Gabriel García Márquez - aki a Száz év magány és az irodalmi Nobel-díj előtt újságírással kereste a kenyerét - a latin-amerikai újságírás helyzete fölötti aggodalmában 1995 márciusában létrehozott egy "falak nélküli iskolát" - ahogy ő nevezi -, vagyis az Új Latin-amerikai Újságírásért Alapítványt. A program "fő fogása" az a háromnapos műhelyfoglalkozás, amelyet García Márquez tart a tudósítói munkáról.
1996. április 8. hétfő 9 óra - Nagy, ovális asztal körül ülünk, tizenkét újságíró. Néma csöndben várunk, akár egy jezsuita iskola szorgalmas diákjai. García Márquez kinyitja az ajtót, belép, pajkosan néz ránk, mintha tudná, milyen idegesek vagyunk. García Márquez ( Gabo , ahogy mindenki hívja), fehér ruhában van. Itt, a Karib-tenger kolumbiai partvidékén megszokott dolog, hogy a férfiak fehérben járjanak - még a cipőjük is fehér. Üdvözöl bennünket, és mi szinte mozdulunk, hogy felálljunk, meghajoljunk, és kórusban skandáljuk: "Jó reggelt kívánunk, tanár úr".
A teremben két üres szék van, mindkettő az ablak felé néz, háttal az ajtónak. Gabo kiválasztja César Romerót, a mellettem ülő mexikói újságírót (az ajtóval szemben ülünk), és megkéri, hogy engedje át neki a helyét.
- Túl sok cowboy-filmet láttam - mondja -, sosem ülök háttal az ajtónak. Meg biztosan több ellenségem is van, mint maguknak.
Gabo az asztalra teszi bőrtáskáját - abból a fajtából való, amit a hetvenes években kezdtek hordani a férfiak. Felteszi a szemüvegét, és előveszi a résztvevők névsorát egy fekete dossziéból, amiben a cikkeinket is tartja, egy-egy riportrészletet, amit azért adtunk be, hogy a kurzus három napja alatt Gabo értékelje és kijavítsa őket. Nem hallatszik más, csak a légkondicionáló zümmögése. Senki sem mer ránézni, bár újságírók lévén, mindannyian voltunk már ennél sokkal szorongatottabb helyzetben is. Rubén Valencia, aki Caliból jött, saját szakállára elutazott Urabába, Kolumbia legvadabb körzetébe, ahol egymást irtják a kábítószerkereskedők, a gerillák és a félkatonai szervezetek. Wilson Daza húsz napot töltött Medellín belvárosában, kábítószerárusok, prostituáltak és alvilági bandák között. César Romero a chiapasi zapatista felkelésről tudósított. Edgar Téllez az után nyomozott, valóban kapcsolatban állt-e Samper elnök a drog-kartellekkel.
Amióta 1982-ben megkapta a Nobel-díjat, Gabo a Száz év magány szerzőjéből híres emberré és befolyásos politikai személyiséggé lett. Latin-Amerikában (különösen Kolumbiában és Mexikóban, ahol az év nagyobb részét tölti) politikai tekintélyének még az államelnökök sem érhetnek a nyomába. Hírneve a futballcsillagokéval vagy a szépségkirálynőkével vetekszik. Az emberek megállítják az utcán, és autogramot kérnek tőle, még azok is, akik nem olvasták a könyveit. Államfők, miniszterek, politikusok, újságkiadók, gerillák keresik a társaságát, leveleket írnak neki, azt akarják, hogy a közelükben legyen. Bármit mond, bármivel kapcsolatban - címoldalra kerül. Tavaly egy kolumbiai gerillacsapat elrabolta az egyik volt elnök fivérét. Azt követelték, hogy García Márquez legyen az államelnök. Ezt írták: "Nobel, kérjük, mentse meg a Hazát".
Azáltal, hogy García Márquezt Gabó nak becézzük, mi, kolumbiaiak kicsit osztozhatunk a sikerében, kicsit a mi érdemünknek érezhetjük nagyságát, akár egy büszke család. Ebben a térségben, amelyet tönkretett az erőszak, a szegénység, a kábítószerkereskedelem és a korrupció, Gabo a család szemefénye, még azok számára is, akik rosszallják a Fidel Castróhoz fűződő barátságát. Barranquillában (a szülővárosomban, ahol Gabo 1950-ben újságíróskodott, és ahol megismerte Mercedest, élete asszonyát) valósággal imádják. Ott már nem is Gabo , hanem Gabito .
10 óra - Gabo a Simón Bolívarról szóló könyvével kezdi. Bolívar öt országot szabadított fel a spanyol uralom alól, és megálmodta az egyesített Amerikát, Kaliforniától a Tűzföldig. Portréi minden hivatali épületben ki vannak akasztva, és a Felszabadító kivétel nélkül mindegyiken kikeményített egyenruhát hord, harcra készen, vagy hogy bármelyik pillanatban csatába indulhasson fehér lován.
- De arról senki sem mesél az életrajzokban, hogy Bolívar rajongott a dalművészetért vagy hogy szorulásos volt - mondja Gabo , és hozzáteszi, hogy az ő számára az emberiség két nagy csoportra osztható: "Az egyikbe azok tartoznak, akik könnyen szarnak, a másikba, akik nem; nagyon eltérő egyéniségek. De a történészek nem mesélnek efféléről, mert szerintük nem lényeges". Gabó t bosszantotta a hivatalos történészek alkotta papírmasé-figura, ezért elhatározta, hogy megírja A tábornok útvesztőjé t, amelynek lapjain ott az egész története annak az embernek, aki olyan nagy hatással volt politikai gondolkodására. Gabo elmeséli nekünk, hogy úgy dolgozott rajta, mintha riportot írna.
- A tudósítás a teljes sztori, egy esemény tökéletes rekonstrukciója. Még a legapróbb részlet is számít. Ezen alapszik a hitele és az ereje. A tábornok útvesztőjé ben minden ellenőrizhető tény, bármilyen lényegtelennek és elhanyagolhatónak látszik is, az egész művet erősítheti. Megemlítem például a teliholdat (olyan könnyű beleírni, annyira kínálja magát), azon az éjszakán, amelyen Simón Bolívar Guaduasban aludt, 1830. május 10-én. Elhatároztam, hogy kinyomozom, volt-e telihold aznap éjjel, úgyhogy felhívtam a Mexikói Tudományos Akadémiát, ahol kiderítették, hogy valóban volt. Ha nem lett volna, sebaj, kihúzom a teliholdat, és kész. A hold olyan részlet, amivel senki sem törődik. Ha egy újságcikkben akár csak egyetlen adat is hamis, az egész cikk az lesz. A fikcióban viszont, ha van egy olyan részlet, aminek a valódiságát ellenőrizni lehet, például hogy valóban telihold volt azon az éjszakán Guaduasban, az olvasók a többit is elhiszik.
Valaki a tudósítás irodalmi fogásairól kérdez. Gabo bevallja, hogy csodálja Gay Talese, Norman Mailer és Truman Capote műveit, akik mind az Új Zsurnalisztikát művelték: "Az Új Zsurnalisztika egyetlen irodalmi vonása a narratív stílus. Az írói szabadság csak akkor elfogadható, ha hiteles, és hű marad az ellenőrizhető tényekhez. A regényeim összes furcsa epizódja valóságos, vagy legalábbis van valóságalapja. A való élet mindig sokkalta érdekesebb, mint amit ki tudunk találni". Gabo megjegyzi, hogy a szép Remedios égbe szállása akkor jutott eszébe, amikor meglátott egy asszonyt, aki fehér lepedőket teregetett a nap felé nyújtózó karokkal. Azt is mondta, hogy "ahhoz, hogy a mágikus és a hihetetlen közegében mozoghasson az ember, újságírónak kell lenni".
Mesél nekünk az Egy hajótörött történeté ről. Eredetileg elbeszéléssorozatnak készült, még abban az időben, amikor a bogotai El Espectador tudósítója volt. Megbízást kapott, hogy írja meg egy hajótörött tengerész történetét, de nem találta érdekesnek: "Minden újság írt róla". Aztán később meggondolta magát. Akkoriban, az ötvenes évek táján általános gyakorlat volt a folytatásos közlés - mint Dickens idejében, akinek a regényei füzetes formában, részletekben jelentek meg. Gabo feladata az volt, hogy meginterjúvolja a tengerészt, aztán részekben megírja a történetét. Miután megjelent az első két fejezet, don Guillermo Cano, az újság kiadója (1986-ban kábítószerkereskedők meggyilkolták) bement a szobájába: "Gabrielito, mi ez, amit ír, fikció vagy valóság? - Azt feleltem neki: - Regény is, valóság is. - Akkor azt kérdezte: És hány fejezetet fog még leadni? - Kettőt - válaszoltam. - Szó sem lehet róla, háromszorosára ugrott a példányszám. Írjon százat."
Tizennégyet írtam.
Tudtam, hogy a tengerész tizennégy napig hányódott a tengeren, meséli Gabo , ezért elhatároztam, hogy tizennégy fejezetet fogok írni, minden napról egyet. Megint találkoztam a pasassal, és kezdtem finomítani a részleteket. Óráról órára haladtam, kifaggattam, hogy mit csinált percről percre. Végigkérdeztem, hogy hánykor jelentek meg a cápák, hánykor evett.
Dél - Majdnem ebédidő van már. Gabo pontban kilenckor kezdett beszélni, és azóta megállás nélkül beszél. Nem annyira tanít, inkább mesél, történeteket mond. Több, mint három órája ülünk, és hallgatjuk, szinte szót se szólunk. Nem reggeliztem, de nem is vagyok éhes. Gabo nem iszik kávét, nem úgy mi. Nagyszerű dolog kávézás közben hallgatni a történeteit.
Író nem lesz az emberből. Írónak születni kell, mondja Gabo : "Akárcsak énekesnek, írónak lenni is - adottság. Nem tanulható. A technikát igen, azt el lehet sajátítani, de a képességgel, hogy el tud mesélni egy történetet, születik az ember. Könnyű megkülönböztetni a jó írót attól, aki nem az: kérjék meg, hogy mesélje el a legutolsó filmet, amit látott".
Aztán azt mondja: "A legnehezebb az: észrevenni, ha az ember nem író, de még nehezebb, hogy legyen bátorsága váltani, és valami másba fogni".
Hoz egy példát. Nemsokkal azután, hogy megkapta a Nobel-díjat, egy fiatal újságírónő Madridban, a szállodából kifelé jövet odament hozzá, és interjút kért tőle. Gabo , aki gyűlöli az interjúkat, visszautasította, de meghívta, hogy töltse vele és a feleségével a napot: "Egész nap velünk volt. Együtt vásároltunk, a feleségem alkudott a piacon, megebédeltünk, sétáltunk, beszélgettünk; az újságírónő velünk volt mindenütt". Amikor visszamentek a szállóba, és Gabo elbúcsúzott, a nő megint interjút kért. "Mondtam neki, hogy szakmát kellene változtatnia - emlékezik Gabo - hiszen megvolt a sztori, kész volt a riport".
Aztán arról beszélt, hogy más az interjú és megint más a riport, és hogy az újságírók rendre összekeverik a kettőt: "Az interjú az újságírásban mindig párbeszéd az újságíró és a között a személy között, akinek van mondanivalója vagy véleménye valamiről. A riport vagy tudósítás pontos és aprólékos rekonstrukciója az esetnek".
- A magnó igen veszedelmes dolog, mert csapdába csal. Azt hisszük, hogy gondolkodik, és amint bedugjuk a konnektorba, kikapcsoljuk az agyunkat. A magnetofon olyan, mint egy géppapagáj; füle van, beszélni tud, de szíve nincs. Nem érzékeli a részleteket, pedig a mi feladatunk abban áll, hogy meghalljuk, mi van a szavakon túl, felfogjuk, hogy mi az, amit elhallgatnak, és kikerekítsük a történetet -. Gabo az előtte fekvő újsághalomra pillant: a mi cikkeink! "Az olvasás hipnotikus állapot. Az író, amikor sikere van, hipnotizálja az olvasót. Ha az író megakad, az olvasó felébred, magához tér, és abbahagyja az olvasást. Ha a szöveg sántít, az olvasó faképnél hagy minket. A hatásunk alatt kell tartani az olvasót, minden részletre, minden szóra ügyelnünk kell. A valószerűség és a ritmus segítségével folyamatosan, megállás nélkül bűvölni kell az olvasót". Gabo megáll egy pillanatra, és a mutatóujjával az újságokra bök. "Elolvastam a cikkeiket, és meg kell mondjam, mindvégig tökéletesen éber maradtam".
Én visszatartom a lélegzetemet, némelyek idegesen nevetnek, mások a székükön fészkelődnek.
1 óra - Lássuk, mit írnak a mai lapok -. Gabo megfogja Tadeo Martínez újságját. "Van-e valami, aminek utánamehetnénk" - kérdi. Gabo végignézi az első oldalt, és rosszallóan csóválja a fejét. "Hihetetlen - mondja - Ebben e helyi lapban egyetlen cikk sincs Cartagenáról a címoldalon. Mondja meg a főnökének, Tadeo, hogy egy helyi újságnak közölnie kell helyi híreket a címoldalon".
- Semmi - dünnyögi Gabo az újságot lapozgatva. "Nézzük csak... itt van valami. Tűzhely eladó, új, beszereletlen. Sürgős. Érdeklődni: 660-1127/113, Gloria Bedoya . Ebből lehetne riport. Felhívjuk? Fogadok, hogy itt van valami. Miért adja el a tűzhelyet ez a nő, miért nincs beszerelve az a tűzhely? Mit mond ez nekünk erről a nőről? Érdekes lehet.
Szünetet tart, nézi a reakciónkat. De úgy tűnik, senkit sem izgat, hogy kiderítse, miért akar egy nő eladni egy beállítatlan konyhai tűzhelyet, különösen nem most, hogy őt hallgathatjuk.
Gabo mindenben riportlehetőséget lát. A három nap alatt mindenre azt mondja: "ez riport". Úgy veszem észre, Gabó nak nagyon hiányzik az újságírás, visszasírja régi mesterségét. "Az újságírás nem is foglalkozás, hanem ösztön."
Nem véletlen, hogy legutolsó kötete, az Egy emberrablás története nem regény. A három év alatt, míg írta, újra újságíró lehetett. A könyv kilenc emberrablás történetét meséli el, amit 1989 és 1991 között Pablo Escobar, a kíméletlen medellíni drogkartell feje követett el, hogy bármi áron megakadályozza, hogy Kolumbia és az Egyesült Államok aláírják a kiadatási egyezményt. Jelszavához híven ("Inkább egy sírt Kolumbiában mint egy cellát az Egyesült Államokban"), Escobar zsarolta a kormányt: bombákat robbantgatott, halomra gyilkolt elnökjelölteket, minisztereket, bírókat, rendőröket, végül túszul ejtett kilenc embert - nyolc közülük újságíró volt.
Gabo hátborzongató hitelességgel rekonstruálja a fogság hat hónapját, híven visszaadja a türelmetlenségét és a rettegését nemcsak a túszoknak és családjaiknak, hanem maguknak a túszejtőknek is, az Escobar-kartell tagjainak, és a tárgyalási folyamatba bevont kormánytisztviselőknek is. Nyilvánvaló, hogy García Márquez, lévén az, aki , hozzájuthatott az információhoz, amiről minden újságíró álmodik. Gabo beszélhetett a túszok családtagjaival, a kormánytisztviselőkkel, köztük három volt államfővel. Beszélt az őrökkel, a három fiúval, akik nem láttak a kokó tól, folyton a Guns`n'Rosest bőgették, és a Halálos fegyver t nézték a videón, lábuk mellett a kibiztosított géppisztolyokkal... olyan fiúkkal, akik azért ölnek a kartellek megbízásából, hogy hűtőszekrényt vehessenek a mamájuknak. Amikor Gabo írni kezdte a könyvet, Pablo Escobar már halott volt; a rendőrség ölte meg 1993-ban. De eljutott a drogcsászár legfőbb társaihoz, az Ochoa-fivérekhez - a börtönben fogadták. Escobar ügyvédei kézzel írt leveleket mutattak neki. "Ebben a könyvben minden egyes részlet valódi; az adatokat, amennyire csak engedték a lehetőségek, ellenőriztem. Pablo Escobar csak azért nem nézte át a kéziratot, mert halott volt. Tudom, hogy találkozott volna velem" - mondja Gabo .
Arról, hogy akivel csak akar, találkozhat, eszébe jutnak azok az idők, amikor még névtelen újságíró volt, egyszerű újságíró, aki fogta a jegyzetfüzetét, és elindult, hogy kinyomozza, miért nincs beszerelve a tűzhely. "Ma már nehezen tudok riportot írni. Szerettem volna írni arról a faluról, ahol megmérgezték a kenyeret, de tudtam, hogy ha elmennék oda, a hír eltorzulna; én lennék a hír". Az eset, amiről beszél, Bogota mellett történt néhány évvel ezelőtt: egy egész falut megmérgeztek.
Az Egy emberrablás történeté vel, amellett, hogy lehetővé tette számára, hogy megint újságíró lehessen, egy másik célt is elért. "Ki akartam próbálni, képes vagyok-e még úgy írni, mint egy újságíró - mondja. - Ezt a könyvemet volt a legnehezebb megírni. Regényt sokkal könnyebb írni, mert ott én vagyok az úr, minden az én kezemben van. De ezen a történeten úgy dolgoztam, mintha valamelyik újságnak készülne. Ebben a könyvben nem használtam egyetlen költői jelzőt, egyetlen metaforát sem. Hasznos gyakorlat volt, mert számomra nagyon fontos, hogy ne ismételjem magam. A pátriárka alkonáy nak megírását én tűztem ki célul magam elé, kihívást jelentett a Száz év magány után. Írhattam volna háromszáz másik Száz év magány t. Tudtam már, hogyan kell megírni, úgyhogy elhatároztam, hogy megírom A pátriárká t, teljesen más stílusban. A pátriárka nem volt nagy siker, amikor megjelent. Egy másik Száz év magány nak jobb visszhangja lett volna". Mosolyogva meséli, mekkora elégedettséggel töltötte el, amikor az Egyesült Államokban meglátta a Száz év magány egyik kiadását szürke szalaggal a borítóján, amin ez állt: "A Szerelem a kolera idején szerzőjétől". "Az volt a végleges győzelem a Száz év magány fölött" - mondja Gabo .
"Íróként meg kell védenünk magunkat azoktól a szerzőktől is, akiket szeretünk. Nagyon könnyű beleesni az utánzás csapdájába. Azt mondják, például, hogy én utánoztam Faulknert, de az amerikai Délen tett utam során - az első, akkor még csecsemő gyermekünkkel és húsz dollárral a folyószámlánkon -, azon vettem magam észre, hogy nem az ő művészetével azonosultam, hanem egy világgal, az amerikai Dél világával... Éppen olyan, mint Aracataca". Aracataca az a kis karibi város, ahol Gabo született.
Gabo hátradől a székében, megpödri fehér bajuszát, és így figyelmeztet: "Nem jól írnak, ha megörülnek, hogy megszólal a telefon, és felkapják; vagy ha kapóra jön az áramszünet. Épp ellenkezőleg, ha nyakig ülnek a munkában, és megcsörren a telefon, ne vegyék fel; jusson eszükbe az elektromos társaság, amikor elmegy az áram". Ez a dolog a villannyal kissé valószerűtlennek tűnhet, de a latin-amerikai újságírók folyton ki vannak téve annak, hogy áramszünet miatt elszáll a munkájuk a számítógépből. Gabo egy alkalommal egy kész szöveget veszített el ily módon, ezért ma már saját áramfejlesztője van.
Gabo felolvas a cikkeinkből néhány bekezdést; kisebb változtatásokat javasol. Egy-két mondat túl hosszú, Gabo úgy tesz, mint aki meg akar fulladni. "Muszáj vesszőket használni, hogy a szöveg lélegzethez jusson - mondja. - Ha hiányoznak, nem működik a hipnózis. Jegyezzék meg, valahányszor elbizonytalanodik a szöveg, az olvasó felébred, és elmenekül. És az egyik dolog, ami kizökkentheti hipnotikus állapotából, az a levegőhiány."
Egész délelőtt Gabo történeteit hallgattuk. Most jövök csak rá, mi a dolgunk: hogy kényelmesen elhelyezkedjünk a székeinkben, és élvezzük a szavait, mintha valami hosszabb pihenőt tartanánk vagy, a sarki bárban ücsörögnénk. "Ma már tudom, hogy az újságírást nem lehet tanítani - megélni kell -, de meg tudom osztani önökkel tapasztalataimnak egy részét. Elmélet nincsen. A valóságnak nincsenek elméletei, a valóság mesél. A valóságból kell tanulnunk."
Ebéd után - Gabo az Egy emberrablás történeté ből olvas. Szeretném átadni magam a szavainak, de fehér cipője vonzza a tekintetem. Lehunyom a szemem, hogy teljesen átitasson a "méreg".
Felolvas egy egész fejezetet. Érzem Marina Montoya rettegését, amint felhúzza a rózsaszínű tréningruhát, a barna férfizoknit, és búcsút vesz a szobatársnőitől. Mintha magam is ott lennék abban az odúban, ahol az őrök azt mondják Marinának, hogy szabadon fogják engedni. De mind tudják, hogy a rózsaszínű melegítőruhában a kivégzésére viszik.
- Megjegyzés? Van, amit meg kéne változtatnom?
Senki sem szól.
- Három év munkája - mondja Gabo büszkén. - A nyomozómunka meghatározó volt. Minden ellenőrizhetőt ellenőriztünk. A könyvben szólok segítőtársam érdemeiről.
Gabo beszél, de nekem még egyre zsong a fejem. Nem tértem magamhoz a hipnózisból. Kába vagyok, magam előtt látom Marina testét a rózsaszínű melegítőben, ahogy ott fekszik a füves sávon, ami kettéosztja a bogotai reptérre vezető országutat, azt, amelyiken a szüleimhez szoktam menni.
- Először meg kell írni az elejét és a végét. Anekdotával kezdeni, és valami döbbenetes dologgal befejezni. Aztán meg kell tölteni, ami a kettő között van. Be kell terelgetni a történetet, mint a csordát a karámba. Ha nem így tesszük, az ember egyre csak kutat, nyomoz, és előfordulhat, hogy nem jut sehová. Körül kell határolni a riportot, és tudni kell, hogyan zárja be az ember az információk körét. A megoldás a részletekben van. Az elbeszélésben muszáj követni egy szálat. Ha nem, megrekedünk. Még Cervantes is elveszített egy szamarat, és a lehető legkevesebb szamarat szabad elveszítenünk.
- Az írásban az egyik legnehezebb dolog a túlzott aggályosság. Ha tudnánk olyan tempóban írni, ahogy beszélünk, valóra váltanánk minden író legnagyobb álmát. De ahogy megpróbáljuk, rájövünk, milyen nehéz. Mexikóban azelőtt nyitott ablak mellett írtam, hogy halljam az esőt és a madárcsicsergést, és beleírtam abba, amin éppen dolgoztam. Ma már nem teszem. A regényírónak az a rögeszméje, hogy csak meghatározott helyen, meghatározott módon tud írni. Ma már bárhol tudok írni, éppúgy, mint tudósítókoromban. Egyszerűen bekapcsolom a hordozható számítógépet bármelyik szállodai szobában. Azt viszont megszoktam, hogy nagy képernyővel dolgozzam. Folyamatosan elmentem, amit írok, és átmásolom egy lemezre. Egy fejezet - egy könyvtár.
Elmeséli, hogy nagyon szeret olyan monitorral dolgozni, aminek nem fekvő, hanem álló papírlap-formájú képernyője van, de már nem gyártják. "Ha valahol találok egyet, megveszem. Már tizenegy van. Szerintem mindent meg kell vásárolni, ami megkönnyíti a munkánkat. A számítógép nagyszerű dolog. Be is tudom bizonyítani. Akkor kezdtem számítógépet használni, amikor a Szerelem a kolera idején t írtam. Attól kezdve nem egy oldalt írtam naponta, hanem tizet, és nem hét év alatt fejeztem be egy könyvet, hanem három év alatt. De azért az írás mindig nehéz munka marad. Ahogy az ember nézi az üres oldalt, ugyanolyan szorongás fogja el, mint szeretkezés előtt, mindig arra gondol, vajon megy-e majd a dolog vagy sem. Az aggódás mindig velünk van. Ahogy Borges mondta: `Isten mozgatja a játékost, ez pedig a bábut. Milyen isten van Isten mögött, aki elindítja a cselekményt...?'"
Gabo azt mondja, hogy az író vagy az újságíró számára az a legrosszabb pillanat, amikor leül a fehér lap elé. Az ő számára az egyik leghasznosabb tanácsot Ernest Hemingway adta, a Paris Review -ban 1958-ban: "Elovasod, amit írtál, s mivel mindig úgy hagyod abba, hogy tudod, mi fog következni, onnan folytatod. Írsz-írsz, amíg el nem érkezel addig a pontig, míg még marad lendületed, és tudod, hogy utána mi történik majd; akkor megállsz, abbahagyod és megpróbálod kibírni másnapig, amikor megint nekiülhetsz".
- Én reggel fél kilenctől délután kettőig-háromig írok. A sok évnyi üléstől problémák támadtak a hátammal, ezért minden nap teniszezem. Néha, amikor befejezem az írást, annyira fáj a hátam, hogy le kell feküdjek a földre. - Majdnem hét óra van, amikor az órájára néz. - Ugye, megértik, hogy maguk miatt sem mulaszthatom el a mai játszmát? - Feláll, és kimegy a szobából.
Április 9. kedd 9 óra - Majdnem ötven éve annak, hogy Gabo elveszítette az első írógépét, azt, amelyiken első megjelent elbeszélését, A harmadik lemondás t írta. Abban az időben elkeseredett joghallgató volt, Bogotában lakott, egy belvárosi panzióban. Hiányzott neki a karibi tengerpart melege. Alig járt órára: a jog sosem érdekelte, a családja akarta, hogy azt tanulja. 1948. április 9-én a fülébe jutott a hír, hogy nem sokkal azelőtt meggyilkolták Jorge Eliecer Gaitánt, azt az ifjú elnökjelöltet, aki kezdte megrengetni a hagyományos kolumbiai politizálás alapjait.
Gabo kiment a térre, és azt látta, hogy "az emberek Gaitán vérébe mártják a zsebkendőjüket". Bogota utcái lángokban álltak, és Gabo írógépe ottveszett a tűzben. Egész Kolumbia megbénult. Az egyetemek bezárták kapuikat. Itt történt, Cartagenában, néhány hónappal később, hogy Gabo tizenkilenc évesen megkezdte újságírópályafutását.
- Egyik nap, ahogy az utcán sétálgattam, Zavala, az El Universal kiadója kinn ült a téren az írógépével. Odaszól nekem: "Ismerlek téged. Te írod azokat a novellákat az El Espectador ba. Nincs kedved ideülni? befejezhetnéd ezt a cikket". Írtam valamit. Zavala elővette a ceruzáját, és kihúzott néhány dolgot. A második alkalommal már csak egy-két javítása volt. A harmadik napon egy sem. Újságíró lettem.
Az írással negyvenhárom éves koromban kezdtem pénzt keresni. Az első házamat, a cuernavacait, 1970-ben vásároltam, huszonöt évvel azután, hogy megjelent az első elbeszélésem. Kiszámoltam, hogy ahhoz, hogy a gyerekeimet moziba vihessem, tizenkét oldalt kell írnom, és ahhoz, hogy a mozi után fagylaltot is vegyek nekik, húszat. Amikor Párizsban laktam, nem jelöltem ki magamnak munkaidőt, és általában éjjel írtam. Nem mindig volt mit ennem. Ma már tudom, hogy sokkal jobb nappal írni, számítógéppel, teli gyomorral és légkondicionálás mellett.
1 óra - Elkerülhetetlen volt. Előbb-utóbb szóba kellett kerüljön Fidel Castro. Csak a megfelelő pillanatra vártunk - vagy talán csak én. Gabo az etikáról kezd beszélgetést: el szabad-e olvasnia egy újságírónak engedély nélkül egy olyan iratot, amiből szenzációs hír lehet?
Kérdésével a kezemre játszik. Nekem volt hasonló élményem. 1991-ben részt vettem az első Latin-Amerikai Csúcs megnyitó ünnepségén, amit Guadalajarában rendeztek. Figyelmeztették Castrót, hogy minden beszéd legfeljebb hét percig tarthat. Mindenki aggódva leste, mikor kerül sorra; Castro híres a hosszú beszédeiről. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy vajon Castro, aki a Forradalom győzelmének másnapján hétórás beszédet rögtönzött, betartja-e az előírt időt. Fidel pontosan hét percig beszélt. A Dominikai Köztársaság elnöke, Balaguer negyvenöt percig.
- Nehezére esett mindössze hét percig beszélni? - kérdezte valaki.
- Becsaptak. Azt mondták, hogy ha túllépem a hét percet, Guadalajara összes harangja zúgni kezd.
Láttam, hogy ott, ahol Fidel ült, egy sárga jegyzettömb mellett ottmaradt egy darabka összegyűrt papiros. Miután ő és a tömeg elhagyta a termet, visszamentem, és elvettem a papírgombócot. Kisimogattam, és elolvastam: `Vajon mennyi ideig beszéltem?' A füzetbe pedig egy listát készített az államfőkről, és melléjük írta, hogy ki mennyi ideig beszélt. Aztán visszatettem mindent a helyére. Azóta is sajnálom.
- Én habozás nélkül elhoztam volna - mondja Gabo . - Elhiheti nekem, hogy ha Fidel fontosnak tartotta volna, nem hagyta volna ott. Igen, én eltettem volna emlékbe.
Ahogy az várható volt, Gabo beszélni kezd Fidel Castróról. Nyíltan, szenvedélyesen, aggódva beszél Kubáról, mint egy egyetemista, akinek Che Guevara-poszter van a szobája falán. De Fidelről valóban nem mond semmi rosszat, semmi kompromittálót, még csak semmi leleplezőt sem. "Amikor Fidelről beszélek, az érzések az ész fölébe kerekednek. Egyike azoknak az embereknek, akiket a legjobban csodálok a világon".
Diktátor - mondja valaki.
- A demokráciának más formái is lehetnek, nemcsak a választások.
A jenki újságíró nem tágít. Gabo válaszol, de észreveszi, hogy jegyzetelünk. A hangja megkeményedik: - Ez nem interjú. Ha ki akarnám fejteni a véleményemet Fidelről, én magam megírnám, és biztosíthatom Önöket, hogy jobban sikerülne.
Arról kezd beszélni, hogy portrét írt Fidelről - talán kicsit megbánta, hogy olyan kemény volt: "Odaadtam neki, hogy olvassa el. Ebben a portréban kritikus voltam. Írtam a sajtószabadságról. De Fidel említést sem tett róla. Csak egy részlettel foglalkozott: beleírtam a cikkembe, hogy egyszer ebéd után bevágott tizennyolc gombóc fagylaltot.
`Tényleg megettem volna tizennyolc gombócot?' - egyre csak ezt kérdezgette."
Április 10. szerda 9.30 - Gabo újra az asztalfőn ül, valami kéziratfélét olvas, várja, hogy mindenki megérkezzen. Tudja, hogy előző este, vacsora után borozni ment a társaság. Vidáman nézi az utolsóként érkezőket, talán egy kis nosztalgiával. Mindenki másnapos, kialvatlan; van, aki talán le sem zuhanyozott. ő kifogástalanul néz ki, ruhája makulátlan fehér.
Én az asztal túlsó végénél ülök, és azon gondolkodom, hogy vajon azért nem említette-e még az én cikkemet, hogy próbára tegye a türelmemet. Az idő szalad - már csak egyetlen óra van hátra -, és még Tadeo cikkét elemezzük; egy spanyol nőről szól, akit lecsuktak, de nem engedték, hogy letöltse a büntetését, mert AIDS-es volt. "Ez a legjobb sztori" - mondja Gabo - de ahogy mesélsz, belezavarodsz; elveszíti az értelmét".
Végre rámnéz. Nem vagyok annyira ideges, mint először, amikor mellém ült, de azért kalimpál a szívem.
- Silvanának jó a zenei ízlése -, mondja Gabo . - Szereti Van Morrisont. Én is.
A cikkem a fiatal kubai rockzenészek nehéz helyzetéről szól, akik nem kapnak állami támogatást, a magánkezdeményezés pedig lehetetlen. Írok egy énekesről, akinek a gitárján nincsen húr, és akinek a hangja a Van Morrisonéra emlékeztet.
- Silvana jól felépített, jó cikket írt. Nem változtatnék meg benne semmit - mondja Gabo . De nem ért egyet néhány leírásommal: "Tényleg fontos beleírni, hogy rossz a tévé, hogy csak fekete-fehér, és hogy nincs pénzük, hogy megcsináltassák? Itt, Cartagenában is sok lakást találni, ahol ugyancsak kevés a pénz, és ahol nincs színestévé. Beleírná ezt, ha nem Kubáról volna szó?".
Újra meg újra visszakanyarodunk a kubai kormánynak a kultúrára gyakorolt nyomására. "Sokszor beszéltem velük" - mondja Gabo kissé bosszúsan amiatt, hogy nemigen hallgattak rá. Aztán feláll, odajön hozzám, és a kezembe adja a cikkemet. Egyik kollégámmal sem tett ilyet.
Visszamegy a helyére. A lábam nem éri a földet. Úgy érzem magam, mint a szép Remedios: repülök.
Gabo ezzel fejezi be: "Ahogy elnézem Önöket... félelmeik, tapasztalatlanságuk és a kérdéseik eszembe juttatják, hogyan éreztem magam, amikor annyi idős voltam, mint Önök. Azzal, hogy meséltem az élményeimről, lehetőségem nyílt rá, hogy kicsit magamba nézzek. Végtére is lassan ötven éve már, hogy írok... nap mint nap. Ha nem szeretik, amit csinálnak, hagyják abba. Az egyetlen dolog, ami megöli az embert, ha olyasmit csinál, amit nem szeret. Ha szeretik a munkájukat, garantáltan hosszúéletűek és boldogok lesznek".
Mindenki sorbaáll, hogy beszélhessen vele. Dedikálnia kell a Száz év magány t, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájá t, Az ezredes úrnak nincs aki írjon t. Minden könyvbe ír valamit, minden résztvevővel kezet fog.
Én nem hoztam könyvet, hogy dedikáltassam. Az ajtónál várok. Ahogy meglát, ugyanolyan pajkosan mosolyog, mint amikor először a terembe lépett. "És te, Silvana, nem sajnálod, hogy vége van? Nem fogsz sírni?"
GAJDOS ZSUZSA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |