RÓMA - Gyakran megesik, hogy a világ valamely városában jegy nélkül szállok fel az autóbuszra. Ilyenkor az utasoktól kérek egyet, és amikor valamelyikük megszán, odaadom neki a jegy árát. Az viszont egyedül Nápolyban fordulhat elő, hogy a buszjegy adományozója felháborodottan utasítsa vissza, hogy kifizessék. Ez a nagylelkűség, mellyel képesek szemet hunyni eme néhány pénzdarab fölött, olyan következetesen nyilvánul meg, hogy néha arra kell gondolnom: hátha éppen ez az a jelenség, amely magáról a nápolyiságról árulkodik; egyike azon apró részleteknek, mely egy általános igazságról rántja le a leplet.
Tékozló nyomor
Nápolyt a világ minden táján - okkal vagy ok nélkül - a tolvajok és szélhámosok tanyájaként emlegetik. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen egyetemesen rosszhírnek örvendő városban még a legszegényebbek is szükségét érzik annak, hogy ezerötszáz lírát adjanak egy ismeretlennek az autóbuszon? Akár hiszik, akár nem, abban a városban, ahol fényes nappal, nyílt utcán letépik az ember nyakláncát vagy fülbevalóját, csak mert aranynak látszik, olyan figyelmességekre tarthatunk számot, amilyenekről másutt nem is álmodhatunk. A nápolyi polgár somolyog az orra alatt, fittyet hány a szociológusok és pszichológusok olcsó és merev ellentmondásaira, miközben megmarad továbbra is cinikus individualistának és nagylelkű adakozónak. A nápolyiak különösen az idejükkel gazdálkodnak nagyvonalúan: ha bármilyen apró bajod van, mindig találsz egy csak rád figyelő fülre, akár órákra is, s a tulajdonosának még csak eszébe sem jut, hogy az idő pénz. Egy város, mely nyomorúságosan előkelő, és előkelően nyomorúságos: tőkében szegény ugyan, de időben gazdag.
Néhány amerikai indián közösségben él egy szokás, az úgynevezett potlatch : bizonyos ünnepeken azok, akik elismerésre vágynak, óriási mennyiségű adományt halmoznak fel, majd nyilvánosan megsemmisítik a tulajdon javaikat, hogy tekintélyre tegyenek szert a többiek szemében. Akár az amerikai olaszok Woody Allen filmjében, akik a rokonok szeme láttára dollárbankókat égetnek el, hogy hatalmukat fitogtassák. Ugyanígy, a nápolyiakat sem csupán az őket mardosó ínség ösztönzi lopásra, hanem a potlatch is. A nyomor persze a világ bármely más pontján is ráviszi erre az embert, de nem a lopás művészetére, ami tipikus nápolyi specialitás. Ezen kívül a nápolyiak azért lopnak és csalnak, hogy a gazdagságnak azon csekély maradványával kérkedhessenek, mely a bella figurá t biztosítja számukra. ( Jó színben tünteti fel őket - voltaképpen lefordíthatatlan kifejezés, amelyet a külföldiek is olaszul, dőlt betűvel írnak le, ha szóba hozzák.) Egy olyan kultúrában, melynek volt ideje átitatódni a honra spanyolos értelmével, még a pizzasütő is úrnak érzi magát. Alig akad olyan nápolyi még a legszegényebbek között is, aki ne lenne meggyőződve arról, hogy valamelyik nemesi család sarja, legalább törvénytelen ágon. A címertan, a spiritizmus mellett, az itteniek titkos szenvedélye. És Totó, Nápoly minden bájának és gyengéjének kivonata, nem véletlenül esküdözött égre-földre, hogy ő Curtis hercege, a bizánci fejedelmek leszármazottja. A nápolyi polgár azért gürcöl, küzd egyik napról a másikra, hogy hű maradjon a nemesség barokk ideáljához. Hol másutt sztrájkolnának a csempészek, ha nem éppen Nápolyban? A rablás és a törvényen kívüliség az itteniek számára nem teljesen megvetendő dolog: van valami művészi és professzionális atmoszférája. Meggyőződésük, hogy bizonyos úri kiváltságuk révén kivételt képeznek a törvényesség alól. Nápoly sohasem volt a szabályok városa - a kivételek városa volt, mert a kivételek csak a nyomorultakra és a patríciusokra vonatkoznak. Ha egy nápolyi hivatalban, teszem azt, születési anyakönyvi kivonatért folyamodol, ne számíts az eljárási szabályok automatizmusára, inkább udvarolj az ügyintéző kisasszonynak vagy a hivatal vezetőjének, akkor megkaphatod az áhított bizonyítványt, mint valami kivételes kegyet, amelyben egyedül te részesülhetsz. A hivatalos kérelmek Nápolyban a semmibe vesznek; a jószívükre vagy a rokonszenvükre kell apellálnod, hisz csak a már meglévő, személyes alapokon nyugvó cinkosság ér valamit.
De a "nemesség" imperatívusza egy nápolyi számára nem annyira a nagyvonalúságot jelenti, mint inkább annak fitogtatását, hogy ő milyen nagyvonalú. Egy szemvillanás alatt megszűnik agyafúrt egoistának lenni, és bőkezű altruistává alakul - amikor jegyet vagy időt ad ajándékba az autóbuszon -, de csak akkor, ha a jótett egyben a jóság gesztusa is, amit bemutathat, akár egy színpadon. Nápoly ebben az aspektusban szöges ellentéte a Sartre-i gondolkodásnak: Sartre keményen meghúzta a határvonalat a tett és a gesztus között. A nápolyi nagylelkűség sohasem a polgári erények mérsékelt, de hatásos megnyilvánulása, kantiánus megfontoltsága: meghökkentő pazarlás ez, mely sohasem az együttélés ésszerű elvein alapul. A szicíliai például csak azokkal szemben kedves és jóságos, akiket szeret, akik a "baráti körébe" tartoznak; egy ismeretlennek még azt se mondaná meg, hogy mikor indul az autóbusz Messinába (az információ is olyasmi, amivel takarékoskodni kell). Ezzel szemben a nápolyiaknak az idegenek olyanok, akár a színésznek a közönség: a priori baráti társaság, potenciális csodálók tömege, az előkelőség látványos bemutatásának nélkülözhetetlen eszközei.
Mozdulatlan nyugtalanság
Nápolyban és környékén a talaj, ellentétben a világ legtöbb városával, nem a szilárdság, az állóképesség, a biztos támaszpont szimbóluma: a föld itt szeszélyes, hisztérikus, fújtat és rugdos, felébred és felágaskodik, visszahanyatlik és elalszik. Az emberek, akik lakják, örökös bizonytalanságban élnek. Inkább az O' sole mio -ban bíznak, mely jogos világhírnévnek örvend: a megbízhatatlan föld számkivetettjei a távoli, vakító napfény nyugodt erejéhez fohászkodnak.
1980 novemberének egy késő délutánján negyedik emeleti lakásomban hevertem a díványon és olvastam. Egyszer csak a dívány ugrálni kezdett alattam, akár egy cirkuszi ló. Vulcanus gyermekeként rögtön felismertem, hogy földrengéssel állok szemben. És valóban, rögtön ezután minden hintázni kezdett, és ahogy kinéztem az ablakon, a szemben levő ház úgy lengett ide-oda, akár a nád, ha fúj a szél. Nápolyban minden 20-25 évben kapunk egy kiadós földrengést, és az apáról fiúra szálló családi történetek minden eshetőségre felkészítik az embereket, így amikor valóban megtörténik, rögtön tudják, mit kell tenniük. Ezért aztán, hála apám elbeszélésének az 1930-as földrengésről, egyáltalán nem voltam meglepve. Ezen a vulkanikus területen a szeizmus alapjában véve normális, nem kivételes esemény. Pozzuoliban például a földrengés állandó, krónikus (földkéregmozgás, így hívják szaknyelven): a talaj, észrevétlenül ugyan, de felemelkedik, majd visszahúzódik, akár egy lassított felvételen. Itt a föld mozog, él, és mint mi mindannyian, öregszik is; észrevétlenül, de folyamatosan. Az itteni Serapide templom romjai olykor elmerülnek a tengerben, majd kiemelkednek a szárazföldre, dacolva a századok pusztító erejével. Pozzuoliban sétálva, mely szinte teljesen elnéptelenedett a földkéregmozgás miatt, az ember úgy érzi magát, mintha valami halott városban járna, ahol mint kísértetek, bolyonganak a megmaradt lakosok, akik nem tudnak elszakadni ettől a helytől; mintha forgószél söpört volna végig rajta.
Azt hiszem, ha meg akarjuk fejteni Nápoly titkát, még két létesítmény van, amely nyomra vezethet bennünket: Pozzuoli kénlelőhelye, és a San Severo kápolna Nápoly szívében. Salvatore di Giacomo szerint a kénlelőhely tulajdonképpen egy nem működő vulkán, ami még inkább paradigmatikus jelentőségű egy olyan földkéregre nézve, mely nem ismer nyugalmat. Évezredekkel ezelőtt Sztrabo úgy írta le a talaj működését, amilyen ma is - a szürkés lávával összekent Föld lélegzik: a talaj állandóan piszkosfehér gőzöket ereszt ki magából, néhány helyen féktelenül, tompán morajlik, úgy hangzik, mint egy legyőzött óriás gyomorkorgása; másutt akár a lidércfény, mely lassanként elhomályosítja a levegőt. Nincs abban semmi meglepő, hogy az ókorban azt tartották, hogy ez a partvidék a bejárat a pokol feneketlen mélységeihez, amelyet Odüsszeusznak és Aeneasnak sikerült elkerülnie, az isteni közbenjárásnak köszönhetően. Néhány kilométerrel arrébb, szintén és a föld méhe és az ég között hullámzanak a cumaei Szibilla barlangjának maradványai; a jövendőmondás ókori papnője maga sem volt állandó, ingadozott ő is a barlangjában, akár a mozgó föld, egy üvegkorsóba zárva, és mélabús könyörgéssel fohászkodott a halálhoz.
A San Severo kápolna nem az ókori világ lidércnyomását idézi fel, hanem Nápoly egy másik nagy korszakát, a seicento világát. Ebben a korszakban a napnál világosabb közhely, hogy Nápoly tündöklő város, de a tündöklés csupán az érem egyik oldala: a másik oldalon ördögi tevékenységek rejlenek, fekete mágia, rejtélyes utak, eretnekség, a halottak, koponyák és kísértetek kultusza. Méltán híres a (már bezárt) Koponyatemető, a névtelen koponyák e tágas és komor csarnoka. Akár a Szibilla barlangja, a San Severo kápolna is egy mindentől elzárt építmény, a pogány Szibilla katolikus, ellenreformátor verziója. Az ötlet kitalálója és megvalósítója, a szabadkőműves és alkimista Raimondo de' Sangro herceg körül olyan legendák keringenek, melyek sok mai nápolyinál beteges, rögeszmés kísértetlátomásokba mennek át. A kornak ez a lángelméjű feltalálója valószínűleg az elsők között kezdett esőkabátot hordani ( O' sole mio ide vagy oda, télen Nápolyban is esős az idő). Nem egy nápolyit ismerek, aki elhatározta, hogy ezoteristák segítségével ördögűzésnek veti alá magát, mert biztos volt benne, hogy Sangro hercegének szelleme költözött belé.
Csakhogy Sangro hercege egyáltalán nem volt másodosztályú. A San Severo kápolnában két csontvázat őriznek, amelyeknek - egyedi látványosság, nem mondom - nem csupán a csontjai maradtak meg, de az egész érrendszer, akárha egy vérből levő sövény liánjaiba lennének belegabalyodva; Pier della Vigna vérző növényeire emlékeztetnek Dante poklában.
A kápolnában barokk szobrokat is találunk, amelyek megfejthetetlen (szabadkőműves? alkimista?) szimbólumokra utalnak. A két legjelentősebb alkotás két elfátyolozott alak: az egyik az Antonio Corradini Tisztaság -allegóriája (1751), a másik az Elfátyolozott Krisztus , Giuseppe Sammartino műve (1753).A Tisztaság mindennek látszik, csak tisztának nem: gyönyörű, meztelen lányt ábrázol, akit tetőtől talpig hosszú, áttetsző fátyol borít, és ez a fátyol aztán ugyancsak felfedi a lány bájait. De a két késő-barokk művész tour de force -ja abban áll, hogy tökéletesen lehet látni a két arcot, a halott Krisztusét és a lányét, noha elsősorban a fátylat kellene "látnunk". És mintha ez a két szobor a legtömörebb eszközökkel váltaná valóra azt az álmot, amely a barokk művészet ösztönzője volt egész Európában: belevésni az életet a kőbe, és a színfoltokba, megtörni a márvány tompa homályosságát, és légies, leheletkönnyű jelleget adni neki. (Richard Morris, a nagy amerikai képzőművész, a minimalizmus atyja szinte rögeszmésen merített ihletet a San Severo kápolna alakjaiból, éppen azért, mert őt is ez a "csoda" érdekelte). De az ezoterikus szimbólumokon túl a kápolna eme legfontosabb alkotásai azt a bizarr dialektikát is ábrázolják, amely magyarázatot ad Nápoly fülhasogató és zűrzavaros vitalitására: ez a város arra törekszik, hogy életre keltsen mindent, ami halott és mozdulatlan, habár óvatosan arra is törekszik, hogy kővé változtasson, időszerűtlenítsen mindent, ami él és mozog. Vibráló, de titokban mozdulatlan, mert - mint Pier della Vigna fája - oda van szögezve a vulkáni talajhoz, amely befogadja és ugyanakkor felrázza. A két csontváz valóban megmutatja, milyen az emberi test, artéria- és vénarendszerével együtt, csakhogy bele vannak fagyasztva a rideg kőbe; és fordítva, a jéghideg márvány a művész keze alatt élni és mozogni kezd, mint a legfinomabb selyem, mint az érzéki bőr, amely mintha átvilágítana és átszivárogna a szöveten. Mint a gongorizmus merész figuráiban, a márvány borzongni kezd, míg a vércsatornák kővé merevednek.
Nápolyban tehát a márvány is izzad, az emberek viszont márványszerűek lettek, a maguk titkos és atavisztikus mozdulatlanságában. Ahogy Giuseppe Marotta írja, már nem tudom, hol, "az emberek mozdulatlanok; de a fák, azok csak mennek, mennek..."
"Nápolyt látni és élni"
- Amikor elmegyek Nápolyból egy másik városba, I feel unplugged - mondta egy amerikai barátném, akire elemi erővel hatott a felismerés, hogy a nápolyiak legtöbbje, még a legműveltebbek is, óriási katasztrófaként élik meg még a lehetőségét is annak, hogy elhagyják Nápolyt - ahogy ezt az a sok szép régi nápolyi dallam őrzi. Helyesen következtet arra, hogy Nápolyban élni, az egy addiction . ő maga is, miután csak néhány napot töltött a város forgatagában tülekedve, visszatért Rómába, és úgy érezte, mintha egy halott városban lenne. Nápoly holmi erősáramú energiaforrás, amely folyamatosan és megszakítás nélkül táplálja lakóit; ha kihúzod a dugót, szenvedsz a hiányától. Ezért tanácsos mérsékelt adagokban fogyasztani, ahogy az orvosok is ajánlják a szédüléses betegeknek. A nápolyi fiatalok között nem terjedt el a szombat esti láz szenvedélye: ők mindig lázban égnek.
Különben ez az, amiért nem léptek be sohasem azon kettős életforma kapuján, amely elsősorban a self-control és az understatement szemérmes társadalmaiban virágzik. Az alkoholizmusról és a pszichoanalízisről van szó. Nápolyban sehol sem látni olyan elállatiasodott jeleneteket, amilyenekre a párizsi clochard-ok, vagy a londoni junkie-k képesek, a világvárosok eme részeges csavargói. A nápolyiak, akik mindig az idegösszeomlás peremén egyensúlyoznak, alapjában véve józanok, mert nincs szükségük az alkoholra ahhoz, hogy védőbástyáikat és páncélzatukat pihentessék, mivel nincs nekik se ilyen, se olyan. Ugyanez a helyzet a pszichoanalízissel, amely kötelező luxus azok számára, akiknek nincs más eszközük arra, hogy a felszínre hozzák érzelmeik legmélyebben fekvő mozgatórugóit. A pszichoanalízis, ez a gótikus önmegtagadásból fakadó tevékenység csak nagy nehezen bírja megvetni a lábát egy ilyen fényűző barokk városban. Azok a népek, amelyek hajlamosak arra, hogy egy rendelő heverőjén fekve vagy könyökölve várják a megváltást, túlságosan erős egóval vannak megterhelve, amely egész nap nem engedi, hogy átszűrődjenek rajta oda nem illő vágyaik. A nápolyiaknak viszont nagyon gyenge az egójuk, amiért is a vágyaik, még a legkevésbé szalonképesek is, kicsordulnak ujjaik közül és nyelvük hegyéről. Túlságosan szemérmetlenek ahhoz, hogy mérgekhez vagy szakemberekhez kelljen fordulniuk, csak hogy elfogadják saját szégyenüket. Nápolyban a Wilhelm Reich-féle terápia van divatban, amely az emberi testen alapul, és amely mind közül a leglátványosabb és leginkább kifelé forduló: vetkőzésekből, egymás megérintéséből és üvöltözésből áll, egyszóval a pszichoanalízisnek egy csokor teátrális eszközéből, amelyek inkább a felületre, mint a mélyen nyugvó dolgokra vannak kihegyezve.
A nápolyiak kávészenvedélyükről híresek. Ahogy elkezdődik a nap, rögvest legurítanak két-három csészével a méregerős kávéjukból, ráadásul éhgyomorra. Minden kínálkozó alkalmat kihasználnak, hogy igyanak "egy keveset" - ami bombaként hat a zsigereikben. A környező vidékeknek sem a bora népszerű, hanem a kávékeverékei. Az egész világon a nápolyi kávé aromáját próbálják utánozni, de szinte senkinek sem sikerült eddig, többek között azért, mert nem veszik figyelembe a valódi, alapvető okot. Talán Nápoly vizei jelentik a legfőbb különbséget? Vagy az a fajta elegyítés, ami minden vendéglő egyéni sajátossága? Vagy a pörkölés? Ezen a végtelenségig lehetne vitatkozni. De hogyan lehetséges az, hogy ez a népség, amelynek nincs szüksége alkoholra gátlásai feloldásához, tömegével hódol a koffein szenvedélyének? Arról van szó, hogy a nápolyiaknak elemi igényük, hogy egész életüket az összeomlás határának izgatottságában, borotvaélen táncolva éljék le, egyfajta görcsös feszültség állapotában, amely megsemmisíti a természet megkövesült rutinját. Azért isszák a kávét literszámra, hogy belerúgjanak tulajdon testük tétlen vázába, depresszív semmittevésébe. Fogalmam sincs, hogyan keletkezhetett a "lusta nápolyiakról" szóló legenda, akik, akár a mexikóiak, csak süttetik a hasukat a nappal, és nem törődnek az idő múlásával. Egy időben talán ilyenek voltak, amikor Nápoly még virágzó főváros volt. De az általam ismert nápolyiak csak lármában és állandó mozgásban képesek élni, és egyáltalán, nem férnek a bőrükbe.
Nem véletlen, hogy Nápolyban éppen a barokk hódított. A seicentóban moziról és televízióról álmodtak, mielőtt még feltalálták volna ezeket: a mozgást akarták belevésni a márványba és a kőbe, a lehetetlenségig kicsavarni a testet, és megfosztani a házakat a szilárdságuktól, mely biztonságérzetet adott nekünk, és különböző motívumok őrült, csapongó elegyévé változtatni azokat. Nápoly és a barokk tébolyultsága tehát egy tőről fakad.
Földrengések, kávéfolyók, rekedt ordítozások; kén gomolyog elő a föld mélyéből; az embernek bármikor bármijét megfújhatják az utcán; fehérneműk végestelen-végig kiteregetve a házak között - Nápoly úgy menekül a tiszta és világos összehangoltság elől, akár a pestistől, mert az a kővé meredtség fájdalmát jelenti számára. A nápolyiak mindig túllépik az élet természetes korlátait, a szakadék szélén táncolnak, egyszerre vannak a menny eufóriájának és a pokol rémségeinek előszobájában. Az égi istenségek és a pokoli démonok értőiként tudják, hogy csak egy bizonytalan és ingatag űrben létezhetnek, amely egyfolytában hintázik a lábuk alatt. És ebben a lázas törékenységben találtak rá egy olyan otthonra, amelyet ennyire nehéz elhagyniuk, ha nem lehetetlen. "Nápolyt látni és meghalni" - így hangzik a külföldiek (kétértelmű) mondása. A nápolyiaké pedig így szól: "Az egész világot láthatod - de csak Nápolyban halhatsz meg."
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |