Lettre 29. szám (1998. Nyár)

"Különös állatfaj: fel nem szállna jegy nélkül a villamosra, nem kunyerálna a boltban ingyen halkonzervet. Akkor meg miért gondolja, hogy egy színházban nem kell fizetni?"
(Mihail Bulgakov)

MOSZKVA - Amikor elhatároztam, hogy kis kerekded művecskében összefoglalom a legújabb össznépi-összorosz játék, a potyázás természetrajzát, amelynek szenvedélye immáron az egész országot rabul ejtette, úgy gondoltam, nem hagyatkozhatom kizárólag csak az én, totalitarizmus rombolta agyamra, hanem megkérem barátaimat és "üzletfeleimet", definiálnák szépen, szabatosan a szóbanforgó jelenséget, amellyel nap mint nap találkozik mindegyikünk, akár aktív szereplőként, akár szenvtelen, passzív megfigyelőként.

A kollégák zavartan vállat vontak, s menten nyoma veszett minden ékesszóló képességüknek: "Hát, mit mondjak... szóval amikor minden csak úgy, ingyen... de hát tudod azt te is, hogy megy..."

Az utca egyszerű emberével többre mentem: "Egyszer potty, másszor kopp", "Jobb ma egy potya, mint holnap a teli gatya" - sorolta máris az idevágó újsütetű `közmondásokat' Vologya, aki vízvezeték-szerelői minőségében a legfontosabb személyiség lakótömbünkben, ahol valamelyik lakásban örökké csőrepedés van vagy eldugul a lefolyó, s aki e nyelvészeti fejtegetés közben egyre jobban "bepotyázott" a nejem által felkínált vodkából, egyre bővebben ontva e tárgyban az adalékokat a jó szaftos orosz káromkodástól a tárgyi világ elvi megismerhetetlenségére vonatkozó filozófiai tételekig. Melyek persze egyre kevésbé vonatkoztak a tárgyra, így aztán kénytelen voltam az igazi tudományhoz folyamodni. Ez alkalommal azonban még a mindenható és mindentudó Dal értelmező szótára is csődöt mondott, s valami összefüggéstelen mondatfoszlányt dadogott a megfelelő szócikkben: POTYA, POTYADÉK: dél-nyugati nyelvjárási szó - csizmaszár/rövid, puffos ruhaujj/fújt gömbüveg". A modern akadémiai szótár sem igazított el: innen végképp hiányzik ez a szó.

Némi hezitálás után kénytelen voltam a végső eszközhöz nyúlni: miként Coppola "Keresztapá"-jának főhőse a maffiára, vagy a tartozást behajtani nem tudó "újorosz" a "bandá"-ra, úgy fanyalodtam én is a brutálisan útszéli szavaink jelentését tartalmazó "Tolvajnyelvi és zsargonszótár"-ra (Moszkva-melléki kiadó, 1992), ahol persze egy pillanat alatt rátaláltam erre a hallatlanul népszerű, úton-útfélen használt, s immáron legendássá vált szócskára.

Tehát: POTYA, POTYADÉK: 1. Lerongyolódott prostituált. 2. Szükségletek kielégítése ingyen, más pénzéből. 3. Tolvajnő. 4. Nő, asszony. 5. Könnyen, minden megterhelés nélkül megszerezhető dolog.

Magától értetődik, hogy nem tartozik közvetlen kutatási tárgykörömbe, ki is a tolvaj nő, s ki a prostituált (ráadásul lerongyolódott) szeretett honunkban, így a továbbiakban figyelmemet az ominózus szó 2. és 5. jelentésére összpontosítom.

Ékes példája ennek a jelenségnek a manapság széles körben elterjedt ún. "Prezentáció". Prezentációt mindenféle ürüggyel lehet tartani: lehet laza örömünnepet ülni akár egy új könyv megjelenése alkalmából, akár abból az alkalomból, hogy cégünk új terméke, a pihekönnyű páncélajtó egy nappal hosszabb élettartamúnak bizonyul, mint ahogyan azt a tervezők gondolták. Egyszóval mindegy: az alkalom szüli az alkalmat. A szcenárió mindig ugyanaz: rövid, érzelemdús beszéd - méltatva a méltatandókat a tisztelt egybegyűltek karéjában, akik eközben fél szemükkel az immár dúsan megrakott asztalokat vigyázzák, ahonnan nem hiányozhat a vörös kaviár, a lazac, az italok bőséges választéka pedig végképp feledteti - ha eddig ez nem történt meg - a kommunizmus és a gorbacsovi antialkoholista kampány ínséges éveit. A különös csupán az, hogy a feltűnően jólöltözött és feltűnően jóltáplált megjelentek a legkevésbé sem szorulnának rá a potyára, ennek ellenére, még el sem hangzik a köszöntő utolsó mondata, máris mint a kiéhezett farkascsorda vetik rá magukat a hidegtálakra és szendvicses tálcákra, s mint aki soha nem evett, falják-falják a potyát két pofára, válogatás nélkül. Pillanatok alatt kiürülnek az üvegek, a sprituszlángon tartott ételmelegítő edények, s elegáns sálakat hátracsapva, nyakkendőket meglazítva, urak és hölgyek hosszú tömött sorban, előredöfött villával megindulnak maradékokra vadászni a csatatérré változtatott asztalok között. Vannak közöttük profi potyázók, akik pontosan tudják, mikor, hány órakor, Moszkva mely kerületében lesz aznap potya, mi több, egyikük bizalmasan el is árulta, hogy neki van egy speciálisan potyázási célra tervezett és varratott öltönye, éppen akkora zsebekkel, amelyben észrevétlenül el lehet süllyeszteni legalább egy üveg vodkát s hozzá a megfelelő mennyiségű harapnivalót. A gond csak az, hogy lassan kezdi kihízni a szóbanforgó zseniális öltönyt.

Ez nem más, mint azon jólismert bolsevik idealista zagyvaság tökéletes materializálódása, miszerint "a szovjet emberek jelenlegi nemzedéke már a kommunizmusban fog élni", ahol természetesen már nem lesz szükség pénzre se, mert - emlékszünk jól: mindenki képességei szerint és mindenki szükségletei szerint... A rossz nyelvek szerint a volt szovjet vezérek nem hazudnak: felépítették ők a kommunizmust, de mivel ki is lopták az alapjait (mindenki képességei szerint: Brezsnyev autókat gyűjtve, a nomenklatúra aranyifjai afrikai szafarikon), menten rombadőlt az egész. A potyázás hagyománya viszont azóta is szent és sérthetetlen: nem csoda, hogy hiába próbálja Alekszandr Livsic, országunk főközgazdásza "újoroszainkat" tisztes adófizetésre buzdítani, ennek elmulasztásában jelölve meg az orosz "middle class" kialakulásának legfőbb akadályát. Még jó, hogy az öreg kommunisták körében nem akad, aki továbbra is azt sulykolja, hogy "oszd el, amid van", mert akkor még most is ott menetelnénk hosszú sorban vörös zászlót lengetve, Szergej Mihalkov "Szövetségbe forrt köztársaságait" zengve teli torokból a Vörös téren.

Úgyhogy, történeti aspektusból tehát, tekinthetjük a potyázást pusztán a múlt csökevényének, a régi rendszer továbbélő maradékának, mi több, nosztalgiával állapíthatjuk meg, hogy a hajdani kommunista bőség kosarából mindössze morzsák jutnak a demokratikus elvek szerint átalakult birodalom lakóinak asztalára. Mert bezzeg régen szigorú hierarchia szerint volt elosztva a potya is: Jupiternek (a Politbüro s legfeljebb az SZKP KB tagjainak, megyei első titkároknak s kis családjuknak) járt a teljeskörű potya, miközben az ökröknek (másodtitkároknak, komszomoltitkároknak, gyárigazgatóknak) csak legfeljebb másodlagos frissességű, legalábbis illett potyázás közben is megfelelő pártszerűséget tanúsítani. A peresztrojka aztán ledöntötte a hierarchikus korlátokat a potyázás területén is : s az egykori pártpotyázók ma bankárként, gyárosként potyáznak, összepotyázva hozzá a megfelelő tőkét, potya-Volga helyett persze potya-Mercédeszen furikáznak, s a háromszobás potyafőbérlet után uszodás-szaunás potyavillában feszítenek. S "a folyamat folyik" - ahogy Gorbi zseniálisan megfogalmazta, miközben persze, nem tagadhatom, van jelentős fejlődés is: a mai potyázók már jóval adakozóbbak is egyben, mint elődeik, szívesen osztanak a potyából a potyában kevésbé sikeres polgártársaiknak. Nap mint nap megelevenedik előttünk a tévé képernyőjén az egykori híres vándorfestő (peredvizsnyik) képe, amint a jóságos orosz ember kalácsot nyom a rabszállító vagon rácsos ablakán kinyúló kézbe.

Vegyük a ma szociálisan leghátrányosabb helyzetben lévő volt szovjet réteget, a tiszti állományt: vajon mi potyáznivaló maradt nekik, miután a volt szovjet tankokat, fegyverraktárakat, elfekvő lőszerkészleteket elpotyázták a csecsen háborúban, helyi etnikai konfliktusokban, határvillongásokban? Legfeljebb a kopaszok serege, akikkel szép nagy dácsákat lehet építtetni, s azt lábon elpotyázni. Vesztenivaló? Semmi. Nagy néha, szabályt erősítő kivételként egyik-másik ügyetlen kezdőt lekapcsolják, s példastatuálás kedvéért bíróság elé állítják, de az esetek többségében ezek a perek éppúgy a nagy semmivel végződnek, mint amikor Jelcin - emlékszünk - nagy garral megbízta a kommunista Zorkin bírót, ugyan ítélné már el az SZKP-t. Hogy mit szól ehhez a közvélemény? Ugyan, törődik is vele, különben is ki lett találva nekik a potyázás legfelsőbb és legtömegesebb formája gyanánt a piramisjáték, mely - mint például a híres-hírhedt MMM kárvallott sokasága esetében - csak utólag, a nagy csőd után döbbentette rá csillagászati kamatokban megtestesülő potyára vágyó polgártársaimat a szomorú tanulságra: "Ingyensajt csak az egérfogóban van".

És végül, nézzük a potya utolsó jelentését:"... minden megterhelés nélkül megszerezhető dolog". A szóbanforgó jelenséget számos ősi orosz közmondás örökítette meg (vö. pl. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, stb.), de utalhatunk (immár) történelmi példára is. Az országot szétrabló kommunisták kedvenc foglalatossága volt "az össznépi tulajdon megkárosítói elleni szakadatlan harc": Sztálin idején akár egy spulni cérna eltulajdonításáért is járhatott börtön, Hruscsov, Brezsnyev alatt mindennaposak voltak azok az esetek, amikor nyilvánosan "megbélyegezték" a húskombinát teherautósofőrjét, aki munka után egy kis potyavirslit akart hazavinni a családnak - a pufajka alá tekerve, mint forradalmi időkben a matrózok a tölténytárat -, ám az éber kapuőr lefülelte.

De meríthetnénk bőségesen példát (az ismét orosszá vált) jelenkorunkból is, s attól tartok, mindez törvényszerűen következik a föntebbiekből: mi sem könnyebb, mint "minden megterhelés nélkül" a gazdag Nyugattól kunyerálni, koldulni, cigánykodni, nem törődve azzal, micsoda szánalmas benyomást kelthetünk.

Végső tanulságként - mivel szabadúszó íróként éltem le tudatos és öntudatlan életemet a potyázók e hatalmas országában, s vajmi keveset értek a közgazdaságtanhoz -, be kell érjék szépirodalmi következtetésemmel, melyet ráadásul olyan nagy nevektől potyáztam, mint William Shakespeare és a mottóban már idézett honfitársam, Mihail Bulgakov: előbbi azt állította, hogy színház az egész világ, az utóbbi viszont - legalábbis ránk, szovjet polgárokra vonatkoztatva - hozzátette, hogy olyan színház, amit mindenki ingyen, potyajeggyel szeretne végignézni.

KISS ILONA FORDÍTÁSA

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu

JEVGENYIJ POPOV