A múlt nyáron, amikor elvetődtem Charente-Maritime-be, elfogadtam egy kedves hölgy meghívását, és bár nem nagyon ismertem őt, házigazdám kedvessége és nagylelkűsége szinte határtalan volt. Miután amúgy turista módjára egész nap a környéken csatangoltam, késő délután tértem csak vissza a szobámba, amit házigazdám a rendelkezésemre bocsátott. Mélyeket lélegeztem, elvégeztem néhány jóga-gyakorlatot, aztán fogtam a jegyzetfüzetemet, és hagytam, hogy a napközben látott képek, a séta során szerzett benyomások vezessék a tollamat. Alig tíz perc múlva azonban, éppen akkor, amikor már elkezdtem volna egy kicsit koncentráltabban dolgozni, kopogtak az ajtón, majd rögtön be is viharzott a szobába házigazdám egy halom folyóirattal és könyvvel a kezében, melyeket nekem hozott, hogy "legyen mivel eltöltenem az időt". Már nem emlékszem arra, hogy mi minden volt ebben a könyvhalomban. Egyebek között: a Télérama tematikus száma az algériai háborúról, egy nagy fotóalbum a svéd házak bútorzatáról, egyik kedvenc írójának legfrissebb regénye, akinek a nevét aztán igyekeztem gyorsan elfelejteni.
A beszélgetés, amit ezzel az egyébként rendkívül kedves hölggyel folytattam, a legkülönbözőbb témákat érintette, éppen úgy, mint az általa hozott olvasnivalók. Másfél percnél tovább képtelenség volt megmaradni ugyanazon téma mellett. És Egyiptomot ismeri? Hát ez remek, nagyszerű. És Indiában volt már? Én sem, de régóta álmodozom erről, most is elolvastam néhány cikket a hinduizmusról, hogy tájékozódjam egy kicsit. Igen, voltam New Yorkban, de éppen csak 48 órát, tudom, ez kevés, csak beugrottunk New Orleansból visszatérőben. Louisianában egy kicsit csalódtam, a folyómelléki tájak, tudja, az egy elég szomorú vidék. Nem, Cioran műveit még nem olvastam, megvettem a könyvét, de még ki sem nyitottam - istenem, idő kellene hozzá! És az utolsó Coelhot látta már? És ezt az új kínai filmet, mi is a címe? Tudja, ugyanaz a rendező csinálta, aki... Ah, igen, szörnyű, hogy mi folyik Ruandában, de ugyanez van nálunk is a külvárosokban, ebből még baj lesz, majd meglátja - nem szeretem túlságosan Pierre Boulezt, nem tudom, maga mit gondol róla - és Milan Kundera, mostanában franciául írja a regényeit! És képzelje, Csehszlovákiában, az a drámaíró, hogy is hívják, aki börtönben is volt, na, most ő az államfő! Bosznia, micsoda szörnyűség, gondoljon csak bele, ugyanaz a város, amelyik miatt kitört az első világháború, nem, Bernard-Henri Lévy filmjét nem láttam, de a felesége, Arielle Dombasle játszott egy filmben, ami nagyon tetszett nekem, várjon, mindjárt eszembe jut a címe, ŕ propos , mit szól Ariane Mnouchkine éhségsztrájkjához, maga biztosan helyesli, egyszer járt itt a társulatával, egy Moličre-darabot játszottak, felejthetetlen előadás volt. Igen, a Vágy szárnyai , az is nagyon szép volt. Tudta, hogy Wim Wenders egy ideig Portugáliában élt, maga ismeri Lisszabont? Én véletlenül a nagy tűzvész előtt két héttel jártam ott, micsoda tragédia! De az a földrengés Japánban: a mentés nagyon lassú volt. És David Waco meg O. J. Simpson, már megint csak az erőszak. De jöjjön, nézze meg a hortenziáimat, meglátja, idén nagyon szépek lettek!
Ez súlyos.
Egy-másfél évszázaddal ezelőtt (és ez nem nagy idő, ez a nagyszüleink vagy a dédnagyszüleink megszületésének időszaka, vagyis időben tényleg semmi) az írók még törekedhettek arra, hogy tágítsák olvasóik szellemi horizontját.
A hajdani olvasók életében - csakúgy mint a miénkben, modern olvasókéban - boldog és boldogtalan időszakok követték egymást, de életük, a miénkhez hasonlítva, sokkal inkább a realitásokban gyökeredzett, méghozzá oly mértékben, hogy azt mi még elképzelni is csak nehezen tudjuk. Ez a jelenlét realitása volt, minden bemutatás vagy reprezentáció nélkül. Nem létezett még sem a fényképezőgép, sem a rádió, sem a telefon, sem az autó; és természetesen nem volt televízió, nem volt mozi - nem is beszélve a számítógépekről, a fénymásolókról, a videokamerákról, a CD-ROM-okról és az Internetről.
Az akkori olvasó reggeltől estig csak arról beszélhetett, amit látott, hallott vagy megérintett. Annak a városnak vagy falunak az utcái, amelyben felnevelkedett, nem voltak, nem lehettek többek önmaguknál. Ezeket az utcákat sohasem vették filmre, s így nem duplázódtak meg képben és hangban, és még kevésbé voltak elárasztva máshonnan, messziről érkező idegen képekkel és hangokkal. Akkor és ott csak a szavak álltak rendelkezésre ahhoz, hogy a "máshol" és "máskor" realitásait közvetítsék: az ősök által rájuk hagyományozott legendák és mesék, színházi előadások egyes ünnepi alkalmakkor, az evangéliumi történetek, melyeket minden vasárnap meghallgattak a templomban, lányregények és a vándor könyvárusok által terjesztett kalandregények, és végül a műveltebbek és igényesebbek számára: igazi regények (ezek gyakran a napilapokban, folytatásokban jelentek meg), igazi költemények, igazi színművek.
Az akkori korszak olvasói szinte kizárólag azokban a körökben forogtak, melyekhez maguk is tartoztak, és helybenülők voltak, hiszen nem volt fizetett szabadság, hogy elmehessenek meglátogatni más tájakat is. Az irodalom nemes és vulgáris termékeinek "fogyasztása" volt az egyetlen eszköz arra, hogy az olvasó elmenekülhessen a valóságból: csak ez tette lehetővé, hogy az ember elszakadjon az őt körülvevő látható és tapintható valóságtól, hogy új tájakat, másfajta embereket és életmódokat vagy különböző elképzelt világokat ismerjen meg. (Most nem foglalkozom a menekülés olyan csodálatos eszközeivel, mint a zene vagy az álom, mivel az első nem közvetít semmi konkrét tartalmat, a második pedig nem tartozik a kulturális jelenségek közé.)
Élete relatív monotóniája ellenére, a hajdani olvasóban még élt néhány megnyugtató bizonyosság. Ilyen bizonyosság volt például Isten léte, és ugyancsak ott volt a halál utáni élet kvázi-bizonyossága. Ott voltak az évszázados hagyományok, s az emberek ragaszkodtak is ezekhez: a meghatározott időpontban ismétlődő egyházi ünnepek, a télesti közös munkák, a nők csipkefőkötői, a féktelen táncmulatságok július 14-én vagy az aratás után, gesztenyés pulyka karácsonykor, a húsvéti sütemény, amit így meg így kellett elkészíteni, az üveg bor vagy sör a megfelelő alkalmakkor... Egyszóval annak a hajdani olvasónak megvolt a maga kulturális identitása.
A mai olvasónak azonban ezerféle identitása van: vagyis egy sincs neki. Még vidéken sem, ahol pedig ezek a szokások, hagyományok bizonyos fokig még léteznek, de a televízió elterjedése gyorsan véget vetett például az esti közös munkáknak: a kép átvette a szavak helyét, és ma a tévékészülék bitorolja a hajdani családi tűzhely funkcióját, a tévé lett a családi élet középpontja, az a fix pont, amely köré a családtagok letelepednek - és hallgatnak.
Mit is gondoltam tehát a múlt nyáron, amikor végre visszatérhettem a szobámba, ennek a nagyon jóindulatú és oly kaotikusan művelt hölgynek a házában: az eltelt másfél évszázad alatt az író szerepe teljesen átalakult. Immár nem azért vagyunk, hogy új, más valóságokat mutassunk meg olvasóinknak, hogy tágítsuk horizontjukat, hogy rávegyük őket, hogy elábrándozzanak vagy elgondolkozzanak az új dolgokon, hogy megsokszorozzuk tapasztalataikat... Nem, hiszen olvasóink is hozzáférnek már mindenhez. Ma este a tévéműsor a következő választási lehetőségeket kínálja: egy dokumentumfilm a bénini voodoo-mágusokról, egy negyvenes évekbeli amerikai krimi, egy "társadalmi vita" az AIDS-ről, egy film a moszkvai Balsoj Tyeatr balettkarának történetéről; a rádióban harlemi rap-et, héber vallási énekeket, Monteverdi-operát vagy kreol népdalokat hallgathatunk; azok pedig, akik valamelyik nagyvárosban laknak, elmehetnek otthonról szórakozni, vagy elutazhatnak Svédországba, Indiába vagy Japánba, elugorhatnak megnézni a Bergman-fesztivált vagy bármilyen más rendezvényt, megnézhetnek egy Bertold Brecht-drámát vagy egy Aiszkhülosz-darabot, megcsodálhatnak egy dél-afrikai törzsi táncot, vagy meghallgathatnak egy kísérleti zenei koncertet; ihatnak egy aperitifet az Egyesült Államokban, vacsorázhatnak Vietnamban, s aztán rögtön átugorhatnak Argentínába táncolni egyet, hogy az estét végül egy ír kocsmában iszogatva fejezzék be.
Az értelmiségiek és az írók szerepe - gondoltam (miközben kulcsra zártam az ajtómat, hogy értésére adjam házigazdámnak, hogy már alszom) - immár éppen a fordítottja lesz annak, ami volt korábban: leszűkíteni a dolgokat. Izolálni. Válaszfalakat emelni közéjük. Elősegíteni a koncentrálást. Megóvni az olvasókat a képek, zajok őrjítő özönétől, segíteni őket a parazita információk és hatások közötti választás munkájában. Biztosítani számukra egy bizonyos űrt, a csendet.
Mondani nekik valamit, egyetlen dolgot. Vagy kettőt... de azokat aztán teljes mélységükben eléjük tárva.
A beszűkült világú olvasóknak tehát univerzális látókörű írók jutottak, az univerzális olvasóknak pedig a valóság egy-egy szűk szeletére koncentráló írók? Utóbb el kellett ismernem, hogy ez inkább leegyszerűsítő magyarázat, mely pusztán akkori kedélyállapotomból fakadt. A valóság, mint mindig, egy kicsit összetettebb ennél. Most, pihent fejjel, meg kell próbálni finomítani a dolgon. Vizsgáljuk hát meg újra a kérdést.
Kik is vagyunk mi ebben a kozmopolita, többnyelvű kulturális forgatagban? Miben áll, melyik a mi kultúránk? Korunkban, országainkban, hogyan is állunk kulturális identitásunkkal? Lehet-e még egyáltalán saját kultúránk, hivatkozthatunk-e erre, szolidárisnak érezhetjük-e magunkat egy adott kultúrával? Avagy magának a kulturális identitásnak a fogalma is elavulttá vált napjainkra?
Természetes, hogy az embernek időről időre szüksége van arra, hogy friss levegőt szívjon magába, hogy megmártózzon az autenticitás fürdőjében; természetes, hogy felébred benne a vágy, hogy belekapaszkodjék valami biztos és tiszta dologba, az identitás valamilyen nyilvánvaló jelébe, ami - mint például a breton parasztasszony főkötője - egyértelműen a "mi"-re, "ránk" utal. De mi is számunkra az autenticitás?
Ha Calgaryban élek, és a kulturális "tisztaságra" törekedve elhatározom, hogy ezentúl csak a helyi kulturális termékeket fogom fogyasztani, például csak olyan bárokba járok, ahol country-zene szól, és csak hamburgert eszem, nos, ezzel a létem máris autentikus lett? Ha Montreálban élek, és kijelentem, hogy csak Denys Arcand filmjeit, Michel Tremblay könyveit és Pauline Julien sanzonjait szeretem, akkor máris autentikus vagyok? Ha Párizsban élek, és úgy döntök, hogy ezentúl csak a tangóharmonika zenéjére táncolok, és kizárólag békacombot eszem, autentikussá vált az életem?
Nyilvánvaló, hogy nem.
A polarizált identitás
Az írók tevékenysége a 20. században jól tükrözi az identitással kapcsolatos bizonytalanságokat.
Amióta csak létezik az irodalom, nemzeti jelzők tapadnak hozzá. Volt francia, angol, német, orosz, spanyol stb. irodalom, és ezeknek a jelzőknek megvolt a maguk sajátos értelme, mert a regényekben tükröződtek (vagy inkább kikristályosodtak) annak az adott országnak az alapvető kulturális aspektusai, amelyben a regény írója élt: a tájak, a gondolkodásmód, a pszichológiai beállítódások, a társadalmi vagy faji konfliktusok, a vallási és népi hiedelmek, történelmi információk és még sorolhatnám. Ha az írók utazgattak, úti beszámolóikat a honi közösség igényeihez igazították. (Pierre Loti nem Japánt írja le. Az ő Japánja egy, a francia szemnek és fülnek, a francia ízlésnek megfelelő ország; ugyanez a helyzet George Sand Velencéjével.) Még azok az írók sem kivételek, akik egy időre külföldön telepedtek le: hiába élt Turgenyev húsz éven át Franciaországban, regényeinek meseszövése, atmoszférája tipikusan orosz, mint ahogy a konfliktusok és azok szereplői is összetéveszthetetlenül oroszok.
Hogy van ez napjainkban? Úgy tűnik, három alapeset létezik.
Először is, a nem demokratikus országokban, azokon a tájakon, ahol az intézmények egy autoritárius és erősen militarizált kormány irányítása alatt állnak, ahol a nemzeti és/vagy vallási identitáshoz való ragaszkodás szélsőségesen eltúlzott formákban jelentkezik (gondolok például Algériára, Iránra, Boszniára, Dél-Szudánra vagy a kommunista Kínára), tehát az ilyen országokban az igazi irodalom magától értetődő módon nem tud kifejlődni. Tudjuk: egy regény, amely valamilyen üzenetet akar hordozni, amelyik valamilyen ideológia szolgálatában íródott, nem lehet jó regény.
Másodszor, a világnak azon tájain, ahol mostanában van születőben az irodalom, a nemzeti identitásra való hivatkozás egy bizonyos mértékben szinte kötelező. Martinique például joggal büszkélkedhet azzal, hogy olyan kiváló írói vannak, mint Patrick Chamoiseau vagy Raphaël Confiant, akiknek a regényei magával ragadó verbális energiával idézik fel a sziget boldog és szerencsétlen korszakait - történelmét, természeti és emberi katasztrófáit, meséit, folklórját. A québec-i irodalom helyzete bizonyos tekintetben ugyanilyen: fiatal irodalomról van szó, mely tehát igen hangsúlyosan foglalkozik identitása megerősítésével (és ez is egy olyan irodalom, mint az Antilláké, mely a szeretet-gyűlölet furcsa keverékével viszonyul a hajdani anyaországhoz, a francia irodalmi tradícióhoz, amelynek egyfelől adósa, másfelől pedig igyekszik függetlenné válni tőle).
Az a jelszó, hogy "mi X vagyunk, és az X az jó", mondhatnánk, az identitás gyermekbetegsége. Black is beautiful . A kreolság dícsérete! Éljen a szabad Québec! ... Igen: remek dolgokat lehet írni ebből kiindulva, feltéve, hogy nem vagyunk fanatikusok vagy manicheusok, feltéve, hogy nem vagyunk politikailag túl durvák. (Biztos vagyok abban, hogy sem Jean-Marie Le Penről, sem Louis Farrakhanról, sem MiloŠeviÇ-ről, de még Lucien Bouchard-ról sem lehet feltételezni, hogy képes lenne egy jó regényt írni.) Ezen a fázison át kell esni. De úgy tűnik, mindenképpen túl is kell lépni rajta. A továbblépés egyik zseniális példája az amerikai fekete irodalom remekműve, Ralph Ellison Láthatatlan ember e.
Harmadszor, itt van a mi világunk, a fejlett, gazdag, kizsákmányoló és kiábrándult országok kis világa, mellyel kapcsolatban szinte lehetetlen általános érvényű megállapításokat tenni, mert ennek irodalmi mezője gyakorlatilag végtelenül nagy; épp úgy jut hely a legjobbaknak, mint a legrosszabbaknak: helytörténeti regények, törénelmi regények, Harlekin-regények, konkrét líra, brutális vagy pornografikus képregények, jótanuló realizmus, fékevesztett posztmodern... Csodálatos alkotások és csapnivaló fércművek egymás mellett fekszenek a könyvesboltok kirakataiban, és ez kétségkívül jól is van így. A nemzeti vagy kulturális identitás tekintetében is jelen van minden tendencia : a hazátlan csavargóktól (Chatwyn, Le Clézio) a saját, magánhasználatú nyelvet kitalálókig (Joyce)... De három írófajtát szeretnék közelebbről is megvizsgálni, akiket úgy fogok nevezni, hogy a polarizáltak , a szórtak és a megosztottak .
Az egyik szélsőséget megtestesítő első csoportba, a polarizáltakhoz tartozik az az igen nagy számú írósereg, mely inspirációját lényegében továbbra is abból a tényből meríti, hogy szellemi gyökereivel egy adott területhez, történelemhez, néphez kötődik (ide sorolható William Faulkner, Jean Giono, Selma Lagerlöf, Russel Banks, John McGahern - és vég nélkül folytathatnánk...). Ezek a regényírók nem akarnak semmit sem bizonyítani, nem akarnak minket tanítani, még csak az amerikai, francia vagy ír irodalmat sem akarják "gazdagítani", regényeikkel nem jelenlétüket akarják kifejezni, az adott népcsoporthoz vagy területhez való tartozásuk nem (vagy már nem) jelent konfliktust számukra; mini-univerzumukat keresztül-kasul bejárva egyszerűen csak elénk tárják az emberi lélek minden gazdagságát, minden fonákját, minden paradoxonát, és egész életükön át képesek ihletet meríteni ebből a forrásból anélkül, hogy ráunnának, illetve anélkül, hogy olvasóikat untatnák.
A szórt identitás
Szerintem Romain Gary az a regényíró, aki a legmegszállottabban célozta meg az identitáskeresés másik szélsőséges formáját, az identitások őrült megsokszorozását (avagy a szórt identitást). Garynak sikerült is ez a nem mindennapi bravúr: az utókor francia írónak tartja, jóllehet Moszkvában született 1914-ben, gyermekkorát Vilnában és Varsóban töltötte, majd 1928-ban Nizzában telepedett le, aztán 1940-ben elhagyta Franciaországot, hogy majd csak húsz év múlva térjen oda vissza, miután végigcsavarogta az egész világot, folyékonyan beszélt hét nyelven, két nyelven írt könyveket és cikkeket, s büszkén vallotta: "Irodalmi gyökereim kevertfajú énembe kapaszkodnak, merthogy fattyú vagyok."
Gary a szó szoros értelmében is "fattyú" volt, és ez sok mindent megmagyaráz. Mivel sohasem lehetett biztos apja kilétében, születésétől fogva különféle felvett neveken élt (Roman Kacew, Romain Gary, Fosco Sinibaldi, Shatan Bogat, Emile Ajar). Másrészt pedig anyjának, a fia jövőjével kapcsolatos megalomán álmodozásai folytán gyerekkorától kezdve állandó bizonytalanságban élt tisztázatlan egzisztenciája miatt. Kedvenc vicceinek egyike a kaméleonos történet volt: a kaméleon kék lesz, amikor egy kék szövetre fektetik, piros, amikor átteszik egy piros felületre... de egy nap, amikor valaki odateszi egy skótkockás takaró közepére, megőrül.
Mi teszi mégis autentikus franciává Garyt rendkívül sokszínű kulturális és nemzeti gyökerei ellenére? 1942 és 1944 között bombázópilótaként harcol de Gaulle tábornok oldalán a Szabad Franciaországért, több kitüntetést is kap, részt vesz az ország felszabadításában... és ugyanakkor ír egy csodálatos regényt franciául ( Hajnal felé ), amellyel alig csúszik le a Goncourt-díjról, megkapja viszont érte a Kritikusok díját. Ez aztán minden kétséget kizáróan nagy francia íróvá teszi, még ha egyébként lengyel-orosz-zsidó-fattyúról van is szó.
A háború után Romain Gary még meghökkentőbb dolgokat művel. 1945-ben, amikor tudomására jut (és egyidejűleg a világ közvéleményét is megrázza) a holocaust ténye, az európai zsidóság tömeges megsemmisítésének szörnyű híre, egy olyan identitásválasztási lehetőség nyílik meg előtte, amikor is teljes joggal és teljesen szabadon választhatna két, egyaránt "kifizetődő" identitás között: helyet követelhetne magának a hősök soraiban (a dicső francia ellenállók között) épp úgy, mint az áldozatok (a zsidók) közösségében. Márpedig ő - és most tisztán láthatjuk Romain Gary nagyságának és egyben őrületének egyik megnyilvánulását - nem vállalja sem az egyik, sem a másik szerepet. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az a két alappozíció, amelyből egyszerűen levezethető a nemzeti, a kulturális vagy a faji identitás: vagy heroikus népként létezünk - a bicepszüket megfeszítő/mutogató amerikaiak - vagy áldozat -nép vagyunk - a bennszülött népek vagy az afrikai rabszolgák. Napjainkban a második pozíciót egyértelműen gyakrabban választják kiinduló pontnak, mint az elsőt, de megesik az is, hogy egy politikai vezető mindkettőt megpróbálja meglovagolni. Louis Farrakhan például azt hirdeti, hogy a fekete felsőbbrendű faj, amit a többi faj üldöz és elnyom). Épp ellenkezőleg, gyorsan ír egy bolondos, futurista regényt arról, hogyan nyomják el Harlemben a feketéket ( Tulipán , 1946), majd rögtön ezután egy másikat, melyben a háború utáni Franciaország méltatlan állapotát festi le, és amelynek főszereplője egy szimpatikus kollaboráns ( A nagy ruhatár , 1948).
Élete hátrelévő részében Gary nemcsak megismerni, de egyenesen megtestesíteni akarja az emberiség egészét: regényei a jelenben, a múltban és a jövőben játszódnak; a helyszín egyszer Olaszország, máskor Oroszország vagy Dél-Amerika, Kalifornia vagy New York, Lengyelország vagy Kína, Franciaország, Spanyolország, Svájc, Tahiti, a Vörös-tenger - és itt most abbahagyom a felsorolást. Főszereplői hol cowboyok, hol nagykövetek, prostituáltak vagy értelmiségiek, rendőrök és szőnyegárusok, fegyverkereskedők, kisfiúk, arisztokraták, anarchisták, hippik, zsidó hegedűművészek...
Amit azonban Romain Gary hihetetlenül gazdag életművében felmutatni akart, az nem az "emberiség" mint absztrakt entitás vagy mint egyetemes valami, hanem - és ez nagy különbség - annak minden különlegességét, egyedi vonását. Saját identitáshiánya, mely annyi szenvedést okozott neki, egyúttal megszabadította őt mindazon korlátoktól, melyek közé mi, csaknem mindannyian be vagyunk szorítva. Nem úgy tekintett magára mint valami "tulajdonságok nélküli emberre" (természetesen benne is élt néhány igen erős kötődés bizonyos tájakhoz, bizonyos nyelvekhez vagy zenékhez), kötődéseinek végtelenül változatos irányultsága azonban egyszerűen lehetetlenné tette számára, hogy bármilyen soviniszta pozíciót foglaljon el. Rettentően zavarta minden, ami akár csak emlékeztetett valamiféle, az identitástudatból fakadó büszkeségre, gőgre, legyen az faji, szexuális, nemzeti vagy vallási identitás... Az efféle büszkeség súlyos hiba volt az ő szemében, mely lehetetlenné teszi a kommunikációt.
A megosztott identitás
E két szélsőség (a polarizált, illetve a szórt identitású írók) között helyezkedik el az írók harmadik típusa, mely körülbelül egy évszázada tűnt fel, és amelynek jelölésére a megosztott író nevet ajánlottam.
Ahhoz, hogy valakiből megosztott identitású író legyen, nem elég átköltözni egy másik országba (mint Henry James) vagy nyelvet váltani (mint Jan Potocki): azt meg is kell szenvedni. Másképpen szólva, ennek a hely- vagy nyelvváltoztatásnak együtt kell járnia az eredeti identitás megkérdőjeleződésével, és az író életében ennek meghatározó, fájó témává kell lennie.
Ebben az értelemben az első megosztott identitású író talán Franz Kafka volt, ez a német nyelvű író egy cseh nyelvű városban, olyan ember, akinek semmi sem volt magától értetődő: sem a nyelv megválasztása, amelyen ír, sem nemzeti vagy vallási hovatartozása, sem az, hogy ő valakinek a fia, jegyese, hogy jogi doktor, hogy egy biztosítótársaság ügynöke, sőt még saját emberi mivolta sem (nem lehet, hogy inkább svábbogár vagy csótány?).
Kicsoda Kafka? Az egyik legszebb toll a "német irodalom" kalapján vagy az egyik legfényesebb drágakő a "cseh irodalom" koronáján? Buta kérdés. Ugyanilyen nevetséges, ahogy Franciaország és Írország is büszkén magának követeli, a "saját" irodalma részének tekinti egy olyan író műveit, mint Samuel Beckett - mintha életműve nem lenne alapvetően más, mint Victor Hugoé: nem sietett-e a Játszma végé nek írója leszögezni, hogy undorodik mindenféle beskatulyázástól, beleértve az emberi fajhoz való tartozást is?
Ahogy a 20. század előrehalad a modernkori népvándorlással, a mind gyorsabb és tökéletesebb közlekedési és kommunikációs eszközök megjelenésével, úgy nő a megosztott identitású írók száma. Gondolok itt olyanokra, mint Vladimir Nabokov, Gertrude Stein, Jean Rhys vagy R. M. Rilke; korban egy kicsit közelebb hozzánk pedig Salman Rushdie, Kazuo Ishiguro, Derek Walcott, Michael Ondaatje, Jorge Semprun, Milan Kundera, Hector Bianciotti; még tovább közeledve napjainkhoz ott van Ying Chen, Linda Leď vagy David Homel, aztán a barátaim, a Párizsba emigrált költők és regényírók, mint Leďla Sebbar, Adam Zagajewski, C. K. Williams, Luba Jurgenson, Adam Bíró, vagy a haiti-i diaszpóra azon írói, akikkel szerencsém volt találkozni New Yorkban, Montreálban és Miamiban; a lista nagyon hosszú... és végül, bevallom, magamat is ide sorolom.
Ezek az írók se nem gyökértelenek , se nem talajtvesztettek ; egyébként is gyakran illúziónak tekintik még a gyökerek fogalmát is, s kifejezetten veszélyes metaforának tartják. Nem letelepedettek és nem nomádok . Egyszerűen száműzöttek .
Vera Linhartova, a Franciaországban élő cseh írónő szerint: " Az efféle önként száműzetésbe vonulókkal kapcsolatban a `száműzetés' szó nem igazán szerencsés. Hiszen az, aki sajnálkozás nélkül indul útnak, s nem is akar többé visszafordulni, annak az a hely, amelyet elhagy, sokkal kevésbé fontos, mint az, ahová meg kell érkeznie. Az ilyen ember a `régi, elhagyott helyét' nem valamiféle `másik hellyel' cseréli fel, hanem rálép arra az útra, mely a `helynélküliséghez' vezet, ehhez a `másholhoz', mely mindörökre elérhetetlen marad. És ez az ember, éppen úgy, mint a nomádok, mindenhol `otthon érzi magát', amerre csak jár ."
Nehezen tudnám elképzelni a száműzetés nek számomra ennél kevésbé elfogadható meghatározását. Az a hely és az a nyelv, amit az elvándorló író elhagy, gyermekkora tere és nyelve. Hogyan lehetne bármi igazat, szépet, erőset írni akkor, ha keresztet vetünk a gyerekkorunkra, ha elfojtjuk, megtagadjuk mindazon érzelmeinket és emlékeinket, melyek erre vonatkoznak, hogyan lehetne előre elhatározni azt, hogy a gyerekkorunk "sokkal kevésbé fontos", mint az a hely, ahová meg kell érkeznünk...?
A "helynélküliség" nem létezik, vagy ha mégis, akkor a világon kívül, az eszmék absztrakt kozmoszában, melyet a filozófusok és a misztikusok fürkésznek; az semmi esetre sem lehet egy regényíró vagy írónő "hazája". Azt képzelni, hogy egy író nomád lehet, és "mindenhol otthon érzi magát, amerre csak jár", nos, ez naiv butaság. A világon senki sem érzi, és soha senki sem érezte magát otthon mindenhol, amerre csak járt: még az "igazi" nomádok sem! A 17. században állítólag egy feketelábú indián valahogy odakerült a Napkirály versailles-i udvarába: fogadok bármiben, hogy meglehetősen rosszul érezte ott magát...
Első pillanatra úgy tűnhet, hogy ez az önkéntes száműzetésben élőkről szóló, Linhartova-féle lírikus védőbeszéd Romain Gary (extrém) esetében mégiscsak megállja a helyét. De nem, még itt sem: Gary számtalanszor elismételte, hogy azért kell szüntelenül mozgásban kell lennie, mert különben megőrülne attól, hogy azt kell éreznie, "be van zárva, összekötözött kézzel és lábbal (...) önmagába, és csak gyűlölettel tud gondolni azokra a korlátokra, melyek megakadályozzák az élet - vagy inkább az életek - iránti vágyának kiélését". Egyetlen egyszer, a Vörös-tenger partján ülve, amikor is az útiokmányokra való várakozás következtében valamiféle felfüggeszett időben találta magát, tehát csak ekkor sikerült neki "egy adag hasis segítségével elmenekülnie erről a fegyencgyarmatról, ahol arra ítéltetett, hogy csak önmaga legyen."
A száműzetésben élő író, még ha önkéntes száműzetésről van is szó, távolról sem "érzi magát otthon mindenhol, amerre csak jár" - az ilyen ember sehol sem érzi otthon magát. Gyakran megkérdezik tőlem: "Maga tehát ugyanúgy otthonosan mozog az angol és a francia nyelvben is?" - és azt hiszik, hogy csak viccelek, amikor azt válaszolom: "Nem, egyformán rosszul érzem magam mindkettőben." Pedig ez nem vicc. Amikor az ember jól érzi magát, nem kezd el írni: a nyugtalanság, az aggodalom, a balszerencse egy bizonyos minimuma, egy kis, kényelmetlenül irritáló homokszem mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az irodalom gépezete beinduljon az emberben.
A megosztott identitású író nem hontalan. És nem is világpolgár. Nem egy kultúrát ismer (mint Jean Giono), és nem az összeset (ahogy Romain Gary ambicionálta), hanem kettőt: néha hármat-négyet is, de általában inkább csak kettőt. És ettől egyszerre képes arra, hogy az egyik kultúra nézőpontjából vizsgálja a másikat és vice versa . Távolról sem mondja azt: "Én nem vagyok sehol, tehát a ti kis vitáitok engem nem érdekelnek, ezek engem nem érintenek", inkább azt mondja: "Mivel engem két ország problémái is érinthetnek, minden ország problémáira igyekszem figyelni." Az esetek többségében azonban mégsem vállal aktív politikai szerepet; nem lesz belőle "elkötelezett író". Nem: megtart egy bizonyos távolságot. Ez a távolság nagyon fontos számára. Ez a távolság biztosítja, hogy szenvedjen. Hogy megértse a dolgokat, hogy írjon.
" Észrevettem, hogy ragaszkodom ehhez a megosztottsághoz, amitől szenvedek, s mindenképpen meg akarom őrizni ezt a megosztottságomat, mely állandóan ki van téve az egység vagy az újraegyesítés veszélyének, nem is tudom, melyik a jobb szó erre. Ma kifejezetten az egyensúlynak ez a hiánya éltet, ez késztet írásra ." (Leďla Sebbar: Párizsi levelek ).
Mit is mondanak tehát ennek az újkeletű írófajnak a képviselői?
Szerintem először is azt mondják, hogy ebben a világban, melyben mindenki úgy választhatja meg a vallását, mint ahogy kiválasztja a neki tetsző joghurtmárkát az ABC-ben, és később ugyanolyan egyszerűen lecserélheti azt, mint ahogy inget vált, nos, ebben a világban immár nem találhatunk sem vígaszra, sem bármiféle identitásbeli biztonságra túlvilági létünkkel kapcsolatban.
Aztán még azt is mondják, hogy már túlságosan is sokat tudunk a végtelenül kicsiről és a végtelenül nagyról, vagyis a kromoszómákról és a bolygókról, teljesen esetleges, valószínűtlen és nevetséges földi létünkről. ("Gyakran és szívesen" - írja Pirandello már 1904-ben egyik regényében - "gyakran és szívesen viseltetünk tisztelettel és csodálattal egymás iránt, megfeledkezve arról, hogy voltaképpen nem vagyunk mások, mint végtelenül kicsiny atomok a világban, ráadásul olyan parányok, akik készek háborúzni egy apró földdarabért vagy panaszkodni olyan dolgok miatt, amelyek - ha valóban megértenénk, hogy milyen semmik vagyunk - egészen gyerekes butaságnak tűnnének a szemünkben").
Azt mondják, hogy nekünk, privilégizált balszerencséseknek immár soha nem adatik meg a könnyen megtalálható, evidens, egyszer és mindenkorra adott identitás. Hogy a hajdani olvasók ezirányú orientációjának talán megvoltak a maga szépségei, de ennek már vége. Hogy az én immár megváltoztathatatlanul valami mássá lett . Hogy egyszerre megtöbbszöröződtünk, nemcsak az országainkon belüli nép- és nyelvkeveredés miatt, nemcsak amiatt, mert a tévé - volens nolens - megismertet minket egy egész sor különböző kultúrával, hanem lényegében elsősorban azért, mert mindegyikünk egy férfi és egy nő találkozásának gyümölcse, és ez a férfi és nő két teljesen különálló, egymástól független világot testesít meg, és mert már születésünktől fogva, szó szerint felebarátaink tekintete, gesztusai, szavai formálnak, alakítanak minket.
Azt is mondják, hogy azért még léteznek figyelemre méltó különlegességek, nüanszok, különbségek, nemcsak individuális szinten (úgy könnyű), hanem - igen - kulturálisan is.
Végül pedig azt mondják, hogy kettő nek lenni, még ha kényelmetlen is, még ha néha nosztalgikus vagy depressziós érzéseket ébreszt is az emberben, jobb, mint egy nek lenni (az identitás szó - mint tudjuk - a latin idem /ugyanaz/ szóból ered)... és jobb, mint mondjuk harminchat nak lenni (szegény Gary)!
A melankólia szinte mindig fontos részét képezi eme újkeletű írófaj világszemléletének, mint ahogy az önirónia is. Még olyankor is, amikor mosolyognak, valami szomorúság látszik a szemükben. Hallgassuk csak őket...
"- És mégsem vagyok idegen. Nem vagyok sem itt, sem ott. Valahol a kettő között vagyok - mondta Gesser melankolikusan ." (David Homel: A moszkvai majom )
" A száműzöttek, a most vagy régebben száműzetésbe kényszerültek, mind ilyenek. Beléjük van építve egy mérlegszerűség, amely állandóan működik, szünet nélkül hasonlítgatják össze a dolgokat, ott és itt, itt és ott, talán valami egyedi, magánhasználatú nemzetiséget kellene kitalálniuk maguknak, egy egyszerre itteni és ottani nemzetiséget, valami sajátos keveréket, aminek nincs neve ." (Pierrette Fleutiaux: Boldogok leszünk-e? )
Vagy hallgassuk meg Salman Rushdie-t, íme egy részlet egy közelmúltbeli interjújából: " Világos, hogy a kivándorlás egyik legalapvetőbb következménye az, hogy a kivándorló korábbi életének minden aspektusa megkérdőjeleződik ... Szó szerint minden, ami eredeti kultúrájával, hiedelemvilágával és személyiségének egyéb összetevőivel kapcsolatos, mivel ... önmagunk gyökereiről beszélve mindannyian arra a helyre gondolunk, ahonnan jöttünk, arra a nyelvre, amit ott beszélnek, azokra az emberekre, akiket ott ismertünk meg, azokra a tradíciókra, melyek ott élnek. És amikor az ember kivándorol, ... egycsapásra elveszti ezeket a gyökereit, és hirtelen arra kényszerül, hogy kitaláljon valami új módszert arra, hogy ismét megtalálja önmaga gyökereit ."
A kettős kötődés kevésbé derűs, kevésbé magabiztos állapot, mint a Chamoiseau és Confiant által magasztalt "kreolság"; az ilyen kettős kötődésű ember esetleg csodálja, de nem utánozza Glissant nyelvteremtő játékait és világát; ugyanígy gyanakvással tekint a James Joyce-féle interlingvisztikus kísérletekre is, a nyelvek és kultúrák egymásba hatolása nem szórakoztató számára. És szinte semmi köze sincs az Egyesült Államokban oly divatos "multikulturális" szólamokhoz, melyek gyakran pusztán maszkként szolgálnak arra, hogy csak még inkább hangsúlyozzák egy-egy közösség sajátos identitását, méghozzá gyerekesen arrogáns, intoleráns módon.
A megosztottság, épp ellenkezőleg, gyakran elégedetlenséget vált ki az emberből, az elégtelenség érzetét, valamiféle nagyon összetett bűntudatot: az ilyen ember a megkettőzöttségét duplicitásként éli meg, egyes extrém esetekben pedig (mint például Gary) skizofréniaként.
Eme újkeletű írófaj képviselői tudják, hogy nacionalistának, fanatikusnak, gőgösen öntudatosnak lenni, a tehetséget bármiféle (forradalmi, erkölcsi vagy vallási) "ügy" szolgálatába állítani abszurd dolog... merthogy már önmagában az is abszurd vagy csodálatos (ami ugyanaz), hogy egyáltalán élünk.
Ezek az írók nem hősök és nem áldozatok. Minden elnézés, minden hízelgés nélküli képet alkotnak magukban önmagukról és következésképpen az emberi fajról is. Jobban érdeklik őket a gyengék, mint az erősek, és inkább otthon érzik magukat a paradoxonokban, mint a parabolákban. Hacsak nincs igazán vészhelyzet, nem moralizálnak és nem háborúznak. Csak nagyon ritkán mondanak beszédeket, és csak ugyanilyen ritkán vállalnak valamiféle politikai szerepet. Ha módjukban áll, inkább menekülnek a káosz elől, és annak megjelenítésére könyveikben sem vállalkoznak. A könyvek lapjain felépítenek, újjáépítenek egy világot, amelyben lélegezhetnek, élhetnek. Az ő hazájuk az írás. (" Egyedüli nemzetünk a képzelet " - mondja valahol Confiant.) Nem szívesen erősítik meg, inkább megingatni próbálják a bizonyosságokat.
Igen, mindössze ennyit tesznek, ezzel az egyetlen dologgal foglalkoznak
... de ezzel aztán valóban mélyen.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |