földjén
ébredt, válogatás nélkül adta át
magát a leghitványabb férc- meg foltművek közvetítésének,
ahelyett hogy maradt volna az angol és francia úriszabászat
nemes hagyományában.
Mondják, ennyire szigorúnak mégsem kellene lennie
önmagához, mert közben-közben akadtak azért
mértékutáni munkái is, s olyankor minden öltés
életbevágóan fontos volt: a csillogó Eckhart
mester meg a drasztikus Paracelsus, a művészetakaró
Alois Riegl meg az Itália-megszállott Aby Warburg, a Grimm-testvérek,
no és persze Bargfeld fényesen ragyogó csillaga, Arno
Schmidt; aztán, hogy a legfontosabb ki ne maradjon, a tapasztalatok
tapasztalata, Hermann Nitsch és életvallomása, a "Mámorra
készen", szép már csak amiatt is, hogy a "halállal
való foglalkozás" antológiájába készült
- s akkor itt volna a hely, hogy megneveztessenek mind, akik annyiszor,
újra meg újra segítettek rajta: avant toutes choses,
atyja-fia-öccse-bátyja, K. G. alias F.; I. az ő komor-súlyos
képeivel és oly derék Annájával, aztán
W., a frankfurti békesas meg a másik W., az ő szemében
Ausztria legnagyobb élő sportújságírója
("hogy-hogy csak sport-?", vágna itt közbe utánozhatatlanul
rekedt, a számtalan Casablancától visszavonhatatlanul
impregnált basszusbaritonján), innen a Rohrbach menti Marócból;
Cserhátszentiván jóságos amatőrasztrológusa;
bankdirektorrá avanzsált barátja, még a Kertész
utcai ált.-ból és hitvese, már a Ságváriból;
na meg az a másik, a vörös tekergő, aki körülvitorlázta
a világot, hogy a Kék-hegyek lábánál
kössön ki sóskatermesztó gyanánt, úgy
ám; aztán a legfőbb ügyész leginkább
csak a taoistákat bújó könyvtárosa, az
is, szegény, hányszor állt elő kétütemű
Wartburgjával, hogy albérletről albérletre fuvarozza,
ő meg az összes többi - bizony, nagyszerű dolog,
ha valaki ilyen hálót érezhet és tudhat maga
alatt, mögött és körül, és lám,
ez a háló most már szinte magától szövődik
tovább, szemről szemre, hurokról hurokra, fonálról
fonálra, hisz most is: Egon Friedell, Hans-Peter Duerr meg Ottokar
Janetschek után, s már megint, mert a drága rém-üldözőnek
sok volt, nem utazhatott-e a szembeteg Ransmayrral Straelenbe, nem élhetett-e
ott két hónapig a DAAD költségére, s nem
volt-e a bíbelődés az említett szöveggel,
a Morbus Kitaharáról van szó, szép, habár
fáradságos meló: mondjuk, mint a legjobb londoni mértékutáni
szabóságban készült frakk szétbontása,
majd újbóli összeöltögetése, csak immár
egy egészen más figurára; és ott volt az is,
hogy egy remek fiú, Servaas - rendben, elég későn,
de még mindig nem túl későn - megtanította
stickyt sodorni; úgy ám, aztán Ransmayr nyomában
még egy kis Werner Koflert is fordíthatott, két rövid,
ám annál pompásabb szövegecskét.
Ja. És itt aztán felpörögtek az események,
akár egy krimiben, mert történt, hogy az osztrák
irodalomtudomárok válogatott hallgatóságának
ecsetelhette a Morbus hungaricus szabás-varrása előtt,
közben és után leírt vargabetűket, s lám,
nem ott ült mellette az a valaki, akiről akkor még nem
tudta, hogy éppen ő írta azt a szép szöveget
Ransmayrnak arról a megszállottan remek korai szövegéről,
a "Ragyogó pusztulás"-ról, s már a hálók
hálóján nyomozott utána, amikor lehullt a lepel;
és nem sokkal ezután volt, hogy a nagy osztrák festőnek,
Attersee-nek kiállítása nyílt a Szépművészetiben,
a megnyitóra egész buszra való sereglet érkezett
Bécsből, s nemcsak Nitsch meg az ő Ritája ültek
abban a buszban, de, mint hamarosan kiderült, említett szöveg
első kiadója is; és alig telt el néhány
hét, amikor Arno Schmidt első villámlátogatásra
érkezett Budapestre, s most meg egy módfelett rokonszenves
hamburgi ügyvéddel ülhetett a sokkal inkább fél-,
mint alvilági Hádész asztalánál, s lám,
a negyedik vagy ötödik flaska kékoportó után
lehullt az utolsó lepel is, mert kiderült, hogy bizony ő
az a hamburgi ügyvéd, akihez említett kiadó eligazítása
szerint Ransmayr ügyében fordulhat: J. K., egy igazi grandseigneur
Istentől megáldott kedéllyel; s ha most már
úgy is volna, amint attól félni lehet, hogy a szerző
a földkerekség semmilyen tájszólásán
nem szeretné még egyszer viszontlátni ezt az ő
korai szövegét, akkor sem kizárt, hogy még egyszer
elmehetne Straelenbe, s ott aztán előállíthatná
az illető szöveg kétnyelvű kiadásának
első és utolsó példányát, válthatna
egy retúrjegyet az amszterdami gyorsra, az ottani helyiérdekűvel
kivitethetné magát a hűs tenger bordás- meg
borotvakagylókkal telehintett homokpartjára, s a frissiben
elkészült kéziratot, az egyetlent, fölajánlhatná
Neptunnak meg a najádoknak - s akkor ez nem volna más, mint
egy muzeális Singer-varrógép csöppet sem véletlen
találkozása az ottani csapadékmennyiségek ismeretében
korántsem fölösleges esernyővel egy szófoltózó
műtőasztalán, vagy - ami nagyjából ugyanaz
- a mesebeli szabólegény megkésett vándorútja
a férctől az óceánig.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta