Mitől van az, hogy több elismerésben van részük, mint másoknak? Talán mert sokan, akik nem osztják ugyan a mögötte álló ideológiát, történelmi tradíciót, Fini stratégiáját, őt mégis szolid és hitelt érdemlő politikusnak tartják, nem a sok opportunista demagóg egyikének? Talán mert D'Alema machiavellista ravaszsága, huvös és szándékos cinizmusa nem taszítja az embereket, inkább még vonzóbbá teszi a szemükben? Azt hiszem, megtaláltam a választ: mert Olaszország nagy politikai drámáját testesítik meg - a kétségbeesett kísérletet, hogy maga mögött hagyja a 20. századot.
Kudarcra ítélt kísérletek
Már régen észrevehettük volna: két évszázadnyi többé-kevésbé kudarcba fulladt próbálkozás - jakobinizmus, reálszocializmus, önigazgatás (munkástanácsok), fasizmus, populista nacionalizmus - után Európa is megadta magát az angol-amerikai formulának. Nem véletlen, hogy az egyetlen 19. századi szerző, akit azért méltatnak, mert helyesen látta a dolgokat, Tocqueville, mégpedig mindenekelőtt azért, mert megértette Amerika jelentőségét. Az egész 19. század folyamán büszkén állt szemben egymással Nagy-Britannia és Amerika mint királyság és köztársaság, mint kolonializmus és antikolonializmus - régi ellentétük ma érdektelennek tunik. Ehelyett ma az erkölcsi stílus és a politikai filozófia lényegi egységét látjuk minden anglofon országban. Az angol-amerikai rendszerek feltalálták és felkínálták a világnak a győztes képletet - míg a kontinentális Európa a 20. században főként abban volt találékony, hogy majd' mindig kudarcra ítélt képlettel hozakodjon elő. A történelem aztán - előbb vagy utóbb - elsöpörte a nem anglofon Európából vagy Latin-Amerikából eredő kísérleteket.
Minden más országot megelőzve adták meg az USA-ban és Nagy-Britanniában a nőknek a választójogot, ismerték el a szegényekre nézve is az általános cenzust, vezették be a jóléti állam rendszerét, szigorúan elválasztották az államot az egyháztól (és semmi teret nem hagytak a vallásos pártoknak - amelyek viszont Németországban és Olaszországban domináltak). Aztán Reagennel és Thatcherrel feltalálták a "konzervatív forradalmat", és most azon vannak, mindenekelőtt Blairrel, hogy a társadalmi szerződés új fogalmát vezessék be, amelyet az egész nyugati világban már régóta használnak. Az angol-amerikai országok - az 1860-65-ös polgárháború tragikus közjátékát és a megoldatlan ír kérdést leszámítva - stabilan tartották és idővel alkotóan továbbfejlesztették rendszerüket azzal, hogy a rendszerből eredetileg kizárt rétegeket fokról fokra asszimilálták. A kontinentális európai (és latin-amerikai) országok ezzel szemben instabil rezsimek és kísérleti forradalmak egész sorozatában tombolták ki magukat: két évszázadon át állt ellen makacsul Franciaország, Németország, Spanyolország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Magyarország stb. az angol-amerikai modellnek, a legjobb koponyákra és a leghőbb lelkesedésre apelláltak, hogy valami nem anglo-amerikai jusson az eszükbe. És a világ, főként az anglo-amerikai világ hálás lehetne nekünk: eljátszottuk a történelem kísérleti nyulainak szerepét, a saját bőrünkön bizonyítottuk be, hogy mindazok a rezsimek, amelyekkel próbálkozunk, különböző okokból muködésképtelenek. Mindig nagyon hálás voltam azoknak a népeknek, amelyek a kommunizmust próbálták ki: feláldozták magukat a történelem laboratóriumában.
A kontinentális európai tévedések eme olvasztótégelyének a 20. századi Olaszország szívvel-lélekkel adta át magát. Németország mellett Olaszország testesítette meg a legerőteljesebben a 20. századot. A legintenzívebb módon, a saját bőrén tapasztalta meg az évszázad nagy, csődbe ment eszméit, mindenekelőtt a fasizmust és a kommunizmust. Utóbbiak nálunk nem maradtak meg teóriának: lerombolták városainkat és templomainkat, vérrel festették az utcaköveket, a politikai gyulölet még a családokon belül is megosztott minket. Olaszország ezen kívül még azt a luxust is megengedte magának, hogy még régebbi - de mindenesetre kudarcra ítélt - ideológiákat is propagáljon, mint a katolikus integrizmus. A fasizmust úgyszólván mi magunk találtuk fel. A kommunizmust kormányzati rendszerként nem volt ugyan módunk megismerni, de morális és intellektuális síkon intenzíven megéltük: a miénk volt a Nyugat legnagyobb és legintelligensebb kommunista pártja, Lukács és Althusser mellett a 20. század legnagyobb marxista gondolkodója (Gramsci), a Nyugat legvéresebb és leghosszabb életu radikálmarxista mozgalma (a hetvenes évek terrorizmusa), legalább két nemzedéket polarizált a kommunizmus. Megértem, miért voltak külföldi muvészek és intellektuelek (a fasiszta Poundtól a kommunista Sartre-ig) lenyugözve Olaszországtól és politikai szcénáitól: Németországgal együtt mi tapasztaltuk meg a legdrámaibb módokon a 20. század halálos görcseit. Az okos és színtelen angol-amerikai fejlődéssel ellentétben mi romantikusan erőteljes színekben szeltük át ezt az évszázadot, szépen és boldogtalanul ragyogtunk a veszett ügy iránti odaadásunkban. Valóban nagyon gazdag 20. századot éltünk meg, bár főleg vereségekben volt gazdag. Ezért ne csodálkozzunk, hogy Olaszország, ha egyszer végre szintén normális, kissé unalmas országgá válik - azaz angol-amerikai típusú országgá - azon kudarcba fulladt kísérletek közvetlen örököseinek megtérése folytán válik azzá, amelyben mesteriek voltunk: ex-kommunisták és ex-fasiszták megtérésének köszönhetően. Mi is belépünk a globalizált McWorldbe (McDonald's, Macintosh, MacLaren), anélkül, hogy múltunkat teljesen megtagadnánk: mint félénk gyerekek hagyjuk magunkat a jól ismert öreg nagybácsiktól - saját csalódást keltő múltunk melléktermékeitől - kézen fogva bevezetni a harmadik évezred Disneylandjébe. Biztos, hogy nem konzervatívokként éltük meg a 20. századot, ezért esik érzelmileg nehezünkre elszakadni a bukott forradalmak megrázó hagyományától.
Mit adott a 20. századi olasz kultúra a világnak?
Olaszország kulturális téren is turbulens módon volt jelen a 20. századi világban. Jó kétszáz éven át az operamuzsikát leszámítva az itáliai kultúra édeskeveset adott a világnak. Ha a 18. században még ki tudtunk is állítani néhány nagy alkotót a világ színpadára - Vico és Goldoni, Canova és Beccaria - a 19. századunk lapos volt és ostoba, teljesen elfoglalta a Risorgimento retorikája. Mindig, amikor újra meglátom a milánói Scalát, meghatódom, és azt mondom magamnak: "Ecco, ez az egyetlen, amit száz év alatt ajándékoztunk a világnak - Rossini és Verdi, Donizetti és Puccini". Mi olaszok képtelenek vagyunk megérteni, hogy 19. századi klasszikusaink, akikkel az iskolában traktáltak minket - Manzoni és Leopardi, Alfieri és Verga, Parini és Foscolo, a filozófus Rosmini és Gioberti - miért ismeretlenek az Alpokon túl. Egyetlen világklasszis szerzőnk a 19. században Collodi, a Pinokkió szerzője. Úgy gondoljuk, hogy a világ közönye velük szemben igazságtalanság. De ami egy szerzőből világirodalmi alkotót csinál, nem annyira az, hogy mit tud: valaki elsősorban azzal rendíti meg a világot, hogy korszeru , hogy sikerül a megfelelő pillanatban egy darabka - sokszor véres - igazságot az arcába vágnia, ha az emberiség eljutott arra az érettségi szintre, hogy elfogadja ezt az arcába vágott igazságcafatot, hagyja, hogy megrázza, nem húzódik borzadva vissza előle. Most, a 20. században Itália megint elkezdte megrendíteni a világot, az arcába vágni a valóságnak és az életnek néhány ilyen cafatát. Marinetti és a futuristák - ezek a fasiszta hadi uszítók, akik a modernizmust kitalálták - avatták fel provokációjukkal az évszázadot. De Chirico a reneszánszot modernizálta megmutatva nyugtalanító oldalát, ironikus erejét. Pirandello és De Filippo olyan színházat csinált, amely olyannak állította színpadra az embert, amilyennek Freud és Gödel után már régen látnunk kéne. Calvino és Eco megteremtette azt az elbeszélő gépezetet, amely egy olyan korban helyénvaló, amelyben az emberi lényeket egyre inkább az írás agglegénygépezete tartja hatalmában. Pasolininek sikerült felkeltenie érdeklődésünket "a föld rabjai", a gonosz szegények iránt, akik befészkelték magukat gazdag városaink árkaiba. Primo Levi írta a legjobb tanúságtételt a holocaustról, Leonardo Sciascia új mufajt teremtett, a mediterrán thrillert, Dario Fo felelevenítette a commedia dell' arte régi hagyományát az egyén hatalommal szembeni egyenlőtlen küzdelmének ábrázolására. És néhány rendezőnknek - mint Rossellini, De Sica, Fellini, Antonioni, Bertolucci - sikerült megtanítani arra a világot, hogy lehet nagy filmet csinálni, ami más, mint az eluralkodó amerikai képlet. Az olasz ízlés, az olasz étkezés és öltözködés, lakberendezés és életélvezet lett az ezredvég stílusa. Valaki minden irónia nélkül az olasz kultúrimperializmusról beszélt. A 20. század, ha nem tette is Olaszországot olyan jómódúvá, mint más országokat, kulturálisan gazdagodást hozott a számára. Alapjában véve tudatában vagyunk ennek, ezért esik olyan nehezünkre megválni ettől a látványos évszázadtól, a szenvedés és a dolce vita kincseitől, a szegények aranyától. A svédek, japánok és izlandiak mellett nálunk a legmagasabb a várható életkor a világon (82 év) - maffia, földrengés és árvíz dacára valóban jobban túlélünk mindent, mint mások. Alkalmazkodunk a globalizált - azaz anglo-amerikai - világhoz, de közben megőrizzük szokásainkat és tollazatunkat mint relikviákat, népünnepélyeinket és erős borainkat, megcsalt álmainkat és machiavellista szemtelenségünket. Ezért olyan szimpatikus nekünk D'Alema és Fini, a 20. század két kudarcot vallott nagy ideológiájának bunbánó örököse - ők vezérlik a jövőnket. ők képviselik hő óhajunkat, hogy belépjünk az anglo-amerikai technotudomány uralta 2000. évbe anélkül, hogy teljesen megtagadnánk azt a múltat, amely olyan hosszú életuvé és csodálatra méltóvá tett minket.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu