Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

KONRÁD GYÖRGY

A SOKEMELETES TUDAT

  A tanuló tudatnak több emelete van, mint ahányat feltételezünk, vagy számon tartunk. Ahány ember, annyi épület, és nemcsak az emeletek, de szintenként a szobák száma is fölöttébb különböző. Vannak olyan tudatok, amelyekbe - sejtés, olvasás, szemlélés, hallgatás által - áthelyezkedve szoronganunk kell a szűkösség miatt, és vannak olyanok is, amelyekben mind az emeletek, mind a szobák száma káprázatosan, sőt riasztóan nagynak látszik a magunkéhoz képest. Ezek a nagy tudatok tudnak barátságosan összehúzódni és leegyszerűsödni, hogy a kisiskolások is megértsék őket, de szükség szerint tudnak tágulni és bonyolódni is.
  Említhetnénk hasonlatként asztali számítógépünket is, annyi dokumentum fér el benne, ahányat csak képesek vagyunk beletenni, és ezek jól megvannak egymás mellett, nem vesznek össze, mi pedig kényurakként hívjuk be és küldjük ki őket, aszerint, hogy éppen melyik file-ra van szükségünk, melyik keresztmetszetre tegnapi, vagy évekkel ezelőtti tudatunkból. Ez a rugalmasan magasodó és alacsonyodó, bővülő és szűkülő, melegen lüktető épület meglepően tanulóképes, kiismeri a feltételeket, idomul hozzájuk és magához hasonlítja őket; és mind az egyéni tudat, mind pedig a közgondolkodás képes erre az önfejlesztésre. A sűrüsödő forgalomtól némelyik épület a nagyszállókra emlékeztet minden irányból érkező és minden irányba induló vendégekkel.
  Képesek vagyunk arra a zoom-technikára, magyarul rugalmas optikára, hogy házunkra, kertünkre, családunkra koncentráljuk a látókörünket, de innen a fénykarikát egy szempillantás alatt képesek vagyunk áthelyezni egy másik földrajzi vagy szimbolikus valóságba.
  Mivelhogy elménk tényleges működése csodálatosabb, mint sejtjük, az a valami, akit egy személy vagy egy embercsoport indentitásának neveznek, olyan bonyolult lény, hogy illetlenség úgy beszélni róla, mintha tudnánk, hogy ez a szó mit jelent. De a közbeszéd, amely természeténél fogva illetlen és felületes, az űrkitöltő kötőszavak gyakoriságával használja az identitás szót mintegy fogalmi ellentétként a világ alakulásával, összeszövődésével szemben, és amely állítólag felolvad a nagy áramlásban, akár a kockacukor a kávéban, legjobb tehát óvni önmagunkat az áramlástól. Én ezzel szemben azt állítom, hogy kicsi a bors, de erős. Hogy a tudat mint a legélőbb lény éppenséggel hullámlovas is tud lenni az áramlatokon, és ahelyett, hogy felolvadna bennük, inkább kiismeri őket, és önállóan hajózik rajtuk.
  Amikor azt mondjuk, hogy francia vagy magyar identitás, olyannyira sokat mondunk, hogy szinte semmit sem, mert e fogalom jelentésébe minden belefér, a szóban forgó személy vagy közösség egész múltja, hagyománya, működése, minden ami van, minden attributuma, úgyhogy e tágassággal tautologikus semmitmondásba bonyolódtunk. Ha valakit megkérnénk, hogy szíveskedjék definiálni a francia vagy a magyar identitást, mondana ezt-azt, holmi személyes nézeteket, többnyire közhelyeket, amiből arra a következtetésre juthatnánk, hogy az illető inkább csak kényelemből, divatból használja ezt a szót, amelynek pedig tiltó szentsége van, hiszen csak isten mondhatja önmagáról, hogy vagyok, aki vagyok. Mi, emberek éppen gyarlóságunknál fogva nem mondhatjuk ezt el magunkról. Bizonyára sokan ismerik a haszid rabbi példázatát, aki azt mondta tanítványainak: "Ha meghalok és a mennyei bíró elé kerülök, nem azt fogja kérdezni tőlem, hogy: "Mondd csak Rabbi Szuszja, miért nem voltál te Mózes?", hanem azt fogja kérdezni: "Mondd csak, Rabbi Szuszja, miért nem voltál te Rabbi Szuszja?"
  Röpködnek a fülem körül, hemzsegnek a papíron az identitások, igyekszem lépést tartani korommal, s tűnődöm, mi annak a falunak az identitása, ahol sokat és szívesen időzöm.
  A szomszédúr borpincéje előtt a padon üldögélve letekint a hegyről a tóra, és szerény büszkeséggel kijelenti: "Én már csak azt mondom, szomszéd, hogy ez az ország szíve-lelke." Kérdem, volt-e már a Hosszú-hegyen ott jobbra. Nem, ott még sohasem, innen a padról elnézi. A szomszéd falu? Nem rossz, de nem az igazi. Az Alföldről csak az jut eszébe, hogy ott laknak azok a varázslók, akik szőlő nélkül is tudnak bort csinálni. Én mint budapesti, a szomszédúr szavajárása szerint vidéki vagyok, nincs alku, Hegymagas a világ közepe, sőt a mértéke is.
  No de ennek a kétszázötven léleknek mindnek más az a valamije, amit az ő identitásának nevezünk, ahelyett, hogy a nevével beérnénk. Teri néni, Vera néni, Bözsi néni azonos önmagával, az ő identitásuk ők maguk, meg minden, ami mögöttük van, és amit már ők is, és a falubeliek is kezdenek elfelejteni, amit botozva, bicegve a fájós lábukon visznek az utcán, ahol naponta többször is találkozom velük, identitással találkozni azonban még nem volt szerencsém. Az a gyanúm, hogy másnak sem volt ilyen szerencséje, ha mégoly gyakran alkalmazza is a szót.
  Ismerek holland művészetkritikust, német múzeumigazgatót, amerikai írót, francia tanítónőt, akik többé vagy kevésbé beleszerettek ebbe a faluba, vissza-visszatérnek oda, valamit keresnek benne, egy részük meg van fogva, amitől ők nem kevésbé hollandok, németek, amerikaiak, franciák.
  Egyáltalán, az a gondolat, hogy az egyik ismeret, vonzódás ellentétes a másikkal, olyan elmére jellemző, aki a többiek tudatát féltékeny ellenőrzése alatt kívánja tartani, és ellenszenvvel gondol mindarra, amit nem tud uralma alatt tartani. Vagyunk mi, valódi emberek, ők meg fogalmi konstrukciót csinálnak belőlünk.
  Eddigi tapasztalataim megtanítottak arra, hogy vannak emberek, akik osztályoznak, sorakoztatnak, seregbe vonultatnak bennünket, hogy szolgáljunk nekik. Ezért gyanakvó vagyok a gyakran, értékelő hangsúllyal használt társadalomtudományi és újságírói divatszavakkal szemben, s nézem, hol bújik ki az a bizonyos láb, talán nem is a lóé, egyszóval a politikai érdek. Mert azt, hogy magyar vagy francia érdek, nyelv, irodalom, gazdaság, azt nagyjából értem, de az identitást nem, ehhez a metafizikához butának érzem magamat.
  De, hogy a megnyugtató faluba visszatérjünk, az a benyomásom, hogy a globalizáció, az információs szupersztráda nem hagyott maradandó nyomot az előbb említett néniken, sőt, az iskolás gyerekeken sem, bár érdeklődnek a dolog iránt.
  A kommunikációs forradalom egyébként a magyar vidéken is érezhető előjeleit nyújtja ki. Alig van kisváros, amelynek ne lenne egy vagy két rádióállomása, helyi televíziósadása, úgyhogy a képviselőtestület ülésén a polgárok ott lehetnek a kamera által, és ha jeles vendég jön a városba, nyomban beszélget vele az egész környék nevében egy mozgékony és kíváncsi fiatal nő vagy férfi.
  Jó, hogy lett telefon, és lehet beszélgetni a rokonokkal, lehet orvost hívni, leckét megbeszélni. Jó, hogy van helyenként többféle helyi sajtó, ez érdekli leginkább a helybelieket olyannyira, hogy a megyei lapok példányszáma vetekszik az országos lapokéval. Jó, hogy van helyi közvélemény, méghozzá sokféle személyes véleménynek teret adó, úgy képzelem, hogy ez olyan folyamat, amitől a polgár is öntudatosabban néz körül. Az a benyomásom, hogy ettől a nagyobb tájékozottságtól senki sem kap fejfájást, nem kell tehát védekeznünk ellene, még kevésbé másokat, pártfogoltjainkat védeni tőle.
  A globalizáció azt is jelenti, hogy a falu kocsmájában a görög borral, konyhával és tájjal vetik össze a magukét a tapasztalt társasutazók, és talán nem meglepő. hogy az összehasonlításból mindig a sajátunk kerül ki győztesen. Az Olimposzról jövet önérzetesebb szentgyörgyhegyiek lettek. Minél inkább világjárók vagyunk, annál nyugodtabban tudjuk szeretni a magunkét, kevesebb kétséggel, hogy hátha mégsem olyan jó hely.
  Dehát jó, mert a miénk. Van borunk, kolbászunk, CNN-ünk, és identitásunk. Hogyne lenne, ha másnak is van, nekünk is van.
  Készséggel elismerem, hogy ezek a nagybetűs dualitások, remek konferenciatémák, de ezzel az identitással mégsem vagyok kibékülve, mert nagyon is adja magát, hogy pártprogramok nyelvébe legyen beilleszthető mazsolaként, lesüllyedt kultúrjószágként.
  Egy konferencián, ahol megemlítettem, hogy tapasztalataim szerint az embereknek általában többféle, összetett, plurális identitása van, és hogy életük különböző helyzeteiben ezek között egyensúlyoznak, a szünetben odasietett hozzám egy professzor, és lázas tekintettel a szemembe nézett, majd kijelentette, hogy akinek két vagy több identitása van, az skizofrén. A zakómba kapaszkodott, és az egységnek ez a hőse még kétszer megismételte: skizofrén, skizofrén. A szemében ijesztő fények villogtak, igyekeztem meglógni a szenvedélyes úrtól a poharak irányába. De azért mondtam is neki valamit, azt, hogy erről az identitásról talán az irodalom tud a legtöbbet, de annak nincsen szüksége ilyen lusta és annyi szép más szó helyett alkalmazott egyenszavakra.
  Tapasztaltuk, hogy az identitás szó valósággal elburjánzott a volt Jugoszlávia egymás ellen polgárháborúzó vezérkarainak és értelmiségi támogatóinak a retorikájában.
  Mit is jelent ez az állítás, hogy A est A? Jószerével semmit. Hacsak azt nem, hogy A non est B. Az identitás fogalom a politikai nyelvezetben többnyire az elhatárolódás, az elnyomott részéről az önvédelem, az elnyomó részéről a beolvasztás vagy a diszkrimináció eszköze. Arra jó, hogy a másik ellenében határozzuk meg önmagunkat, mint valami olyasminek a részesei, amit nem lehet nézni, fogni. olvasni, hallgatni, mert arra van sokféle pontosabb szó, hanem amit csak emlegetni lehet, mintegy ennek a metafizikai szubsztanciának a képviseletében.
  Többnyire kizárólagos joggal képviselt közösségeknek lett közös lényege az identitás, amely fogalom mindig azoknak kell, akik állítanak egy közösséget, és önmagukat e közös lényeg szószólójának tekintik. Nem helyes ködös fogalmakat bocsátani politikusok rendelkezésére, mert szükségképpen visszaélnek vele, és ezekben a visszaélésekben a pontatlanul fogalmazó értelmiségiek is felelősek.
  Tapasztaltuk, hogy a ködös foglamakból többnyire hisztéria lett. Ugyanis minél vallásosabban adja át magát az ember egy ilyen mítikus fogalomnak, annál magasztosabbnak fogja érezni önmagát, annál inkább eltelik saját kiválóságának, rendkívüli elhivatásának a tudatával, és annál romlottabbnak, aljasabbnak, az ember szóra méltatlanabbnak fogja tartani az ellenségének tételezett közösség tagjait.
  Szélső esetben emberek nagy sokaságának megbomolhat a józan ítélőképessége, és a kollektívum képviseletében olyan tetteket engednek meg maguknak, amelyeket a polgári éltben maguk is undorral ítéltek volna el, de így, egy magasabb lojalitás nevében kötelességteljesítésként követték el őket, és még büszkék is voltak rá. Ez a féktelen és fékezhetetlen megszabadulás a civil erkölcstől az az állapot, amit politikai hisztériának nevezek, és amihez hozzájárulnak a csak intiutive megközelíthető, és önkényes mítoszokra módot adó ködös társadalomtudományi fogalmak.
  Az identitás szó egyedül jogosult használója isten, da ha már ember, akkor csak az egyén; ámde az az egyén, aki a maga identitását nyomatékosan hangsúlyozandónak tartja, engem arra a lázas tekintetű professzorra emlékeztet. Az izgatott identitásból bürokratikus listák lesznek, megkülönböztető jelek, rendelkezések, etcetera. Az identitások legszenvedélyesebb őrei nagy érdemeket szereztek a károsnak minősített más identitások hordozóinak megsemmisítésében. Ha az indentitás hízik, akkor a polgár fogy, akkor én már nem vagyok én, hanem az identitás részecskéje csupán. Nézem most is az identitások őreit, ki ellen megy a beszéd? Mert ha nem menne valaki ellen, akkor lehetne pontosabban is fogalmazni.
  Demokráciában világos, hogy sokféle identitás van, végső soron annyi, ahány ember, ráadásul minden egyes ember azonosságok és különbözések fantasztikus épülete. A szabadság - fesztelen különbözés

Az individualista stratégiák győzelme a kollektivista stratégiák fölött

  Most nem a milliós hadseregek állnak szemben egymással, hanem a bandák. Előfordulnak itt-ott robbantások, de nincsenek nagy háborúk. Az integrált világ sem óv meg a robbantóktól, de a robbanáshalál gyakorisága mélyen allattamarad az akár szerelemféltésből elkövetett gyilkosságok gyakoriságának.
  Elégedetten állapítom meg, hogy ez a tényállás a kollektív identitások reálisabb méretűre összehúzódását jelenti, mert amikor éppen duzzadnak, amikor a tehetségek lángolóan azonosulnak államukkal, akkor jön az Egy nép, egy állam és egy vezér jelszó, majd pedig kibontakozik valami fegyveres konfliktus. Duzzadni, fenyegetően megfeszülni csak elzárkózó, elszigetelődő kollektív tudatok szoktak.
  A tehetségek ma inkább megkülönböztetik magukat, nem élnek-halnak az azonosulásért, személyes identitásokként lépnek fel, és némelykor észlelik, hogy ilyenként sikeresek lehetnek a világban, lehetnek lazábbak, sértődéstől mentesek, nem muszáj harcolni, érdekesebb kezdeményezni, mert ez már talán a személyes csábítás és imperalizmus kora, legalábbis a világhódító sztárok erre emlékeztetik őket, lehet meghódítani a legbékésebb eszközökkel távoli népek szívét. Nem logikus-e, hogy a globalizáció korszakában az ifjú ábrándozó inkább sztár akar lenni, mint katona?
  A harc az elmaradottak modora, a fejlettek inkább a csábítást alkalmazzák. Ha tehát a kommunikációs csatornákon át árad be a világ csábítása, ám legyen, mi is csábítunk. Az individualista stratégiák győzelmét a kollektivista stratégiák fölött az is jelzi, hogy a heves lelkű fiatalok inkább nyaralóként foglalják el a világ nekik tetsző helyeit ideiglenesen, s nem szeretnének tankháton bevonulni, kényelmetlen volna és lármás. Egy ilyen utazáshoz nem kell nekilódulnia egy egész nemzetnek, elég ha egy család, a barátaival esetleg.
  Elkerülhetetlen, hogy a civil folyamatok a személyesre tegyék a hangsúlyt, ennélfogva a személyes stratégiára, az erőszakkal való fenyegetés helyett a csábításra. A modern időkben az a legüzemképesebb stratégia, ahogy a bölcs anyák bánnak a kisgyerekeikkel, mert mindannyian kicsik és bizonytalanok vagyunk, mert még a nagyok is azok, és ijesztgetés helyett némi meleg biztonságot óhajtunk. Ha nincs háborús veszély, akkor a globális versenypályákon a nagy népek fiai nincsenek olyan jelentős előnyhelyzetben, mint a hidegháború idején, a kis népek fiaival szemben. Ifjú honfitársaimnak összehasonlíthatatlanul több esélyük van arra, hogy tanuljanak és vándoroljanak szerte a világban, mint az én nemzedékemnek volt, amikor még szögesdrótsövény védte az identitásunkat a határon.
  Az összekapcsolódó világ kicsalogatja az emberiségből a különös minőségek kultuszát. Foglalkozhat valaki a földgolyó túloldalán a mi kultúránk egy-egy alakjával, tüneményével, és ez fordítva is elképzelhető. Távoli témák közeliekké válnak, mélyen érdekessé különösen olyan embereknek, akikre mindinkább figyelnek a polgártársaik, mert az átlagosság, a közösségi mintához való fegyelmezett hozzásimulás már nem erény.
  Akik a világfolyamattól megsértődnek, azok meggyengítik magukat, nem képesek arányosan válaszolni rá, elveszítik csodálkozó kedvüket, és savanyúságra ítélik önmagukat.
  Mindannyian, akik sokszorta több kilométert tettünk meg, mint a szüleink, és akik tulajdonképpen nem bánjuk ezt, mindannyian azzal kísérletezünk, hogyan egyeztessük a kicsit és a nagyot, a személyest és az általánost, a falmiliárist és az egyetemest. Magunk alakítjuk életünk arányait, és ragaszkodunk is ahhoz az alapvető szabadságunkhoz, hogy saját életünk gazdái legyünk, hogy életstratégiánkat magunk alakítsuk.
  Vegyük figyelembe a globális tájékozódás jelentőségét a béke és a háború szempontjából. Azt a polgárt, aki csatornáit váltogatva sok irányból szerez híreket a világról, nehezebb kollektív identitások részegévé tenni, kevésbé tájékozott népek hajlamosabbak ölni egymást, mint a tájékozottabbak.
  A polgárok karosszékükben is ott lehetnek azoknál az eseményeknél, amelyeket a világ zsurnalizmusa eseménnyé deklarál. Úgy látszik, a békés hírfogyasztónak kell a borzongás a vadságoktól. Ha ez nem így lenne, akkor nem az akciófilmek lennének a legsikeresebbek. Talán éppen a világkommunikáció jóvoltából az átlagpolgárnak nincs szüksége vezérek lába előtti őrjöngésre, nem kívánkozik dobpergésre hurrá kiáltással rohamozni átlépve bajtársai és az ellenség holttestén, nem szeretne futni isten tudja hova, talán szembe egy golyóval, vagy még előbb megsemmisíteni egy hozzá hasonlót. Az átlagpolgár ma nem bírna így megrészegedni valami állítólagos identitástól, amelynek ő az alárendelt katonája. Most már erre nincs szükség, a századvég polgára sokféleképpen ingerelheti magát, ha több ingerre vágyik.

A szabadság fesztelen különbözés

  Ellentétes irányú, de párhuzamos és egymással összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokról van szó, a globális és a partikuláris perspektívák egymást erősítő kölcsönhatásáról. Hírfelvevőként és hírközlőként a látószögünk egyénileg szűkíthető és tágítható, és az egyes polgárok emancipációjához tartozik, hogy ellenezzék, vagy legalábbis korlátozzák a hírforgalom állami vezérlését. Gyakran gondolom, hogy az előző rezsimnek a főbetegsége a gyógyíthatatlan unalom volt.
  A kollektív identitás fénykora az az idő, amikor az egyening, a felvonulás, az emberek mértani formába rendezése a divat, továbbá a mozgalmi fegyelem és az eszmei csőszködés, következésképp a tehetségek megfélemlítése és a másodrendűek hatalma.
  Ha mindez lekerül az agendáról, akkor jön a személyek, csoportok, intézmények, nemzetek szabad és reflexív stratégiaválasztása, mert a megfoghatatlan, empirikusan meg nem közelíthető identitásfogalom rágcsálása helyett ajánlanám a dinamikus, ésszerűen vitatható, nyilvánosan ellenőrízhető stratégiafogalmat, mert az ember és a nemzet a cselekedeteiben, a műveiben ismerszik meg, mert a stratégia magától értetődően számításba veszi az érdeket és az értéket egyaránt, a stratégia alakítható és tanulékony, végezetül pedig nyilvánvalóan plurális, hiszen mindenkinek van stratégiája, ami nem csupán determinált, amit mi magunk csinálunk viszonylagos függetlenségben anyánktól, apánktól, gazdasági körülményeinktől. A változatok száma rendkívüli, annyi életstratégia van, ahányan vagyunk.
  A világ egyre nagyobb lesz, és benne ki-ki megcsinálja a maga faluit, esetleg éppen az elektronikus összeköttetések által. Tudok Internet által létrejött házasságról, lehet, hogy nem rosszabb, mintha két szomszéd kelt volna egybe. Megpróbálom félretenni ítélkező hajlamomat, noha az elektronikus kommunikációnál jobban szeretem a szemtől-szembenit, a képernyőnél a könyvet, és munkaidőmben nem kívánok elérhető lenni, de az sem tetszik, ha a szél ellen elvont szavakat lobogtatunk.
  A fogalmi kettősségek arra jók, hogy a folyamatok tarkaságára figyelmeztessenek. Ebben az ezredforduló körüli világban kialakulóban van egy új tudatforma: a sokoldalú, sokpólusú, sokrétegű, sokemeletes, sokszereplős, tágulni és szűkülni képes tudat a folyamatos és sokirányú párbeszéd állapotában.
  Ez mind nagyon szép, - hallok valamelyik belső szobából egy szkeptikus hangot, - de csak úgy szúrópróbaképpen: kivel óhajt most éppen, uram, párbeszédbe bocsátkozni? Látótávolságomban rigó ül az ágon, macska szemléli várakozóan, a világból nekem most ennyi esemény se több, se kevesebb az elegendőnél.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret