Boltanski: A nagy raktár
Christian Boltanski egytémájú művész. Azok közé a bátor-boldog alkotók közé tartozik, akikben van elég erő a maguk meghatározó élményét újrafogalmazni, módosítani, és az újabb formában átértelmezni. Installációi így egyszerre tűnnek folytatásnak, a már ismert világ továbbépítésének, másfelől mégis váratlan, új jelentéssel szólnak hozzánk. Lehetetlen (és nevetséges is volna) durván megnevezni, egyetlen fogalomba foglalni "üzenetét", de érdemes meghallgatni, amit maga mond.
"Ami érdekel, az a kis emlékezet - olvasom a Musee d'Art Moderne-ben rendezett kiállítása katalógusában - az érzelmi emlékezés, a mindennapos ismeret, amely ellentéte a könyvek őrizte nagybetűs emlékezetnek. Ez a kis emlékezet, mely számomra a magunk egyszeriségét adja, roppant törékeny, eltűnik a halállal. Az identitás elvesztését, a feledésben való egyenlőségünket nagyon nehéz tudomásul venni..."
Boltanski nyomok nyomában jár tehát, azt gyűjtögetve, ami eltűnésünk után esetlegesen fennmarad: tárgyak, használt ruhák, családi albumból való fényképek hatalmas, végtelen tömegeit halmozva fel "raktáraiban", - s az eredmény felkavaró, zavarbaejtően paradox mementó. Hisz az emlékkiállítás, az emlék mű eleve azt mutatja fel, ami nincs. Azt teszi valahogy mégis létezővé, ami/aki már elmúlt, megsemmisült. Fantomokat idéz, kiáll í tja az elpusztult (ember) létezésének tört maradványait. Ám itt csupa ellentmondással nézünk szembe: egyszeriség és anonimitás, különbözőség és azonosság egyidejűleg van jelen. A legközönségesebb, szándékosan szokványos, semmi pillanatok, és a mégis feledhetetlen, soha meg nem ismételhető páratlanság, az arcok lenyomata, feleselnek egymással. De ezen túlmenően is: emlék és felejtés egymást feltételezi, hiszen az emlék töröl, sorvad, szakadatlan eltűnés maga is. Boltanski ennek kifejezésére egy finom és ravasz eljárást alkalmazott: magukat a fotókat is fixáló nélkül készítette el, hogy természetes módon halványodjanak a nézők tekintetete alatt. Az idő munkája így részévé válik az alkotásnak.
A kis emlékezet
Egyik első munkájában, mintegy harminc évvel ezelőtt kiadott Recherche et présentation de tout ce qui reste de mon enfence (Felkutatása és bemutatása mindannak, ami megmaradt a gyermekkoromból) című kis könyvében énjének örökre eltűnt világát akarta bemutatni: amatőrfotók, értelmüket vesztett tárgyak tanúságán keresztül. És akkor döbbent rá először, hogy ez a kísérlet, "a halott gyermek" arcának, létének feltámasztása, tulajdonképpen lehetetlen, csak a kísérlet ténye örökíthető meg. S ekkor fogalmazta meg szerényen ars poeticájá t: "kérdéseket teszek fel, amelyekre nem tudom a választ."
Melyek ezek a kérdések? Kiindulópontokról van szó, történelmi, pszichológiai indítékokról, melyek a művészt az utazásra hívják, hogy végül is egész életében ne tegyen mást, mint ezt az alapélményt mesélje el újra és megint. Boltanski mint a háború végén született nemzedék képviselője számára a tömegpusztítás, a holocaust volt az a sokk, mely eszmélését meghatározta, és ha nem kívánta is kizárólag erre a drámára leszűkíteni munkásságát, a megbocsáthatatlan pusztulás, a bűn és az ártatlanság kapcsolata, másként szólva az ember megdöbbentő hajlandósága a rosszra, kikerülhetetlen részei alkotásának. Felfogásában a halál az a leküzdhetetlen ellenfél, amellyel nem tudunk szembenézni, s az ember ugyanúgy okozza is a halált, ahogy elszenvedi, hasonlóan a dolgokhoz, tárgyakhoz, melyek ugyancsak könyörtelenül elmúlásra vannak ítélve.
Új kiállításának egyik installációja, mely az utolsó évek termését mutatja be, ezt a címet viseli: Menschlich. "Emberi" - ez a szó, mint tudjuk "büszkén hangzik", így idéztük nemrégiben gőgös retorikával, - nála azonban sokkal ambivalensebb tartalommal társul. Már a puszta tény, hogy a szó német nyelven jelenik meg, félreérthetetlen utalás az emberi határaira, kérdésességére, ha nem éppen tagadására. És a mintegy 1500 fénykép végeláthatatlan sorozatában csakugyan az ártatlan gyerekarcok, családi albumból való zsánerképek mellett ott látjuk a mosolygós német katonát, a szabadságra jött SS joviális ábrázatát, amint feleségével fotóztatja magát a kerti fák alatt. Gimnazisták érettségi tablói mellett a talán háborús bűnöst. Mire véljük ezt a közösséget? Egyetlen vonatkozásban érvényesül egyenlőségük, azt sugallja: mind egyformán halott, egyéniségüket vesztett volt emberek , a (fotó)lenyomat semmit sem árul el sorsukból, bűneikből vagy bűntelenségükből, esetleges bánatukból vagy boldogságukból. Mind hasonlatosak, azonosak. Egyetlenségük nemcsak megszűnt, hanem a tökéletes feledésbe merült. S ha ma itt sorakoznak a falon, egyforma keretekbe zárva, felidézésük nem is lehet, csak felemás: azt látjuk, amit nem tudunk. Ez arcok igazi élete, múltja, titok marad. A fotók félbemaradt pillanatok megörökítései, elakadt mosolyoké. Folytathatatlan, megszakadt életek véletlenszerű, elorzott lenyomatai. Az ámuló gyerekek és pózoló felnőttek, egyenruhás fiatal férfiak és álmodozó nők most itt vannak, mert már nincsenek itt, ennyi maradt... arra emlékezünk, amit elfeledtünk.
Emberi, tárgyszerű, helyi és halandó
Boltanski újból különös temetőt, valami kolumbáriumfélét épített fel a falakon, hosszú folyosókon, ahol az összes különbözőség mégis egységes méretben és formában kerül egymás mellé. Egy másik installációjában ( A Le Grand Hornu regiszterei) a belga Le Grand Hornu bányatelepen 1910 és 1940 között dolgozó gyerekmunkások emlékét idézi. Elmosódott, fakó amatőrfotók, rosszminőségű igazolványképek, nemegyszer a hivatalos pecsét nyomaival, néznek velünk szembe, 2500 azonos pléhdobozra ragasztott felirattal ellátva. Borzongató, sivár rend utal a "kartotékba zárt" fegyelem lélektelenségére. A labirintus sötét, csak rossz villanykörték világítják meg a súlyos fekete árnyékokat... Gyászra szólít, vagy a közönyünkre figyelmeztet? Siratjuk vagy tehetetlenül fogadjuk el a veszteséget? A temető ünnepélyességet teremt, megilletődött csendet, de a végeláthatatlan ismétlődés hangos, és harsányan banalizál. Feszült, nyugtalanítóan összetett hatást kelt, mely hűvös, absztrakt fogalmakkal nem leírható. Az ismétlődő formák közé szorított "érzelmes emlékek", a komor fények és az elrendezés sokaságot jelentő dimenziói fejezik ki a mondhatatlant.
Egy németül kiadott kis füzetében Menschlich, Sachlich, Ortlich és Sterblich ( emberi, tárgyi, helyi, halandó ) címek alatt csoportosította különös képgyűjteményét. A fogalmak halálos pontossággal foglalják össze obszesszióit. Boltanski szándéka valóban nem kevesebb, mint a lehető legtárgyszer ű bben , a hiteles hely szellemében felmutatni az emberi ben azt, ami a halál hoz köti. Ahogy a kiállítás mentén előrehaladunk, az eredeti gondolat új variációban jelenik meg. Az egyik félsötét teremben ezúttal üres, sima fekete lapokat keretezett be, az üveg mögül a semmi néz velünk farkasszemet, a volt-nincs paradoxonát ebben a gyászos formában fejezve ki. Képnélküli képek sorozata díszíti a falat: miről szólnak? - kérdezzük. Arról, aki ott volt, vagy lehetett volna? És aki már sohasem lesz? Vagy inkább arról, hogy ami/aki ott lehetett talán, az is elhomályosult, elmúlt az emlékezet romlásával, szétfoszlásával?
Ugyanebben a teremben néhány furcsa paraván is található, melyeken életnagyságú arcok fotói függenek fehér lepellel leborítva. Az áttetsző függöny mögül csak a szemek világítanak, az arcok nyugtalanító homályban maradnak, eldönthetetlenül, kik is tekintenek ránk. A fátyol további kétértelműséget teremt: vélhetjük sejtelmes rejtőzésnek, de halotti lepelnek is. Mindenképpen szellemek között járunk.
Újabb munkáiban, az arcok helyett inkább a tárgyak kerülnek előtérbe, hogy a maguk kétes élettelenségével beszéljenek. Ágyak a címe az installációnak, amely különböző méretű gyerekágyakat állít szabálytalan sorba, furcsa fémből való, más-más méretű formákat. A magas vázakon elhelyezett, ipari lámpával megvilágított sík táblák - vagy asztalok? - egyszerre idézik a kórház, a halottasház vagy a boncterem légkörét. Itt is nyomokra helyezi a hangsúlyt. A kispárnák és félrehajtott pokrócok ráncai árulkodnak a valaha ott volt gyerektestekről, a testek hűlt helyéről. A plasztik hidegtől fagyott térben az űr hivatott szólni.
Elveszett
A veszteség, a jelenlét hiánya teremti Boltanski műveinek hasonlíthatatlan auráját. Ami nincs jelen - a távollévő, ami azonnal a nemlét melankóliájával párosul - teszi a dolgokat súlyossá. A kiállítás egyik homályos pincehelyiségében plafonig magasodó polcokon zsúfolódnak a használt ruhák: gyerekruhák, színes, kopott, agyonhasznált holmik ( A tartók) . Haszontalanságuk szívszorító éppen, mert mintha egy utolsó kísérlettel a rend kívánna jelentőséget adni nekik. De ezek az egyszeri, valaha személyes tárgyak: elhordott piros pulóverek és pöttyös köténykék, egymásra rakott zoknik és ügyetlen kis táskák mind értelmüket, mert egyetlen jogos tulajdonosukat, elveszített darabok csupán. S minél több van belőlük, annál horzsolóbban értelmetlenek, illetve annál erőszakosabban emlékeztetnek a múlékonyságra, az emlékek fakulására is.
A talált tárgyak lerakata, rácsok mögé sorakoztatott felhalmozása az ismert téma újabb változata. ( Elveszett ) A százszámra egymás mellé dobott, címkével ellátott rossz esernyő, szakadt táska, szemüveg és zsebkendő, elnyűtt cipők és ócska cekkerek a felejtés talán kevésbé drámai, mégis szomorú munkájába engednek betekintést. Eredetileg New Yorkban, a Grand Central állomáson mutatta be ezt az anyagot, a vonaton felejtett milliónyi tárgy roppant gyűjteményét. Most a legegyszerűbb geometriával összeeszkábált, olcsó bádog állványokon hevernek, csoportosítva, de esetlegesen is. Itt egy törött lámpa, ott egy divatjamúlt, kiszolgált írógép: csupa rémes kacat, felesleges, nélkülözhetetlennek ítélt, mégis hanyagul odahagyott holmi! Megint a kihagyó emlékezetre, fogyó figyelemre kell gondolnunk. Az árva tárgyak hiábavalósága árva emberek elveszéséről beszél.
Szomorú, suta raktár, bizarr
romtemető. - Boltanski gyűjtögető, leltározó
szenvedélye nyugtalanul keresi azt, ami mégis, mindennek
ellenére fennmarad, miközben cseppnyi illúziót
sem kíván támasztani az értékek maradandóságát
illetően. A kevés, mert jelentéktelen, és a
sok, mert nagy mennyiségű egyszerre jellemzi tudatosan behatárolt
világát. Éppen a konok ismétlés, a nagy
szabású térformálás teszi munkáit
mindig jelentőségteljessé. Ezért mondhatjuk,
hogy minimalizmusától nem idegen a monumentalitás.
Hiszen a szegény tárgyak talán szerényen, de
mégis a legkíméletlenebbül sulykolják
újból és megint: itt vagyunk, kopott, csonka töredékek,
és mint egykori gazdáink, halálraítéltek.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |