Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

MARIA JANION

A ROMANTIKUS PARADIGMA ALKONYA

  Kezdhetjük azzal, hogy felidézzük Milosz - bizonyos értelemben filológiai - kalandját saját versével. Magánkötelességek című esszékötetéhez írt bevezetőjében (ebben olvasható a költő sajátos nemzeti-antinemzeti credója a sokatmondó Magánkötelességek a lengyel irodalommal szemben címmel) elmondja egy versrészlet történetét. "Lengyelországi barátaim felhívták a figyelmemet arra, hogy Londonban, 1967-ben, Versek címmel kiadott kötetemből kimaradt egy versszak, amelyre még emlékeztek a Megmenekülés című kötetből. Megkérdezték, miért. Ez az a strófa:

Mi a költészet, mely nem menti meg
A nemzeteket, se az embereket?
Hivatalos hazugsággal cimborálás,
Részegek nótázása,
míg mindjárt elmetszve torkuk,
Bakfis-olvasnivaló.

(Weöres Sándor fordítása)

Milosz és a lengyelség

  A háborús és háború utáni önkívületben készült inkriminált versszak romantikusan, azaz hamisan csenghetett Milosz fülében. Figyelmen kívül hagyva e pillanatban Milosz más ellenérzéseit a lengyel romantikával szemben és az ilyen jellegű kifogásait, összpontosítsuk figyelmünket a költő egyik talán legfontosabb antiromantikus elvére. Nos, mindig úgy érezte, hogy kívülálló, aki képtelen alávetni magát a "nemzeti kollektivitás hatalmának", mindig elutasította a közösségi terrort, amely megköveteli írójától, hogy szigorúan tartsa magát a "lengyelnek lenni" normáihoz. A romantika rányomta bélyegét az életmódra és meghatározta az irodalom stílusát, ez a helyzet vezetett oda - állítja Milosz -, hogy "aki lengyelül ír, annak józanul be kell látnia, hogy a lengyel olvasók csak úgy tesznek, mintha érdekelné őket bármiféle emberi problematika". Milosz, akárcsak Gombrowicz, a végletekig vitte az "ember" és a "lengyel" szembeállítását. Természetesen az "ember" mellett foglalt állást, ezért utasított el mindent, ami a romantikus retorikára emlékeztethette. Beleértve a költői küldetés és a nemzetet szolgáló irodalom romantikus felfogását is.
  Egyébként a lengyel, elsősorban lengyelek által megénekelt mártírok "nemeslelkűsége" is szálka volt a szemében. Kinevette a lengyel írók szenvelgő romantikus és posztromantikus pátoszát, akik oly sokat írtak arról, hogy a "lengyel élettapasztalat egyedülálló a maga szörnyűségében". Gúnyt űzött azokból, akik kérkedtek a nemzet szenvedésével, főleg akkor, ha panaszaikat a nyugatiaknak címezték: "Bámulatos az építészetetek, a művészetetek, a technikátok és a gazdaságotok - igen, de nekünk meg milyen sok a halottunk!". Honfitársai okulására felidézte olvasmányélményeit Julian Krzyzanowski könyvének angol változatáról, melyben a lengyel romantikus irodalmat tárgyalja. Szerinte ez "közhelyek gyűjteménye, mely az idők végezetéig meg akarja örökíteni a ťPologne martyreŤ képét". Azt állította, hogy Krzyzanowski fércműve "vérszopó ösztönöket ébreszt az olvasókban, tanúskodnak erről a berkeley-i könyvtárban található példányokon olvasható angol nyelvű széljegyzetek: ťÚgy kell nekik!Ť, ťNem kaptak eleget!Ť, ť"riást játszó törpék!Ť". Ez a Milosz leírásából ismert legendás példány már többször is alátámasztotta a lengyel elragadtatás lehűtésére bevetett érvényeket. Maga Milosz pszichológiai leckének tekintette a széljegyzeteket: a szenvedés és a bukás patetikus leírása nem feltétlenül kelt rokonszenvet az áldozat iránt, alkalmasint "felszabadítja a szadista ösztönöket". Nemrég megjelent Hazát keresni című kötetében "provinciálisnak" és "szánalmasnak" minősíti Mickiewicz és a lengyelek messianizmusát, valamint azt is kijelenti, hogy "aki arra használja az Isten-Ember, azaz a testet öltött Isten vallását, hogy elhozza a kollektív Messiást", attól minden gonoszság kitelik.
  Milosz tüntetően elutasította a lengyel tirteusi-mártirológiai-messianisztikus romantika örökségét, bár legalábbis nem mondott le sohasem Mickiewicz Pan Tadeus áról és kései töredékeiről, a minden ékességétől megszabadult Miczkiewiczről, a létezést, az egyszerűséget, sőt az alázatot derűsen elfogadó Mickiewiczről. Milosz meg ment a maga útján. Milyen úton? Ez pillanatnyilag kevésbé érdekel minket. Mindenesetre pontos képet adott erről 1977-ben, az Ulro országá ban. A maga módján szembe kellett néznie a nyugati kihívással, már a Magánkötelességek ben is nyíltan írt erről. "Lengyel író vagyok, sarokba szorít a lanyhaság és az egzaltáció, nem marad sok választásom: vagy a nyugati stílusok követőjének és utánzójának, vagy nyugati vetélytársamnál értelmesebb és józanabb lénynek nyilvánítom magam." Bár kategorikusan elhatárolta magát a romantikus hagyomány Lengyelországban uralkodó felfogásától, Milosz nem kerülte el - lévén lengyelül író költő - a maga lengyel, azaz romantikus végzetét. Hiába tett komoly, amúgy igen antipatikus erőfeszítéseket: 1981-ben Nobel-díjas költőként hazalátogatott Lengyelországba, a lengyelek pedig úgy fogták fel ezt, hogy rituális zarándokútján hazatért a Nyugat által megkoszorúzott, a legnagyobb elismerésben részesült romantikus vátesz, ez pedig már régóta járt nekünk, lengyeleknek. A hadiállapot legelején "Czeslaw Milosz" aláírással megjelent szamizdatban egy rettenetesen grafomániás, pátosztól dagadó rigmus. Sokan elhitték, hogy a költő nemzette az óceánon túl, és elküldte vigaszul megkínzott hazájának. Ez csak két példa a sok közül, mely arról tanúskodik, hogy Milosz lengyelországi fogadtatása rituális-romantikus volt, ezért a költő a "romantikus félreértések" áldozata lett. Nec Hercules contra plures. A makacs költőt - hiába volt az ádáz harc - bekapcsolták, hogy nem mondjam, bedarálták a romantikus rendszerbe.
  Tudatosan használom a "romantikus rendszer" kifejezést. Úgy gondolom, oly sok irodalomtörténeti és történetfilozófiai munka fényében e fogalom alkalmazása indokoható, feltéve, hogy létezhetnek a kultúrában hosszú távú jelenségek.

A lengyel romantika három hulláma

  A lehető legtágabb értelembe véve - a Lengyelország felosztásától egészen a hadiállapotig és az azt követő időszakkal bezárólag eltelt majd' kétszáz év alatt Lengyelországban elég egységes kulturális stílus uralkodott, amelyet szimbolikus-romantikusnak neveznek. Igen, mindenekelőtt a romantika - mint egyfajta mindenre kiterjedő stílus, a kultúra felfogása és praxisa - alakította ki a nemzeti identitás érzését, és védelmezte annak szimbólumait. Ezért tekintette a nemzet karizmatikusnak. Útjelzőket helyezett el, és őröket állított mellé. Nemzedékről nemzedékre szállt a romantikus kánon. Ez a - minden, nemegyszer nagy alkotók nevéhez fűződő eltérés ellenére is elég egységes - kultúra a közösségi szellemi értékek köré szerveződött. Ilyen a haza, a függetlenség, a nemzet szabadsága, a nemzeti szolidaritás. Ezeket az értékeket tirteusi vagy mártirológiai-messianisztikus kategóriákkal értelmezték; e fogalmak - néha ellentétben, néha összhangban - együtt léteztek a romantikus kultúra modelljén belül. Itt az irodalom, azaz a szó művészete játszott vezető szerepet, tulajdonképpen minden azt a célt szolgálta, hogy továbbadja megszentelt eszméit, hazafias küldetését. Itt fel kell hívnunk a figyelmet a romantikus dráma kiemelkedő szerepére, és arra, milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak később e hagyomány színházi interpretációinak. A romantikus kultúra magától értetődően az olvasásra, a szavalatra, a meghallgatásra és az emlékezetre hagyatkozott, a vizuális kód nem játszott ilyen fontos szerepet. Egyszerre volt ez magas és populáris, sőt dalkultúra is, ezért hatott olyan erősen a különféle társadalmi rétegekre.
  Lengyelországban a 19. században a romantikus kultúra uralkodott, eltekintve a pozitivista epizódtól, de végül is az ilyen beállítottságú alkotók is a romantika erős hatása alá kerültek, vagyis a nemzet szolgálatát tekintették az irodalom küldetésének. De Lengyelországban, ellentétben az európai országok többségével, aligha ért véget a romantika a 19. századdal. Uralma még az egész 20. századra is kiterjedt, ebben az időszakban háromszor érte el tetőpontját.
  Az első a 20. század elejére, az első világháborút megelőző időszakra és a háború éveire esik. A függetlenségi törekvések újjáéledése erősen érezhető volt a Januári Felkelés ötvenedik évfordulóján, amelyről kiderült, hogy nem az volt az utolsó romantikus felkelés. Zeromski regényében, A hű folyó ban, az 1863-as felkelés regényében minden romantikus hang megszólal, ilyen az önfeláldozás a hazáért és a vereség mint erkölcsi győzelem. Ebben a korban igen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a Pilsudski tetteit motiváló irodalmi ihletnek. Szellemi fejlődése Mickiewicztől indult, ezt felváltotta Slowacki kultusza, az ő költészetében talált tá a lengyelek történelmi nagyságára, egyben ösztönzést is kapott arra, hogy ezt még életében valósítsa meg. Kezdetben Mickiewicz bátorította arra, hogy a nép megalkuvás nélkül küzdjön a rabság ellen, az 1905-ös kudarc után Pilsudski új eszmét dolgozott ki - ez volt a hadsereg, a kiválasztottak csapata. Akkor már a heroikus életet dicsőítő, a szellemi nagyság zsarnoka, az "erkölcsi szépséget" megéneklő Slowacki volt a patrónusa. Irodalmi vonzalmai miatt Maria Dŕbrowska szemében Pilsudski nem "államférfi, hanem költő volt, romantikus és színész, aki a véletlenek serpenyőjébe vetette a világról alkotott művészi látomását". E romantikus művészi vízióból született a Második Köztársaság.
  Bár Fekete tavasz című rebellis versében Slonimski boldogan kiáltotta világgá: "Hazám szabad, szabad... Ledobom Konrad köpönyegét", bár sokan úgy vélték, hogy mindörökre megszabadultak a láncait csörgető nemzeti balsorstól, a romantika mindvégig jelen volt a Második Köztársaságban felnőtt nemzedékek tudatában. Mert a két világháború közti függetlenség időszakában, amikor az ország kitört a történelmi katasztrófák rossz sorozatából, melyek rendszerint romantikus beállítottságot alakítanak ki egyéni és közösségi szinten is, az iskolákban megmaradt a romantikus nevelés, melyet a romantikus költészet és a Pilsudski-kultusz inspirált. Hozzá kell tennem, hogy a romantikus szellemű nevelés sok nagyszerű embert formált, az ország nekik köszönhetően tudott helytállni a háború és a megszállás rettenetes veszélyei közepette. Krzysztof Kamil Baczynski lehetne e nemzedék szimbóluma, a költő, aki az utolsó előtti romantikus felkelésben, a Varsói Felkelésben vesztette életét. A második világháború alatt, akárcsak az első világháború idején, szinte példátlan módon egyeduralkodóvá váltak a lengyel kultúrát meghatározó romantikus sztereotípiák. Nem sok művésznek sikerült függetlenítenie magát ezektől.
  És végül a harmadik romantikus hullám: a Szolidaritás-ethosz 1980-81-ben, amit a közvélemény legnagyobb része a magáénak vallott. A lengyel tudatban mélyen gyökerező heroikus-romantikus értékrendre épült, a nemes lengyel idealizmust tette meg követendő példának, melynek szellemében mindent fel kell áldozni a szabadságharcban. Ezért beszéltek néhányan az utolsó, de véráldozatot nem követelő lengyel felkelésről. A Szolidaritás átvette és a saját képére formálta a romantikus érzelmi kultúrát, a patetikus hazafiságot és a függetlenségi eszményeket. A hadiállapot elmélyítette ezt a romantikus érzelemvilágot: a nemzeti identitást kifejező tüntetéseken a romantikus kultúra szimbólumait, gesztusait és rítusait elevenítették fel, különös tekintettel a mártirológiai messianizmusra.

A lengyel kánon-vita

  Ma viszont egy fájdalmas és drámai folyamat részesei vagyunk: a lengyel kultúrában véget ér egy ciklus. A nem is olyan rég átélt érzelmek egyre távolodnak tőlünk, egyre inkább a soha vissza nem térő múlt részévé válnak, mintha egy távoli történelmi korszakhoz tartoznának. A hadiállapot emléktárgyaira úgy tekintetnek, mint a Januári Felkelés ereklyéire. A romantikus és posztromantikus színház már nem kelt olyan heves érzelmeket. A színház egyre általánosabbá váló krízise a helyzet egésze szempontjából is mérvadó jelenségnek tekinthető. Ezen a kulturális átalakulásra különösen érzékeny helyen azt tapasztalhatjuk, hogy elszakadtak azok a láthatatlan szálak, amelyek lehetővé tették a megértést a színészek és a nézők között. Az iskolában tanított romantikus irodalom kezd unalmassá válni tolakodó patriotizmusával.
  Ebben a helyzetben a Tankönyvkiadó igazgatója igazi forradalmi tettre szeretné rászánni magát: kihajítani az iskolából Kochanowskit Mickiewiczcsel együtt. Az iskola - mondja a kiadó igazgatója - ne irodalomtörténeti ismereteket adjon, hanem tegye képessé a diákokat arra, hogy értelmesen bánjanak az irodalommal. "Ha pedig a mai fiatalok Folletet olvasnak, nem pedig romantikus költőket, akkor az ilyen példákon kell kifejlesztenünk készségeiket." Ez is egy vélemény, van is benne némi igazság, hiszen már régóta bírálják az egyetemi irodalomtörténethez igazodó iskolai oktatást. De most nem ez a lényeg. Ez a korszerűnek mondott szabadpiaci barbárság elképzelhetetlen lenne a büntetlenség és az általános tanácstalanság érzete nélkül. Döbbenten figyeljük, ahogy a szemünk láttára omlik össze a lengyel kultúra eddigi rendszere. A háború előtt is az akkori Folletet, Edgar Wallace-t olvasta az ifjúság, de valahogy senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezt tegye meg irodalmi normának.
  A kötelező olvasmányok jegyzékével folytatott felelőtlen manipuláció elég veszedelmes dolog. Bár az iskolai kánont gyakran kritikusan és - nagyon helyesen - lenézően a groteszk és a szatíra eszközeivel közelítik meg, mégiscsak ez jelöli ki a nemzet kulturális terét. Ezt nem lehet akárki kénye-kedve szerint megtölteni az angol nyelvű tömegkultúra termékeivel, melyeket ráadásul gyakran kirívó nemtörődömséggel fordítanak lengyelre. Ez lenne csak a kulturális neokolonializmus. A nemzeti társadalmon belüli megértésnek nemcsak a köznyelv, hanem az irodalmi nyelv "mélyebb" működése is feltétele, mert itt halmozódnak fel azok a jelentések, melyek állandóan használatosak a nemzeti kultúrában. Sajátos többrétegűsége különféle helyzetekben mutatkozik meg. Vegyük például a kabaré nyelvét. Mindig is megörvendeztette a hallgatóságot azzal, hogy ügyesen parodizálja az élő nyelv legkülönbözőbb stílusrétegeit, ugyanakkor irodalmi utalásokban is bővelkedik. Ilyenekben: "Kerüljetek a búzaföldön, mert a faluba bément a muszka". Ez a mondat feleleveníti az egész romantikus, szabadságharcos népnemzeti retorikát és mentalitást. Ha végrehajtják a Tankönyvkiadó igazgatójának a tervét, ez óhatatlanul odavezet, hogy a lengyelek a saját kabarényelvüket sem fogják érteni. Antonina Kloskowska professzor joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy ami kikerül az iskolai tananyagból, az kikerül a nemzeti tudatból is, és a nemzet ettől valami mássá változik.
  Kegyetlen paradoxon tanúi lehetünk: a visszanyert függetlenség, melynek kivívásában az uralkodó romantika is láthatóan kivette a részét, most kihúzza a talajt e romantika alól. A kultúrában most más helyzet van kialakulóban, mint amire a két világháború közti két évtizedből emlékszünk, bár sokan azt hiszik, hogy csak úgy visszatérhetünk a több, mint fél évszázaddal korábbi eszmékhez, viselkedésekhez és attitűdökhöz. Helyzetünk mindenekelőtt azért más, mert a történelemben példátlan méreteket öltött a tömegkultúra terjedése és az ehhez szükséges technikai eszközök mennyisége.
  A társadalmi rendszer átalakulásával, a gazdasági és politikai változások hatására, melyeknek országunkat a demokrácia és a szabadpiac elvein alapuló "normális" országgá kell formálniuk, a romantikus szimbolikus stílus monolitikus egysége törvényszerűen megrendült. A romantikus eszményeknek, bármilyen felszínesen és közhelyszerűen beszéltek is róluk, volt meggyőző erejük. Ezt most elvesztették. Amúgy is beindult a társadalomban a dezutopizálódás folyamata, kezdetét vette az illúzióktól mentes józan ész korszaka, bár országszerte érezhető a törekvés arra, hogy őrizzék meg a régi és biztonságos egalitárius egységet. De a "sokféleség" már szembekerült az "egyöntetűvel", a "konkurencia" és az "egészséges egoizmus" a "szolidaritással", az "érdek" (mindenekelőtt gazdasági érdek) az értékkel (főként a szellemi értékkel). A homogén kultúra, amely mind ez idáig elsősorban kompenzációs és terápiai feladatokat látott el, nem működhet ugyanúgy, mint eddig a társadalomban, mely demokratikus lesz, azaz differenciálódik és decentralizálódik, kulturális téren is különféle igényekkel jelentkezik. Kritikátlanul "belegyönyörödni a saját szépségünkbe" - ezt tanultuk a romantikától és Sienkiewicztől, ezt támadta kíméletelnül Gombrowicz, hiába mentett meg az állandó gyengeség, a vereségek és bukások korában, nincs már esélye arra, hogy hosszabb távon fennmaradjon, pedig még mindig gyengék vagyunk. Csakhogy másképp vagyunk gyengék.
  Szerencsétlenségünket tetézi még az is, hogy elvesztettük az alkatunkból sugárzó romantikus szépséget, hősi ideálunkat, amit hol titkoltunk, hol nem, de mindig is velünk volt. Egyre sápadtabb lesz a romantikus heroizmus - a közösség gyönyörű ábrándja önmagáról. Egyébként az sem lehetetlen, hogy ez a mi legnagyobb bajunk. Visszataszítók, mocskosak és gonoszak lennénk? Nem szerethetjük már önmagunk ideálképét, nem is fog immár szeretni minket senki...
  Romantikus rendszerének köszönhetően a lengyel kultúra mind eddig nagy vonzerővel rendelkezett, főként a közép-kelet-európai nemzetekre hatott. Megőrizhetjük-e ezt a szerepet? Megmarad-e a lengyel kultúra hatása és kisugárzása, ha belül meghasonlottnak érzi magát?
  Milyen lehet a kultúra helyzete a kialakulóban lévő nyitott társadalomban? A kutatók felismerték, hogy a totalitárius rezsimekben különleges státusza volt. A kultúra szeretete kárpótolta az embereket valamiért, "egyfajta pótszer volt más értékek helyett, amelyektől meg voltak fosztva". "Amikor enyhül a nyomás - írja Dahrendorf -, rávetik magukat a bulvárlapokra, a hamburgerre, mosógépekre, csillogó-villogó motorokra és a Costa Brava-i nyaralásokra. Jó lenne, ha sikerülne megmenteni néhány mélyebb értéket, de nehéz lenne megmondani, hogyan. "Az emberi természet ismeretében beláthatjuk, hogy még ha dotálná is a kormány a "jó" filmeket és a "klasszikusokat", "az emberek akkor is inkább gyatra melodrámákat néznének, és szennyirodalmat olvasnának vagy teljesen felhagynának az olvasással".
  Az idézett mű gondolatmenetéből az következik, hogy a totalitárius rendszerben kompenzációs szerepet betöltő kultúra kiváltságos helyzete már a múlté, a rezsim bukásával elvész. Még egy keserű igazság, amelybe nehéz beletörődni. Bár kétségkívül tanúi lehetünk annak a folyamatnak, hogy a magas és a népi kultúra helyét elfoglalja az amerikai tömegkultúra, mégis talán inkább azt kellene mondanunk - még nincs minden veszve. Ezt a reményt abból a meggyőződésből meríthetjük, hogy a nyitott társadalomnak nem muszáj minden apró részletben utánoznia azt, ami más nyitott társadalmakra jellemző. Képes lehet megőrizni azt, ami a sajátjának tekint, pontosan azért, mert több dologra is nyitott.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret