A székházavatás örömünnep. Megszületett az ipar, a tőke és a csúcstechnológia egyik fellegvára. Az utcán elhaladó, a távolról idelátogató emberek ezzel a székházzal fogják azonosítani ezt a céget. Nagyszabású esemény, hogy egy nagy ország fővárosának közepén új belváros keletkezik. Rendkívüli kihívás, amely a berlini történelem egyszeriségéből következik. Ebben az épületben egyesül mindaz, amit napjainkban az ipar és az építőművészet, a technikai-gazdasági szervezés és az urbanisztika tud. Ez a székház önarckép: így szerették volna önmagukat látni egy német világcég vezető emberei Berlinben, a huszadik század végén. Ezt az átalakuló, mondhatni vadonatúj belvárost mutatja ez a kiengesztelődő, egyesülő nemzet, és az önmaga funkciójára rálelő Berlin mindenkinek, aki erre jár: ilyenek vagyunk, ez tellett tőlünk.
Voltaképpen senki sem tudja még, hogy milyen lesz ez a berlini városközpont. Az építészek és a gyakran erre járók talán többet sejtenek róla, de még ők sem tudják elképzelni azt a mindennapos élményt, amit ez a hamarosan elkészülő komplexum azoknak jelenteni fog, akik ezekben a házakban dolgoznak, laknak, és akik ezeken az új ucákon járnak majd.
A mű látványos, nagyszabású, arányosan keveri a magasratörőt és a vízszintest, elvégre Berlin alatt homok van, nem gránit, mint Manhattan alatt, és nem határolja az óceán a növekedés útját. Ráadásul itt Európában a házak elfogadott méretarányát a tizenkilencedik századvégi polgári építészet alakította ki, amely nem kívánt nagyon eltávolodni a talajszinttől.
Ez a huszadik század végi építészet, úgy látom, megosztja funkciók szerint a komplexumok szintmagasságát, mintegy alkalmat adva az oldalról vagy akár az égről alátekintőknek arra, hogy a tetők játékából előálló szobrot tetszéssel szemlélhessék.
Székházat avatunk, amelynek nagyszabású, könnyed és szolíd architektúrája hosszabb életet ígér, mint amilyen a hajdan itt álló épületeknek jutott.
Épületek hosszu életének az a titka, hogy ne bombázzák le őket, amihez az is kell, hogy ezekből a házakból mégegyszer háborús eszmék és parancsok ne áradjanak ki Európára.
Ez az új városközpont tudni fogja, hogy egy belváros megsemmisíthető, különös ok ez arra, hogy az új Berlin mestere legyen az európai népek folyamatos diskurzusának és kölcsönös megértésének.
Berlin városa hozzájárult saját maga lerombolásához és erőszakos kettéosztásához, innen indult ki a második világháború, a porosz környezet pedig, noha nem volt náci, többnyire lojálisan követte a nemzeti szocialista utasításokat, mert a nemzetállami lojalitás felette állt az egyéni lelkiismeretnek.
A város nagy lesz, az épületek is, de vajon milyen lesz bennük az ember?
Mind függünk egymástól, és az elménk is nagymértékben ki van szolgáltatva annak, amit körülöttünk mondani szokás, az uralkodó felfogásnak. Ilyen az eszmény is arról, hogy milyen az emberi kiválóság. Vajon milyen ideált hord a szívében a holnapi berlini polgár?
Száz éve még ugyanitt az ideál az uniformis viselője volt. A nemzetállam kultusza a katonai szimbólumokat emelte a legmagasabb polcra.
Látjuk a századeleji fényképeken az iparosokat és a kereskedőket keménykalapban masírozni a széles Berlini sugárutakon; a sétabotjukat úgy tartják, mint a kardot, civil kabátban is tudnak díszlépésben menni, és bizonyára azért van ez így, mert úgy érzik, hogy a járás legmagasztosabb formája a díszlépés, zárt és geometrikus kötelékben.
A nacionalista romantika a harcos eszményét állította első helyre, és azok a marcona kőgenerálisok, amelyek most a Lapidáriumban állnak nagy szorosságban, valaha a legfelsőbb tekintély szobrai voltak. Ha a polgár valami magasabbat képzelt el önmagánál, akkor a generálisnak nyújtotta át - mint egy virágcsokrot - az öntudatát, hogy rendelkezzen vele.
A háború a század elején Európában nem látszott abszurditásnak. Nagy szellemek ünnepelték az erőpróbát, a vérben megújulást, és a hősi áldozatot. Aztán jött a kiábrándulás, de új eszmény nem jelentkezett, és a polgárifjak bőrkabátra, csizmára és revolverre vágytak, előreszegték az állukat, és harcosnak képzelték magukat.
A konzervatív militarizmussal szemben jött a forradalmi harciasság.
A nemzeti szocialisták is bőven merítettek ebből az ikonográfiából, és a kérlelhetetlen harcos eszményét lelkük templomában a nazaréti tanító helyére emelték. A harmincas évek német társadalma - és benne a gazdasági elit - hagyta magát államosítani az akkori német kancellár akarata szerint.
Ha a német iparvezetőknek a történelem angyala megmutatta volna, hogy a még el sem kezdődött háború végére hova jutnak, akkor nem törődtek volna bele abba a nyiltan kimondott tervbe, amelyet Hitler úgy fogalmazott meg, hogy - Sztálintól eltérően - ő nem a gyárakat, hanem a gyárosokat fogja államosítani, és akkor talán megvédték volna magukban nemcsak a gyárost, hanem a szabadon gondolkodó polgárt is.
Még nem is igazán mértük fel, hogy egy új antropológiai eszmény kezd győzedelmeskedni a második évezred végére: a harcos eszményét elfoglalja a gondolkodó, kezdeményező és játékos civilé.
Tíz évvel ezelőtt ezen a helyen, Berlin közepén a polgári kultúra maga volt az ellenség. A nagyvárosok azonban erősebbek, mint a politikai diktatúrák, és a polgáraik előbb-utóbb felbomlasztják azokat.
Ez történt abban a rendkívüli évben, 1989-ben Varsóban és Budapesten, Prágában és Berlinben, mikor a nagyvárosi csipkerózsikák milliói felébredtek a dermedtségükből és magukhoz tértek. Nekik köszönhetjük, hogy most itt vagyunk.
Van bennünk valaki, akinek nemcsak váratlan ötletei vannak, de azt is akarja, hogy legyen belőlük valami, de aki a másikat nem legyőzni, hanem megnyerni szeretné.
A polgárok közül a művészek hatoltak a legmesszebbre a harc helyett a csábításnak ezen az útján, és abban a vakmerőségben is, hogy a saját nevükben merjenek szólni, és a maguk egyszemélyes királyságát képviseljék.
A művészetnek létszükséglete a piacon kívüli támogatás mind állami, mind pedig magán forrásokból. A művészetek fenntartása nem kevésbé közcél, mint a hadseregé. Sőt, a kultúra kevesebbe kerül, és több hasznot hoz: a berlini fal nem a fegyverek, hanem a szavak jóvoltából tűnt el. Minél inkább közeledünk a tudástársadalomhoz, annál inkább felértékelődik a tehetség, ez a beláthatatlan emberi energia, amely kiszámíthatatlanul hol itt, hol ott tör a felszínre, különbsége pedig az átlagos képességektől nagyságrendekben mérhető.
Varázslatnak is tekinteném a léleknek azt az állapotát, amely nemcsak ilyen látványos teljesítményeket szül, mint ez a ház, de emlékezetes órákat is, amikor az embernek jól esik a létezés. Annyi nemes ügy után napirendre kerül a tehetségek önvédelme. Egy művészeti akadémiának éppenséggel ez a dolga: a tehetségvédelem.
Elismerem, nem jó, ha a művész-értelmiség túlságosan hatalmas, de az sem jó, ha semmi hatalma nincsen, és ha teljesen ki van szolgáltatva a piac kockázatainak, mondhatni egyedül a többi magas képzettségű csoport között.
A múlt század második felében a polgárság hálátlan volt a szellem embereihez, ami a huszadik században sok bajhoz vezetett. A művészek koplaltatása többe kerül, mint amennyi megtakarítást eredményez.
Minden, ami túlmegy az adotton: a képzelet műve. A tudományos hipotézis és a művészi metafora mind valami többletből, valami túlszárnyalásból születik, játékból mondhatnánk. Béke sincsen az egyének és a népek között fantázia nélkül. Az ember a képzelőtehetsége által lett a föld ura.
Nemrégiben részt vettem ebben a városban egy nyilvános beszélgetésen, amelyben tudósoknak és művészeknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy vajon a művészet és a tudomány nem luxus-e. Dehogynem, válaszoltam, az! És szinte minden, ami emberi - luxus. A szabadság, a jóság, a beszélgetés, a játék, a szeretet is az, és ez a pompás épület is, természetesen. Aki a művészetet gyanakvóan luxusnak tekinti, valószínűleg olyan elme, aki szereti a dolgokat helyesre és helytelenre szétválasztani, amiből következhet a harc a helytelen ellen. A művészet valaminek az előállítása, ami még nem volt, távoli dolgok összekapcsolása, a valószínűtlen valószínűsítése, nevető meglepetések okozása, és a lux, a fény űzése-kutatása, minden bizonnyal.
A kezdetlegesebbhez képest a bonyolultabb mindig luxus. Elég ok ez arra, hogy a kezdetlegesebb harcoljon az összetettebb ellen. A képzelet a művész első szerszáma, és ez teszi kétessé a művész szerepét a többiek szemében. A semmiből csinálás egy kissé olyan, mint a cirkuszi mutatvány, a fantáziatulajdonos beavatott, de kihívó. Várnak tőle valamit, hátha tüzet okád, vagy kettészeli magát, és két felé válva táncol magával. Követik valameddig, de van egy pont, ahonnan már egyedül megy tovább, isten tudja hova.
Az Aufbruch a század elején Bécsben és Párizsban összefüggött nagyszerű tehetségek egybesereglésével különböző szellemi ágazatokban. Mitől volt Berlin a huszas években csillogó? Attól, hogy idejött egy csomó érdekes ember; jöttek, mert a város maga is érdekes volt. Kérdés, hogy sikerül-e Berlint olyanféle csábító nagyvárossá tenni, amely a gondolkodókat és a művészeket idevonzza.
Nem lenne tehetséges válasz visszahőkölni ezen a küszöbön. Egy ember, vagy egy város akkor csukódzik be, ha önmagával bajai vannak. Ha Berlin nem tudja túltenni magát azon, hogy két részből egyesült, ha a német-német ressentiment, túlságosan lefoglalja, akkor nem lesz világváros. Egy világvárosnak érdemes nagyszabású vállalkozásokba bocsátkoznia. Vegyük figyelembe, hogy a világvárosi alakulás örvényhatást mutat, multiplikációt, sűrűsödést, sok hatást von össze, és egyik a másikat termékenyíti. Kultúrhistóriai tény: a világvároshoz kellenek a nagy elmék, az ő arcuk a város címereként működik. Egy város önbecsülése elsők között azon mérhető, hogy mennyire becsüli a saját szellemi életét. Érdemes rövidebb-hosszabb időre vendégként idevonzani kimagasló tehetségeket, és Berlinből eszmecsere-színpadot csinálni. Ez lenne a korunknak megfelelő kisugárzó békepolitika. És ez a kísértő esély most ennek a városnak megadatott.
Tudatában vagyok annak, hogy ha egy nagy cég ideteszi a székhelyét Belinbe, az egyszersmind közép- és keleteurópai érdeklődést is jelez. Berlin számára mind természetesebb környezet lesz a keleti szomszédság, és benne a többi közép-európai nagyváros: Prága és Bécs, Varsó és Budapest.
Egy világcég székházában az euro-amerikai dialógus meghatározó fontossága mellett, növekvő fontosságot nyer az eurázsiai dialógus is. Egyugyanazon földrész lakói vagyunk, és egyre gyakrabban fogunk azon gondolkozni, hogy mit tanulhatnánk egymástól, anélkül, hogy önmagunkhoz hűtlenek lennénk.
A tényleges szomszéd abban különbözik a virtuális szomszédtól, hogy valóságos csere zajlik közöttük. Úgy képzelem, hogy a sűrűsödő érintkezés azzal a tájjal, ahonnan én jövök, paradigmatikus lesz és kölcsönös felfedezésekkel teli.
Nyugat- és Kelet-Európa integrációja megy előre, akár tetszik, akár nem. Ez a két rész nem tud nem összeszövődni. Rendkívüli politikai kényszer lenne csak képes ezt a természeti folyamatot megakasztani. Nem látunk ilyesmit a láthatáron.
Ambivalencia ambivalenciával koccint, és közben figyeljük, hogyan boldogul Berlin a félbevágott város két felének összefűzésével az infrastruktúrától a kultúráig.
Biztos, hogy ez a belváros érdekes lesz, és elkerülhetetlenül tarka. Egy nagy véleménypiac. Itt mindenféle nyelv hallható lesz, és mindenféle bőrszín látható lesz. Berlinben megint lesznek keleti zsidók és mindenféle kelet-európaiak, amiképpen voltak is azelőtt, hogy Berlin az etnikai tisztaság rögeszméjébe belebetegedett volna.
Lehet, persze, gondolni azt is, hogy dehogyis akarjuk mi a sokféleséget, nem fárasztjuk magunkat nyelvtanulással, különben is, nem beszélünk külföldiekkel, mert még nyaralni is magunk között szoktunk. Lehet mondani, hogy ezek a kolóniák meg csak menjenek szépen haza, és ne karattyoljanak itt mindenféle érhetetelen nyelven. Sok mindent lehet mondani, de az a benyomásom, hogy a berliniek mértékadó többsége nem így fog beszélni, mert maga az alakulás le fogja kötni a figyelmüket.
Később talán úgy fognak emlékezni ezekre az évekre, mint egy robusztus Gründerzeitre, amikor egy város ráismert az erejére, kitalálta a formáit, kereste a nagy változások és elévülések után a szilárd és megbízható értékeket, a divatfelettien lényegest. Ez a város kénytelen lesz jelentős feladatokat vállalni, amiben hasznára lesz a porosz kötelességtudás és a berlini tisztánlátás, ha tetszik, cinizmus is.
Mitől világváros New York, London és Párizs? Attól, hogy elfogadták a nemzetköziségüket, a tarkaságukat, azt, hogy ők is benne vannak a világban, de a világ is jelen van bennük.
Jó-e ha egy nagyváros világváros? Miért jó Berlinnek, ha világváros lesz?
Mert könyebben fogja tudni szeretni magát, mert érdekesebbnek, nagyobbszabásúnak, titokzatosabban elementárisnak fogja látni magát.
Berlint egy szerep kísérti. Ígérkezik egy kaland.
Van-e morálisan értelmezhető célja ennek a metropolizációs folyamatnak amelynek során egy nagyvárosból világváros lesz? Nos, az esemény itt áll a küszöbön, jönni készül, nehéz kikerülni, a kérdés csak az, hogyan fogadják a berliniek, és a kihívásokra többféle válasz adható.
Úgy sejtem, hogy a berliniek sokat fognak tanulni, és alighanem érdeklődést fognak mutatni a nagyvilág iránt. Sokan jönnek majd ide, hogy a városnak bemutatkozzanak, egyszóval Berlin divatos lesz. Talán éppen azért, mert még most készül. Itt mindenki új lesz, és ebből sok humoros, suta, néha pedig ijesztő élmény adódhat; új fontosságok, új nagyképűségek és új sznobságok várhatók. Továbbá újak és régiek között horzsolódások, kelet-nyugati régiek fogják együttérzőleg fitymálni az újonnan betelepülőket. A berliniek ismerni fogják ezt is, azt is; nem lesznek jó vevők az egyoldalú nézetekre, és nem fognak megijedni a paradox históriáktól. Valószínű, hogy a tudatlan hiszékenység nem lesz jellemző Berlin közönségére.
A világvárosi fejlődés morális célja? Demokratikus megbízhatóság a tisztánlátás révén. Semmilyen demagógia, semilyen kormány ne tudjon a polgárból törvényesen bűnözőt csinálni. Az arányérzékkel rendelkező berlini szkeptikus tud gyönyörködni, de semminek nem dől be egészen.
Keletkezni fog egy metropolitán társadalom, amely kénytelen önmagát kigondolni, alakítani és akár kísérletnek is tekinteni. Kíváncsiság és sokirányú érdeklődés teszi a világvárost, sok bolondéria együtt.
Hogy fognak összejönni tízezrek ebben a nagyszabásúan megtervezett és megvalósított belvárosban? Eleinte alighanem elfogódottak lesznek, kisemberek egy nagy házban. Szerény emberek náluknál nagyobb szerepekbe nőnek bele. Gunyoros szemmel fogják nézni egymást, pletykálni fognak egymásról, de lesz bőven pletykaanyag, szinesedni és bonyolódni fog Berlin mitológiája.
Ebben a metropolitán alakulásban lesz sok hívság, és lesz sok csömör is a hívságoktól. Kiáramlanak majd Brandenburgba hétvégenként az egymásba belefáradt berliniek a tavak partján, erdei tisztásokon elmélkedni arról, hogy Berlin maga az őrület, vasárnap este pedig majd visszaáramlanak belé, élvezve, hogy ismerősen is milyen pompásan átláthatatlan. Ezt a hintajátékot akár hetenként megismételve a berliniek saját ellentétes érzéseiket éppenséggel szórakoztatónak fogják találni.
Hajlandóak lesznek dualitásainkat mosolyogva szemlélni. Felkészülnek a legkülönfélébb kettősségekre, hogyis ne tennék ezt Hegel városában, ahol a dialektika a jólneveltséghez hozzátartozik. Egy város attól világváros, hogy nagyfokú megértést mutat az emberi sokfélesége iránt.
A történelem eddig, a huszadik században csupa baljós dolgot jelentett, és a történeteknek általában rossz vége lett. Ennek talán nem lesz rossz vége, ha a berliniek nyitva tartják a szemüket. Én igen örültem annak, ami 1989-ben történt, és mint érdekelt résztvevő akár elfogult is lehetek, de azért tudnom illik, hogy mindkét oldalon olyanok is vannak, akik a veszteséget nagyobbnak tartják, mint a nyereséget. Az igen és a nem közé nehéz hidat emelni, de abban talán mégiscsak megállapodhatunk valamennyien, hogy egy még nem igazán ismert keletkezés tanúi vagyunk, ami legalábbis érdekes. Nem is olyan rossz esély, hogy ez a város kénytelen naggyá lenni. Bátorkodom Berlin mai történetét paradigmatikusnak tekinteni. Nagyszabásu századvégi intelligenciateszt. Nem szörnyű és nem unalmas.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |