Kritikusai csak jóval Conrad halála után próbálták meg rekonstruálni az író úgynevezett lengyel hátterét, amelynek csak kis része épült be közvetlenül a regényeibe. Conrad írásainak nehezen megfogható jelentését azonban nem könnyu pótolni, hiszen még ha sok minden kiderül is a szerző lengyel élményeiről, ismerőseiről és rokonairól, a puszta információ magától még nem teszi letisztulttá azt az alapvető nyughatatlanságot és kényelmetlenséget, amely körül az írások forognak. Végül felismerjük, hogy Conrad munkásságát tulajdonképpen az örökre helyrehozhatatlan számuzetés vagy elidegenedés alkotja. Bármilyen tökéletesen képes is kifejezni valamit, számára mindig úgy tunik, hogy a végeredmény csak közelítése lett annak, amit eredetileg mondani akart, és hogy túl későn mondta, később, mint amikor még talán jól jött volna. Legkietlenebb története, az "Amy Foster" egy kelet-európai fiatalemberről szól, aki útban Amerika felé az angol partoknál hajótörést szenved, és végül az érző, de kifejezésre képtelen Amy Foster férje lesz. A férfi külföldi marad, sosem tanulja meg a nyelvet, és még azután, hogy gyermekük születik Amyvel, sem képes arra, hogy részévé váljon annak a családnak, amelyet pedig együtt hoztak létre. Amikor már a halálán van, delirál, és valami furcsa nyelven mormog, Amy elcseni a gyermeket, és elhagyja férjét, átadva őt a végső kétségbeesésnek. Sok más Conrad-történethez hasonlóan itt is egy együttérző alak, a házaspár orvos ismerőse az elbeszélő, de még ő sem enyhíthet a fiatal férfi elszigeteltségén, bár Conrad azt sejteti az olvasóval, hogy talán módjában állt volna. Nehéz úgy olvasni az "Amy Foster"-t, hogy az embernek közben eszébe ne jusson, hogy Conrad bizonyára félt attól, hogy valahogy így hal majd meg ő is, vigasz nélkül, egyedül, és egy olyan nyelven mondja ki utolsó szavait, amelyet senki sem ért.
Próbálok megkésve narratívát erőltetni az életemre
Az új körülmények között az első elkönyvelnivaló az otthon és az anyanyelv elvesztése, és Conrad zord leírása szerint ez a veszteség jóvátehetetlen, szüntelenül kínzó, húsbavágó, turhetetlen és mindig kiújuló - ezért kaptam magam azon, hogy hosszú évek óta úgy olvasom és írok róla, mint valami cantus firmus ról, személyes élményeimhez adódó kitartó alaphangról. Úgy tunt, munkám során évek óta ugyanazt csinálom, csak éppen mindig mások írásain keresztül. Csak 1991 őszének elején döbbentett rá egy ronda orvosi diagnózis a saját halandóságomra, amelyről pedig már azelőtt is tudnom kellett volna, hogy azon kaptam magam: azért keresek értelmet az életemnek, mert veszélyesen közel van a vége. Pár hónap múltán, mikor még mindig új állapotomat próbáltam megemészteni, azt vettem észre, hogy hosszú, magyarázkodó levelet fogalmazok az anyámnak, aki már majd' két éve meghalt, és ebben a levélben próbálok megkésve narratívát erőltetni az életemre, amelyet addig többé-kevésbé szervezetlenül, szétszórtan, központ nélkül hagytam magára. Annak idején az egyetemen viszonylag szép karriert futottam be, elég sokat írtam, és írásaimmal, beszédeimmel, és azzal, hogy aktív voltam a palesztin és általában a közel-keleti vagy iszlám, valamint antiimperialista ügyekben, (a "terror professzora"-ként) irigylésre teljesen méltatlan nevet szereztem magamnak, de ritkán álltam meg, hogy ezt az egész összevisszaságot értelmezzem. Kényszeresen dolgoztam, nem szerettem, és ezért alig jártam nyaralni, csináltam a dolgom, és közben olyasmikkel, mint ihlethiány, depresszió vagy írói terméketlenség, egyáltalán nem foglalkoztam.
Aztán pedig hirtelen ott találtam magam ebben a helyzetben, hogy van valamennyi, de nem túl sok időm arra, hogy átvizsgáljam az életemet, amelynek furcsaságait addig úgy fogadtam el, mint valami természeti törvényt. És megint arra eszméltem, hogy Conrad már ott volt előttem mindenütt - azzal a különbséggel, hogy ő európai volt, aki szülőhazáját, Lengyelországot elhagyva angol lett, tehát többé-kevésbé egy világrészen belül költözött el. Én Jeruzsálemben születtem, és ott is töltöttem legfogékonyabb éveim nagy részét, míg aztán 1948 után családunk Egyiptomba menekült. Viszont mindig elit gyarmati iskolákba jártam, amelyeket a britek arra találtak ki, hogy kineveljenek egy olyan arab nemzedéket, amelyet természetes szálak fuznek Nagy-Britanniához. Az Egyesült Államokba költözésem előtt az utolsó ezek közül a kairói Victoria College volt, ahol gyakorlatilag azokat az arabokat és levanteieket képezték, akik majd átveszik a hatalmat, ha a britek már nem lesznek ott. Kortársam vagy osztálytársam volt például Husszein jordán király, és egy sor jordán, egyiptomi, szír és szaúdi fiú, akikből miniszterek, miniszterelnökök és vezető üzletemberek lettek, az iskola főprefektusa és legfőbb inkvizítora pedig kisfiúkoromban a ragyogó Michel Shalhoub volt, akit a moziból mindenki Omar Sharifként ismer.
Amint a VC tanulója lettem, kaptam egy iskolai kézikönyvet, amelyben szabályok sora szabta meg az iskolai élet minden egyes mozzanatát - hogy milyen egyenruhát kell viselnünk, milyen sportfelszerelésre van szükség, mikor vannak az iskolai ünnepek, hogy járnak a buszok, és így tovább. De az iskola legfőbb szabálya, amely rögtön az első lapon állt, így szólt: "Az iskola nyelve az angol; ha valaki más nyelven beszél, azt megbüntetik." A diákok között pedig nem voltak angol anyanyelvuek. A tanárok mind britek voltak, mi pedig mindenféle arabokból, örményekből, görögökből, olaszokból, zsidókból és törökökből álló vegyes társaság. Arabul viszont mindannyian, vagy legalábbis majd' mindannyian beszéltünk - sokan pedig emellett franciául is -, úgyhogy lehetőségünk volt rá, hogy közös nyelvbe menekülve védekezzünk az ellen, ami akkor számunkra jogtalan gyarmati erőszakoskodásnak tunt. A brit gyarmati hatalom akkor, közvetlenül a második világháború után a végét járta, és ez a mi figyelmünket sem kerülte el, bár olyasmire nem emlékszem, hogy a korombeliek közül bárki is ilyen határozottan megfogalmazott volna valamit ezzel kapcsolatban.
Az én helyzetemet ráadásul még az is bonyolította, hogy bár szüleim mindketten palesztinok voltak - anyám názáreti, apám jeruzsálemi -, apám az első világháborúban amerikai állampolgárságot kapott, amikor Franciaországban Pershing alatt az AEF-ben szolgált. Eredetileg 1911-ben, 16 évesen hagyta el Palesztinát, amely akkor a török birodalomhoz tartozott, hogy be ne sorozzák a Bulgária elleni háborúba. Inkább az Államokba ment, ahol pár évig tanult és dolgozott, majd 1919-ben tért vissza Palesztinába, hogy üzleti vállalkozásba kezdjen az unokatestvéreivel. Mellesleg azzal, hogy egy szembeötlően arab családnévhez, mint a Said, ez a valószínutlenül brit keresztnév járul (anyám születésem évében, 1935-ben nagy tisztelője volt a walesi hercegnek), fiatalkoromban mindenütt kényelmetlenül kiríttam a tanulók közül: egy palesztin, aki Egyiptomban jár iskolába, angol keresztneve van és amerikai útlevele, de nincs biztos identitása. Ráadásul kibogozhatatlan módon kevertem az anyanyelvemet, az arabot, és az iskolai nyelvet, az angolt is: sosem tudtam, melyik az első nyelvem, úgyhogy igazából egyikben sem érzem otthon magamat, noha mindkettőn álmodom. Ha mondok valamit angolul, mindig rajtakapom magam, hogy arabul is visszhangzom magamban, de ez fordítva is így van.
Ezekről a dolgokról akkoriban töprengtem néhány hónapig, amikor a diagnózis miatt, kényszerből a végső kérdésekre terelődött a figyelmem. De úgy látszik, ezt is a magam sajátos módján intéztem. Kezdetek címu könyvem szerzőjeként ott találtam magam a gyermekkoromban, Jeruzsálemben, Kairóban, és Dhour el Shweirben, a libanoni hegyi faluban, amelyet utáltam, de ahova apám évről évre mindig nyaralni vitt bennünket. Azon kaptam magam, hogy újraélem fiatalságom elbeszélhető tanácstalanságait, állandó kétségeit, és azt az érzést, hogy nem jó helyen vagyok, hogy mindig úgy tunik, mintha rossz sarokban állnék, olyan helyen, amely mindig elmosódik, ha megpróbálom meghatározni vagy leírni. Emlékszem, hogy felteszem a kérdést magamnak: miért nem lehetett átlagos családi hátterem, tiszta egyiptomi, vagy tisztán valami más, hogy ne kelljen nap mint nap olyan pedáns kérdésekkel szembesülnöm, amelyek azokat a szavakat firtatják, amelyek mögött nem áll stabil identitás. Az volt a legkínosabb a helyzetben, hogy az angolok és az arabok hadban álltak egymással, és viszonyuk idővel egyre inkább elmérgesedett. Conradnak ilyesmivel nem volt gondja, lévén, hogy amikor Lengyelországból Franciaországon keresztül Angliába utazott, végig Európán belül maradt. Nekem egész neveltetésem anglocentrikus volt, úgyhogy sokkal jobban ismertem a brit, sőt az indiai történelmet és földrajzot (ezek kötelező tantárgyak voltak), mint az arab világét. De annak ellenére, hogy arra tanítottak, hogy angol iskolásként vélekedjem és gondolkodjam, azt is megértették velem, hogy idegen vagyok, Más, nem-európai; arra okítottak a nevelőim, hogy tudjam, hol a helyem, és ne próbáljak britté válni. Nyelvi, kulturális, faji és etnikai szakadék volt őköztük és Miköztünk. Egyáltalán nem könnyítette meg a dolgaimat, hogy az anglikán egyházba születtem, ott kereszteltek meg, és ott is konfirmáltam, de ugyanitt énekelték az "Előre keresztény katonák" és a "Grönland jeges csúcsairól" típusú himnuszokat, amelyek alatt egyszerre éreztem magam agresszornak és az agresszió elszenvedőjének. Egyszerre voltam wog [arab - pejoratív] és anglikán, tehát folytonos polgárháborúban álltam magammal.
1915 tavaszán kirúgtak a Virginia College-ból, kidobtak, mert bajt kevertem, ami annyit tett, hogy jobban látszottam, és könnyebben el tudtak csípni, mint a többi srácot a mindennapos csetepaték során, amelyekben Mr Griffith, Mr Hill, Mr Lowe, Mr Brown, Mr Maundrell, Mr Gatley és az összes többi brit tanár állt az egyik oldalon, mi, a tanulók pedig a másikon. Tudat alatt mindannyiunkban benne volt, hogy a régi arab rendszer recseg-ropog: Palesztina elbukott, Egyiptom Farouk király és udvara masszív korrupciója miatt imbolyog (a Gamal Abdel Nasszert és szabad hivatalnokait hatalomra juttató forradalom csak 1952 nyarán jött), Szíriában viharos sorozatban zajlottak a katonai puccsok, Irán pedig, amelynek sahja épp akkoriban házasodott össze Farouk lánytestvérével, 1951-ben ment át az első súlyos válságon, és így tovább. Az olyan rassztalanítottak kilátásai, mint amilyenek mi voltunk, annyira bizonytalanok voltak, hogy apám úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a lehető legmesszebbre küld el - jelesül egy Massachusetts északnyugati csücskében levő, zord, puritán iskolába.
Életem legnyomorultabb napja volt, 1951 szeptember elején, amikor apám és anyám lerakott ennek az iskolának a bejáratánál, és egyből visszaindultak a Közel-Keletre. Nemcsak az iskola rideg és kifejezetten erkölcsös légköre miatt, de mert én voltam az egyetlen ott a gyerekek közt, aki nem született amerikai volt, akinek más volt a kiejtése, mint amit elvártak, és aki nem baseballon, kosárlabdán és futballon nőtt fel. Életemben először itt kellett meglennem a nélkül a nyelvi környezet nélkül, amely alternatívát jelentett az ellenséges angolszászok érdeklődésével szemben, akiknek a nyelve nem volt az enyém, és akik nem titkolták, hogy alantasabb, és bizonyos rosszallással kezelt rasszba tartozom. Aki valaha is átélte a gyarmatokon szokásos köznapi gáncsoskodást, az biztosan érti, miről beszélek. Egyik első dolgom az volt, hogy felkerestem egy egyiptomi származású tanárt, akinek egy barátunk adta meg a nevét Kairóban. "Beszélj Neddel - mondta ez a barátunk -, ő majd segít, hogy nyomban otthon érezd magad." Egy szép szombat délután átbaktattam Nedhez, és bemutatkoztam az inas, sötét férfinak, aki a teniszedzéseket tartotta, és mondtam neki, hogy a kairói Freddie Maalouf küldött hozzá. "Ó, igen - mondta a teniszedző meglehetősen fagyosan - Freddie." Ezután egyből arabra váltottam, de Ned felemelt kézzel szakított félbe. "Nem, testvér, velem ne beszélj arabul. Én otthon hagytam mindent, mikor Amerikába jöttem." Ez volt az utolsó csepp.
A Victoria College-ban alapos volt a képzés, úgyhogy a massachusettsi bentlakásos iskolában is jól teljesítettem, első vagy második voltam a százhatvan fős osztályban. Viszont úgy vélték, hogy morális kívánnivalókat hagyok magam után, mintha titokzatos módon valami nem lett volna teljesen rendben velem. Végzéskor például nem engedték, hogy én mondjam a búcsúbeszédet vagy köszöntőt, mert állítólag nem érdemeltem ki ezt a tisztet - ezt a morális ítéletet azóta sem tudom se megérteni, se megbocsájtani. A szünetekben visszautaztam a Közel-Keletre (a családom továbbra is ott élt, 1963-ban költöztek Egyiptomból Libanonba), mégis azon vettem észre magam, hogy teljesen nyugati ember lettem; a college-ban és posztgraduálisan is irodalmat, zenét és filozófiát tanultam, és ezeknek persze semmi köze nem volt a hagyományaimhoz. Az ötvenes években az arab világból érkezett diákok kivétel nélkül természettudósok, orvosok és mérnökök lettek, vagy Közel-Kelet-szakértők, akik a Princetonon, a Harvardon, vagy más hasonló helyeken diplomáznak, utána pedig hazamennek, hogy az otthoni egyetemeken tanítsanak. Nekem persze különböző okokból nem sok közöm volt hozzájuk, és emiatt még inkább erősödött bennem a saját nyelvemtől és hátteremtől való elszigeteltség. 1963 őszére, amikor New Yorkba kerültem, hogy a Columbián tanítsak, már csak egzotikus, de tulajdonképpen lényegtelen vonásomnak tartották, hogy az arab országokból jöttem - valójában arra emlékszem, hogy a legtöbb ismerősöm és kollégám a könnyebb és kevésbé konkrét "közel-keleti" jelzőt használta, amely biztosan nem sértő, és nem azt, hogy "arab", vagy főleg nem azt, hogy "palesztin". Egy ismerősöm, aki már régebben ott tanított, később elmondta, hogy miután felvettek, a tanszéket úgy tájékoztatták, hogy alexandriai zsidó vagyok! Emlékszem, hogy a Columbián az idősebb kollégák befogadtak, sőt még keresték is a társaságomat, mert egy-két kivétellel mindannyian a "mi" kultúránk ígéretes, nagyon is ígéretes fiatal tudósát látták bennem. Minthogy az arab világ felé nem irányult politikai tevékenység, rájöttem, hogy tanítási és kutatási céljaim, amelyek kanonikusak voltak, bár nem tejesen ortodoxak, megtartottak a határok között.
"Közel-keleti" professzor
A nagy változást az 1967-es arab-izraeli háború hozta, amellyel egyidőben a campuson is intenzív politikai tevékenység folyt az emberi jogok és a vietnámi háború miatt. Persze mindkét fronton ott találtam magam, de további nehézséget okozott, hogy a palesztin ügyre felhívjam a figyelmet. Az arab vereség után újult erővel éledt fel a palesztin nacionalizmus, amelyet a főként Jordániában és az újonnan elfoglalt területeken muködő ellenállási mozgalmak képviseltek. Barátaim és rokonaim közül többen részt vettek ezekben, és amikor 1968-ban, 69-ben és 70-ben Jordániában jártam, sok kortársam gondolkozott hozzám hasonlóan. Az Egyesült Államokban persze - néhány figyelemreméltó kivételtől eltekintve - sem a háborúellenes aktivisták, sem Martin Luther King hívei nem fogadták el politikai állásfoglalásomat. Ekkor éreztem először, hogy teljesen megosztottá tesz az az új radikális nyomás, amely hátteremből, nyelvemből, illetve az Egyesült Államok-beli bonyolult igényeket támasztó helyzetből adódott, mert itt ellenezték mindazt, amit mondtam, és valójában megvetették a palesztin igazságkeresés eszméjét - mert antiszemitának és náci jellegunek találták.
1972-ben kutatási szabadságon voltam, és az alkalommal élve Bejrútban töltöttem az évet. Főleg az arab filológia és irodalom tanulmányozásával telt az időm; ezzel, legalábbis ilyen mélységben, még sosem foglalkoztam azelőtt, most viszont úgy éreztem, hogy túlzottan hagytam elhatalmasodni a különbséget szerzett identitásom és a velem született kultúra között, amelytől eltávolodtam. Másképpen megfogalmazva, egzisztenciális és, úgy éreztem, politikai szükségletem is, hogy a két énemet összhangba hozzam, mert az, amit korábban "Közel-Kelet"-nek neveztek, az izraeliek és a palesztinok közti ellentétté változott át, ami engem is beszippantott, mégpedig, és ez meglehetősen ironikus, legalább annyira azért, mert képes vagyok használni az amerikai akadémikus és értelmiségi nyelvet, mint születésem véletlene révén. A hetvenes évek közepéig abban a gazdag, de nem irigylésre méltó pozícióban voltam, hogy két homlokegyenest szembenálló alkotórészből beszéltem, egy nyugatiból és egy arabból.
Amennyire emlékszem, mindig is megadtam magamnak a lehetőséget, hogy ne álljak be ama sáncok mögé, amelyekkel a kortársaim védekeztek, és amelyek mögé kortársaim behúzódtak. Hogy ez azért volt-e így, mert teljesen más voltam, tényleges kívülálló, vagy inkább mert alapvetően magányos természetu vagyok, nem tudom, mindenesetre az tény, hogy annak ellenére, hogy megbékéltem egy sor intézményes szokással, mert úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, valahogy magamban mégis ellenálltam nekik. Nem tudom, hogy mi miatt voltam ilyen visszahúzódó, de még amikor a legnyomorultabbul magányos voltam, és senkivel sem voltam egy hullámhosszon, akkor is szilárdan kitartottam közönyös távolságtartásom mellett. Talán irigyeltem azokat az ismerősöket, akiknek ez vagy az volt a nyelvük, akik egész életük során végig ugyanott éltek, akik bevett módon intézték a dolgaikat, akik igazán tudtak tartozni valahova, de a magam részéről nem emlékszem, hogy ezek közül bármelyikről akármikor is azt gondoltam volna, hogy lehetséges számomra. Nem mintha különlegesnek tartottam volna magamat, inkább csak nem illeszkedtem be azokba a helyzetekbe, amelyekben benne találtam magam, és nem esett nehezemre, hogy elfogadjam ezt a felállást. Mellesleg mindig is vonzottak a konok autodidakták, a különböző beilleszkedési zavarokkal küzdő értelmiségiek. Részben éppen a sajátos, minden elővigyázatosságot nélkülöző látásmód miatt tett rám hatást az írók és muvészek közül például Conrad, Vico, Adorno, Swift, Adonis, Hopkins, Auerbach, Glenn Gould, hiszen az ő stílusuk vagy gondolkodásmódjuk mindenekfölött individualista, és teljesen utánozhatatlan, akik számára a kifejezés médiuma, legyen az zene vagy szó, kivételesen jelentőségteljes, nagyon kidolgozott, és a lehető legtudatosabb. Nem pusztán önmegteremtésük ténye, hanem az tett rám mély benyomást, hogy vállalkozásuk szántszándékkal és kimunkáltan helyezkedik el a történelem általánosságában, amelyet ab origine alámostak.
Miután bonyolult és asszimilálhatatlan múltamat elsüllyesztendő fokozatosan hagytam, hogy felöltsem az amerikai tudományos beszélő profi hangját, ellenpontokban kezdtem írni és gondolkodni, és élményeimnek mindkét, teljesen elütő felét használtam, egyszerre arabként és amerikaiként, hadd dolgozzanak együtt és egymás ellenében is. Ez a tendencia 1967 után kezdett formát ölteni, és jóllehet bonyolult volt, mégis izgalmas. Az a felismerés hozta muködésbe az első önérzékelés-, és nyelvhasználat-változást, hogy miközben alkalmazkodtam az Államok olvasztótégelyében zajló élet dolgaihoz, akarva-akaratlanul is el kellett fogadnom az érvénytelenítés elvét, amelyről Adorno olyan érzékletesen beszél a Minima Moraliá ban: "Az emigráns múltja, mint tudjuk, érvénytelenné válik. Korábban biztos bezáratás volt, ma intellektuális élmény, amelyet közvetíthetetlennek és honosíthatatlannak tartanak. Ha valami nem tárgyiasul, az nem számlálható és nem mérhető, ezért nem létezik. A tárgyiasulás viszont ezzel elégedetlenül saját ellentétére is átterjed, arra az életre, amely közvetlenül nem aktualizálható; minden, ami csupán gondolatból és emlékezetből él. Erre külön kategória jött létre. Ezt hívják »háttér«-nek, és a kérdőíveken megjegyzésként van ott, a nem, a kor és a foglalkozás alatt. A merény zárásaképpen az életet végighurcolják az egyesült statisztikusok diadalmas automobilján, és többé a múlt sincs már biztonságban a jelentől, mert a jelen emlékezete másodjára is feledésbe meríti azt."
Családom és magam számára az 1948-as katasztrófa (ekkor 12 éves voltam) politikamentesen zajlott. Húsz évvel azután, hogy elvették mindenüket, és számuzték őket otthonaikból és vidékükről, a legtöbb palesztin menekültként él, és nem a múlttal békél meg, mert az elveszett, érvénytelen, hanem jelenével. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy iskolásként, mikor beszélni tanultam, és olyan nyelvre tettem szert, amellyel az Egyesült Államok polgáraként élhetem az életem, bármi olyasféle szenvedés ért volna, mint az első generációs palesztin menekülteket, akik szétszóródtak az arab világban, ahol turhetetlen törvények tették lehetetlenné számukra, hogy meghonosodjanak, dolgozzanak, utazzanak, havonta jelentkezniük kellett a rendőrségen, sokukat borzasztó táborokba kényszerítették, Bejrútban például Sabrába és Shatilába, ahol 34 évvel később mészárlások voltak. Ezzel szemben én a történelem elnyomásának éreztem, hogy körülöttem mindenki Izrael győzelmét ünnepli, szörnyu fürge kardjukat, ahogy Barbara Tuchman találóan megfogalmazta, Palesztina eredeti lakosságának rovására, akik hirtelen arra eszméltek, hogy újra és újra kénytelenek azt bizonygatni, hogy valaha léteztek. "Palesztinok nincsenek," mondta Golda Meir 1969-ben, és ez, sokakkal egyetemben engem is arra a kissé botrányos viselkedésre indított, hogy helytelenítsem kijelentését, hogy belemenjek egy vagyonelkobzásokkal és veszteségekkel teli történet előszámlálásába, hogy mindent elsoroljak percről percre, szóról szóra, hüvelykről hüvelykre, Izrael létrehozásának, fennállásának és eredményeinek igaz történetén kezdve. Egy szinte teljesen negatív anyagon dolgoztam, valami olyanon, ami nem is létezik, azon a nem-történelmen, amelyet a szemhunyások, a téves jellemzések és a cáfolatok ellenére is láthatóvá kellett tennem.
Egyértelmuen ez késztetett arra, hogy az írás és a nyelv fogalmait újragondoljam, ugyanis ezeket eddig adott szöveggel vagy szubjektummal megszemélyesítve kezeltem - mint például a regény története, vagy a narratíva fogalmának témája a fikcionális prózában. Ekkor a szubjektum kialakulása, a nyelv formát öltése került érdeklődésem középpontjába - és az írás mint ilyen és ilyen célt szolgáló valóságok konstrukciójának eszköze. Ez a hatalom és a megjelenítések világa, amely írók, politikusok, filozófusok sorozatos döntései által jön létre, s amelyek felkínálnak vagy körvonalaznak egy valóságot, míg háttérbe szorítják a többit. Az első ilyen módon elkészített kísérletem az 1968-as "Az arab képmása" címu tanulmány volt, amelyben leírását adtam annak az arab-képnek, amelyet az újságok és egyes tudományos szövegek azáltal manipuláltak, hogy teljesen mellőzték azt a történelmet, és azokat az élményeket, amelyeket én és a hozzám hasonló arabok éltek át. Írtam még egy hosszabb tanulmányt az 1948 utáni arab prózáról, amelyben az elbeszélő szál töredezettségét, csipkézett jellegét ismertettem.
A hetvenes években európai és amerikai irodalomról tartottam kurzusokat a Columbián és másutt, és apránként bekerültem a közel-keleti és nemzetközi politika bizonyos diskurzusaiba. Itt érdemes megjegyeznem, hogy azalatt a negyven év alatt, mióta tanítok, még sosem tanítottam mást, mint a nyugati kánont, és főleg nem tanítottam soha semmi közel-keletit. Régóta tervezgettem, hogy meghirdetek egy modern arab irodalom kurzust, de végül nem jutottam hozzá, és már harminc éve szándékomban áll szemináriumot indítani Vicóról, és Ibn Khaldúnról, a nagy tizennegyedik századi történetíróról és történetfilozófusról. De mint a nyugati irodalom tanára, tevékenységemnek ezt a másik aspektusát nem vittem be a tanterembe. Érdekes módon éppen az, hogy továbbra is írtam és tanítottam a tárgyamat, támogatókat és olyan egyetemi vendéglátókat jelentett, akik azért hívtak meg, hogy exkuzáló előadást tartsak, amely irodalmi témájával feledteti kínos politikai tevékenységemet. Aztán voltak olyanok is, akik "a népem"-ért tett erőfeszítéseimről beszéltek, de egyetlen alkalommal sem ejtették ki a szájukon a népem nevét. A palesztin szót ekkor még mindig jobb volt nem használni.
Palesztina még az arab világban is sok szidalmat hozott a fejemre. Amikor a Jewish Defence League 1985-ben nácinak nevezett, egyetemi irodámat felgyújtották, családomnak és nekem számtalan halálos fenyegetést küldtek, de amikor Anvar Szadat és Jasszer Arafat (a megkérdezésem nélkül) engem bízott meg azzal, hogy a béketárgyalásokon Palesztinát képviseljem, alig tudtam eljönni otthonról, úgy rám rohant a média, és szélsőbaloldali nacionalista ellenségeskedések célpontjává váltam, mert túl liberálisnak tartottak Palesztina kérdésében, illetve az izraeli zsidók és palesztin arabok együttélésének dolgában. Kitartottam azon meggyőződésem mellett, hogy egyik fél számára sem létezhet fegyveres megoldás, csak békés rendezési folyamat, és a vagyonuktól megfosztott és katonasággal elfoglalt palesztinok igazságtételben részesítése jöhet szóba. Szintén nagyon kritikus voltam a "fegyveres harc" típusú klisékkel, illetve a forradalmi kalandorkodással szemben, amely ártatlanok halálát okozta, de politikailag nem vitte előre Palesztina ügyét. "A magánélet ítélete saját arénájában látható - írja Adorno. - A szó igazi értelmében vett lakás már lehetetlen. A hagyományos lakhelyek, ahol felnőttünk, turhetetlen méreture duzzadtak: a kényelem legutolsó csökevényéért is a tudás elárulásával fizetünk, és minden egyes apró menedékért családi érdekek ósdi egyességeivel." Majd még hajthatatlanabbul folytatja: "A ház a múlté... A legjobb eljárás mindezek ismeretében még mindig az el nem kötelezettség, a függőben levés: az, hogy az ember mindaddig, amíg a társadalmi rend és az egyén szükségletei nem tolerálnak semmi mást, önálló életet éljen, de ne fektessen súlyt arra, hogy ez társadalmilag alapvető és egyénileg megfelelő. »Még az is a jószerencsém része, hogy nincs házam« - írta Nietzsche már a Vidám tudomány ban. Ma még azt is hozzá kellene tennünk: az is a morál része, hogy ne legyünk otthon az otthonunkban."
Én a magam részéről képtelen voltam el nem kötelezett vagy függő életet élni: nem haboztam egy kivételesen népszerutlen ügyben hangot adni hovatartozásomnak. Másrészt mindig fenntartottam magamnak a jogot, hogy kritikus legyek, még akkor is, ha a kritika összeütközésbe került a szolidaritással, vagy azzal, amit a többiek a nemzeti lojalitás nevében elvártak. Az ilyen pozíció mindig határozottan, szinte tapinthatóan kényelmetlen, különösen pedig akkor, ha a két alkotórész kibékíthetetlensége adott, és két életet igényelnének.
Szekuláris hangvétel - függés és árulás között
Írásaimban a könnyebb átláthatóságra törekszem, arra, hogy megszabaduljak a tudományos zsargontól, és ha bonyolult ügyről van szó, ne rejtőzzem eufemizmusok és körülírások mögé. A "világiasság" nevet adtam ennek a hangnak, és ezzel nem a városból jött ember fáradt illedelmeskedésére célzok, hanem olyan értő és félelem nélküli attitudre, amellyel felfedezhetjük a világot, amelyben élünk. A "szekuláris" és "szekularista" "földi" dolgokra értett, Vicótól és Auerbachtól származtatott közös tövu szavak. Ezekben a szavakban, amelyek a Lucretiustól Gramsciig és Lampedusáig tartó olasz materialista hagyományból származnak, a Hegelnél, Marxnál, Lukácsnál és Habermasnál megjelenő, az antitetikust szintetizáló német idealista hagyomány fontos korrektívumára leltem. Mert a "földi" nem csak a férfiak és nők történeti világát konnotálja szemben Istenével vagy "a nemzet szellemé"-ével, ahogy Herder nevezi, hanem álláspontomnak és nyelvemnek területi megalapozását is jelenti, ami a képzeletben előálló földrajzok megértésére tett kísérletektől a távoli országokra és emberekre kiterjesztett hatalomig fejlődött. Az Orientalizmus valamint Kultúra és imperializmus címu könyveimben, majd aztán öt vagy hat, velük egy időben írott, kimondottan politikus könyvemben is azt vetettem fel Palesztina és az iszlám országok kapcsán, hogy ezek segítségével egy olyan önkép rajzolódik ki, amely eddig vagy rejtett, vagy egyáltalán nem tárgyalt dolgokat fedett fel a nyugati hallgatóság előtt. Ezért a Keletről folyó beszéd során megpróbáltam feltárni azokat a régóta meglévő, különböző földrajzi beidegződéseket, amelyek eddig egyszeru természeti törvényeknek tuntek, és amely beidegződések lehetővé tették Európának, hogy e távoli, gyakran hozzáférhetetlen világ által, annak ellentéteként határozza meg magát. Hasonlóképp azt hittem, hogy Palesztina területe, amelyet egy másik társadalom létrehozása során háttérbe szorítottak, az igazságtalansággal és feledéssel szembeni politikai ellenállás aktusai révén helyreállítható lenne.
Az elmúlt öt évben havonta két hasábot írtam arab újságba; és végletesen vallásellenes nézeteim ellenére az iszlám világban gyakran jellemeznek elragadtatottan az iszlám védelmezőjeként, és egyes iszlám pártok a támogatójuknak tartanak. Ebben csak annyira lehet igazuk, mint abban, ha a terrorizmus apologétájának tartanak. Ha az ember egyik táborban sincs benne teljesen, vagy bármilyen ügyben teljesen partizánként van jelen, akkor nehéz bármit is tenni az ellen, hogy írásai prizmaszeruen muködjenek, de ezzel együtt is elfogadtam a különböző, egymással ütköző, vagy legalábbis tökéletes összhangba nem hozható mozzanatait azoknak a dolgoknak, amelyek összességéért láthatóan kiálltam.
Az elmúlt három-négy évben korábbi - azaz a politika előtti - életemről próbáltam memoárt írni, főként azért, mert megőrzésre és felidézésre érdemes történetnek tartom, tekintve, hogy a három hely közül, ahol felnőttem, már egy sem létezik. Palesztina ma Izrael, Libanon húsz polgárháborús év után már aligha az a fojtogatóan unalmas hely, mint annak idején volt, amikor az egész nyarat mindig Dhour Shweirben töltöttük, Egyiptom gyarmati monarchiája pedig 1952-ben tunt el. Nagyon élénk emlékeim vannak azokról a helyekről és időkről, egy sor apró részletet olyan épségben őriztem meg, mintha egy könyv lapjai közé tettem volna őket, és tele vagyok kimondatlan érzésekkel, amelyeket ezek az évtizedekkel ezelőtti helyzetek és események váltottak ki, de mintha mostanáig vártak volna azzal, hogy kifejezésre jussanak. Conrad mondja a Nostromó ban, hogy minden szívben ott bujkál a vágy, hogy egyszer s mindenkorra hu beszámolót adhasson arról, ami történt, és engem biztosan ez indított arra, hogy memoárt írjak. Ahogy Adorno mondja, "szövegében az író házat épít... Annak, akinek már nincs hazája, az írás lesz az élettere..."
Az ember legfeljebb időleges megelégedést
ér el, amelyet hamar csapdába ejt a kétely, és
az a szükség, hogy mindig újraírja és
újracsinálja azt, amitől lakhatatlan marad a szöveg.
De még mindig inkább ez, mint az önelégült
álom és a halál végérvényessége.
Berta Ádám fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu