BABARCZY ESZTER
MIÉRT KULTÚRÁZUNK?
Amikor kultúrázom, mindig eszembe jut Sir Karl Popper dühödt kifakadása - a minden bizonnyal sokunk számára emlékezetes megjelenése idején a szabadság lehelletét árasztó Pozitivizmus -kötetből -; Popper azon dühödött fel, hogy egy (ki tudja már, milyen) konferencián az egyik mindvégig hallgató résztvevő az ülés lezárultával szólásra emelkedett, s kifejtette, hogy ő, mint antropológus, nem azt tekinti feladatának, hogy hozzászóljon a vitához, hanem azt, hogy antropológiai szemszögből megfigyelje a vita résztvevőit: a viselkedésüket , a szimbolikus kódjaikat , azt, hogy mit tekintenek érvnek, és mit nem. Sir Karl dühe háromszorosan is indokoltnak tűnt: egyrészt, feltehetőleg, nem szerette, ha megfigyelési alanynak nézik, másrészt őszintén utálta a relativizmus minden formáját, márpedig az ilyesfajta megfigyelés azon a premisszán nyugszik, hogy az érvek nem jók vagy rosszak, hanem kulturális konstrukciók, harmadrészt pedig azt volt a véleménye, hogy a tudomány dolga az, hogy állításokat tegyen vagy cáfolatokat keressen, s nem az, hogy mások állításait vagy cáfolatait afféle magasságos ellenőrző szervként vagy barátságos Úristenként megfigyelje és értelmezze . Lehet egyébként, hogy az antropológus nem éppen ezt mondta (nincs most kéznél a kötet), de mondhatta volna: az antropológusok olyasféle dolgokat szoktak mondani, mint a fentebb kurzivált szavak. Popper szerint az efféle kultúrázás nem egyszerűen humbug, de egyenesen sértő humbug: nem elég, hogy a kultúrázó kivonja magát a racionális lények társalgásából, és süketnek tetteti magát az érvek szavára, de ráadásul kiforgatja embertársait racionális szabadságukból és emberi méltóságukból és egy magagyártotta ketrecbe dugja őket, mintha tárlatvezetést tartana a tudományos állatkertben.
Univerzalizmus és relativizmus
Akárhogyis nézzük,
van ebben valami. Eltekintve most a tényleges vagy hipotetikus antropológus
szakmai kompetenciájától és emberi pimaszságától,
vajon miért kultúrázunk - miért nem vitatkozunk
inkább érdekes és fontos dolgokról, s hagyjuk
eme tevékenység megnevezését és osztályozását
azokra, akik finanszírozzák vagy katalogizálják?
A válasz persze nyilvánvalóbb, mint maga a kérdés:
azért kultúrázunk, mert úgy tűnik, a
szabad és racionális érvek szabad és racionális
csatája kevéssé jellemző arra, amiben és
ahogyan élünk, mert az univerzális racionális
érvek szerepe csekély, ha értékekről
vagy életstratégiákról van szó, mert
az emberi racionalitás korlátozott, mert univerzális
racionális érvek talán nincsenek is, mert a szabad
és racionális ember talán maga is fikció, esetleg
- tennék hozzá mások - egyenesen ideologikus vagy
politikai fikció. Szóval - Popper szemszögéből
nézve - elsősorban jobb híján kultúrázunk,
s csak azután a "virágozzék minden virág" és
a "multikulturális gazdagodás" vigasztaló jelszavával.
Rémülten és megjuhászodva visszavonulunk a kultúrázásba,
mert megfogant bennünk a sajnálatos gyanú, hogy a felvilágosodás
stratégiája nem, legalábbis nem mindig működőképes,
s az ízlések és választások egyáltalán
nem mindig kellemes pluralitása nemhogy az "életben", de
netán még a tudományban is kiküszöbölhetetlen.
Mert mi van akkor, ha nincsenek egyetemesen érvényes racionális
érvek, vagy vannak, de nem számítanak? Akkor együtt
kell élnünk a pluralizmussal és a pluralizmusból
következő relativizmussal, másképpen, nem a racionalitásra
hivatkozva kell körülhatárolnunk az érvek, a stratégiák
és az értékek érvényességi területét,
s ezért kénytelenek vagyunk a kultúra süppedékeny
talajára merészkedni. A kultúráról egyébként,
tévedés ne essék, semmit sem tudunk azon kívül,
hogy nincs más eszmetörténetileg vagy fogalmilag hozzáférhető
menedékünk: a kultúra nem több, mint remény,
hogy a megtapasztalt relativizmus nem foszt meg bennünket teljesen
az élet értelmességének hitétől
- a kultúra definíciója szerint az, ami értelmessé
teszi az életet -, legfeljebb korlátozza kissé hittérítő
reményeinket, ha volnának ilyenek. Ebből mindjárt
látszik, hogy a kultúrázás nem pusztán
a tolerancia tana más köntösben. A tolerancia tana a tizenhetedik
században született meg, amikor nyilvánvalóvá
vált, hogy a vallási különbségek makacsul
megosztják a társadalmat. De a vallási toleranciából
még nem következik relativizmus, sem az értelmesség
és a minőség kritériumainak teljes összezavarodása,
csak annyi következik belőle, hogy mindenki megtarthatja a maga
képtelen babonáit, mert úgyse lehet lebeszélni
róla. Ezen kívül a kultúrázás nem
is pusztán annak a régi és némiképpen
relativisztikus belátásnak a felelevenítése,
hogy az embereknek, embercsoportoknak és társadalmaknak szokásaik
vannak (
mores
), s ezekhez eléggé szoktak ragaszkodni.
A kultúrázás sokkal mélyebb relativizmust feltételez:
nem modus vivendi vagy a béke stratégiája, s nem is
egyszerű leíró és magyarázó elv,
hanem annak a félelmetes gyanúnak az átfogalmazása
feladattá, amely szerint a világ nem értelmes, semmi
nem magától értetődő vagy eredendően
fontos és értékes, s ha mi magunk nem termelünk
jelentéseket, akkor nem is lesz azzá. Az értékek
és az igazságok, legalábbis az érdekesnek és
fontosnak tekinthető értékek és igazságok,
nem a világban vagy az egyetemes emberi természetben gyökereznek,
hanem - a kultúrában, illetve, mivel az értékekből
és a jelentésekből többféle van, a kultúrákban.
Persze, mint mondtam, nem tudjuk,
mi a kultúra, azon túl, hogy ez az, amiben a jelentések
és az értékek gyökereznek. Ezért a kultúrára
való hivatkozás magyarázó elvként meglehetősen
maszatos, hogy azt ne mondjam, tautologikus. Valójában a
kultúrázás nem is magyarázó elv, hanem
inkább kutatási program és feladat - ha sikerülne
feltérképezni, vagy megalkotni, egyes kultúrák
rendszerét, belső összefüggéseit, akkor mégiscsak
rábukkanhatnánk a voluntarizmus és a hedonizmus tengerében
néhány összefüggő értelem-szigetecskére.
A kultúrázás az értelemadás, az értelmezés
és a fogalmilag artikulált megértés vágyából
következik, mondhatni abból a legyűrhetetlen rendteremtési
vágyból, amely Isaiah Berlin szerint a filozófiát
motiválja - szóval, akkor keletkezik, amikor a filozófiai
impulzust eltéríti a pluralizmus tapasztalata és a
relativizmus félelme.
Értelmiségi szerepzavar
Ez a "mi", amelyet olyan ravaszul
és mintegy magától értetődően használtam
fentebb, persze nem magától értetődő és
talán nem is létezik (mindig ajánlatos csínján
bánni az ilyen "mi"-kkel). Mégis ajánlatos feltenni
a kérdést, ki kultúrázik - vagy kin keresztül
kultúrázik a világszellem -, mert a kultúrázásnak
is van eredete, és ez az eredet sokat elmond a dolog lényegéről.
A kultúrázást -
cultural studies
- Nagy-Britanniában
találták fel az ötvenes-hatvanas években, s onnan
terjedt azután át, meglehetős gyorsasággal,
az Egyesült Államok és Kanada egyetemi köreire,
ahonnan most, a multikulturalizmus ballasztjával és több
könyvtárnyi irodalommal megtetézve, visszaérkezik
a kontinensre. Úgy kezdődött, hogy brit baloldali értelmiségiek
felfedezték, hogy a munkásosztálynak - a szónak
a brit viszonyok között nagyon is volt értelme - saját
kultúrája van, s ezt a kultúrát szembe lehet
állítani az önelégült középosztály
kultúrájával. Egyszóval, finom politikai színezete
volt a dolognak - TGM-nek igaza van -, s noha utóbb a kultúrázás
összekapcsolódott a kulturális antropológia őrületes
ütemben fejlődő diszciplínájával,
amely egy idő után mintegy természetes módon
kezdett terjeszkedni az addig a szociológia fenségterületét
alkotó nyugati kultúra, s főként a tömegkultúra
irányában is, ezt a politikai színezetet sose vetkőzte
le, különösen, mivel a 68 utáni francia posztbaloldali
gondolkodás - elsősorban Foucault - szintén nagy hatást
gyakorolt rá. Ennek a történetnek a szereplői
elsősorban értelmiségiek, majd egyetemi oktatók:
Nyugaton ők a "mi".
Mint David Chaney, a brit iskolák
kanonizálója mondja (
The Cultural Turn,
Routledge
1994), a kultúrázás részben az értelmiségi
szerep válságában gyökerezik, pontosabban abban,
hogy a nyugati értelmiségben megfogamzott a gyanú,
hogy semmi szükség rájuk - az "alávetett" osztály
is jól elvan, az "uralkodó" osztály is jól
elvan, megvannak a maguk lobbistái, politikusai, szakszervezeti
vezetői, szappanoperái és tévésztárjai,
és nem mutatkozik nagy szükség emancipátorokra.
Az értelmiség tehát új területet keresett
magának, s a politikai és gazdasági intézményrendszer
kritikája helyett kikötött a kulturális elnyomásnál
- vagyis lényegében visszatért az ideológia
és a hamis tudat régi receptjéhez.
A történet persze nem
ilyen egyszerű, legalábbis szerintem. Értelmiségi
szerep is többféle volt és van, s a nyugati baloldali
értelmiségiek átmeneti talajvesztéséből
sem következnék feltétlenül a kultúrázás
és diskurzusozás. Tény, ami tény: a "cultural
studies", amelyet magyarra sokatmondóan "kritikai kultúrakutatás"-ként
szoktak fordítani, nem éppen politikamentes diszciplína,
s a baloldali értelmiség szokott emancipatorikus hevülete
és szektavitái erősen rányomják a bélyegüket,
de a magyar kultúrázás alaphangját egyelőre
még nem ez a diszciplína adja meg. Ennek ellenére
a kétféle kultúrázás - a filozófiai
és a politikai - között van valami benső kapcsolat,
s az értelmiségi szerep összezavarodása valahol
éppen ebben keresendő.
A pluralitás megtapasztalása
bizonyos mértékig mindenkinek politikai élmény
- a politika szó tágabb értelmében, amely az
emberi együttélés tényeire és művészetére
utal. A relativizmus megtapasztalása pedig
par excellence
politikai
élmény az értelmiségi számára,
aki saját szerepét politikai szerepként fogja fel,
saját tudását pedig, amely most relativizálódik,
politikai tudásként. De ez sem ilyen egyszerű. Különös,
hogy a magaskultúra, amely egy szép eszmetörténeti
metafora szerint a tizennyolcadik század végén a vallás
helyét vette át, milyen sokáig őrizte a szép
és az igaz tanát, s milyen mélyen áthatotta
- legalábbis a magyar - értelmiségi gondolkodást
(általánosítok, tudom) az a hit, hogy a magaskultúra
produktumai, amelyek az értelemteremtés legmagasabb szintű,
de legalábbis legösszetettebb megnyilvánulásai,
egyben valahogy erkölcsileg és ezért politikailag is
magasabbrendű tartalmakat hordoznak vagy kell hogy hordozzanak. A
magaskultúra hosszú időn át képes volt
elhitetni, hogy a kétféle rend, az intellektuális
és a politikai, amelyek pedig nem feltétlenül tartoznak
össze, voltaképpen egyetlen mögöttes rend kifejeződései.
Az az értelmiségi, aki a magaskultúrára alapozta
a maga identitását, óhatatlanul platonista lett. Márpedig
a platonistákra a modern tömegdemokráciákban
rossz idők járnak: nem pusztán azért, mert a
kulturális "termelés" irányítói és
fogyasztói a legnagyobb nyugalommal kihagyják az egészből
a filozófus-bölcseket, hanem azért is, mert a politikai
rend nem intellektuális rend, hanem legjobb esetben is csak az érdekek
és hitek kialkudott egyensúlya. Ráadásul a
magaskultúra a huszadik században ritkán hordoz már
"humanista" politikai és erkölcsi tartalmakat, többnyire
- a művészetben - nietzschei dühvel ássa alá
a békés és bornírt erkölcsi igazságokat
és a szépség és a fenség polgári
formáit, s alaposan megkérdőjelezi az erkölcs
és az igazság elválaszthatatlanságát,
vagy - a tudományban - belenyugszik saját "értékmentes",
instrumentális értelmezésébe. Az értelmiséginek
tehát azért sincs valami könnyű dolga, mert saját
kultúrája - a magaskultúra - távolról
sem egységes, továbbá nem alapozza meg a Platóntól
örökölt szerepet. Nem az értékek és
a jelentések egyetemes kerete, hanem egy keret a sok közül
- őszintén szólva sok szempontból meglehetősen
perverz jelentéseket és értelmeket termelő keret.
Akár belenyugszik az ember, hogy a saját kultúrája
csak egy kultúra, akár be akarja bizonyítani, hogy
jobb, mint a többi, mindenképpen kultúráznia
kell, hacsak nem dugja homokba a fejét (ami szintén megteszi).
Ha egyszer így van, akkor
dacos radikalizmussal nyugodtan nevezhetünk minden viszonylag összefüggő
érték- és jelentéstermelő rendszert kultúrának,
a legtágabb kerettől a legszemélyesebbig. A kultúra
csak egy szó, de ügyes szó: pluralista, de a pluralizmus
otthontalanságát és értelmetlenségét
elkerüli, relativista, de nem téved be a relativizmus szellemi
sivatagába, hanem egy magasabb szinten mégiscsak megpróbálja
összerakni - kultúrákból - az intellektuális
és a politikai rendet, amelyből végül talán
éppolyan szép, tarka térkép rajzolódik
ki, mint a politikai atlaszoké. A kultúrázás
az értelmezés trükkje, kényszerű, de adott
esetben közösségteremtő reflexivitás, hogy
úgy mondjam, ábrázolási technika. Ennél,
őszintén szólva, nem sokkal több.
Mit csinál, aki kultúrázik?
Kétféleképpen
mondtam el azt a sematikus történetet, amelynek a kultúrázás
az (ideiglenes) végállomása - még sokféleképpen
el lehetne mondani, az individuum mítoszának felbomlásán
vagy a konstruktivista értékelmélet kialakulását
követve, művészet- és tudományszociológiai
szálra fűzve fel, a magaskultúra gettósodásának
történetén és a kánonok átrendeződésén
át, vagy tisztán politikai áramlatok, például
a multikulturalizmus megjelenése nyomán, stb. Ha egyszer
az ember rákapott a kultúrázásra, úgy
tűnik, minden út ide vezet. De mit csinál, aki kultúrázik?
A kultúrázás
véleményem szerint nem diszciplína, kutatási
terület vagy módszertan, s végképp nem valamiféle
metafizikai végkövetkeztetés az emberi lényeget
illetően, inkább csak szemléletmód és
egy sajátos fajta kíváncsiság és kísérletező
szellem - a kultúrákat ugyanis, miközben felfedezzük,
meg is csináljuk: a kultúra nem magától értetődő,
hanem fel van adva, mint Kant szerint a szabadság. Használni
lehet arra is, hogy falakat emeljünk és elhatárolódjunk:
például minősíthetjük mások nézeteit,
érveit és szempontjait "diskurzusnak", átlátszatlan,
önmagába zárt, potenciálisan erőszakos
vagy manipulatív beszédtömegnek, vagy minősíthetjük
mások értékeit és választásait
"szubkultúrának", amelytől már csak egy lépés
a törpe minoritás ismert politikai vádja. Ez a fajta
kultúrázás meglehetősen terméketlen és
sértő, mintegy innen marad a relativizmuson, és eredendően
elutasítja a békés kommunikációt, de
ettől még benne van a (politikai) pakliban, akárhogy
utálkozik is Sir Karl. A számomra rokonszenves kultúrázás
viszont alapvetően kommunikáció-párti: miközben
felépíteni igyekszik egy közös teret, vagy megérteni
és adott esetben egy kicsit átalakítani egy másik
nyelvet vagy jelentés-termelő és érték-kijelölő
rendszert, hogy a maga szempontjai is megjelenhessenek benne, csak az óvatossága
különbözteti meg a gyanútlan és a hermeneutika
által fertőzetlen kommunikátortól. Akár
így, akár úgy, aki kultúrázik, félig
átlátszatlan világban él: nem minden nyilvánvaló,
szívhez szóló vagy magától értetődő,
és a viták anyagát, magátólértetődőségeit
és érveit eltérő életformák termelik
és jelölik ki, a maguk összes átláthatatlan,
szerves növekményével és irracionális
megszokásával és elvárásával,
nem pusztán néhány tudatosítható axióma
vagy filozófiai tétel. A félig-átlátszatlanság
a művészet sajátja (ha innen nézem, forma, ha
onnan nézem, tartalom), a kultúrázás tehát
egyfajta türelmes esztétikai viszony a valósághoz
- így vesz erőt mégiscsak a magaskultúra a politikán.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |