Hárman voltak a pre-dekonstruktorok a Derrida-szövegek tanúsága szerint: Nietzsche, Freud és Heidegger. Mindhárman "különös" érdeklődést mutattak az irodalom, a festészet és az építészet kérdései iránt. De Derrida és az általa művelt dekonstrukció az, amely nemcsak a művészetfilozófián belül, hanem a művészet különböző területein is "szeizmikus" mozgásokat indított el, melyek a dekonstruktív építészet, festészet, divat és vizuális-művészet változatos formáit hozták létre.
Derrida ugyanis olyan kérdéseket tesz föl - és úgy teszi fel azokat - amelyek alapjaiban érintik a filozófiai gondolkodás és művészet struktúráit és aktusait. Ezek a struktúrák a nyugati gondolkodás esetében a görög filozófiáig vezethetők vissza, a megalapozott és biztos tudást garantáló episztémé struktúrájáig. Nietzsche az e struktúrára épülő gondolkodást akarta kimozdítani sarkaiból, Freud az e struktúrára alapozott én belső megosztottságát fedte fel, Heidegger ezekig az "alapokig" próbálta visszabontani a nyugati gondolkodás "építményét", de végülis Derridának sikerült elmozdítania azt, mégpedig a heideggeri Abbau , írás-törlés mozgásai mentén, de nagyobb távolság-tartással, több iróniával, több "szellemességgel", talán több türelemmel is az "átfestések", átépítések, átírások szétbontása, szétolvasása iránt. A heideggeri destrukciót dekonstrukcióvá avató derridai lépés kettős, a kritischer Abbau feltéleleit és mikéntjét egyaránt érinti, egészen addig a folyamatig, ahol már nem csak maga a szerkezet dekomponálódik, hanem maga a szerkezet szerkezetisége, rendező elve is megkérdőjeleződik, ahol a differenciák "összeendlizhetetlensége", az eldönthetetlen kérdések elrejthetetlensége, a különbségről való megfeledkezés lehetetlensége íródik; az anamnézis és a mnemotechnika, a GedÄchtnis és az Erinnerung , a VerspÄtung és NachtrÄglichkeit , az én és a másik, a hasonló és a különböző, a heimlich és az unhemlich közötti térben, nem Nietzsche felforgató, átértékelő heroikus lendületével, gigantikus és emberfeletti erőt igénylő erő-feszítéseivel, hanem Nietzsche "stílusainak", a Nietzsche szöveg retorizáltságának, ritmizáltságának aforisztikus energiájával és könnyedségével.
A stílus, a ritmus többese nem egyszerűen a gondolati építmény díszítő elemeként, parergonként, timpanonként, kiegészítésként, járulékként, ráadásként jelenik meg Derrida esetében, hanem strukturális változást jelez. Derrida a filozófiát nem egyszerűen épületként, hanem szövegként, a filozófus tevékenységét nem építésként hanem írásként, az írást nem reprezentációként hanem kettős artikulációként értelmezi. Nem pusztán a filozófia építészeti metaforáit, a felépítés vagy lebontás egyirányú és célirányos tevékenységét kérdőjelezi meg, hanem írásmódjával a filozófiai rendszerek architektonikáját is megbontja.
A filozófiai szöveg architektonikája
Nem véletlen, hogy a filozófiában "meghonosodott" metaforák közül éppen az építészeti metaforák bizonyultak a legidőtállóbaknak. Ökonomikusan sűrítették magukba mindazt, amire az ember mint animal rationale és animal sensibile törekedett ésvágyott, a racionális, kiszámított, célirányos tevékenységet, a biztonságot, menedéket, védettséget, otthont nyújtó város, épület, ház képzetét.
Az építészeti metaforákra támaszkodó filozófia stabil alapokat, egymásra épülő fogalmi rendszereket, ellentmondásmentes viszonyokat tételezett. Ám a filozófiának, amint ezt Platóntól Descartes-ig, Kanton át egészen a fenomenológiáig, a strukturalizmusig és az analitikus filozófiáig kudarcba fulladt kísérletei mutatják, sem biztos alapokat találnia, sem önmagát megalapoznia, sem egy ellentmondásmentes fogalmi rendszert kidolgoznia nem sikerült. Az építészeti retorika ennek ellenére túlélte azokat a megrázkódtatásokat, ami e ténnyel való szembesülés különböző fázisaiban a filozófiát érte. A nyelvi fordulat egy strukturális változás lehetőségét jelezte, ám ennek ellenére félúton maradt, mivel a nyelvet nemcsak metaforikus hanem szószerinti, sőt betűszerinti értelemben is építőelemként kezelte, és ennek a célnak alárendelve próbálta megtisztítani minden olyan tulajdonságtól, ami akadályozta terveinek kivitelezésében. Az eképpen kipreparált, visszanyesett, szemantikai, logikai struktúráira szétszedett nyelvi elemekből építkező filozófia minden eddiginél hívebben őrizte a jelenlét, a jelentés egységének garanciáját nyújtó ház mítoszát, mely a maga részéről a korábbiaknál biztosabb rög(eszme)ként kötötte magához a filozófiát, nemcsak a " Die Erde als Urarche, bewegt sich nicht" (A föld mint ősarkhé nem mozog) husserli bizonyosságát adta meg neki, hanem az Unheimlichkeit ellenére a "nyelv a lét háza" heideggeri otthonosságát is.
Derrida pontosan erre a kettős kötésre, a rögeszme rög és eszme voltára kérdez rá, és ezáltal mozdítja el egymásban a filozófiát és az architektúrát, jóval azelőtt, hogy közvetlen kapcsolatba került volna az építészettel. Nem azt a kérdést teszi fel, hogy jó metafora-e a ház, hanem azt, hogy mi tette szükségessé és lehetővé a filozófián belüli használatát, milyen szükségszerűségnek és törvényszerűségnek engedelmeskedik. Mi az a házban és a nyelvben, az építészetben és a filozófiában, ami lehetővé tette ezt a kötést? Nem házon kívül teszi fel a kérdést, hanem a házban, tiszteletben tartva és áthágva az építészeti retorika filozófián belüli határait. Maga a dekonstrukció mint kifejezés, mint a lebontás-elmozdítás kettős tevékenysége is erre utal. Ám az eddigi kísérletekkel ellentétben Derrida nem egy már előrevetített tervezetnek akarja megfeleltetni a filozófiát, elkülöníteni, kürülhatárolni a maga tárgyterületét, építőelemeire szedni és újból összerakni, hanem éppen arra mutat rá, hogy a nyelv minden semlegesítő igyekezet ellenére sem tekinthető bemérhető és kiszámítható tulajdonságokkal bíró stabil és megbizható építőelemnek. A nyelvben az írás ellenáll az ilyen redukáló, nyelvtisztító, kész termékekben gondolkodó, célirányos tevékenységnek, és belülről kezdi ki azt. Már "eredetében" "megfertőzi" a filozófia nyelvét, amely a maga részéről módszeresen és következetesen próbálja elnyomni, elfojtani, magáról leválasztani az írást mint idegen, külső, másodlagos elemet.
Derrida nem egyszerűen szembeállítja az írást a nyelvvel, nem pusztán egy eddig háttérbe szorított elemet helyez előtérbe, rekonstituálva az oppozíciókra építő szemléletet, nem pusztán a betű és a hang mint materiális hordozó közötti különbségre hívja fel a figyelmet megerősítve az írás betű szerinti értelmezését, hanem arra mutat rá, ami a betűben és a hangban már írásban van. Az írás Derrida értelmezésében nem puszta reprezentáció, hanem artikuláció, ami a nyelvben az írás által, a jelölő és a jelölt, a jelenlét és hiány játékaként íródik, megtörve a jelentés, a jelenlét tisztaságát. A nyelv és az írás nem feleltethetők meg egymásnak, nem fedhetők le egymással, nem helyettesíthetők egymással, nem azonosíthatók, nem homogenizálhatók, nem egyneműsíthetők. A köztük levő viszony csak akkor válik érthetővé, ha nem radikális különbségként, hanem különbözésként fogjuk fel, nem eredményként, hanem folyamatként, nem a hagyományos tér-idő felfogás linearitás elvéhez igazítva, hanem helyt adva alineáris, alogikus, entropikus, kaotikus, anarchikus, kiszámíthatatlan mozgásaiknak. Ami a nyelvben írás, az a "helyt adás" mozzanata. Nem puszta térkihagyás, köz, térbeli elrendezés, előbb vagy utóbb kisajátítható, belakható térület, hanem belakhatatlan, kisajátíthatatlan köztes tér-idő, tér-idő közben.
Ez a tér-idő felfogás és különösen a kettő közötti viszony értelmezése nem felel meg az "előregyártott" elemekből építkező filozófia eddigi elképzeléseinek, ezért van szüksége Derridának arra, hogy ne csak a tág és a szűk értelemben vett írás fogalmát, ne csak az ezt fenntartó tág és szűk értelemben vett tér és idő fogalmát különböztesse meg, ami önmagában egy mechanikus cselekedet lenne, hanem a kettő közötti dinamikus viszonyt is figyelembe vegye. Az írás kettőssége "anyag" és "aktus" volta ezt teszi lehetővé, éppen azáltal, hogy eléggé térszerű és eléggé időszerű ahhoz, hogy "kezelhető" legyen, és eléggé térbeli és időbeli ahhoz, hogy a teret és időt kiszabó, kisajátító igyekezetnek térszerűen és időszerűen térben és időben ellenálljon. Az írás egyszerre hozza létre az időt és a teret, a téridő struktúráját úgy, hogy magának a létrehozásnak a terét és idejét is a létrehozás pillanatában strukturálja és destrukturálja, eközben nem a geometria vagy a mechanika törvényeinek engedelmeskedik, tehát nem azoknak a törvényeknek, amelyeknek a szűk értelemben vett írás és a szűk értelemben vett építészet is alá van vetve. A tér, az idő és a strukturálódás törvényei nem eleve adottak, hanem az írással mint kettős artikulációval jönnek létre, nemcsak térben, időben tagolódva, hanem a teret időt tagolva, mintegy "belülről" feszítve ki a teret és az időt, inherens, "kívülről" előre láthatatlan kényszerűséggel, abban a pillanatban és azon a helyen, amikor és ahol egymásba íródva és írva teszik lehetővé és lehetetlenenné az írást mint tér-időbeli, teret-időt képző tevékenységet, és az írást mint a maga "arte" és "faktum" voltában is strukturálódó-destrukturálódó tér-időbeli "struktúrát".
Az írás e kettőssége anyagában, alapműveleteiben, archi-struktúrájában és architektonikájában egyaránt érinti a filozófiát. Ez a mozzanat nem Derridával kezdődik, hanem magával az írással, és annak ellenére, hogy a filozófia a maga írásával megpróbálta elnyomni a filozófia írását, ez az írás benne íródott a filozófia szövegeiben, és Platóntól Derridáig kísértette a filozófiát. A dekonstrukció nem Derridával kezdődik, és Derrida minduntalan figyelmeztet is erre, hanem már a filozófiával elkezdődött. Derrida nem tett mást, mint ráirányította a figyelmet a filozófiai szövegekben íródó írás többesére és a maga írásaiban, írásmódjával "helyt adott" az írásnak. Derrida írása nem engedelmeskedik az egyneműségre, egyhangúságra törekvő nyelvtisztító husserli imperatívusznak, mely Husserl Schreibwut -ja ellenére éppen az írástól fosztotta meg az írást, hanem teret biztosít a kétértelműségeknek, melyek dinamikájukkal megbontják a geológiai értelemben egymásra rétegződő, csak bizonyos jelentésmozgásokat megengedő, geometrikus, genealogikus elvekre épített konstrukció "archi-tektonikáját".
Letér a kifejezéseket szintaktikai és szemantikai kötéseik mentén szétszedő heideggeri ösvényről, mely a nyelv filozófiai és a filozófia nyelvi erezetétől a jelentést mint konstitutív és konstituáló elvet készen-létben tartó "lét házáig" vezet, amikor enged a nyelvben rejlő írás disszeminatív energiájának, mely áttöri az egység elvét őrző jelentés (mag)házát.
Megtöri a lap mint "alap" némaságát, amikor timpanonnal veri dobra a filozófiát ( Tympaniser la philosophie ), amikor a szöveg-építmény hierarchikus - fő és mellék, közép és szél, ergon és parergon - rendjét megbontva, "saját" medréből zökkenti ki a végek fölötti uralmat is magáénak tudó filozófiát, magán kívül helyezve a filozófia és irodalom között a lap fehérsége által írott térbe.
Megszegi a könyvelvűséget, amikor a partitúra, az alap ( subjectile ), a vázlat felől zenei, festészeti és építészeti értelemben egyaránt dekomponálja, szólamaira, hangjaira, tónusaira, vonásaira, kereteire, támasztékaira, oszlopaira, szögleteire, köveire bontja, a cím, az előszó, az utószó, a tulajdonnév kartusából fejti ki az au(k)toritás lélekharangját ( Glas ) kongató írást.
Az architektúra archi-textúrája
Az a filozófia és írás, mely saját architektúráját architexturális aktivitásával dezarchitekturalizálja, természetesen visszahat az architektúra fogalmára. Arra a fogalomra, amely nem csak a filozófia metaforája volt, hanem az emberiség kultúráját Bábeltől a Notre Dame -ig és a Parc de la Villette -ig - megannyi befejezetlen és befejezhetetlen épület - meghatározta.
A filozófia dekonstrukcióját szemmel tartó dekonstruktív építészet maga veti föl elméletében és gyakorlatában - Bernard Tschumi, Peter Eisenman, Daniel Libeskind, Elias Zenghelis, Frank Gehry, Zaha Hadid, Hiromi Fuji, Günter Behnisch, Stanley Tigerman és más építészek munkáiban - saját dekonstrukciójának, dezarchitektualizálódó architexturalizálódásának lehetőségét. Ez az építészeten belül az architektúra archi-textúra irányába történő elmozdulása, mely mozdultában át írja az építészet szerepét, jelentését, idejét, terét, térhez és időhöz, önmagához és másaihoz, az irodalomhoz, filozófiához, képzőművészethez való viszonyát.
Az architektúra elmozdulásának egyik jele, hogy a maga részéről nemcsak retorikájában épít Derrida filozófiájára, hanem felkínálja a konkrét együttműködés lehetőségét, amikor 1985-ben Bernard Tschumi felkéri Jacques Derridát és Peter Eisenmant a Parc de la Villette tervezésében való részvételre. Choral Work a válasz, Eisenman a címet, Derrida az alaprajzot, Eisenman a tervet, Derrida Khórá t adja. Építészet és filozófia találkozik a "harmadikként" adódó térben, "helyt adva" egymásnak, egymás húrjait pengetve, ott, ahol szöve(tsé)g voltukról megfeledkezvén, annyiszor futottak ( choral )zátonyra.
Az építészet ettől kezdve építészeti és filozófiai kérdésként tevődik fel Derrida szövegeiben, aki ugyan a dekonstrukciót fedőnévként használóknak kijáró kétellyel fogadta első pillanatban a "dekonstruktív építészet" megjelenését, de Tschumi és Eisenman munkáival és a velük való együttműködés során rájött arra (amint ezt a Tate Symposiumon való részvételeként Christopher Norrisnak adott válaszaiban kiemeli), hogy a dekonstrukció a "művészeten és az építészeten áthaladva működtethető a leghatékonyabban", miközben "a dekonstrukció nem azt jelenti, hogy az építészeti metaforákon belül kell maradnunk. Nem jelenti azt például, hogy valamit, ami már felépített - fizikailag vagy kulturálisan vagy teoretikusan felépített - le kell rombolnunk, csak azért, hogy egy olyan lecsupaszított alapot nyerjünk, amire valami újat építhetünk. A dekonstrukció talán éppen magának ennek az építészeti modellnek a megkérdőjelezése - az építészti modellnek, amely általános kérdés, a filozófián belül is, a megalapozás, a szuperstruktúrák metaforája, az, amit Kant `architektonikusnak' nevezett, stb., amiként az arkhé fogalma is ... Így a dekonstrukció az építészetnek filozófián belüli kérdésessé tételét jelenti és talán az építészetét is". A "`dekonstruktív építészet' felfedezése" vezette rá Derridát arra is, hogy az általa még az építészettel és az építészet diskurzusával való konkrét találkozása előtt feltett kérdésre - "miben állna egy olyan építészet, amely nem lenne alárendelve a lakozás, a lakás, az emberi és isteni jelenlétnek. Egyáltalán lehetséges lenne? Építészet lenne?" - a dekonstruktív építészek munkáiból kapott válasz összhangban van eddigi filozófia-építészeti tapasztalataival, mely szerint lehetséges egy ilyen filozófia és egy ilyen építészet "nem tény ként, egyszerű demonstráció lehetőségeként, mivel természetesen felfogható az ő építészetük is úgy, mint ami lakást, menedéket ad stb; mivel az a kérdés, amit én felteszek most, nem egyszerűen az, hogy mit építenek, hanem az, hogy miként értelmezzük azt, amit ők építenek. Természetesen értelmezhetjük nagyon hagyományos módon is, mint ugyannak a régi építészetnek egyszerűen egy `modern' transzformációját. A dekonstrukció nem egyszerűen az építész részéről történő egyszerű aktivitás vagy elhivatottság; hanem azok részéről is az, akik olvasnak, akik figyelik ezt az építészetet, akik másként lépnek be a térbe, akik másként mozognak benne, és akik másként tapasztalják meg azt. Ebből a szempontból azt hiszem, hogy az általuk nyújtott építészeti tapasztalat (hadd nevezzük így, ahelyett, hogy az `épületekről' mint olyanokról beszélnénk) ... éppen egy más építészet ezen invenciói lehetőségének megtapasztalására ad esélyt, egy olyan építészetnek, amely már nem lenne, úgymond `heideggeri'..." Egy ilyen építészet nem új lenne, nem poszt lenne, nem új-új lenne, hanem egyszerűen más lenne, "faxi-textúrájában" is a felelősségre, a vendégszeretetre, a vendégszeretetgyűlöletre figyelmeztetne, egyszerre lenne irodalom, filozófia és építészet, múlt, jelen és jövő, bentlét és kintlét, írás és olvasás, megérkezés és elválás, helybenmaradó városi civilizáció és minden röghözkötést elvető nomád vándorlás, dezarchitekturalizált filozófia és archi-textúrájáig filozófiai építészet.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |