ADAM ZAGAJEWSKI
A Nietzsche-kultusz
Később - ahogy távolodtam első
fiatalságomtól - az a benyomásom támadt, hogy
Nietzsche velem együtt öregszik. Egyre ritkábban fedeztem
föl ártatlan örömöt és erőt Nietzsche
korai műveiben. Megismertem későbbi írásait
- a
Túl Jón és Rosszon
t,
A morál
genealógiájá
t, a pazar Zarathustrát, az
elviselhetetlen, megbocsáthatatlanul nárcisztikus Ecce homót,
a halála után kiadott, félelmetes művét,
A hatalom akarásá
t. Ez már egy másik
Nietzsche volt, nem olyan könnyed és derűs, mint az út
elején (derűs - bár tudja, számtalan szakadék
veszélyezteti útját). Egyre gyöngül a művész
szava, erősödik a szektaalapító, a fordított
moralista, a kereszténységgel, a szocializmussal, az erkölccsel
leszámoló tébolyodott hangja. Az az életszemlélet,
amit korai műveiben költői dicsfény és kimondatlanság
övezett, és ezért az alkotó öröm szikrájához
hasonlatos, ami porig égette a tudós filiszterek papírmasé
palotáit és a viktoriánus erkölcskódexet,
most más lett, szó szerint az ellenségre sújtó
pöröllyé, súlyos eszközzé változott
(a könnyedséget dicsérő himnuszok ellenére!),
amivel dühödten csapott le újra meg újra. A magányos
élet veszélyei, amelyekre
Schopenhauer mint nevelő
című fiatalkori esszéjében mutatott rá,
a keserűség, a keménység nemcsak hogy nem kerülték
el, hanem sokkal szélsőségesebb formát öltöttek
nála, mint más remeték esetében. Az az érzésem,
hogy a kései Nietzschét nem kímélte a 19. századi
gondolkodókra (majd a következő században működő
tanítványaikra és követőikre) jellemző
veszélyes hajlam, hogy teljességre törekedő ideológiai
konklúziókat vonjanak le minden humorérzék
nélkül, vakon bízva látnoki képességeikben.
Egyre inkább kirajzolódtak előttem a Nietzsche-tanítványok
is - tanítványok serege, akiket elkábított
a "sils-mariai remete" tanítása. A sils-mariai remete
most a tömeg közepén lépdel - d'Annunzio tartja
fölé a napernyőt, André Gide bálványozza,
Camus jegyzetel, Hamsun memorizálni próbálja minden
szavát, Malraux-nak be nem áll a szája, D.H. Lawrence
a szexualitás varázsát önti szavakba, Thomas
Mann ingadozik Schopenhauer és Nietzsche között, Robert
Musil legszebb öltönyét viseli, Rilke egy arra járó
ifjú hölgyet nézeget. Mint egy karikatúra: nagy
emberek sokasága veszi körül a még nagyobb embert!
Az az érzésem néha, hogy V. I. Lenin, az erőszakos
cselekedetek, a
par excellence
tettek híve, aki a legkisebb
mértékben sem zavartatta magát semmiféle morál
szabályaitól, nem egy szimbirszki faházból
lépett elő, hanem a kései Nietzsche-írások
agyonolvasott, pecsétes lapjairól (nem is teljesen abszurd
ez a föltevés, hiszen a
Mi a teendő?
, a lenini
hatalomvágy manifesztuma 1902-ben keletkezett, amikor egész
Európa Nietzsche-lázban égett). Igaz, hogy a mitikussá
nőtt Nietzschét többnyire a legtehetségesebb európai
(és nem csak európai) írókból és
gondolkodókból álló sokaság vette körül.
Lengyelországban például Stanislaw Brzozowski, később
Iwaszkiewicz és Gombrowicz tartozott közéjük. Szinte
nem is volt olyan ország, ahol nem hallatott magáról,
nem kavarta föl a szellemi életet a nietzscheanizmus. Persze
nemcsak Nietzsche személye; mértéktartó kézikönyvek
emlékeznek meg a neoromantikus erőfeszítésről,
a racionalitásba zárkózó, egyre fölfuvalkodottabb
tudomány és a metafizikai szükségletek közötti
új egyensúly kétségbeesett kereséséről.
De mindennek ellenére, dacára annak, hogy tudjuk, Nietzschét
- öntudatlanul vagy félig tudatosan - mennyire várták,
áhították, újra meg újra ámulatba
ejt az imádat mértéke, hatása, a kultusz szenvedélyessége.
A Friedrich Nietzsche legendás alakját körülvevő
írók és gondolkodók, akik bálványozzák
őt - mint már mondtam, kissé komikus látványt
nyújtanak, jóllehet nincsenek híján egyfajta
régimódi bájnak; az én esetemben olvasmányaim
Nietzschéje azóta más gondolkodóknak adta át
a helyét. Lázadoztam a tény ellen, hogy annyi nietzscheánus
létezik - már-már féltékeny voltam,
ahogy az ember a barátjára féltékenykedhet,
aki nemcsak vele barátkozik, hanem még száz másikkal,
kétszáz ismerőssel, háromszáz rajongóval.
Másrészt viszont elkezdtem kritikai, elemző munkákat
olvasni Nietzschéről, amelyek szakaszokra osztották,
fölsorolták, milyen hatások érhették -
nemegyszer részletező aprólékossággal.
Eleinte ezt nem is akartam elfogadni. Megdöbbentett az az érzés,
hogyan hanyatlik alá egy ihletett mű az értelmes és
ésszerű érvek csapásai nyomán, ahogy
egy hatalmas fa pusztul el a favágók fejszéje - vagy
elektromos fűrésze - alatt. Mert egy dologhoz nem fér
kétség: ihletett művet alkotott, bűvöletben,
elragadtatottan írta, nem pedig előzetes terv, számítgatás
után - mint például a brit analitikus filozófusok.
A költők és regényírók nyilvánvalóan
ezért adtak igazat a zseniális irodalmárnak, aki pedig,
ha stílusa rovására halmozta is a motívumokat
- hányszor ismétlődik például az "előkelő"
szó -, akkor is az ihlet vezette. Az ilyen nagyszerű tollal
megáldott filozófus istenáldása az írók
és talán ugyanennyire istencsapása a filozófusok
számára.
A 20. század Nietzsche nélkül
Az irodalom területén viszont nem hiszem, hogy
olyan nagyon gyümölcsöző lett volna Nietzsche hatása.
Szeretek eljátszani a gondolattal, hogy a fiatal Malraux vélhetőleg
nem a vak szenvedély diktálta cselekedetet dicsérte
volna, hanem valami mást (bár nem tudom, miért rajongott
volna Malraux, ha nem juthat hozzá Nietzsche műveihez), Lafcadiónak
nem kellett volna elkövetni a gyilkosságot a robogó
vonaton, D. H. Lawrence talán máshol kereskedett volna, nem
hitt volna a szex megváltó erejében, d'Annunzio valamelyest
megfékezte volna vízesésként zúduló
retorikáját, és kedves nekem az a hipotézis
is, hogy napjaink francia filozófiájának extravaganciái
sohasem láttak volna napvilágot (vagy könyvtári
lámpafényt) nélküle. És gondolkodóba
ejt, mi lett volna a 20. századi szellemiségből, ha
Friedrich Nietzschét 8 éves korában elviszi a skarlát.
Nem tudom, hogy - kora ifjúságom olvasmányélményeinek
minden varázsa és intenzitása ellenére, bár
a lelkészcsemeték meggyilkolását még
gondolatban sem tartom megengedhetőnek - nem szeretnék-e jobban
egy ilyen Nietzsche nélküli, hipotetikus évszázadot,
amelyben visszhangot keltene más gondolkodók hangja - Simone
Weilé például, aki azon kevesek közé tartozik,
akiket nem érintett Nietzsche hatása. Tudom, mondják
is eleget, hogy nem szabad a mester nyakába varrni a tanítványok
ostobaságait, mégsem szállhatunk szembe azzal a meggyőződéssel,
mely szerint ha Nietzsche ritkábban használta volna az "előkelő",
"tenyésztés", "emberfeletti ember", "a hatalom
akarása" vagy a "túl jón és rosszon"
kifejezéseket - találóan jegyezte meg valaki, hogy
túl jón és rosszon csak a rossz van -, akkor századunk
lelkülete tisztább és végeredményben előkelőbb
is lenne. És az sem lenne katasztrófa, ha Nietzsche híres
szkepticizmusa, amivel az igazság fogalmát kezelte, nem vonzott
volna annyi önkéntes követőt, még az utolsó
évtizedekben is.
Nietzsche viszont - mondaná egy nálam filozofikusabb
alkat - kései és hiteltelen sikerét annak is köszönheti,
hogy nem tudta tökéletesen meggyőzni olvasóit,
nem kételkedtek eléggé az igazság érdekében.
Ellenkező esetben ugyanúgy bántak volna műveivel,
mint pl. Maupassant novelláival; lehet őket méltányolni
és szeretni, de senki sem próbálja az életét
a novellák szerint alakítani vagy hozzájuk igazítani
a gondolatait.
Nota bene
azok, akik totális államban
éltek, saját bőrükön tapasztalták,
hogy nem szabad túl sokat spekulálni olyan veszélyes
dologról, mint az igazság, és az igazság tényleges
hiánya azonnal és fájdalmasan tapasztalható.
Nietzsche nélkül természetesen nem írta
volna meg egyes esszéit, sőt talán verseit sem Gottfried
Benn, Musil művének,
A tulajdonságok nélküli
ember
nek hőse, Ulrich talán valami máson bosszankodna
és másban lelné örömét, biztosan
másképp hangoznának a Duinói elégiák
egyes részei, másképp beszélgetne Tonio Kröger
Lizavetával. (Talán lesz egyszer olyan fejlett számítógép,
amely szimulálni egy szituációt "A 20. század
szellemisége Nietzsche nélkül" címmel; századunk
fontos és kevésbé fontos könyveinek számos
lapját érné nagy erejű földrengés,
betűik szétszaladnának, száz és száz
szorgosan teleírt oldalról tűnne el a nyomdafesték
- arról is, amire épp most írok.)
Vannak olyan házak, klubok, pártok, ahol Nietzsche
nevét sem szabad kiejteni. Másfelől ismerek Nietzsche-olvasókat,
akik végtelenül csodálják benne az írót,
a stílusművészt, akik az embert szeretik benne, a beteg,
gyönge és hontalan művészt, aki szanatóriumról
szanatóriumra jár, aki olyan érzékeny és
félszeg, hogy megnősülni sem tudott, de ügyet sem
vetnek írásainak filozófiai - ne adj isten politikai
- tartalmára. Megint mások ezzel szemben nem gondolnak a
szegény baseli filozófus életére, nem sok figyelmet
szentelnek írásművészetének, érzékletes
stílusának, ehelyett saját szellemi ágyúik
vagy revolvereik filozófiai munícióját keresve
dúlják föl műveit. Meg kell mondanom, nekem kedvesebb
az első csoport, ami nem jelenti azt, hogy szerintem is figyelmen
kívül kellene hagynunk Nietzsche üzenetének lényegét.
Sokszor úgy érzem, mintha az ész és az esztelenség
közötti párbeszéd közvetítője
lenne, aki elárulja küldetését, és végül
egyértelműen az esztelenség mellett tesz hitet. Műveiben
felfedezhetők a felvilágosodás egyes elemei - az emberi
autonómia keresése -, de nem ezek a döntőek; végül
győz a tisztán irracionális szándék,
a közvetítő a nagy vita egyik résztvevőjének
pártjára áll. Csak Max Weber vállalta magára
- mint tudjuk - a Nietzsche által akaratlanul betöltött
közvetítői szerepet a gondolkodás és a
világ két pólusa között.
Ez az eredménytelen, hitehagyott közvetítés
a nyugati gondolkodás központi folyamata, évszázadok
óta kemény munkával, de hasztalan keresi a megegyezést
- vagy csak a fegyverszünetet - az ész és az esztelenség,
a tudomány és a vallás, a politikai önmérséklet
és a szellemi radikalizmus, a racionalista humánum és
a kereszténység, Settembrini és Naphta, napjaink tipikus
"civilizált irodalmára" - a liberális, óvatos,
inkább "a hatalom nélküliség akarását",
mint "a hatalom akarását" hangoztató, de a valóság
némely nem racionális oldalát talán nem a legjobban
értelmező ember - és a Simone Weil-féle gondolkodók
között. A felvilágosodás a racionális oldalra
támaszkodott, a romantikusok, mint tudjuk, inkább az irracionalitást
képviselték. Máig is tart az egyensúly elvesztése,
csak újabb és újabb alakot ölt; most egymás
mellett él a tudományos-pozitivista kultúra, amely
nem mutat érdeklődést a sötét, irracionális
dolgok iránt és a New Age, amely babonásan kötődik
a kozmoszhoz, és ott van a tömegkultúra, amely vagy
a szentimentalizmusnak hódol, vagy nyíltan bevallja csodálatát
az erőszak, a vér, az ördög iránt.
Akik hallani sem akarnak Nietzschéről, általában
századunk történetének legsötétebb
elemeivel társítják a nevét, a fekete SS-egyenruhákkal,
a hitlerizmus ideológiájával. Nem könnyű
határvonalat húzni a rágalom és az igazság
között - Nietzsche masszívan ideologikus stílusú
utolsó írásai (csodálkozunk, hogy ez még
ugyanaz a Nietzsche lehet, aki a
Korszerűtlen elmélkedések
et
írta, aki Montaigne-t tanulmányozta) találkozhattak
is a nácik ízlésével, és a szerzőnek
is jut valami a felelősségből, erről nem szabad
megfeledkeznünk; Auschwitz az európai könyvtárakra
is árnyékot vet. Természetesen nagy óvatossággal
és józansággal kell eljárnunk, nem léphetünk
az indulatos kritikusok nyomába, akik ha megtalálták
a vádlottat, mindjárt imperialistának, reakciósnak,
fasisztának bélyegezték. Thomas Mann mindig védte
Nietzschét a radikális vádakkal szemben, néha
talán inkább szentimentális, mint racionális
okokból. Most, annyi évvel a világháború
után tagadhatatlan, hogy Nietzschét sem fölmenteni,
sem elítélni nem lehet a politikai perben, amelyet időről
időre elindítanak rajongói és ellenségei.
Nietzsche öröksége
Nietzsche filozófiai örökségének
egyik meglepő eleme, hogy a belső élet és a külvilág
között mélyült a szakadék; meglepően
frissek maradtak az elsajátított kultúra egyes elemeire
vonatkozó észrevételei; hatása mindarra, ami
ihlet, lelkierő, leleményesség, a képzelet üdesége,
tréfa, formaigény, távolság, elegancia vagy
extázis, az ókori görögöket kutató
történelmi pozitivizmus kritikája nem avult el, hasonlóan
az írókról és zeneszerzőkről alkotott
jellemrajzaihoz. Ezzel szemben ha egy civilizációs projekt
részeiként vizsgáljuk ezeket a műveket, katasztrófa
lett volna, ha ezt az utópiát az életben is bevezetik,
ahogy ez bizonyos mértékig be is igazolódott. Ezért
nem alaptalan a gyanú, hogy Nietzschét kétféleképpen,
szelektálva kell olvasni, jól kihegyezett ceruzával
gondosan el kell különíteni mindazt, ami önvizsgálattal,
költészettel, zenével függ össze attól,
ami politikai, erkölcsi vagy jogi rendszerekre vonatkozik. Nehéz
és fájdalmas ez a megállapítás - innen
csak egy lépés, hogy a világ kétfelé
vált, kettétörött, benne mi magunk is, és
külön gondolkodó kell a politikai világ számbavételére,
egy másik pedig művészeti és irodalmi ítéletek
meghozatalára. Egyébként már a gyakorlatban
is volt ilyen fölosztás - nem azért fordulunk Raymond
Aron esszéihez és tanulmányaihoz, hogy kulturális
tapasztalatokról - élményekről - olvassunk,
hanem, hogy megismerkedjünk korunk politikai és ideológiai
mechanizmusaival. Heideggernél, Gottfried Benn-nél vagy -
ha valakinek más példa kell - Foucault-nál viszont
nem várjuk, hogy olyan kommentárokra akadunk, amelyekből
az Európai Közösség képviselői meríthetnének.
Nem a tudósok és filozófusok szakosodásának
triviális problémájáról beszélek,
hanem szellemi érzékenységünk, egész lényegünk
gyökeres kettészakadásáról, amit Nietzsche
orvosolni akart, mégis csak elmélyített, drámaian
és hosszú távon. Orvosolni akarta, természetesen,
mert az emberfeletti ember és a nihilizmus legyőzésének
programjával új és egységes, univerzális
kultúrát akart teremteni. Ez a vízió viszont
roppant veszélyes - immoralizmusa például, ami a könyvekben,
papíron, a beteg, gyönge filozófus képzeletében
vonzó, de gyakorlati alkalmazása rettenetes, és az
európai politikai és szociális valóság
fejlődési tendenciáinak tökéletes megismerése
oda vezetett, hogy a szakadék tovább mélyült,
monumentális lett és feneketlen.
Érthető, miért fogadták lelkesen
az európai írók és művészek Nietzsche
írásait: hiszen nem a majomösztön vezette őket
Nietzsche istenítésében, hanem a műveiben olvasható
jelenkor-kritika találkozott megérzéseikkel, félelmeikkel
és álmaikkal. Ha jól értelmezem, különösen
vonzó lenne az örökölt irracionális, alkotó
szellemiséget átformálni - és megvédeni.
Isten meghalt, de a vallásosság (legalábbis a vallásosságnak
egyfajta khtonikus formája) fönnmaradt, a kereszténység
és a "judaista mentalitás" - a nietzschei retorika egyik
sokat vitatott eleme - pusztulásra ítéltettek, de
a metafizikával színezett művészet fönnmaradt,
a transzcendenciát elvetették, de ami az emberben transzcendenciára
vágyik, a valamikor Istennek "visszaadott" energia a civilizáció
újabb szakaszának kincse és sarkköve lett, amennyiben
a földhöz kell fordulnia, nem pedig az éghez (ezek a dolgok
mindenki előtt nyilvánvalóak, aki olvasta Nietzschét).
Mégis kik azok (a francia értelmiség idősebb
és középnemzedékén kívül),
akik a nietzscheanizmust preferálják a kereszténységgel
szemben? A szektát a vallás ellenében? A bizonytalan
kimenetelű kalandot a nemes tradícióval szemben?
Nevet akart adni az ismeretlennek. Nietzsche az olyan költő-filozófusok
közé tartozott, akik működési területükön
nagy költőkkel is találkozhatnak. A költők
viszont - és ez közös vonásuk - nem törekednek
az ősszubsztancia, az őselem megtalálására,
nem keresik artikulált, diszkurzív, szisztematikus módon
a lét egységét. Megelégednek a szuggesszióval,
allúzióval, a metaforák dús szövevényével;
idegen tőlük a gondolat, hogy egy központi metaforát
vagy metonímiát keressenek. A költők hiúak,
talán túlságosan is, de általánosságban
nem tehetünk szemrehányást nekik azért a törekvésért
- vagy hübriszért -, hogy a civilizációt egy,
egyetlen egy gondosan kiválasztott metaforával akarják
megmenteni. A költészet titokzatos életre van ítélve,
a titok mellett örökös, serkentő bizonytalanságra.
Nietzsche viszont szenvedélyesen tört a világ titkainak
módszeres kiirtására, a nagy föladvány
megoldására. Ebben a nyilvánvalóan nagy elődeit,
Kantot, Hegelt és Schopenhauert követte; ez utóbbi,
mint tudjuk, első számú tanítómestere
és ellensége volt. De paradox módon ebben a gyűlölt,
pedáns pozitivistákat követte, akik megszámlálták
az Iliász és az Odüsszeia szótagjait és
a gerincesek csigolyáit.
Nietzsche nem olyan elfelejtett 19. századi filozófus, akit
csak a szakemberek olvasnak, mint például Feuerbachot vagy
a
Korszerűtlen elmélkedések
fekete bárányát,
David Strausst. Ellenkezőleg, újabb és újabb
reneszánszát éli, talán nincs is a nyugati
világban olyan jobb könyvesbolt, ahol ne árulnák
a műveit. Olvassák a fiatal amerikaiak és franciák,
Lengyelországban új fordításai készülnek,
amelyek aligha léphetnek a század eleji fordítások
helyébe. Merít belőle a jobboldal - ami nem is csoda
-, de a baloldal is, ami már nem olyan magától értetődő.
Kötődnek hozzá nyelvészek és politikai
filozófusok. Nem is olyan régen, Franciaországban
az új filozófus generációhoz tartozó
tudósok egy gyűjteményes kötetben jelentették
meg írásaikat "Miért nem vagyunk nietzscheánusok?"
címmel. A könyv megrázó, bár negatív
tiszteletadás a nagy formátumú, ellentmondásos
filozófus előtt. Az aktualitás láthatólag
számtalan síkon benne rejlik gondolataiban, ami a racionalitás
és irracionalitás, az "élet" és a normák
csatájában jelenik meg.
Hugo von Hofmannstal írta valahol Napóleonról:
tudta, hogy nem olyan a járása, mint a királyoknak.
Ezt Nietzschére is alkalmazhatjuk - de Nietzsche nem vallotta be
magának, hogy nem tud úgy mozogni, mint az igazi arisztokraták
(amennyiben valakiben fölébredne a proletár érzékenység,
és kárhoztatna ezért az összehasonlításért,
azt biztosíthatom, hogy csak a metaforikus jelentésére
gondolok). Az arisztokratizmusról, az erőről, az eleganciáról
szóló vég nélküli dícséretek
megtéveszthetik azt, aki ebben inkább Napólen, mint
született monarcha. Pedig másoknál észrevette
ugyanezt a hibát; például a
Bálványok
alkonyá
ban így írt Carlyle-ról: "Az erős
hit vágya természetesen még nem bizonyítja
az erős hitet, hanem annak ellenkezőjét. Akiben megvan,
az megengedheti magának a szkepszis szép luxusát:
ha elég biztos, elég szilárd, akkor erős kötelék
fűzi hozzá." Thomas Mann vette észre Nietzschéről
szóló esszéjében, hogy zseniális pszichológus
volt, akinek csak egy objektum kerülte el a figyelmét: saját
maga. (Nietzsche pszichológiája természetesen önálló
és terjedelmes fejezet; kár, hogy inkább leleplező
pszichológus volt, nem pedig olyan, aki a lelkiállapotok
fantasztikus összetettségét értelmezte volna.)
A szkepszis szép luxusa drámaian, gyökeresen hiányzott
Nietzschéből munkásságának utolsó
időszakában - és ki tudja, talán épp
ez az egyik oka Nietzsche fenséges, szép bukásának.
Annak a bukásnak, amiben a filozófus maga, és bizonyos
mértékig talán a modern világ is hibás
volt. A modern világ nem akarta elfogadni a nietzschei kritikát
úgy, ahogy az megfogalmazódott, de akkor sem fogadott volna
el ilyen korrekciót, ha sokkal finomabb formában fejeződik
ki, ha Nietzsche naivan, nyíltan azt mondta volna - ami egyáltalán
nem volna jellemző rá! -, hogy a modern világból
hiányzik a nagylelkűség, az élet szeretete,
a nemeslelkűség és a költészet.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el az alábbi címre:
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |