Időszámításunk szerint 1000 körül normann hajóraj hagyta el Skandinávia hideg partjait, hogy a kontinens mentén haladva Dél felé ereszkedjen. Hosszas bolyongás után a bátor hajósok elérkeztek a Földközi-tenger vizeire, majd Szicília és Kalabria érintésével Észak felé folytatták útjukat a félsziget partvonalán, mígnem Róma magasságába értek. A várost ostrom alá vették, kifosztották, felégették és lerombolták.
A normannok zsákmánnyal bőségesen megrakodva tértek vissza hazájukba a dicső hírrel, miszerint Rómát eltörölték a föld színéről. A történelem e kevéssé ismert, de bizonyítékokkal szilárdan alátámasztott epizódja elsősorban a büszke hajósok földrajztudományának hiányosságairól árulkodik, akik Rómának hitték és lerombolták Luni városát, a hajdani etruszk kikötőt, a Toszkána és Liguria határvidékén virágzó gyarmat fővárosát. Róma szemszögéből nézve persze mindez csupán azt mutatja - akárcsak a kapitóliumi ludak híres esete, amikor a gallok támadásától menekült meg a város - mennyire meghatározó szerepet játszott Fortuna istennő a város történelmében.
Róma tehát mindenekelőtt szerencsés város. A szerencse már alapításától fogva mellé szegődött, hiszen Romulusnak sikerült egy vesszőkosárban leereszkedni a Tiberisen (próbálják csak meg, mi történik, ha vízre tesznek egy vesszőkosarat benne egy csecsemővel), ezt követően pedig egy nőstényfarkas szoptatta, ami, valljuk be, szintén meglehetősen rendkívüli jelenség.
Azt már nehezebb lenne megmondani, hogy Róma jó vagy rossz szerencséjéhez tartozik-e az a tény, hogy itt van a kereszténység, és így a pápaság központja. Annyi azonban bizonyos, hogy a Római Birodalom bukása óta az Egyház közvetlen befolyással bírt a város történelmére: időről időre kifosztotta, ugyanakkor fenséges műalkotásokkal gazdagította, korlátozta a tudományos fejlődés iránti nyitottságát, viszont Európa szellemi központjává emelte, befolyásos pénzügyi hatalommá tette a búcsúcédulák, tehát a Paradicsom forgalomba bocsátásával, s végül a korrupció és a nepotizmus segítségével olyan viselkedési formákat sikerült meghonosítania a közéletben, amelyet a Tevere túlpartján, az olasz politika különböző fórumain máig követendő példának tartanak.
Róma egyik híres terén, a Campo dei Fiori-n állították fel a máglyát, amelyen Giordano Brunót megégették. Ugyanitt később emlékművet emeltek a tudós tiszteletére.
Mint Olaszország fővárosa, Róma ma a félsziget legtoleránsabb városának számít. Sajnos ugyanez a tolerancia van érvényben azzal a korrupt és arrogáns kormányzó réteggel szemben is, amely ugyan nem rendelkezik sem az ókori császárok becsvágyával, sem a reneszánszkori pápák barokk nagyságával, viszont parazita módján, a dolgozók kizsákmányolásából él, az állami költségvetés egyensúlyát teljesen felborította, megnövelte a Maffia és a Camorra hatalmát, valamint következetesen törekedett arra, hogy félreállítsa azt a néhány tisztességes és értelmes embert, aki a politika színpadán a véletlen folytán megjelenik. A náci erőszakkal bátran szembeszálló hősi Róma, a város, amely elszenvedte zsidó lakosságának tömeges deportálását - árulás áldozatává vált.
Nemrégiben tanúja lehettem, amint az egyik római politikus, két hangosan szirénázó rendőrautó kíséretében megérkezett a Corso Rinascimento egy fodrászszalonjába. Gondolom, súlyos bűntudatot kellett éreznie, ha ilyen erős védelemre szorult. A főváros egyik legelkeserítőbb, ugyanakkor mindennapos jelenete, amikor az utcákon rendőri kísérettel száguldozó vezetők leállítják a forgalmat, és fülsiketítő szirénázásukkal az őrületbe kergetik az embert.
A korrupciónak nagy hagyománya van Rómában, legyen szó akár a Paradicsom kiárusításáról a pápák esetében, akár az építési engedélyekéről, amelyekkel a városatyák üzérkedtek majd negyven éven keresztül. Polgármestereink, akik a második világháború óta a Capitoliumban megfordultak, kevés kivétellel méltóbb helyen lettek volna a szomszédos Mamertino börtön valamelyik cellájában. Egyiküknek, az Andreotti pártfogását élvező Petruccinak, még a nyilvános megbilincselés szégyenét is el kellett szenvednie. Rómában üzérkedtek már közmunkákkal, egyetemi menzákkal, mozgássérültek intézményeivel, kereskedelmi és építési engedélyekkel, valamint az utak felügyeletével. Rómában minden korrupt, még a közúti jelzőlámpák és az Anyakönyvi Hivatal számítógépei is. Az is a korrupció számláját terheli, hogy a rómaiakat megfosztották a "ponentino" élvezetétől; a tenger felől érkező, kora esti, friss, nyári szél ma a külső kerületekben emelt tornyok és hatalmas épületegyüttesek áthatolhatatlan falába ütközik.
"Korrupt főváros, fertőzött nemzet" - olvashattuk a l'Expresso- ban, a római botrányokról készült híres tényfeltáró riport címeként. "Egy főváros, félúton Európa és a harmadik világ között" - ez Giulio Carlo Argan művészettörténész meghatározása. ő, Luigi Petroselli mellett, egyike a Capitoliumban megfordult kevés tisztességes polgármesternek. Definíciója, sajnálatos módon, a jelenben éppúgy megállja a helyét, mint a múltban.
Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy Rómát a rómaiak építették, ha lustaságuk mértékét ismerve, mégoly érthetetlennek tűnik is, hogyan csinálták. Azt azonban már nehéz lenne megítélni, hogy építő vagy romboló szerepükben képesek-e többet nyújtani. Folyton felmerül a kérdés: Örök Város, avagy az örök ideiglenesség városa? Róma arculata számtalanszor változott a századok során, a barbárság számos lenyomatát őrzi kövekbe és márványba zártan, a felhalmozódott törmelék és szemét négy-öt méterrel emelte meg a talaj szintjét. Történelmi központjának utcáin sétálva, a falakba építve nemegyszer láthatunk régi római templomokból származó oszlopokat és frízeket, mintha csak a legközönségesebb építőanyagról lenne szó. A köztársaság lerombolta az etruszk műemlékeket, a császárság a köztársaság emlékeit tizedelte, a pápák Rómája a pogány kori műremekek márványát saját palotái és templomai felépítésére használta. A fasiszta csákány majd a kereszténydemokrata cement eljövetele azonban több kárt okozott mint tizenöt évszázad történelme. Az ember elborzad, ha arra gondol, milyen városmodellt ajánlhat Róma Európa számára. Talán az ingatlanspekuláció újabb kerületeit, ahol fa nem él meg, a járdákon pedig autók parkolnak?
A környék, ahol lakom, a Piazza Navona közelében, egészen az elmúlt évekig megőrizte a nép és a kézművesek Rómájának hangulatát. Újabban azonban a kézművesek boltjai és a jó öreg vendéglők sorra kezdenek eltünedezni, helyüket pedig otromba gyorsétkezdék foglalják el visszataszító neon cégtábláikkal. (Azon nem is érdemes töprengeni, hogy a pokolba tudtak a tulajdonosok működési engedélyt szerezni a városi hatóságoktól.) Reggelente pedig üres üvegek, eldobált dobozok, tányérok, műanyagpoharak és más hasonló hulladékok szőnyegén járunk. Az új metró alakjában megjelenő kültelki közönségesség jócskán felkavarta a történelmi belváros megszokott életét, és végül olyan szégyenletes dolgokhoz vezetett, mint egy McDonald's felépítése a Piazza di Spagna kellős közepén, valamint a Stendhal és Goethe szívének valaha oly kedves Via del Corso kirakodóvásárrá változása. Sokan azt mondják erre, hogy csupán átmeneti diadal, szerintem sajnos ez eufemizmus. Azt is mondták már, hogy a mozi megjelenésének következményeként a múlékonyság az Örök Város állandó ideológiájává vált. Pedig a Rómában létrejött és felvirágzó filmipar, a neorealizmustól az olasz vígjátékokon át a művészfilmekig, azon kevés nem múlandó siker egyike, amelyet a világháború utáni időszakban Róma a magáénak tudhat.
A rómaiaknak sikerült elhitetni a világgal, hogy Róma örök város, de örökkévalósága csupán a végtelen üresség képzetét kelti az emberben, fogalmaz Mario Soldati, író. Azt azért meg kell hagyni, hogy igencsak zajos, és élettől pezsgő ez az üresség. Míg a régi nagy civilizációk fővárosai, Babilontól Athénig, mind vagy örökre eltűntek, vagy elvesztették ókori nagyságuk nyomait, Róma kövei még ma is őrzik a város többezer éves történetét. De a rómaiak és a romantikusok lelkesedése a romok iránt legalább olyan pusztításokra képes, mint a fasiszta csáklya és a kereszténydemokrata cement. Felújítják például az Igazságügyi Palota borzalmas épületét, amelyre becsmérlő képzőjével tökéletesen illik a Palazzaccio csúfnév, és eközben, tőle két lépésnyire, a San Angelo hídjának értékes mészkövén szabadon tenyészik a gaz és a vadfüge. A szmog megrágja Trajanus oszlopát, Titus és Constantinus diadalívét és a barokk templomok homlokzatát. A közlekedés által keltett vibráció megingatja a Colosseumot. Nagyon is elképzelhető, hogy néhány nekrofil hajlamú római már a Szent Péter bazilika romjairól ábrándozik, és lelki szemeik előtt megjelennek a kidőlt oszlopok és az elmozdult kupola, melyeken már a repkény tenyészik. Az ilyen képek vészes vonzerővel bírnak, de a romoktól a megsemmisülésig már rövid az út. Annál hosszabb viszont az egyesült Európa felé.
Jómagam számos alkalommal felvetettem, hogy a Piazza Venezián álló II. Victor Emmanuel emlékművet, valamint a Piazza Cavour Igazságügyi Palotáját legjobban kőbányaként tudnánk hasznosítani. Beismerem, hogy tévedtem. Az idegenforgalom a városi költségvetés azon ritka fejezetei közé tartozik, ahol a bevételek meghaladják az adósságokat, és elég végigsétálni a Piazza Veneziától a Piazza Cavourig, hogy belássuk, a fent említett két műemlék a leggyakrabban fényképezettek közé tartozik Rómában, elsősorban a japán turisták körében, akik, mint tudjuk, jelentős devizabevételt jelentenek nekünk. Megértőnek kell lennünk a turistákkal szemben. Láttam én már amerikaiakat és japánokat a Galleria Borghese termeiben elámulni egy-egy híres Caravaggio képtől, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is levették volna a napszemüvegüket. Caravaggio művészete ettől még nem szenvedett csorbát; a turisták elmennek, a művészet megmarad. Feltéve, hogy az új törvények nem változtatják Rómát és vele egész Olaszországot egyetlen hatalmas műtárgypiaccá.
Az egyfelől provinciális, másfelől világvárosi jellegű Róma két arculata közül vajon melyik lesz képes eljutni az európai dimenzió és kultúra szintjére? Választ egyelőre senki nem tud adni. A hivatalos intézményrendszer mindig az alantas kultúrát támogatta, hagyta, hogy a Berlusconi-féle magántelevíziók féktelenül terjeszkedjenek, hallgatásba kényszerítette a független újságokat, és képtelennek bizonyult tíz milliárd líra előteremtésére (kb. egy kilométeres autópálya-szakasz építési költsége), melynek segítségével az Einaudi Kiadó, azon ritka intézmények egyike, amely Európa és az egész világ előtt tiszteletreméltó képet festett az olasz kultúráról, megőrizhette volna függetlenségét. A legnagyobb nehézséget általában minden nemzeti kormány, területi vagy helyi közigazgatás számára az a kérdés jelenti, hogy hogyan szabaduljon meg azoktól a múmiáktól, akik az elmúlt évtizedekben felhalmozott személyes vagyonuknak köszönhetően a háttérből továbbra is folytatják tevékenységüket. És hát ne feledjük, hogy a múmiáknak hagyományosan hosszabb élet adatott, mint az embereknek.
Mindezek ellenére, Róma még mindig őrzi fenséges báját, ellenállhatatlan, megfejthetetlen, titokzatos vonzerejét. Néhány megnyugtató jegyet fedezhetünk fel önkritikus pillanataiban is, valamint lakóinak a megszámlálhatatlan probléma ellenére megmaradt, kimeríthetetlen életerejében.
El kell ismernünk, hogy Rómából indultak el a kapitóliumi és kormánybeli korrupcióval kapcsolatos első nagy sajtóviták és hogy Rómában látott világot az a napilap is, Eugenio Scalfari la Repubblicá ja, amely oly sok kellemetlen éjszakát okozott a politikusoknak. Úgy egy évvel ezelőtt, a csillagok csodás együttállásának köszönhetően még az is megtörténhetett, hogy az állami televízió élére olyan ember került, mint Walter Pedulla, a római egyetem tanára, aki emellett nagy múltú, tisztességes tapasztalatokkal rendelkező üzletember, és célja nem csupán a közintézmény költségvetésének helyreállítása, hanem a magán és kereskedelmi televíziókkal folytatott nézettségi harc során felhígult programok méltó kulturális szintre emelése is.
Ugyan a Római Operaház, melyre befolyásos pártemberek tették rá a kezüket, közepes előadásokat kínál, a romok iránti elkötelezettség Caracalla thermáinak maradványaiból csodálatos színpadot varázsolt, ahol európai színvonalú operaelőadásokat tartanak. És azok a turisták, akik nem kapnának jegyet, ugyancsak európai színvonalú, káprázatos naplementével vigasztalódhatnak a Monte-Pincióról letekintve.
Róma egykor Caput Mundi -nak, azaz a világ fejének tartotta magát. Ma már az is túl szépnek tűnne, ha, Fortuna istennő segítségével, olyan képet alakíthatna ki magáról, amellyel méltóságteljesen léphet Európába.
Serény Zsuzsanna fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |