Bár a "posztmodern" fogalma nagyrészt elvesztette túlzott népszerűségét, amelynek néhány évvel ezelőtt örvendett, (ez a veszteség éppen a jelzett népszerűségből fakad), továbbra is bőséges és határozottan körvonalazott filozófiai jelentéssel bír, amely döntőnek mutatkozik, ha meg akarjuk érteni a művészet létezésének és megtapasztalásának lényegi vonásait a jelenlegi helyzetben. Filozófiai nézőpontból szemlélve annyiban lehet posztmodern korról beszélni, amennyiben kimutatható, hogy a modernitás néhány lényeges alkotóeleme felbomlott. Egyik ilyen legátfogóbb és legáltalánosabb összetevőnek látszik a haladásba vetett hit. Ez a hit volt az, ami azt a normatív súlyt kölcsönözte a "modern" fogalmának, amellyel jórészt még mindig rendelkezik; ez abban mutatkozik meg, hogy nem fogadnak el minden további nélkül "modernnek" mindent, ami tisztán kronológiailag a modernitás évszázadaira esik. A "modernizmus" sokrétű formái, amelyek egyre-másra léptek föl a művészetekben, az irodalomban és a filozófiában, nem tettek semmi mást, mint hogy aláhúzták a modernitás fogalmának normatív horderejét. Hogy a "modern" terminus ilyen normatív jelentést kaphatott, azt éppen a történelmi folyamat egészének emancipatorikus és progresszív értelmébe vetett hit tette lehetővé. Azt, ami modern, akkor lehet értékesnek is tekinteni, ha abban a hitben élünk, hogy ami későbbi az időben, az közelebb áll a tökéletesség téloszához, ami felé a történelem tart. Ha eljutottunk idáig, megkockáztathatjuk, hogy a modernitást olyan korszakként definiáljuk, amelyben modernnek lenni , ez az alapérték.
Nos, éppen ez a történelmi haladásba vetett hit az az alkotóeleme a modernitásnak, amely korunkra szertefoszlott. Egy ilyen hit mind a filozófusok és történészek elméleti reflexióiban, mind a mai világ tényszerű társadalmi jellegében elvesztette minden alapját. Végsősoron és talán nem is elsősorban elméleti síkon való felbomlásról van szó - amit ahhoz lehetne kötni, amit az ideológia és a "nagy elbeszélések" végének szoktak nevezni: A filozófia feladta a nagy rendszereket, amilyen a hegelianizmus, a marxizmus, a pozitivizmus stb. Először is mindenekelőtt történelmi-politikai változások együtteséről van szó: A nyugati imperializmus bukásával a történelem - feltehetőleg maga is a Nyugat találmánya - nem volt többé elgondolható egységes folyamatként és egyúttal egységesen előrehaladó lefolyásként. Attól a pillanattól kezdve, amint nem volt többé "központi" hatalom - lett légyen ez a katolikus egyház Luther előtt, a Szent Római Birodalom vagy végül a "Polgári Társadalom", amely az emberiség legfőbb vívmányaként lépett föl, és vindikálta magának más kultúrák civilizálásának a jogát -, az is lehetetlenné vált, hogy a történelemről mint egyetlen időbeli lefolyásról lehessen beszélni, amelynek progresszív értelme van, következésképpen kötelező erejű értékkritériumokat állít.
A pluralizmus kirobbanása - a valóságelv meggyengülése
A posztmodernitás megértésének nehézsége abból adódik, hogy elemezni kell a történelemfelfogás eme korszakos megváltozásának a folyományait, egy olyan változásét, amelyet "a történelem vége" formulával lehet leírni (olyan értelemben, amely nem feltétlenül esik egybe a Fukuyama-félével). Ezeknek a folyományoknak egyike a posztmodern világot jellemezni látszó pluralizmus robbanásszerű kinyilatkoztatása. A "pluralizmus" önmagában ártalmatlan szó, amely azonban egy igen nyugtalanító jelenség jellemzésére szolgál. Valójában a haladásba, a történelem emancipatorikus fejlődésébe vetett hit volt, legalábbis az elmúlt két évszázadban, a modern tudat egyetlen közös értéke, az, amit a "valóságelvének" is lehetne nevezni. Ha egyszer ez az érték fölbomlott, a valóság mint olyan is elveszti jelentőségét: A valóság a posztmodern tapasztalatban már nem bír az emberek számára olyan szilárd objektív jelentéssel, mint a múltban. Erről nem csak a haladáshit vége tehet. Ez ugyanolyan mértékben következménye (társadalmi) életünk intenzív "medializálásának" is. A tömegmédiák, amelyek olyan nagy mértékben uralják a "valóságról" való tapasztalatunkat, nem vezettek világnézeteink uniformizálásához, mint ahogy ettől tartani lehetett; éppen ellenkezőleg: az értelmezések pluralizmusának kitörését idézték elő. Nemcsak a művelt elitek vannak tudatában a médiákat terhelő politikai, gazdasági, szociális problémáknak. Mindenki tudja, hogy "hazudik a tévé". Szerintem ez azt jelenti, hogy a médiák rendszere saját benső logikájánál fogva kialakítja saját demitizálásának tendenciáját: Nem úgy nyiltakozik meg magától, mint a valóság objektív leírása, hanem mint az értelmezési perspektívák sokfélesége. A történelemben való hit elvesztésével együtt mindez úgy hat, mint a valóságelv általános meggyengülése.
Lényegében ezt jelenti, amit némely szerzők a posztmodern létezésre jellemző esztétizálás nak neveznek; a valóság gyengülésének az értelmezések kifejezett pluralizálódása az alapja. "Költőileg lakozik az ember ezen a földön", mondja Hölderlin egyik versében, amelyet Heidegger olyan kimerítően kommentált; és túl a heideggeri olvasaton éppen az alkothatná ennek a versnek az egyik jelentését, amit "esztétizálásnak" nevezünk.
De jogosult-e vajon az esztétikai fogalmát bevonni a posztmodern létezés e komplex jelenségének a leírásába? Szerintem igen, legalábbis annyiban, amennyiben az esztétikai tapasztalatot Kant majd Kierkegaard nyomán az igazság, a világ objektív valósága tekintetében "semlegesnek" lehet felfogni. Itt most ebbe nem tudunk belemenni. Inkább az a fontos, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy az "esztétizálódás" terminusa a modern "valóságérzék" felbomlásával kapcsolatban az esztétikai tapasztalat és a pluralizmus közti összefüggésre utal. Az az esztétikai mozzanat, ami lehetővé teszi a posztmodern létezésben végbemenő változás "esztétizálódásként" való emlegetését, éppen a pluralizálódás, a stílusok többfélesége. Nemcsak a művészi stílusokról van szó, hanem elsősorban mindenekelőtt az életstílusokról is. Amíg megvolt a valóság mindent átfogó domináns értelmezése - a metaforák általánosan érvényesülő és elfogadott rendszere, ahogy Nietzsche mondaná -, az alternatív metaforák pluralitása a költészet, a művészi tapasztalat területére korlátozódott. De ennek a normának a felbomlásával mára elvesztette alapját a "valóság" és az "esztétikai tapasztalat" közti megkülönböztetés.
Túl a képzelőerőn - a posztmodern létezés esztétizálódása
Mi köze van az így felfogott esztétizálódásnak - a művészet, a műélvezet, a műkritika - esztétikai tapasztalatához? A művészet világában észlelhető rossz közérzet és válságtudat nagyrésze mintha éppen ezzel az esztétizálódási jelenséggel függne össze. Mivel a művészet és az esztétikai tapasztalat elvesztette határait, a határokat, amelyek a képzelőerő világára korlátozták, a "valóságos" világhoz fűződő minden kapcsolat nélkül, elvesztették a "definíciójukat" is. Ennek az elvesztésnek egyes aspektusai mutatkoznak meg a század eleji történeti avantgárdnál abban, ahogy vonakodnak attól, hogy a művészetek hagyományos "funkcióihoz" és intézményeihez sorolják őket. Az expresszionisták politikai elkötelezettsége, a De Stijl és a Bauhaus társadalmi fellépése is ugyanígy értelmezhető. Az avantgárd mélyebb értelme az értelmezések pluralizálódásának felszabadító hatása folytán az "esztétikumot" és a "valóságot" elválasztó határok felbomlásának többé-kevésbé világos tudatában mutatkozik meg. Az avantgárd művészek érdeklődése az afrikai művészet és az "idegen" kultúrák használati tárgyai iránt ennélfogva nem csupán a saját artikulációs módjaik formai megújításának igénye inspirálta, ez egyúttal annak a megállapítására is módot adott, hogy a pluralitás az esztétikai tapasztalat lényege.
Úgy látszik tehát, mintha ez volna az élet posztmodern világban végbemenő esztétizálódásának értelme: pluralizmus ( a művészeti stílusok, de az életstílusok területén is), amely már nem valóság és fantázia szigorú elválasztásáról tanúskodik. A történelmet egyre jobban esztétizálják: a történészek által kutatott világok és személyek egyre kevésbé különböznek a regények világától és alakjaitól. Ezzel szemben az esztétikai tapasztalat egyre "történetibbé" válik, legalábbis abban az értelemben, hogy egy műalkotást többé nem egy előre meghatározott formakánonhoz való viszonyában ítélnek meg (ami a metaforák uralkodó rendszerének meglétét feltételezné), hanem éppen ellenkezőleg, egy világ, egy lehetséges "életforma" ábrázolásaként szemlélik. Ne felejtsük el, hogy Dilthey szemében az esztétikai tapasztalat (a történelmi tapasztalattal mélységesen analóg módon) arra ad egy lehetőséget, hogy egészen más életet éljünk a képzelőerő világában, olyan életet, amelyről rendes körülmények között le kell mondanunk a mindennapok által ránk kényszerített korlátok miatt.
Amit itt hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy a posztmodern létezés - amit már előrevetített a századelő művészete és kultúrája - megváltoztatja az esztétikai tapasztalat lényegét, amennyiben a formai tökéletesség hagyományos eszméivel szemben a pluralizmusra támaszkodik. Az élvezet, amit egy műalkotás szemlélése közben átélünk, nem írható le a kielégülés érzésével (ami egy reális beteljesülést kísér), Brecht az ilyesfajta kielégülést "gasztronómiainak" nevezi, és ezzel helyezi szembe a maga epikus színházát. Ez nemcsak a korabeli avantgárdra vonatkozik, hanem a kortárs művészetre is, bár ebben másként jut kifejezésre (a brechti politikai felhangok nélkül). A művészet nem békül meg a valósággal, a művészet valóságával mint tökéletes formával sem - a kellemetlenség élményét hívja elő vele szemben. Az a feszélyezettség, amit az Ulysses vagy a Finnegans ébredése első olvasói éreztek, vagy Duchamps Szökókút jának első közönsége, nem valami könnyen elmúló dolog volt, amit csak a műalkotások újdonsága váltott ki. Inkább az első megnyilvánulása volt ez annak a változásnak, amin az esztétikai tapasztalat az elmúlt évtizedekben máig tartóan átment. Könnyű volna azt is megmutatni, hogy a kritériumoknak, amelyeket a műalkotások értékelésében ma rendszerint alkalmazunk, már semmi közük a formális tökéletességhez. Ezzel szemben inkább a művészetekben található ráolvasások, kapcsolódások, utalások és nyitások sokféleségére vonatkoznak - nemcsak a művészet világához, hanem a mindennapiság világához is. Ez az, amit például Eliot vagy Pound költeményeiben, Cage zenéjében, Fellini filmjeiben meg lehet figyelni. E paradigmatikus esetek egyikére sem volnának alkalmazhatók az arisztotelészi poétika vagy a hegeli esztétika kritériumai.
Mindennapi élet és művészi tapasztalat
Ezek a példák, azt hiszem, megmutatják, hogy a posztmodern létezést a valóságértés meggyengülésével egyre inkább jellemző pluralizmus, ami a mindennapi élet általános esztétizálódását vonja maga után, megváltoztatja a művészet tapasztalását is. Ez főként a pluralitás megtapasztalása lesz, és nem írható le többé a formai tökéletesség élvezeteként. Nézzük, mit jelent ez közelebbről a mindennapi lét és a művészi tapasztalat kapcsolatában. Van-e a "műalkotásoknak" még értelmük az általános esztétizálódás világában? Nem az volna-e várható, hogy ma az az igazi esztétikai tapasztalat, amely a társadalom olyan látványosságaiból merít, mint a show-business, a tömegmédia, a rockzene, sőt a reklám; és hogy a hagyományos művészetek marginalizálódásra, ha nem éppen teljes eltűnésre vannak ítélve?
Nem hiszem, hogy ténylegesen a művészet halála fenyegetne minket. Inkább azzal a ténnyel kerülünk szembe, hogy a tömegmédiák termékeinek esztétikája a szabályok és stílusok pluralizmusa ellenére továbbra is túl "klasszikus", a görög szobor tökéletessége, a hegeli esztétika legfőbb eszményképe, ma majdnem kizárólag csak a fotó- és tévéreklámokban fordul elő. Ha van a "giccs" szónak valami értelme, ma éppen az olyan műre vonatkoztatható, amely azzal az igénnyel lép föl, hogy klasszikus legyen, és megfeleljen egy tökéletesség-eszménynek. Bármilyen irányt vegyen is a jövőben az élet esztétizálódása, a "hagyományos" művészeteknek ma még be kell tölteniük egy rendkívül fontos funkciót, nevezetesen azt, hogy végigvigyék a végső konzekvenciákig a posztmodern világ pluralizmusát dacolva a tömegművészet kísértésével a giccsbe való visszaesésre, - a klasszikus ideál felelevenítésére.
Ennek analógiája lehetne a filozófiának a metafizikához való viszonya: A gondolkodásnak ma az a feladata, hogy búcsút mondjon az utóbbinak, mégha a róla való megemlékezés bonyolult módján végzi is ezt el, amely elejét veszi a metafizika visszatérésének a vele szemben immunis formák megidézésével. A tradicionális műalkotások alakjuk és strukturájuk tekintetében nem gazdagabbak a médiaproduktumoknál. Ellenkezőleg: kevésbé teljesek és lekerekítettek, kevesebb bennük a "klasszikus" vonás, és kevesebb "gasztronómiai" élvezetet okoznak. Éppen mert nem kell semmiféle árut reklámozniuk, tudják valószínűleg a valóságérzék modernitás végével bekövetkező felbomlásának minden következményét feltárni.
Nem érdemes tovább belemenni a posztmodern esztétika taglalásába. Nézzünk meg inkább néhány dolgot, ami ebből a múzeumra nézve következik. Amit a posztmodern esztétikáról az imént felvázoltunk, úgy is szemlélhetjük bizonyos értelemben, mint a múzeum elméletét, legalábbis annyiban, amennyiben a műalkotás mint a tökéletesség formai ideáljával ellátott tárgy "gasztronómiai" felfogása nagy mértékben a műalkotás privát élvezetére és birtoklására orientált marad, míg az esztétikai tapasztalatot a posztmodern korban jellemző pluralizmus és "történetiség" a művészet "nyilvános" értelmezésének látszik teret nyitni. Nem tudom, milyen mértékben lehet összefüggést felállítani a művészet ilyen "társadalmasodása" és a gazdaságban szokásos társadalmasodás között, ami a szociális piacgazdaság elterjedésével járt együtt, s az államnak szánt döntő szerepet a kérlelhetetlen kapitalista gazdaság nem kívánt kísérőjelenségeinek korrigálásában.
A múzeum mint kollektív szubjektum
Ha az esztétikai tapasztalat ma lényegében a lehetséges világok és életformák pluralitásának megtapasztalása, akkor ideális esztétikai szubjektumnak csakis a múzeumlátogató számít. Nagyon valószínű, hogy a művészeti közintézmények tevékenységével kapcsolatos problémák javarésze attól a ténytől függ (még a magánforrásból finanszírozottak esetében is), hogy még mindig a "hagyományos" esztétikai tapasztalat, a privát "gasztronómiai" jellegű élvezet logikáját alkalmazzák rájuk. Megpróbálhatjuk megvizsgálni a posztmodern esztétikai tapasztalat logikáját a múzeumok és közintézmények példáján. Vegyük azt, amit "nyilvános esztétikai választásnak" lehetne nevezni. Ki döntse el, milyen fajta művészetet kell a közpénzekből támogatni? Ki dönt kortárs művek megvásárlásáról egy múzeum számára? Tény, hogy a közintézmények hajlanak arra, hogy nagyjából a hagyomány "privát" logikáját kövessék: A polgármester (ill. a pártja) megbízott művészeti szakértőnek - politikai vagy csupán személyes - barátai egyikét nevezi ki, rábízza egy gyűjtemény, egy vendégkiállítás stb. megszervezését, ami aztán az ő részéről egy bizonyos személyes ízlést (ill. egy koalíció esetében ízlések egy spektrumát) tükrözi. Ebből sok probléma adódik. Nemcsak, mert az intézménynek nem szabadna így működnie, (hogy így működik, nem nyilvános megegyezés és szabályozás következménye), hanem azért is, mert ilymódon a múzeum (vagy állami kiállítóterem) "esztétikai" választása a politikai klíma változásainak, a többségnek és általában a "külső" befolyásnak van kitéve. Ez a demokratikus döntéshozó szervek (parlamentek, állami vagy tartományi kormányzatok) és a különböző területek szakértői közti viszony általánosabb problémáját veti föl. De nem állítom, hogy a művészet területét speciális szakterületnek lehetne tekinteni, valahogy úgy, mint az energia vagy a környezet területét. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk a hasonlóságokba és a különbségekbe, ebből a példából kiindulva mégis világosan látható, hogy a művészeti közintézmények, különösen a kortárs művészettel foglalkozók, egyre gyakrabban kerülnek szembe azzal a problémával, hogy valamiféle "kollektív" esztétikai szubjektumot kell alkotniuk. Az egyéni ízlés hagyományos logikájának alkalmazása (egy ismerős műértő megbízása) nem az igazi megoldás. Ha tekintetbe vesszük, amit az esztétikai tapasztalat posztmodern átalakulásáról mondtam, új utakat kereshetünk helyette. Felvetnék még néhány szempontot.
A múzeum nem esztétikai szubjektum a hagyományos értelemben, éppen ellenkezőleg az információk és dokumentumok gyűjtésének egyik centruma. És éppen ez teszi posztmodern jellegű esztétikai szubjektummá. Ezt rendkívül fontosnak tartom, mert ezzel például ki van zárva, hogy a múzeum döntőbírónak tolja föl magát a műalkotások "esztétikai" (vagy gasztronómiai) minősége tekintetében. Ez persze nem azt jelenti, hogy a múzeum tetszőleges dolgokat gyűjtsön mindenféle értékelés nélkül: De választásai pluralisztikus és "történelmi" kritériumokon kell, hogy alapuljanak, mint mondtam, nem pedig a műalkotás minőségi és formális tökéletességén. Nyilvánvaló, hogy ez a hangsúlyeltolódás a műalkotástól a "dokumentum" felé - bizonyos mértékben - a múzeum hagyományos eszményéhez is hozzártartozik. De a posztmodern szituációban ez a momentum explicitebbé válik, és ez játssza a meghatározó szerepet. Az egyéni múzeumlátogatónak a dolgok természetéből következően amúgy is másodfokú esztétikai élvezetben van része, mindig átéli mások esztétikai tapasztalatát is, soha nem közvetlenül a tárgyat. Talán éppen ez a kanti fejtegetések lényege Az ítélőerő kritikájá ban.
Hogy az ilyen típusú szubjektív kritériumait jobban definiálhassuk és alkalmazhassuk, a múzeumnak kollektív szubjektummá kell válnia, amelyik sok különböző szempontot képvisel. Abban a mértékben, ahogy már nem az egyes fetisizált műalkotásra koncentrál, hanem inkább a műalkotásokban megmutatkozó életstílusokra, a "lehetséges világokra" figyel, a múzeumnak a művészettel kapcsolatos sokféle tevékenység központjává kéne válnia, olyasmivé, amit olaszul egy nekem kevéssé tetsző kifejezéssel Centro di animazione culturalé nak, kulturális kezdeményezések központjának neveznek. Ez megfelel a posztmodern művészeti tapasztalat egy másik jellemző vonásának, a tárgytól a cselekvés felé való hangsúlyeltolódásnak. Példaképpen lehetne sokmindenre hivatkozni, amit a Pompidou Centre-ben csinálnak, vagy gondoljunk a sok városi és vidéki könyvtár kevésbé látványos akcióira, amelyek már nem korlátozódnak arra, hogy könyveket ajánljanak elolvasásra, hanem sokféle kulturális rendezvényt hoznak össze éppen az "animálás" érdekében.
A múzeumnak ezt a felfogását lehet persze leegyszerűsítőnek tartani, de itt csak a kortárs művészet múzeumairól van szó, és a tárgyról a cselekvés felé való elmozdulás különben is egyik jelentősége, ha nem a legfőbb jelentősége a 20. századi avantgárd tapasztalatoknak, amelyek rányomják bélyegüket az esztétikai tapasztalat mai átalakulására is. Ha a múzeum nem vállalja határozottan a változások által rákényszerített szerepet, az lesz a vége, hogy csak a művészeti piacon végbemenő mozgásokat figyeli majd - ez pedig olyan versenyfutás, amelyben elkerülhetetlenül alulmarad.
Amíg művészeti piac létezik, - és nem hiszem, hogy bukásra volna ítélve, még ha jelenlegi formájában súlyosan patologikus vonásokat mutat is, amelyeknek semmi közük a művészeti tapasztalatnak sem a hagyományos sem a posztmodern "jelentőségéhez" - a múzeumnak mintha az volna a rendeltetése, hogy egyfajta pharmakon , a piac diszfunkcióinak a korrekciója legyen. A tevékenységekhez, amelyekre utaltam, hozzátartozik a felfigyelés kiváltképpen azokra a művészeti újdonságokra, amelyeket éppen az újdonságuk miatt (még) nem fogadott el a piac. Ez csak a legkézenfekvőbb példája a "kiegészítő" funkcióknak, amelyeket a múzeumnak be kellene tölteni, és ebből mintha az következne, hogy a múzeum ilyen körülmények között újra az individuális szubjektum pozícióját veszi fel, amelyik belemegy az egyik-másik még (f)el nem ismert művészi értékért folyó versengésbe. Ez szerintem olyan probléma, olyan ellentmondás, amely feltehetőleg mindig is fennáll majd, mert az "esztétikai minőség" hagyományos logikáját nem tudja teljességgel helyettesíteni a posztmodern pluralizmus logikája.
A műtárgy-fétis "gasztronómiai" megítéléséhez való visszatérést szerintem csak a következő "korrekciók" korlátozzák: Először is egyfajta negatív kritérium a kanti etika értelmében - az ellenkezőjét csinálni annak, amit a piac csinál, és akkor valószínűleg a jó oldalon vagyunk. Másodszor fokozni az animálás tevékenységét, hogy a múzeum esztétikai választásai nagyon átfogó megfontolásból fakadjanak, széleskörű konszenzusnak feleljenek meg, és ne egyetlen szakértő démiurgosz ízlésétől függjenek csupán.
Bár ezek a javaslatok csak közelítő és ideiglenes jellegűek és talán hamisak is, remélem, annyit azért sikerült megmutatnom, hogy a múzeumnak a posztmodern "utópiában" döntő szerepe van. Az esztétikai tapasztalat - akárcsak a mai élet sok más területe - még mindig átalakulóban van. Csak akkor remélhetjük, hogy ennek az átalakulásnak az irányáról mondhatunk valamit, ha vállaljuk egy határozottan körülírt elméleti fogalom megválasztásának kockázatát, amelynek igazolása csak az általa kiváltott viták gazdagságában várható.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |