VÁRADY SZABOLCS
ARS POETICA? MELLÉBESZÉD
Megint elmúlt egy év
anélkül, hogy akárcsak egyetlen sort is tudtam volna
írni, verssort természetesen, igazi verssort - így
aztán különösen kínos feladat nekem, hogy
írjak valamit úgymond az ars poeticámról.
Ars poetica? Mi is volna az? Az
idős mester beavatja a fiatalabbakat, kezdőket a mesterség
fortélyaiba. Átadja a tapasztalatát, a szakmai tudását.
Egyáltalán, megmondja, milyen a jó vers. Ehhez különben
is ajánlatos lenne, mondjuk, Horatiusnak lenni, sőt olyan
korban is élni, amikor az ilyen szó számít,
és amikor meg lehet mondani, hogy milyen a jó vers. Író,
olvasó egy húron pendül.
Manapság már az is
bizonytalan, hogy ki a költő. Megesik, hogy aki az egyik irodalmi
táborban korszakalkotó zseni, az a másik kör
szemében dilettáns. Aki meg emitt poeta doctus, az amonnan
nézve csak ügyes rímfaragó. Vagy ez nem is olyan
szokatlan? Az ember hajlamos a maga korát tekinteni a mélypontnak,
ahonnan már nincs is hová hanyatlani tovább. Pedig
hát Shakespeare-t például a "szakma", a korabeli parnasszus
("
the university wits
") úgy fogadta, mint sehonnai betolakodót
- hiszen nem is járt egyetemre. Vagy nálunk Babitsot, a századelő
nagy irodalmi hőskorában, hányan leepigonozták
- az ellenkezőjéért.
Az ars poetica a magyar szóhasználatban
különben már régen nem azt jelenti, amit eredetileg
jelentett. Inkább valamiféle hitvallást szokás
érteni rajta, sőt újabban a költészettől
függetlenül, egészen általános értelemben
is használják. (Miért is ne, ha már a bankoknak
is filozófiájuk van?) Hogy nekem mi volna az ars poeticám,
erre bizony nem tudok válaszolni. Elég baj, persze - valamirevaló
költőnek ez nem lenne szabad, hogy gondot okozzon. A költőnek
ugyanis szilárd meggyőződése, hogy a világnak
égető szüksége van mindenre, amit a szelleme kitermel.
Ha leszakad az ég, ő megtartja a ceruzájával.
Emiatt a költők, mi tagadás, nem mindig kellemes emberek,
de a legkomolyabban úgy gondolom, hogy ez a hitük nagy segítség
ahhoz, hogy írni tudjanak. Tudom, ha most azt mondom, hogy hajlamos
vagyok magamat nem egészen igazi költőnek tekinteni,
ez kínos mórikálásnak hat. Nem is azt akarom
mondani, hogy azt a keveset, amit írtam, rossznak tartom. Nem, azok
a versek meg vannak rendesen csinálva, egy darabig biztosan eltartanak.
Csak éppen az a hit, az nincs meg bennem, vagy nem eléggé,
hogy ez fontos közérdek. Meglehet, ez az egyik oka annak, hogy
olyan ritkán sikerül verset írnom.
A terméketlen időt
aztán kitöltöm mindenfélével. Például
éppen ars poetica-szerűségeket írogatok, a szó
eredeti, bár erősen korlátozott értelmében,
hétről hétre és immár nyolcadik éve,
levélben, versrovatvezetőként a
Holmi
szerkesztőségénél
jelentkező sok-sok költőjelöltnek és önjelöltnek.
Voltaképp ezért tértem át a számítógépre:
már nem bírtam hol tárolni a szerkesztői leveleimet,
annyira fölszaporodtak. Minden arra vall, hogy a versírás
fontos emberi szükséglet.
Én magam is írok természetesen.
Hiszen verselni az ember, ha tud, mindig tud. Írok pénzért
meg játékból, dalszöveget színdarabokba,
verses levelezőlapot, felköszöntőt barátaimnak,
mindenféle feladatverset a Merlin Színház dalnokversenyein...
De a nyilvános költői játékokat már
sokallom egy kicsit, és nemcsak a Merlinben. Mintha mostanában
túl sok helyet foglalna el az, ami valami helyett van, valami igazi
helyett, illetve mintha - persze nem kevés nagyszerű kivétellel
- ez a
helyett
akarna feltűnni igazinak. És ez a hiányérzet,
talán ez az ars poeticám. Vagy éppen ars po-eticám
- ha ez lett volna a kérdés.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |