Algírban úgy mondják: " felmegyünk Párizsba". Amikor ezt hallottam, mindig nagyon mérges lettem. De Párizs maga is emelkedik, a magasba tör, a Sacré-Coeur katedrális felé, amely pattanásként éktelenkedik a város arcán.
Annak idején azért épült, hogy a kommünárdok feletti győzelmet hirdesse, de ma inkább azt látszik bizonyítani, hogy a politikai és egyházi reakació nem teremthet igazi szépséget. Ráadásul a pöffeszkedő Sacré-Coeur éjszaka is fényárban fürdik, míg a Notre-Dame, amelyet régmúlt századokban az egyszerű emberek igaz hite emelt, sötétbe burkolózik.
Ha a Sacré-Coeurt szemből nézzük, a fellengzős építmény valahogy úgy fest, mint egy vén szatyor horgolta giccses csipkedísz, de hátsó fele Rodin és Moore erotikus szobrait juttatja eszünkbe. Párizs pedig csak emelkedik, emelkedik a Sacré-Coeur felé. A templom körül japánok vakui villognak, a tömjénillatba sültkrumpli és lacikonyhák szaga vegyül. A bűnbánó hívők közé vegyülve a szépfiúk holland meg angol turistákra vadásznak. Az egész olyan, mint valami újkori Csodák Udvara.
De ha alászállunk Párizs mélyebben fekvő utcácskáiba, a Notre-Dame-tól alig száz méternyire egy csipkefinomságú miniatűr építészeti remekre bukkanunk: a Saint-Julien-le-Pauvre templom, ez a kis ékszerdoboz emberléptékű béke-sziget, ahol emberemlékezet óta arabul misézik a pap...
Nem is olyan régen a híres Mouffetard utcában még gyakran lehetett látni egy öreg arabot, aki citromot és mentát árult. Talán egy észak-afrikai nomád törzs sátortáborából vetődött ide, aztán valahogy megesett rajta a bevándorlási hivatal szíve, és megengedték neki, hogy afféle folklór-jellegű élő szuvenírként, menta- és citromillattól körüllengve itt tengethesse napjait. De egyszer csak váratlanul szakállt növeszett, Koránnal a kezében kezdett járni-kelni. Nem tudtam eldönteni, hogy fanatikus iszlámista összeesküvőnek vagy jámbor szufi-elemzőnek csapott-e fel. Mígnem végleg eltűnt a környékről, fájó hiányérzetet hagyva maga után. Mouffetard-utcai sétám azóta csupán céltalan ődöngés.
A Mouffetard utcával majdnem szemben nyílik a Montorgueil utca. A 70-es évek elején gyakran álltam meg egy alig másfél méter magas, fekete bőrű, csontsovány muszlim aszkéta virtuóz játékát hallgatni. Órákig pengetett, megállás nélkül, maga elé révedve. Soha nem nézett fel, csak a biciklijére vetett néha egy-egy büszkén féltő pillantást. A csillogóra kifényesített, bikaszarv-kormányú versenykerékpár úgy ragyogott, mintha csak az imént hozta volna ki egy elegáns üzletből. Ez a főúri méltósággal, kimérten előkelő kis indiánarcú néger egyszál magában igazi látványosság volt, és bendzsóján a nagy western-rendezők, Ford és Huston legszebb filmzenéivel vetekedő varázslatos muzsikát játszott. A turista-csordák érdektelenül, süketen-vakon trappoltak el mellette.
A párizsi piacokon jártamban-keltemben megismerkedtem egy marokkói paprikaárussal is. Ez az ízig-vérig arab fiatalember szenvedélyes Kierkegaard-rajongó volt. Kedvenc olvasmánya, A reménytelenségről mindig a keze ügyében, a standon felhalmozott paprikakupacok mellett lapult. Ki tudja, hány generációja települt át a családja? De ő már olyan kifogástalan franciasággal dicsérte áruját, hogy a Sorbonne legnagyobb tudású professzorai is tanulhattak volna tőle. Néha kénytelen voltam elfordítani róla a tekintetemet, olyan elviselhetetlen volt számomra ez az ellentét a reményvesztett fiatalember már-már modorosan tökéletes kiejtése és jellegzetesen arab külseje között.
Szívesen kószálok a gyönyörű nevére annyira érdemtelen Goutte-d'Or vedlő vakolatú házai között is. Az arab negyed keskeny utcácskáin a trik-trak játékosok között gyanús alakok és velük összejátszó rendőrök bújócskáznak. Vacak műszálas árujukat dicsérik a keletiszőnyeg-kereskedők, űzött tekintetű lányok kínálgatják hervatag bájaikat. Matrónák, lacikonyhák, kicsorbult tányérokon féligsült csirkék. Keskeny ajtó nyílik az utcára, a bejárat felett hatalmas tábla: A Korán-tanulmányozók kulturális egyesülete. Ez a tiszta, kemény vallási fanatizmus tanyája. Párizson átutazva itt találnak szállást a fegyvert és kemény drogokat csempésző afgánok.
Párizsban nemcsak a fajok és a nyelvek, hanem az építészeti stílusok is keverednek. Éppen ettől olyan nagyszerű, varázslatos de ijesztő és kellemetlen is ez a város, és ezért fordul olyan érdeklődéssel Európa felé. Jelenkori építészetében tetten érhető az olasz (Beaubourg és az Orsay), a spanyol (a Bofil a Montparnasse-torony mögött), a svájci (Le Corbusier - mindenütt) hatás, de bőven találunk a századelőn emelt, néha szép, de néha kétes ízlésű rokokó, mór, neoklasszikus, neoreneszánsz épületeket is. A nagypolgárság hivalkodó utcái mellett régi szépségüket őrzik a jellegzetes francia házak, az elegáns, klasszikus stílű kis magánpaloták.
Éppen ez a változatosság, az emberek és az épületek sokfélesége teszi Párizst egész Európa számára követendő példaképpé, mert sehol máshol (talán Londont kivéve) nem fogadják ennyire fenntartás nélkül ezt a sokszínű keveredést.
De ne hallgassuk el azt sem, hogy itt látni a legtöbb agyonetetett, agyondédelgetett kutyát; az öntelt ebek undorodva fordítják el jóllakott tekintetüket az éhező szomáliai gyermekek megsegítésére buzdító plakátokről. Ürülékükkel telepotyogtatják a járdát. Itt több a kutyapiszok, mint Londonban vagy Hamburgban. Vagy talán csak arról lenne szó, hogy így biztosítanak munkát az utcasöprés nagymesterei, a szenegáli és mali vendégmunkások számára?
A plakátokról boldogság-propaganda és az éhhalál rémképei néznek a járókelőkre. A metróállomás falán cinikus hangú edény-reklám: "Ebben a serpenyőben ép marad a paradicsom héja..." - hirdeti a szöveg, miközben a Fény városában menedéket kereső bevándorlók, menekültek nem mindig ússzák meg ép bőrrel az rájuk leselkedő veszélyeket..Elütik, eltapossák, meggyilkolják, deportálják, kirúgják, kiutasítják őket. Míg az elegáns utcákon az itteni bennszülöttek nyüzsögnek, ők, az idegenek ennek a gyönyörű, fényűző, eszement, felcicomázott, koszos világvárosnak gyakran csak a legelviselhetetlenebb, legsötétebb külnegyedeit ismerik. Meg a metrót. A párizsi metró tényleg borzalmas, de remekül működik, és tökéletesen pontos.
Ez a város egyszerre rasszista és rasszizmus-ellenes. Közönyösen tűri, hogy több száz kilakoltatott család sínylődjön egy erdő szélén (az ingatlanügynökök profitra vágynak!), miközben tárt karokkal várja az üzleti élet, a művészet és a tudomány nagyjait Európa minden sarkából. És sikerült elérnie, hogy Belleville-ben békésen élnek egymás mellett arabok és zsidók, pedig a polgárháborúk és természeti csapások miatt egyre több menekült érkezik. A túlzsúfolt negyedben minden talpalatnyi hely foglalt. A kávéházak teraszán meghitten cseverésznek a zsidó és arab öregasszonyok. Errefelé akad olyan zsidó könyvesboltos, afrikai méterárus, aki nem is szolgál ki nem-arab vevőket. Párizs utcáin andalúz dallamokot visz a szél, és keleti illatok szállnak...
Ez az igazi, a hamisítatlan Párizs. A hivatalos, a közigazgatásilag meghatározott Párizst az egyesült Európa kérdése foglalkoztatja. Pedig ez az Európa földrajzilag távolabb van innen, mint a földközi-tengeri Afrika...Az utcákon nyüzsgő tarka emberetömegben gyakoribb a sötét arcszín, mint a szőke fej. Talán éppen ebben rejlik a város nagyszerűsége.
Párizs olyan sokszínű, olyan szabad, hogy minden út, minden lehetőség nyitva áll előtte.
Nagy Zsuzsanna fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |