Ez a "dolog", ahogy Jacques Lacan nevezi,
nem utolsó sorban a horrorfilmekre gondolva, nem más, mint
a lacani Valós, Képzetes és Szimbolikus szentháromságából
a Valós. Ez a főszereplője Slavoj Zizek, szlovén
filozófus munkáinak is, aki, ráirányítván
figyelmünket a fogalomhármas e legelhanyagoltabb elemére,
kikezdi a "posztstrukturalista" Lacanról szóló divatos
képet. Zizek Lacanja nem a sodródó jelölő
filozófusa, hanem egy sokkal keményebb, vészjósló,
hátborzongató teoretikus, aki azt tanítja, hogy a
Valós, amely azzá tesz bennünket, akik vagyunk, nemcsak
hogy traumatikus és áthatolhatatlan, de kegyetlen, obszcén,
üres, értelmetlen és rémisztően élvezetes.
Zizek maga egyszerre ijesztően termékeny és káprázatosan
sokoldalú, képes egy bekezdésen belül Hegeltől
a
Jurassic Park
on és Kafkán át a Ku Klux Klanig
lépkedni; de csakúgy, ahogy Lacan fantáziák-kísértette
mindennapi valósága a Valós változhatatlan
magvának elleplezése, éppúgy Zizek témáinak
barokkos parádéja is mindegyre ekörül forog. Érdeklődésének
már-már komikus sokoldalúsága ugyanannak kényszeres
ismétlését takarja. Könyvei, akárha Freud
"rémületes" [
unheimlich
.] fogalmát teljesítenék
be, egyszerre ismerősek és ismeretlenek, lélegzetelállítóan
innovatívak és mégis
déja lu
-k, telezsúfolva
eredeti belátásokkal és mégis egymás
örökös újrafeldolgozásával. Ha Zizek
úgy olvassa Lacant, mint "ugyanazon makacs traumatikus mag megragadási
kísérleteinek sorozatát", akkor az ő írásairól
ez legalább annyira állítható, melyek, foglalkozzanak
bár Schellinggel, Hitchcockkal vagy a boszniai háborúval,
soha nem fordítják el tekintetüket ugyanarról
a félelmetes és izgalmas pszichológiai szcénáról.
A fantázia védelem a Valós
terrorjától
Zizek szerint a Valós Lacan számára majdhogynem az ellenkezője a valóságnak, minthogy a valóság Lacan számára csupán egy alacsony értéku hely a fantáziában, ahol védelmet találunk a Valós terrorjától: a lélek Sohója. Az emberi állat természetes állapota az, hogy fantazmatikus hazugságban él. A fantázia nem a valóság ellentéte: ez az, ami betölti létezésünk urét, hogy létrejöhessen azon fikciók összessége, melyet valóságnak nevezünk. A Valós inkább őseredeti seb, melyet ödipális édenünkből való kiuzetésünkkor szereztünk, az a sebhely létezésünkön, amelyet a természettől való elszakíttatásunk okozott, s amelyből szüntelenül ömlik a vágy. Noha elfojtjuk e traumát, továbbra is munkál bennünk önmagunk kemény magvaként. Valami hiányzik belőlünk, ami azzá tesz bennünket, amik vagyunk, valami némaság, mely ellenáll a jelölésnek, de amely negatíve, mint beszédünk külső határa, megmutatja azt a pontot, ahol reprezentációink hibáznak és összeomlanak.
Lacan hírhedt "transzcendentális jelölője" az a jelölő, amely a reprezentáció e hibáját reprezentálja, amiként a fallosz a pszichoanalízis számára annak tényét reprezentálja, hogy azt bármikor le lehet vágni. A Valós az, amit egyetlen szimbolikus rendszerünk sem tartalmazhat, de amelynek puszta hiánya eltéríti a szimbolikus rendszert, mint valamiféle örvény, amely körül az a nem-igazságban forog. Ez az a tényező, ami kezeskedik azért, hogy mint emberi szubjektumok soha ne egyezzünk meg, ami kibillent bennünket kényelmességünkből, ami biztosítja, hogy soha ne lehessünk azonosak önmagunkkal. Kant megismerhetetlen magánvalójának egy változata ez, s ami végeredményben megismerhetetlen, az az Ember maga.
A Valós vágy, de Lacan számára, mondja Zizek, még inkább jouissance vagy "obszcén élvezet". Ez az élvezet, amely franciául egy kissé kevésbé külvárosiasan hangzik, fenségesen rettentő dolog. Ez a halálos öröm, melyet Freud elsődleges mazochizmusnak nevez, melyben abból a módból nyerünk élvezetet, ahogyan a Törvény vagy a felettes én ránk szabadítja őrült szadizmusát. Az élvezet, tartja Lacan, az egyetlen szubsztancia, amit a pszichoanalízis elismer, és ez Zizek egyik legmakacsabb mániája is. Miként Schopenhauer akarata, állatias, önös, s éppoly mentes mindenféle jelentéstől, akár az amerikai pincérek mechanikus szólama: "Enjoy!" Miként a pincér, a törvény is élvezésre szólít fel bennünket, de oly furcsán lélektelenül teszi ezt: joggal nyerünk kielégülést önmagáért a felettes én tébolyult, értelmetlen parancsaiból. Az ideológia fenséges tárgyá ban Zizek úgy tekinti a hatalmat, mint amely végeredményben inkább a libidinális, mintsem a fogalmi rendszeren nyugszik, s inkább láncainkhoz való ragaszkodásunk módján, mintsem hiteink táplálásának módján. A jelentés gyökereinél, mind Freud, mind Lacan számára, mindig és felszámolhatatlanul, az értelmetlenség lakozik.
A Valós ennek az értelmetlennek a "betörése" jelölőrendszereinkbe, és ekként sokkal komolyabb ügy, mint a nyelv. De minthogy sohasem jelölhető, látható színről színre, bizonyos értelemben semmi; csak hatásai révén mutatható ki, csak az esemény után visszamenőleg konstruálható meg. Csak abból a módból ismerhetjük, ahogyan akadályként jelentkezik a diskurzusainkban, amiként a csillagászok azonosítanak égitesteket pusztán térgörbületet okozó hatásuk révén. Merthogy a Valóst kézzelfogható megtestesülésként tapasztalni, hangok vagy víziók formájában érzékelni annyi, mint pszichotikusnak lenni. A Valós a joker a pakliban, a jel, amely semmit nem jelent, csak önmagát. Minden jelölőrendszer, mondja Zizek, tartalmaz egy szuperjelölőt, melynek éppen az a szerepe, hogy megmutassa, hogy a rendszer nem totalizálható. Ez egy belső töréspont a rendszerben, megjelölvén a helyet, ahol az nem igazán muködik. De ez a hiány az, amely szervezi az egész rendszert, s ekképpen ugyanakkor valamiféle jelenlét is benne. E konstitutív hiányt hívhatjuk emberi szubjektumnak, mely szükséges mindenféle jelrendszerek számára a muködéshez, de amelyet ezek sohasem foglalhatnak magukba teljesen. Ám ez Lacan számára úgyszintén a Valós funkciója, annak a Valósnak, melynek a tudatos számára való elérhetetlensége, hiánya az oka annak, hogy állandóan megpróbáljuk ott jelölni, és mindig elhibázzuk. Ha elhibáznánk e folyamatos hibázást és újrapróbálkozást, ha az elfojtás felemeltetnék, és a Valós a felszínre törne, azonnal véget érne a történelem. Ebben az értelemben a vágy puszta lehetetlensége - az, hogy mindig egyik szegényes fantáziatárggyal a másik után, csupán betömködni tudjuk eredeti hiányunkat - ez az, ami fenntart és muködtet bennünket. Az a repedés vagy akadály létezésünkön, ami a Valós, az egyúttal az is, ami fenntartja identitásunkat.
Ez, mondhatja valaki, klasszikusan posztstrukturalista doktrína. A posztstrukturalisták épphogy csak nem szabadalmaztatták a paradoxont, miszerint az, ami lehetetlenné tesz valamit, egyúttal az is, ami lehetővé teszi azt. Ahogy azt ma már minden elsőéves irodalom szakos tudja, ami egy jelet jellé tesz, az a különbsége más jelektől; de ez azt is jelenti, hogy a különbség, amely egy jel azonosságát biztosítja, lehetetlenné teszi a jel számára, hogy teljes legyen önmagában. A különbség, mint Jacques Derrida játékosan megjegyzi, egyszerre "szóvá teszi és lóvá teszi" a jelentést [ broaches and breaches meaning ]. Vagy vegyük a Zizek által kedvelt gondolatot, hogy a vakság a belátás feltétele, az igazság a félreismerés eredménye. Nietzsche szerint ez csupán az amnézia áldott állapota, amely lehetővé teszi számunkra a cselekvést, máskülönben egyszeruen megbénítana bennünket a teljes történelem rémálma. Freud szerint ami emberi szubjektumokká tett bennünket, az megrázkódtatásokkal teli elfojtása sok mindennek, ami ráment megformálódásunkra. E megnyomorító feledés teszi lehetővé, hogy boldoguljunk. Tudatos életünk gyökereinek rejtve kell lenniük, ha szubjektumokként egyáltalán muködni akarunk, ahogy a törvénynek, ha fenn akarja tartani magasztos tekintélyét, el kell homályosítania azt a tényt, hogy eredetileg önkényes erőszak. A törvény nem jöhetett létre törvényesen, hiszen azt megelőzően nem volt törvény.
Zizek kedvenc filozófusa, Lacan után,
Hegel, aki szintén használható e paradoxon illusztrálására.
Hegel számára az igazság nem annyira a tévedés
ellentéte. Az ész csele abban áll, hogy baklövéseink
és tévedéseink, tudjuk vagy nem, már eleve
bele vannak kalkulálva az igazságba, abba a folyamatba, amely
révén elérjük. Az igazság végterméknek
tunik, de kiderül, hogy az elérésére tett próbálkozások
és elvétések egész folyamatát felöleli.
Amikor képesek vagyunk visszatekinteni és megérteni,
hogy mindezen félreismerések lényegiek voltak az egész
vállalkozás szempontjából, akkor ez - így
Zizek kissé heterodox nézete - az igazság pillanata,
avagy az abszolút eszméé. Hasonlóképpen,
ha a páciens képes megszabadítani magát attól
az illúziótól, hogy van valami, az áttétel
folyamatától elkülöníthető igazság,
hogy van valami transzcendentális tudás, amelynek az analitikus
birtokában van, akkor a lacaniánusok szerint már a
gyógyulás felé tart. Zizek egy történettel
illusztrálja ezt, melyben egy férfi őrültet tettet,
hogy elkerülje a katonaságot. "Pszichózisa" olyan formában
jelentkezik, hogy megszállottan turkál egy halom dokumentum
között és azt hajtogatja "Ez nem az! Ez nem az!" Amikor
az orvosok, frenetikus alakításától meggyőzve
kezébe nyomják a felmentéséről szóló
bizonyítványt, felkiált: "Ez az!" Ami viselkedése
következményének látszott, az valójában
oka volt, s az ok és okozat e felcserélődése
az egyik fő terméke a Zizek által - mint minden más
esetben is - rendkívüli elánnal fejtegetett pszichoanalitikus
elméletnek.
A mesterjelölő szubvertálása
- a lélek reálpolitikája
Valójában ő a pszichoanalízis legbámulatosabban brilliáns magyarázója, sőt általában a kulturális elméletnek is, az utolsó pár évtized Európájában. Az a tény, hogy egy korábbi kommunista országból származik, e szempontból aligha véletlen, minthogy a keleti blokkban mindig is jó piaca volt a francia elméleteknek. Ha a titkosrendőrség nem veszi jónéven a politikai ellenállás beszédét, az ember átkódolhatja azt a totalitások dekonstruálásává, a mesterjelölő szubvertálásává, a Másik felé való nyitássá. Jacques Derridát követték Lengyelországban, és a filozófiai feketepiacon való üzletelésért letartóztatták a néhai Csehszlovákiában. Peking manapság a Posztmodern Tanulmányok Intézetével henceg, ahol lehet beszélni a differenciáról és a vágyról anélkül, hogy túlzottan felzaklatnák a hivatalosságot. Zizek egy ljubljanai lacanista kör tagja, és az új Szlovéniával kapcsolatos politikai kérdések iránt élénken érdeklődő ember.
Valószínuleg ez a háttér is fontos a Valós iránti szenvedélye szempontjából. Lacan, mint láttuk, Zizek számára nem posztstrukturalista a szó előrecsomagolt, népszeru értelmében ("spagetti strukturalizmus", ahogy Zizek megvetően nevezi), mely mindent felold a diskurzusban. Ellenkezőleg, a Valós értelme az, hogy a nyelvben nyelvbotlást idéz elő, belülről akadályozza, eltéríti a jelölőt az igaztól. Lacan szerint a nyelv a Valós falának feszül, és kifordítja üres zsebeit. Zizek, aki előszeretettel talál rejtélyes jelentéseket közhelyek részleteiben, kétségkívül rámordulna mindenkire, aki szerint mindenütt nyelv van: "Légy Valós!". De ez az érdeklődés az iránt, ami legyőzi a totalitást, vagy ahogy a vágy meghiúsul, vagy ahogy az önkényuralom szadisztikusan az élvezésére kötelez: mindez könnyen olvasható a vágy ama roppant gátját emelő rendszer, a tömegeket cinikusan láncaik megkedvelésére invitáló rendszer ellenbeszédének; egyszóval mindannak, ami a bürokratikus kommunizmus volt.
Ebben párhuzamot vonhatunk ama másik nagy kelet-európai eretnekkel, Milan Kunderával. A lét elviselhetetlen könnyuségé ben Kundera az "angyali" és a "démoni" ellentétéről beszél: az előbbiben túl sok a jelentés/értelem/jelentőség, az utóbbiban túl kevés. A totalitárius államok angyaliak, s az angyali retteg a homálytól, s belevon mindent a világos jelentés és az azonnali érthetőség világába; a démonikus ezzel szemben cinikus károgás, amely a zsarnokság rendmániás értelemkonstruálása ellen lázad, és vígan elvan a dolgok nyers értelmetlenségében. Az előbbiből nem nehéz kiéreznünk Lacan Szimbolikus Rendjét, az utóbbiból pedig a Valóst, és megértenünk, hogy a Valós puszta esetlegessége, a zárt szimbolikus rendszerek cseles megzavarása miért oly vonzó a kelet-európai értelmiségi számára. Amit Lacan etikai imperatívuszának nevezhetünk - az a követelménye a pácienssel szemben, hogy ne adja fel vágyait, még ha felismeri is lehetetlenségüket -, úgy hangzik, mint mondjuk a lengyel Szolidaritás álláspontja a legsötétebb napokban.
Lacan számára a pszichoanalitikus kúra valóban egy kissé olyan, mint a politikai függetlenség kivívása. Ami a legaggasztóbb számunkra Lacan nézeteiben, az az a tény, hogy noha a vágy mindig a Másik vágya (azaz a Másiktól jön és felé irányul), soha nem lehetünk teljesen biztosak abban, mit is követel/igényel a Másik tőlünk, minthogy minden követelést/igényt értelmezni kell, vagyis elferdíteni a kétszínu jelölő által. "Mit akarnak tőlem, milyennek kéne lennem?" - ez az a makacs kérdés, mely Lacan szerint a vágyhoz láncolja létünket. A gyógyult beteg az, aki már feladta e megválaszolhatatlan kérdést, (f)elismervén, hogy vágya önmagáért való, léte teljes esetlegessége által meghatározott, és lemondott a külső megerősítések hiábavaló kereséséről. Ha mindez némiképpen emlékeztet arra, ahogyan elkerüljük a politikai elnyomást, akkor, mint Zizek emlékeztet rá, egy kicsit több is, mint a szentre emlékeztető dolog. A gyógyult páciens képe, mondhatnánk, Samuel Richardson megerőszakolt Clarissája, aki a regény végén arcát a fal felé fordítva, mások igényéről lemondva, átöleli halálát: visszavonja testét a libidinális cirkulációból. A lelki bajokból való kigyógyíttatáshoz valóban szentnek kell lenni, ami talán egyike azon okoknak, amiért a pszichoanalízis ilyen hosszadalmas és bizonytalan vállalkozás.
Mozarttól az időutazásig, a hisztériától a judaizmusig, Marxtól a Marlboro-reklámig
Egy másféle szempontból is fontos Zizek marxista háttere. Nincs Lacannak olyan követője, sem Párizsban, sem Pittsburghben, akinek olyasfajta politikai elmeéle lenne, mint Zizeknek, egy olyasfajta képesség, amelyet spontán módon alakít ki valaki egy olyan helyen, ahol a politikum a mindennapi életnek természetes velejárója. Maga Lacan, aki az életnek lényegében tragikus filozófiáját dolgozta ki, meglehetősen fennhéjázó megvetéssel viseltetett a politika és a történelem iránt; Zizek viszont, aki jobbára elmulasztja szellemi mestere piperkőc megalomániájának kommentálását, egy posztmarxista, aki pszichoanalitikus belátásait a rasszizmus, a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a totalitarizmus, az áruvá válás problémáira alkalmazza. Aligha meglepő, hogy egy ilyen virtuóz elméletíró a korábbi Jugoszlávia etnikai konfliktusoktól terhes környezetéből jön, amiként Freud és Marx előző, igen gyümölcsöző találkozása Európában a náci antiszemitizmus elől menekülő Frankfurti Iskola terméke volt.
Rasszizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus: ezek azok a területek, ahol a pszichoanalízis homályos fogalmai visszatalálnak a mindennapi politikai életbe. És Zizeknek, aki valamikor a szomszédjában zajló boszniai háború zajában írt, van érzéke a lélek reálpolitiká jához, amely meglehetősen idegen a kissé arisztokratikus, fogyasztói szemléletu, posztideologikus nyugati világtól, melyet ennek megfelelően némi fenntartással kezel. Lehet, hogy Zizek sokkal elméletibb, mint a tipikus angolszász értelmiségi, ugyanakkor sokkal praktikusabb is. Némiképpen még kissé hektikusan is viselkedik mai napság saját posztmarxizmusával kapcsolatban, hagyományos marxistára jellemző módon korholván azt a gazdaság figyelmen kívül hagyása miatt. Zizek meghökkentően alkalmi - valóban, ilyen mélyen éleselméju gondolkodóként, szinte naiv -, igen könnyedén lépi át a pszichoanalizis és a politikum határzónáját, amely felé más elméletíró hétmérföldes csizma nélkül el se indul. Fetisizmus, bunbakképzés, hasadás, elvetés, visszavonás, idealizálás, projekció - amennyiben ezek a freudi lélek ismerős mechanizmusai, annyiban tömegmozgalmak, politikai stratégiák és háborús kampányok is. A boszniai háború alatt írott, Az élvezet metasztázisai címu könyvében, amikor egy új-zélandi törzsről ír, amely az odalátogató antropológusok szórakoztatására egy groteszk háborús táncot talált ki, megjegyzi, hogy "David Owen és társai az új-zélandi törzshöz szervezett expedíció mai formája: ugyanúgy cselekszenek és reagálnak, miközben elfelejtik, hogy az egész látványosságot, mely előhozza a »régi gyulölködéseket őseredeti kegyetlenségükben«, pontosan nekik táncolják, egy olyan táncot, amelyért teljességgel a Nyugat a felelős".
"Csak akkor vagyok meggyőződve, hogy helyesen kezelem a lacani terminusokat - írja Zizek -, amikor sikeresen fordítom őket át a populáris kultúra inherens imbecilitására." Muvei tele vannak ilyen utalásokkal, a detektívregénytől kezdve David Lynchen át mindenféle filmekig és musicalekig. Schelling szabadságfogalmának egy különlegesen trükkös aspektusát megvilágítandó a Frédi és Béni t hozza példaként, míg Kantnak az érzékelés transzcendentális egységére vonatkozó tanát vámpírregények segítségével magyarázza meg. A klasszikus és az avantgárd zene közötti esztétikai különbség megmutatásának legnyilvánvalóbb módja, hogy a közönség két tétel között köhög-e és fészkelődik-e vagy sem. Hitchcock filmjeinek kommentárjai csaknem felülmúlják a Hegel-elemzésekét. Egy a Psychó ról szóló kitunő esszéjében, mely a Minden, amit tudni akartál Lacanról (de sose merted megkérdezni Hitchcockot) címu Hitchcock-tanulmányokat tartalmazó antológiában található, lacani elemzését adja annak a jelenetnek, amikor a kamera először felülről mutatja, amint a magánnyomozót megtámadja az álruhás Anthony Perkins, majd a következő snittben a megszúrt detektív háttal nekiesik a lépcsőfeljárónak. A felső kameraállás, mondja Zizek, felfedi a látszólag átlátszó valóságot, amelybe a homályos "Dolog" avagy a titokzatos gyilkos hirtelen behatol; ami ezután következik, az megdöbbentő módon az áldozatnak a Dolog "lehetetlen" szempontjából való fényképezése.
Abban, ahogyan Zizek a populáris
kultúrát használja, az a legmeglepőbb, hogy
szemérmes. Szemben az ő szándékosan hermetikus
párizsi mesterével, Zizek írásmódja
csodálatosan éles, határozott és világos,
még akkor is, ha könyvei helyenként ijesztően
nehezek. A nehézségek a gondolatokból adódnak,
nem pedig a kifejezésmódból - hogy egy olyan megkülönböztetéssel
éljünk, melytől egy vadabb posztstrukturalista alighanem
megbokrosodna. Nincs olyan, amit határozottan népszerusítene
valamiféle kieszelt posztmodernkedéssel; egyszeruen csak
éppúgy elemei intellektuális érdeklődésének
és buja kíváncsiságának a szappanoperák
és a Disney-rajzfilmek is, mint Isten, Kant vagy a fogyasztás
világa. Stílusa egyszerre mély és könnyed,
igazi politikai komolyság jellemzi, de sohasem prófétál.
Prózája éreztetni engedi a markánsan sajátságos
személyiséget, de furcsamód sohasem válik magamutogatóvá.
Az, hogy Zizek ennyire kényszeresen megszállottja Lacannak
és Hitchcocknak, egyfajta kimondatlan vicc, annyira kínosan
tolakodó, hogy még csak megemlíteni is unalmas lenne.
"Lenin Varsóban"
A viccek valóban Zizek elsődleges filozófiai példáiként szolgálnak. Elég jóféle szarkasztikus kelet-európai politikai humora van, mint amikor megjegyzi, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia között az a különbség, hogy míg az előbbiben a nép gyalog jár, választott képviselőik autóval, az utóbbi liberálisabb kommunizmusában maga a nép jár autóval választott képviselői révén. A jelenlét és távollét dialektikáját illusztrálandó elmeséli egy tárlatvezető történetét, aki egy kelet-európai muvészeti galériában vezeti a látogatókat, és megáll egy festmény előtt, melynek címe Lenin Varsóban . Lenin azonban sehol a képen; Lenin felesége látható az ágyban a Központi Bizottság egy jóképu fiatal tagjával. "De hol van Lenin?" - kérdezi egy összezavarodott látogató, mire a tárlatvezető: "Lenin Varsóban."
Zizek Hegelt és Lacant tökéletesen összeegyeztethetőnek látja, részben mivel az előbbit az utóbbi közvetítésével olvassa, Hegel feltételezett holizmusának eretnek dekonstrukciójaként. Gondolkodása valóban teljesen hegeliánus, folyamatosan antitézisek után portyázik, melyek azonosságba fordulnak néhány, a józan észre irányuló rajtaütésszeru dialektikus gerillaakció következtében. Néhány példa találomra: a rend és a rendetlenség nem igazán ellentétek, viszont a (tisztán esetleges) rend ráerőszakolása a káoszra a rendetlenség legfelső foka. A lacani Másiknak - a Szimbolikus Rendnek vagy a nyelvnek mint egésznek - nincs Másikja, ami azt jelenti, hogy a jelentés területén nem lehetségesek végső garanciák. A multikulturalizmus csupán egyfajta fordított rasszizmus, mely a saját, távoli, megkérdőjelezetlen és előnyösebb pozíciójából tiszteli a másik kultúráját. A törvény irracionális, hiszen ha lennének érvek arra, hogy engedelmeskedjünk neki, akkor elveszítené abszolút autoritását. A tudattalan nem a tudat ellentéte, hanem az elfojtás alapító aktusa, mely nélkül nem jöhet létre tudat.
A következő szöveg valamit megmutat jellegzetes intellektuális stílusából: "Első pillantásra úgy tunhet, hogy a virsli a hot dogban szétfeszíti a félig kettévágott kiflit. De a kifli maga semmi más, mint az a »tér«, amit a virsli teremt maga körül, fantasztikus »kerete« vagy támasza a virslinek, mely nélkül a kifli semmissé válnék. Másfelől a virsli maga nem tekinthető többnek, mint a kifli két része közti megtestesült résnek, annak az ürügynek vagy alkalmi alkalmatosságnak, amely megakadályozza azok egyesülését." Ez persze az én paródiám, nem Zizek saját szövege, ám ennél sokkal furcsább részletekkel is találkozhatunk a szerzőnél.
Zizek akkor válik varázslatosan ügyessé, amikor az univerzális és a partikuláris ellentétét szedi szét. Az univerzális, mutat rá, kizárja a partikulárisat, tehát nem lehet többé univerzális, amit önnön fogalma előfeltételez. Az univerzálék csak azért foghatók fel, mert már eleve egy meghatározott kultúrán belül létezünk - olyan tézis ez, amely mind a racionalisták, mind a relativisták számára megfontolandó. A kulturális relativizmus, mint Zizek megjegyzi, meglehetősen ingerült a "másik" megértésének feltételezett képtelenségétől; de mi van akkor, ha ez a másik lényegileg nem-teljes, tehát semmiképp sem ismerhető meg a maga egészében? Mi van akkor, ha az, amiben a leginkább osztozom a másikkal, az éppen az, hogy én sem lehetek soha magától értetődő, teljes, teljesen a saját kulturális kontextusomhoz kötött, hanem bizonyos fokig mindig is attól elszakadó? Amiben én és a másik közösek vagyunk, az az, hogy mindig van valami, ami megragadhatatlan számunkra (Lacan nagybetus Másikja), és ebben az együttes távollétben találkozhatunk. Amikor képesek vagyunk arra, hogy észrevegyük egy másik kultúra vakfoltját, azt a pontot, ahol hibádzik, akkor vagyunk vele a leginkább összhangban, minthogy pontosan ilyen belső korlátok konstituálják saját életformánkat is.
Utolsó két könyvében Zizek F. W. J. von Schelling, német filozófus tanulmánya felé fordult, aki az utóbbi néhány évben vált teuton obskurantistából filozófussztárrá. Zizek természetesen tengernyi Lacant talál Schellingben is, mint bárhol; ám olyan, kissé vad dolgokat is állít, hogy Schelling "az egész" - a marxizmustól és egzisztencializmustól a dekonstrukcióig és a New Age obskurantizmusig ívelő - "poszthegeliánus konstelláció" elődje. Zizeket kiváltképpen izgatja Schelling igencsak ezoterikus teológiája, bizonyos értelemben egyáltalán nem meglepő módon, hiszen mi más a Valós, ez a dolgok szívében leledző rögeszme és deviáció, amely nélkül e dolgok nem muködnének, ha nem a felix culpa avagy a boldog bunbeesés? A Valós az eredendő bun pszichoanalitikus változata, és Schelling erőteljesen alkalmazza magának Istennek a fogalmára is, aki hozzánk hasonlóan sohasem teljesen önmaga, létének legbensejében megfertőztetett egy idegen test által, amely (mint azt sejthettük) éppen Mindenható voltának biztosítéka. Hogy a Teremtő is meg van verve a Valóssal, talán némi elégtétel teremtményeinek. Furcsa, hogy a konzervatív pesszimisták, akik semmiféle problémát nem látnak az eredendő bunnel kapcsolatban, minden kétséget kizáróan elméleti nihilistákként utasítanák el mind Lacant, mind Zizeket.
"Ha át tudnánk hatolni a dolgok külsején - mondja Schelling -, láthatnánk, hogy minden élet és létezés valódi anyaga a borzalmas." Ebből is látható, miért Zizek-típusú gondolkodó Schelling. Ám Zizek sohasem törli ki igazán az időt vizsgálódásaiból, hogy reflektálható legyen, az emberi élet miféle rejtett elgondolását előfeltételezik, illetve hogy miként hozható ez összhangba azzal a politikai disszenzussal, melyet még mindig világosan képvisel. Hogyhogy a "lacani radikális" nem éppolyan képzavar, mint a "katonai intelligencia" [ill. hírszerzés, military intelligence ]? A Valós nézete bevallottan nem borzalmasabb, mint amit egy anglikán plébános vélhetőleg hisz, ám az anglikán plébánosok nem éppen politikai radikalizmusukról nevezetesek. Amiként az emberi létezés Lacan számára az a fantázia, amellyel betömködjük a Valós (tö)rését azonképpen Zizek csacsogó szellemessége és anekdotikus gusztusa részben arra szolgál, hogy elleplezze az emberről alkotott obszcén vízióját.
Ha az egyetlen téma, amit a pszichoanalízis
elismer, az élvezet, akkor ugyanez mondható Zizekre, az íróra.
Könyvei irigylésre méltó varázslattal
teszik Kantot vagy Kierkegaard-t felforgatóan izgalmassá;
írásai komoly bonyodalmakat kavargatnak, de soha nem szolgálnak
fel dagályos mondatokat. Stílusának demotikus olvashatósága
implicit szemrehányás a francia elméletek hieratikus
terrorjának. Lacan ragaszkodhat hozzá, hogy az analitikus
egy üres jelölő, hogy nincs titkos kulcsa a páciens
boldogtalanságához, de pózoló retorikája
meghazudtol minden efféle mértékletességet.
"Élvezz" - ez Zizek implicit felszólítása az
olvasóhoz, amint egyetlen fejezeten belül Mozarttól
az időutazásig, a hisztériától a judaizmusig,
Marxtól a Marlboro-reklámig jut, miközben valamiképpen
megmarad a koherens érvelés keretein belül. A forma
és a tartalom azonban az ő esetében is alig-alig változó.
Muveinek szikrázó ötletei szemben állnak sivár,
gépiesen visszatérő tartalmukkal, mely szerint az élvezet
a Valósban ott van, ahol a lehető legkevésbé
élvezetes igazságokkal találkozunk.
Farkas Zsolt fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu