ANDREI PLESU
MICHNIK ÉS HAVEL
BUKAREST - A disszidens az a személy, aki a totalitárius terror fénykorában normális viselkedésre határozza el magát. Vagyis arra, hogy közölje gondolatait, fesztelenül találkozzon bárkivel, élvezze az élet legitim szabadságait mindenféle fenntartás és félelem nélkül.
Üdvözlet Michniknek
Egy olyan környezetben, amelyben
mások valamiféle öngyilkos előzékenységgel
lemondanak méltóságról és felelősségről,
ő hirdeti a diktatúra etikai és metafizikai érvénytelenségét,
beszél a bátorságról, a becsületről,
a jóról és a rosszról, az igazságról
és az igazságosságról. Ily módon kikerülhetetlen,
hogy a többiek őrültnek ne tartsák. De ő épeszű,
a banalitásig normális. Honfitársai, vele ellentétben,
iszonyatos konformizmusban, kísérteties embertelenségben
élnek.
Ha így állnak a dolgok,
hamis a disszidensnek az a neptuni képe, mely szerint ő az
összeesküvések mestere, eltorzult a konspiratív
nyugtalanságtól, mártírsága komor és
hallucináló, valamint monumentális gesztikulációra
ítéltetett. Még ha alkalmilag a disszidens képes
is ilyen megtestesüléseket vállalni, lényege
szerint más: egy olyan világ profétája, amelynek
nincs szüksége hősökre. Az igazi disszidens nem
keresi gyertyával a börtönt, nem reménykedik valamilyen
grandiózus halálban. Nem az áldozatvállalás,
hanem a természetesség az ő "mestersége". Akárcsak
Adam Michnik, szeretne "élni", "örvendezni a barátoknak,
a szép nőknek és a bornak". A hősiességgel
szemben előnyben részesíti a józan észt,
és hangsúlyozza a brechti mondás fontosságát:
"Jaj azoknak a népeknek, kiknek hősökre van szükségük!"
A disszidens valódi kompetenciája tehát, nem a földalatti
harc, hanem a normalitás, az élet azon örömeinek
teljes élvezése, amelyekről mások készségesen
lemondanak a túlélés egyszerű elégtételéért.
Mivel a disszidens a normalitás
lovagja, természetéből adódóan jókedvű
és megbocsájtó. Uralkodó tulajdonságai
a humor és a tolerancia, jelleme páratlanul szilárd:
nem tartja számon a rosszat, nem alkot utópiákat,
nem válik a rendíthetetlenség hivatalnokává.
Békeidőben nem éleszti a háború szellemét.
Minél radikálisabb és bátrabb volt a diktatúra
bestialitásával szemben, annál nagylelkűbb és
engedékenyebb annak bomlása után. Az igazi disszidens
számára a bátorság nem a merészség
egyik fajtája, hanem a remény másodlagos hatása.
És mivel engedmény nélkül leszámolt a
végső rosszal, képes élvezni a minimális
jót, vagy a teljes jó pespektíváit, legyenek
bár ezek bizonytalanok, de létükkel biztosítsák
a nyitottságot.
Attól tartok, hogy a román
olvasó a mi legújabbkori történelmünkben
az ilyen típusú személyeket némileg nehezen
ismeri fel. A régi autochton disszidens jobban szereti, ahogy mondani
szokás, a fekete sárba való "beleragadást";
mogorva, patetikus, bánatos. Hivatása a boldogtalanság.
Komor, a dolgok evoluciója és a kortársak hálátlansága
mindig kiábrándítja, krónikus rossz közérzettől
szenved, és többé vagy kevésbé kitalált
arcvonalakon küzdi le tehetetlenségét. Csak három
kivétel jut eszembe: Mircea Dinescu kitörő energiája,
Radu Filipescu fiatalos szivélyessége és Mihai Botez
nemes egyensúlya. Az összes többinek végtelen tisztelettel
tartozom. De nem indulnék el velük sem menyegzőre, sem
haborúba...
Petre Ţuţea szokta volt
mondani, hogy jó perceiben eléri stilisztikailag Descartes
"banalitását". Ez a kijelentés fabatkát sem
ér, mert egyáltalán nem szerette Descartes-ot, és
a nevére való hivatkozás nem egyéb, mint a
szerénység paradox formája. Másrészt
a descartes-i "banalitás" a filozofálás egyik lehetséges
módja, de Petre Ţuţea ezzel nem értett egyet:
hiányzott belőle a terminológiai visszaélés,
nem volt benne túl sok fogalmi bürokrácia. A filozófusnak
a már meglévő gondolkodási mód, az öröklött
eszmék, a jelenlegi beidegződések felülvizsgálásával
kell kezdenie. A igazsághoz vezető út inkább
a banalitás türelmes vállalása, és nem
az ötletes konstrukciók megszállott keresése.
Václav Havel eszméi,
ha "igényes" olvasók vizsgálják, nem mentesek
egyfajta "karteziánus" banalitástól. Igazságosan
élni, nem elválasztani a politikát a moráltól,
megvalósítani a hatalom nélküliek hatalmát,
sorsként vállalni a felelősséget, elismerni
az egyéni morális tudat elsőbbségét és
a szó felszabadító erejét - mindezek, akárcsak
az emberi jogok problémája és a totalitárius
patológia nem kínálhatnak ma, különösen
a kelet-európai olvasó számára, új "átélési"
forrást és eredeti elmélkedést. Havel érdekes
mint elbészélő és megfigyelő, mint elemző
és teoretikus, de kevésbé kidolgozott, mint Konrád
György, és nem oly temperamentumos, mint Adam Michnik.
Havel etikája
Összehasonlítva a hivatásos
politológusok tanulmányaival és az egyetemes politikai
filozófia spekulációival, Havel esszéi egysíkúaknak,
előreláthatóaknak tűnhetnek, van bennük
egyfajta, nemes naivitás. Természetesen igaza van abban,
amit mond, de, ahogy Constantin Noica mondaná,
csak
igaza
van. Az ő impozáns alakja nem következik direkt módon
írott művének eszmei nagyságából.
Teljesítménye sokkal értékesebb, mint egy esszéíróé.
Hiszen az ő esetében nem az fantasztikus,
amit
az esszéista
mond
, hanem az a tény, hogy mindig kijelentéseinek megfelelően
él. Azt cselekedni, amiről állította, hogy meg
kell tenni, megkettőzni a norma szavakba öntését
a "normális" és normatív tett által - ebben
áll Václav Havel egyáltalán nem banálisan
nagy sikere. ' vállalta "az összes lehetőség közül
a legnehezebbet: a kockázatot". Kijelentéseinek egyetlen
következménye alól sem bújt ki, nem leltározott
absztrakt követelményeket. Megtestesítette őket.
Aki többé-kevésbé mereven hirdeti, hogy "igazságban
kell élnünk", közhelyek terjesztőjeként vagy
demagógként bírálható. De aki arra határozza
el magát, hogy a saját életével szemlélteti
ezt a maximát, az különleges, egszisztenciálisan
a szentséggel korrelatív pályára lép.
A "banalitás" - ha teljes mértékben, maximális
szerénységgel átveszed - megvált. Ebben az
értelemben Havel megváltott; azon kevesek közé
tartozik, akik semmit sem állítanak anélkül,
hogy át ne kívánnák ültetni a gyakorlatba,
és sohasem tesznek mást, mint amit mondanak. Ezáltal,
főként ezáltal kerül a leküzdött koncentrációs
táborok világának ellenpólusára. Elvégre
a totalitarizmus a kétszínűség intézményesítése.
Azt kéri áldozataitól, hogy különítsék
el a meggyőződések és a cselekedetek területét.
Más szóval, visszavezeti az "ortodoxiát" az "ortopraxiára":
csak az számít, hogy bevett módon beszélj és
viselkedj,
függetlenül
valódi hitedtől. Egy
olyan embernek, mint Havel, e skizofrénia sivárságában
elhatározni, hogy újra rátalál a belső
homogenitásra, és önmagával azonos lesz minden
kezdeményezésében, szédületes bátorság
kell. Azért is szédületes, mert nem egy vakmerő,
romantikus kalandor cselekedete. Havel teszi, amit tesz, szembefordulva
természetével, ellenszegülve ösztöneinek,
készségeinek, alapvető komolyságának.
Nem hivatása a mártíromság, nem szerelmes abba
a hősi szerepbe, amelybe a körülmények és
öntudata kényszerítik. Épp ellenkezőleg.
Az 1986-ban Karel Hvízd'alaval való beszélgetése
során tett vallomása megrázó ebből a
szempontból: "Nehezemre esik elfogadni a reményosztó
szerepét; inkább bátorításra van szükségem.
Olyan erős, ellenálló, kegyetlen embernek tekintenek,
aki nem habozik a börtönt választani, még akkor
sem, ha sokkal vonzóbb alternatívákat kínálnak
fel neki. Csak mosolyogni tudok, ha erre a hírnévre gondolok.
A valóságban bátorságom és kitartásom
elsősorban az önmagamtól való félelemből
származik, ez megkínoz minden elkövetett hibámért,
de azokért is, amelyeket annak hiszek. Fogolylétem egész
hőségiessége félelemből és végtelen
nyugtalanságból eredt: eltűrtem a fogházat,
mint a gyerek, akit elfog a félelem az élettel szembesülve,
előre megijed, bizonytalan benne, hogy mi a helye a világban;
eltűrtem tehát, valószínűleg rosszabbul,
mint csodálóim tették volna. Ahhoz, hogy pánikba
essem elég volt, ha valaki elordította a folyosón:
Havel!. Egyszer egy ilyen
üvöltés után
olyan
rémülten rezzentem össze, hogy az ablaknak ütődve
betörtem a fejemet. Tudom, hogy mindezek ellenére újra
el bírnám viselni az egészet, ha szükség
volna rá, és megint helyt állnék..."
A kanti moralitás tipikus
esetével állunk szemben. Ezt lelkesedés nélkül
mondom, mint olyan személy, akit sohasem vonzott a kategorikus imperatívusz
fagyos légköre. Egy cselekedetet morálisan értékesnek
csak akkor
lehet minősíteni, ha kellemetlen, "elvi
megfontolásból" hajtják végre: ez számomra
mindig kicsinyesnek, aszottnak, antipatikusnak tünt. Szívesebben
érvényesítenék egyfajta balkáni demagógiával
valamilyen boldogságetikát, amely erősít, szeretetteljes,
és ellentétben áll a protestantizmus szigorával.
Ítéletem elhamarkodottnak és sematikusnak bizonyult.
A "jó természet" etikájával párhuzamosan
- amely minden képességével
részt vesz
a morális aktusban, akárcsak az áldozatot nem áldozatnak
érző, hanem beteljesülésként nagylelkűen
vállaló morális "odaadás" - létezik
a morális cselekedet etikája, a
kikerülhetetlen
gesztusé, amely nem az ok "tündökléséből"
táplálkozik, hanem saját szükségszerűségéből.
Az idő haladtával számomra az az etika, amely "szándéka
szerint teljes és minden egyéb erkölcsi vizsgálódástól
elkülönítendő vállalkozás", értékesebbnek
tűnik, jobban megfelel az "emberi mércének". Ez Havel
etikája. Az egyetlen etikai forma, melynek szubsztanciájából
megszülethet a polgári szellem.
Hála a történelem
fortélyosságának, Havel etikája szokatlan következménnyel
járt. A tiltakozó, az ellenálló, a politikai
fogoly a barikád másik oldalára került. Hatalomhoz
jutott a "hatalom nélküli", sőt magává
a hatalommá vált. Ez olyan kihívás, amelyre
senki sem elég felkészült, még kevésbé
egy olyan személy, aki a hatóság reflexeinek ellenállva
formálódott. Havel ismételten kifejezte egyetértését
André Glucksmannal: az értelmiséginek Kasszandrával
kell azonosulnia, nyugtalanságot kell keltenie, meg kell kérdőjeleznie
a hatalmi intézményeket. Akkor van jó helyen, ha besorolhatatlan,
pozíciója kényelmetlen, bosszantó. De mi történik,
ha a lázongó értelmiségi államelnök
lesz? Ha "reprezentatívvá" kell válnia, protokoll
beszédeket kell tartania, időszerű manővereket
és üres gesztusokat kell tennie? Václav Havel a kanti
maximának megfelelően kell viselkedjen, mert kötelességből
elfogad egy olyan szerepet, amelyet pusztán hajlamból nem
vállalt volna. Kötelességét jól végzi,
erejéből telhetően megpróbál
másféle
államelnök lenni, olyan, akiben az értelmiségi
és a volt ellenzéki aktív és kölcsönös
harmóniában marad. "Idealistább" lesz, mint miniszterelnöke,
bátortalanabb, mint a szokványos potentátok, magas
funkciójának csapdái által kevésbé
sebezhető. Tehát másoknál érzékenyebb
lesz a hatalmasok tehetetlenségeire... És mégis, szomorúbb
lesz, mint abban az időben volt, amikor barátai és
saját reményei megvalósíthatatlanoknak tűntek,
búsabb, mint a félelem és a titkos tevékenység
korában. Erről a szomorúságról most megjelent
kötetének esszéi nem szólnak. De talán
egy új kötet készül a prágai hatalom irodáinak
egyikében: egy kötet arról, hogy miként élheti
túl morálisan egy értelmiségi politikai jóslatainak
beteljesülését...
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |