BÁN ANDRÁS
ARC + KÉP
BOROS GYÖRGY, NAGY TAMÁS, SÍRÓ LAJOS, SOLTÉSZ ISTVÁN FOTÓI
Szökő. A történet
ekkor kezdődött. A szökőnapon, az 1996-os esztendőben.
Négy fiatal fotográfus hívott Nyíregyházára,
hogy közös kiállításukat nyitnám.
Futólag ismertem korábbról majd' mindegyiket. A szökőnapra
időzített, némiképp csoportalapító
kiállításuk anyaga meglehetősen erős volt:
próbáltam többet mondani a zenepavilon februári
didergő közönségének, mint az udvariasság
fecsegő szavait. S a nyitó utáni feszengést
oldani megállapodtunk a fotósokkal: majd leírva, máskor,
máshol többet.
Ez lenne az alkalom. Azóta
húztam az időt. Egyre határozottabban tudva: fotográfusról
írni reménytelen vállalkozás. Okait bátortalanul
megfogalmaztam korábban. A művészeti írás
a mi hagyományunkban a teremtőerő sajátos pályájának
értelmező krónikája. Az életmű
elemeinek keresése, személyes egészbe szerveződésük...
Valahogy így. Fotográfusnak pedig - ebben az értelemben
- nincs életműve. Az ikonográfia alig megkötötte
témák túlságosan erősen jelenlévők
a képeken. A stílus pedig némi mesterkéltség
révén képes egyénivé válni.
Ha mindez, téma és
mód, a képzőművészet felé hajlik,
az írás műfaja viszont adott, lásd fent. A kiállításra
szánt fotók ezen legutóbbi évtizedben egyre
inkább ezen utat választják: a művészetét.
Márpedig "a művészet - ahogy Joachim Schmid épp
itt, a Lettre-ben megfogalmazta - olyan, társadalmilag megtűrt
'szabad zóna', amely nem jelent veszélyt" (majd a maga keményen
német társadalomkritikájával politikai következmények
megfogalmazásával folytatja a szöveget. Ahogy valójában
nekem is ezzel kellene folytatnom:) hogyan lehet fotográfiát
művelni ma, itt, az összes meghatározó szakmai
és társadalmi körülményben megkavarodván.
Itt van ez a négy fotós
Nyíregyházán. (Pontosabban három - mert Síró
Lajos Tiszaújvárosban él. Pontosabban még három
- mert Soltész István egyre határozottabban fontolgatja,
hogy jobb lenne visszaköltöznie Tibolddarócra.) Egy vagy
két évtizede világos lett volna a helyzetük:
amatőrök. Kedvtelésből, a fénykép
örömeiért fotografálnak, s nem ebből élnek.
Részesei egy mozgalomnak - pontosabban kettőnek -, klubba
szerveződve (az egyik legerősebb, Kenyeres Imrének,
majd Boros Györgynek hála, épp Nyíregyházán
működött), és veszekedve az útszéli
amatőr esztétikával. Kiállításokra
küldve, és röstelkedve az ott szereplő többiek
képei miatt. Hasonló gondolkodású máskéntlátókat
keresve, a Fiatal Művészek Klubjában, az Esztergomi
Fotóbiennálén, a Fotóstúdióban.
Csinálni, annak ellenére... Megélni valahogy, kicsit
távolabb, vagy a majdnem fotó mentén, és sötét
képeikkel részesei lenni a keskeny-felhős 'szabad zónának'.
Most a helyzet - pláne Nyíregyházáról
nézvést - alig értelmezhető. Az európai
és fővárosi apróbb elmozdulások onnan
alig látszanak. Írás nincs. A képek pedig...
A képek között viszont mintha alig lenne különbség
Párizsban, a pesti Gromek/Bolt galériában vagy Nyíregyházán.
Kézművesség, a felület teljes uralma, filozofikus
telítettség, a meditáció témái,
átjárás a személyesen belátható
világképekbe... ilyesmi.
Ami a valódi különbség
- ez meg Pestről nézve érthető nehezen -: az
átéltség.
Boros György (1958) az, aki
- talán életkorából adódik - a legtöbbet
megőrzött az "amatőr" magatartásból, azaz
a kedvtelésből, a megfigyelésből, a fényképezőgép
"klasszikus" használatából. Számára
van még jelentése a kamera alaptulajdonságának,
a kitüntetett pillanatnak. Max Weberrel: "Ez olyan, mintha az ember
egy gondolatot rögzítene, vagy egy tökéletes pillanatot
állítana meg, vagy egy tér testszerűvé
válásában működne közre, vagy levegőt
merevítene ki, vagy színes fényt formálna éjszakává."
Ez az "analóg photoshopja", amelyből néhány
kockát közlünk, tele humorral és keserűséggel:
a helyzet értelmezhetetlenségének beismerése
- és a legjobb, ami ebből kihozható.
Nagy Tamás (1969), a legfiatalabb
négyük közül, aki nagyon is érti a jelen helyzet
érthetetlenségét. Olyan szélsőséges
- képben, eszközökben és hangsúlyokban -,
amennyire csak lehetséges ebben a képzőművészet-típusú
fotóban. Féktelenül ura a kamerájának,
belőle bizonyosan profi lesz, a mai értelemben. S e mögött
fogalmazódik képfilozófiája is, talán
René Crevel mottójával: "A festészet nem fotográfia,
mondják a festők. De a fotográfia sem fotográfia."
Síró Lajos (1964)
a fotográfiából tisztán képzőművészetet
csinál: ugyanúgy kezeli a fotópapír finom szürke
tónusait, mint a kitörölt rézlemez árnyalatait
vagy a litókő alig-egyenetlen felületét. Szó
nincs kísérletről: sokáig mérlegel, s
képi kijelentéseit végleges érvényűnek
szánja.
Soltész István (1967)
- róla a legnehezebb írnom. Akkor, a Szökő kiállításnyitó
után egy pizzériában rossz pillanatok adódtak:
megpróbáltam megfogalmazni számára, hogy négyük
közül miért az ő képeivel vagyok némiképp
távolságtartó. Akkor magyarázkodtunk - mára
barátok lettünk, s nagyon is sok közöm van már
a képeihez. Annyira, hogy nem is tudom látni őket.
A fotográfus fontosabbá vált.
Ebben a történetben
közben mindkettőnknek egyre jelentősebb lett egy harmadik
személy, szintén Soltész István, az édesapja,
aki 1983-ban halt meg Tibolddarócon, negyvenöt évesen.
Édesapja sokat fotózott, de nem volt fotográfus. Hogy
is lehetne ezt pontosabban megfogalmazni... Végezte a munkáját,
a kamera pedig mindig vele volt, hétköznapokon is, ünnepeken
is. Mellesleg? Nem, nem ez a jó szó rá. Talán
így: vele volt, mert képekben is megpróbálta
átélni az életét. Akár a legegyszerűbb
helyzeteket is. S maga sem volt tisztában vele, mit hozott létre:
életművet fotókból. Úgy, ahogy - így
kezdtem - ez nem is lehetséges. Nem elegendő az a válasz,
hogy szeme volt a képekhez, mint a legnagyobbaknak. A fényképezés
számára nem megörökítés volt, és
nem komponálás, hanem a megélés része.
Soltész István, a
fiatalabb, rendbetette apja képeit, kiállította azóta
Miskolcon és Pécsett, közben újra és újra
nézegeti a felvételeket. Azóta alig-alig fotóz:
inkább tépelődik. Azt gondolja, hogy lehet jó
fényképeket csinálni (tudom: képes is rá),
de valahogy nem ez az értelmes kiindulópont. Azt gondolja,
ha sikerül megértenie apja képeit, akkor sikerül
megértenie valamit a fotográfia lényegéből.
Így gondolom én is.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |