JOS VERSTEEGEN
Roi
au miel
Kiket a gaz nyakig benőtt,
hol donganak nagyétkü méhek,
a légi kastélykert előtt
szótlan lakájok döngicsélnek.
Míg uruk bársonyköntösét
öntestéről lehántja
lassan,
s üvegmedencéjébe
lép
a darázsvirágos lugasban.
Néhány tempó, a
nép csak áll,
szemük láttára lesz
a döbbent
csendben aranymézzé a
nektár.
És - az udvar kicsit biceg bár,
s kicsit bolond - kristályködökben
lebeg a meztelen király.
Nyári
nap
A nap kiszívta képemet,
ráfolyt kezekre, gesztusokra,
s kócos hajamba füstjefosztva
egy sárga csíkot égetett.
Szemeimből a semmi néz,
két kioltott, fekete lámpa
belelobog az éjszakába,
hol névtelen lapít a vész.
A gyermekingen átlebeg
valami fény, a földre csobban,
s a kék rózsákra
huppan ott.
Arcképem körül elveszett
virágok. "cska dobozokban
nyíló halálra bukkanok.
Anyaméh
Földből gyúrt fal
karolja föl,
hol gomba, dudva egyre nő,
a telt tavat * iszap-nyelő
és átburjánzott
szemgödör.
Szél támad: moccan most
a rozsda,
mely a tóra hártyát
vetett,
egy viharzás, és megreped,
ahogy a víz a partra mossa.
Aztán vérlepke-raj pereg
a bőrön, míg szétnyitja
öklét
s kikecmereg a két gyerek.
Mert a parton, a szárazon
eszméletbe vált az öröklét,
s légszomjat olt a fájdalom.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |