DARVASI LÁSZLÓ
A KÖNNYMUTATVÁNYOSOK
Pontosan abban az évben,
amikor testvérünk, a nagyfejű és méla tekintetű
Pilinger Ferenc kuruc vitéz metszést szenved a szekszamontáján,
vagyis tehát a zsidók kis időszám(tása
szerinti 438. esztendőben Budán a döghalál szedi
az adók legegyetemesebbikét. Vagyis az emberi életet.
Allah fiai meg éppenséggel 1088-at írnak, és
nyilván ők is helyesen teszik, amikor így számítják.
A keresztények pedig úgy mondják, Krisztus Urunk után
az 1678. esztendőben történnek ezek a borzasztó
események. A döghalálnak tökéletesen mindegy,
kicsoda ember engedi egyik tenyeréből a másikba az
idő homokporát, és hogyan s mikortól számít
napot, évet és életet. Ekkoriban járja meg
a pestis poklát a csúf kis törpe is, Pep Velemir, akit
kudarcot vallott spionként dobnak a pozsonyi pestisszolgák
a hullák dögházába. Ám a csúf törpe
megmenekül, kihozza a karanténból egy különös
szekér, amelynek a ponyvájára könnycsepp van
festve. Hát már megint?! Igen úgy! Megint és
mindig. Föltűnnek a könnymutatványosok, némelyeket
a szekerükbe engednek, másoknak pedig csak mutatványoskodnak.
A dögvész nem kíméli
a budai Mahallét. A Zsidó utcán is úgy jár
a félelem, mintha őslakos lenne. A pénzváltó
boltocskák bezártak, nem működnek most a talmudi
társaságok, melyek pedig sokszor hajnalig szolgáltak
a lélek és a szellem kedvének. Josua Rabimek nem leselkedik
David Mendelson háza előtt. Fölfüggesztették
a munkát a sakterek is. A csársiban, a törökök
üzleti negyedében sem óbégatnak az árusok,
a bodegák ajtaja bedeszkázva, az árusok pultjai üresek,
mint a sivatag. A máskor oly forgalmas bedesztán előtt
is csak egy borzolt szőrú, horpadt oldalú eb túrja
a mocskot, s néha rámorrant az elszemtelenedett, visongó
patkányokra. Eltűntek az utca porából a mevlevik,
a kerengő dervisek, a mutatványosok és a jövendőmondók,
a kardnyelők és a csodagyógyszer árulók.
Csak a pestisőrség komor lépteit visszhangozzák
a kövek. Bőrkötényes török tisztasági
hivatalnokok vadásznak olyan komor elragadtatással, mint
a döghalál teszi. S ha egy gyanús küllemű,
vagy nyilvánvalóan már a betegségtől
meggyötört emberre lelnek, hát úgy fogják
be, hálóval és karókkal, mint a habot köpő,
veszett kutyát. Elviszik, és nem lesz nyoma a szerencsétlennek
többé. Amióta az egyik különösen nagy
tiszteletnek örvendő, csavaros eszű főhivatalnok,
Ahmed Bapamidzse rózsás arcú, mindig kacagó
gyermekeivel - nevük: Abdale, Hasszán, és Ali - egyetlen
napsütéses délelőtt végzett a kór,
még nagyobb a szigorúság. Elég egy lázasan
csillogó szempár, egy semmi kis botlás valamelyik
csorba grádicson, elég valami könnyű, habár
jól látható szédülés, hogy ne a
döghalál, de a bőrkötényesek tegyék
ki a pontot az élet végére.
Jichak ben Jehuda éppen
a zsinagógából tér meg. Házfaltól
házfalig lapulva siet végig a girbe-gurba utcákon.
Kihalt városon halad végig. Az ablakok bedeszkázva,
néhol hús és zöldség rohad hatalmas halmokban,
patkányok szaladgálnak a lába alatt. Néhány
nap alatt jószerivel semmivé lett a Mahallé mindig
vidám és pezsgő élete. Otthon aztán a
kezét alapos gonddal tisztogatja a kereskedő. Fáradt
arcát a füstölő fölé tartja, majd aggódó
tekintettel hajol egy nehezen lélegző, sápadt gyermekarc
fölé. A fia az, a szegény kicsi Ábrám.
A kereskedő megborzong. A gyermekarc árkából
maga a Halál mered vissza szenvtelen tekintettel.
- Isten énvelem van, és
nem teveled - mondja mégis a Halálnak.
Aztán fordul, s bő
szegésű kaftánja valamelyik rejtekéből
előhalássza az Orvietant. A legféltettebb, roppant
nagy pénzekért vesztegetett ellenszere ez a döghalálnak
ekkoriban. Hoszszas utánjárás után sikerült
csak szerezni, természetesen David Mendelson révén,
ám a küldönc már maga is megkapta a pestist, s
azóta talán meg is halt. Jichak ben Jehuda hallgat erről,
mert reménykedni akar. Sára, a felesége révülten
nézi a gyógyszert.
- Hát elhoztad?
- Azt üzenik, imádkozva
adjuk oda - válaszol Jichak ben Jehuda.
- Mást nem mondtak?
- Azt mondták, lázzal
jár.
- Mennyi pénzt adtál
érte, Jichak?
- Amennyit kértek, és
még annak a felét.
Sára lesüti a szemét,
nem szól.
Napok óta fuldokolnak
a tisztító füsttől. Jichak ben Jehuda bámulja
a gyermekét, már sírni se tud. Sára magába
roskadva ül a gyerekágy előtt. A gyógyszert beadták.
De olyan mély már a kétségbeesésük,
és olyan nagy a fájdalmuk, hogy azonnali hatást vártak.
A gyermek azonban csak fölsírt, s újra hánykolódni
kezdett. Hányt is később, félrebeszélt.
Néha az utcáról menekülő lábak dobogása,
vad kiáltozás hallatszik. Egy test puffan, valaki hörög.
Aztán csönd lesz. Jichak ben Jehuda ilyenkor úgy rezzen
össze, mintha őérte jönnének. Ha tudná
valaki, hogy az ő házába befészkelte magát
a kór! De nem tudja, nem, senki sem tudhatja, még a rabbi
sem! Jichak ben Jehuda a torkát masszírozza, és a
feleségére pillant, akit már régtől fogva
nem szeret. Egy csöndes sabbati délelőttön bevallotta
magának, hogy csak ez a gyerek köti hozzá, ez az Ábrám
nevű fiúcska, akiért az életét adná
most, ha lehetne ilyesmi alkut kötni a pestisfüstös éggel.
Mintha nem lenne irgalom, füstölnek a pestisűző fapálcikák.
Az állandó köhögéstől begyulladt a
mandulájuk, kezük reszket, a szakadatlan imáktól
elzsibbadt a nyelvük. Már maguk is a maguk halálára
készülnek.
Néhány nappal ezelőtt
Jichak ben Jehuda a rabbi szobájában, Efraim ha-Kohénnél
ül. A gyermek hóna alatt Sára azon a napon tapintja
ki a daganatokat. A kereskedő első útja a rabbihoz vezet,
habár nem árulja el, miért érkezik. Egyetlen
szóval sem utal arra, mi a váratlan látogatás
célja. Efraim ha-Kohén valószerűtlenül
hatalmas ember, az arca újabban erősen véreres, kézfején
is piros foltok rózsállnak. Köztudott, hogy járt
már az égben is. Sokáig váratja a kereskedőt,
talán éppen azt jelezve, hogy az, amiről Jichak ben
Jehuda beszélni szeretne, valahol és valamikor már
döntés tárgyává lett. Aztán amikor
Jichak ben Jehuda elhelyezkedik a rabbi előtt, Efraim ha-Kohén
kéretés nélkül beszélni kezd.
- Mi, emberek mondhatunk, Jichak
ben Jehuda agbárt, vagy megabát is. Var és viszketés
kíséri. Lázzal pusztító keserű
dögvészt említ a Tóra is. Mindezt tudjuk jól,
gyerekkorunktól fogva. Miképpen azt is tudjuk, hogy az Úr
súlyos csapással veri meg a fáraót, mert úgy
használja Sárát, mintha Ábrahámnak csak
húga lenne. Tudjuk a meséket és a legendákat,
melyeknek a mélyén ott világít a törvény.
A tíz egyiptomi csapásból a hatodik a döghalál
csapása, amikor a kemencéik hamuját menekülő
zsidók szórják szerte a rabság országában,
kelevényt és fekélyt okozva mindenen, ami élő.
A rabbi eltűnődik.
- Tudod-e, Jichak ben Jehuda,
hogy Kóré lázadása miatt tizenötezer ember
halt meg döghalálban?
- Tudom - bólint a kereskedő
alázatosan, és igyekszik nem mutatni a türelmetlenségét.
Miért fecseg a rabbi? A kereskedő tekintetéből
hirtelen kiröppen egy fekete madárka, és Efraim ha-Kohén
arca elé hussan. Ott lebeg a rabbi előtt, mint valami baljós
árnyék. A rabbi elmosolyodik, mire mélyen ülő,
fekete szemeiből kiröppen egy fehér madárka, és
a kereskedő arca elé száll. Ott verdes, csapong és
csivitel. Merőn, mozdulatlan arccal nézi a másikat
a rabbi. Jichak ben Jehudát minden ereje elhagyja, és ettől
végre megnyugszik. A rabbi folytatja.
- Hiszen joggal emlegethetnénk
Jeremiást, Ezékielt és Habakukot is a dögvésszel
kapcsolatban, igaz-e?
- Igaz, rabbi.
- Minekünk mégse
a tizenötezer ember jár a fejünkben, holott nem tudjuk
eldönteni, sok ez, vagy kevés.
- Nem tudjuk eldönteni,
rabbi.
- Az én mesterem, Mikhaél
rabbi mindig azt tanította, hogy az életet a haláltól
minössze egyetlen porszem választja el. Egy porszem, Jichak,
érted? Ám a haláltól az élet még
ekkora távolságra sincsen. Tanítványai folyvást
faggatták a rabbit, ez miképpen lehetséges. Ha az
egy újszülöttől elmegyünk az apánk sírjáig,
nem ugyanakkora utat járunk-e be, mintha az apánk sírjától
mennénk az újszülöttig? Tudod, Jichak, rólam
az emberek azt beszélik, hogy jártam az égben. Hát
nem hasonló dolog-e azt kérdezni, hogy a föld nem ugyanakkora
távolságra van-é az égtől, mint az ég
a földtől. Mikhaél rabbi elárulta a választ.
Halála napján hívta magához leghívebb
tanítványát. - A rabbi körülményesen
megköszörüli a torkát, fejét oldalra billenti,
s egy pillanatra eltűnődik. - Engem - mondja aztán,
s folytatja. - Ha az élet partjának innenső feléről
nézünk a halálra, mondta nekem Mikháél
rabbi, érezzük a távolságot, a porszem erejét.
Ám a halál partjáról, hiába is bámulunk
az életre, csakis a halált láthatjuk, csak arra nyílik
a szemünk. Kell nekünk az a porszem. Ez csakis úgy lehetséges,
suttogta Mikhaél rabbi, hogy az a porszem is maga az Isten. Aztán
meghalt.
Efraim ha-Kohén fáradtan
abbahagyja. A rabbi hirtelen úgy emelkedik a másik fölé,
mint Ábrahám a lekötözött Izsák fölé.
- Tudom, mi bánt, Jichak!
- kiáltja.
- Honnan, rabbi? - néz
Jichak ben Jehuda rezzenéstelen arccal.
Nem beszéltek még
eddig erről. Talán nem is fognak soha szavakkal. Hát
persze, hogy arról van szó, hogy a rabbit a könnymutatványosok
szekere hozta Budára. Hiszen Jichak ben Jehuda is találkozik
az egyik könnymutatványossal, a semmirekellő, mindent
kétszer elmesélő Aharon Blummal, aki elhozza Jichak
ben Jehuda kiválasztottságának a hírét.
Efrajim ha Kohen tekintete most elnyeli a fekete és a fehér
madarat. Aztán úgy öleli magához a kereskedőt,
mintha az utolsó ember lenne, akit az életben alkalma lenne
szeretni.
Jichak ben Jehuda elveszetten
hazatántorog. Mint egy megrugdosott, de boldog kutya. A Semá
Jiszraélt mormolja elveszetten. A törökök lakta negyedekben
a Korán harmincnegyedik fejezete duruzsol, s a Jesz szócska
idézi mindegyre a haldoklás rettenetét. S akad a városban
néhány keresztény is - példának okáért
Jichak ben Jehuda Margit nevű szolgálólánya
- aki Szent Sebestyént és Rókust veszi a nyelvére.
A rabbinál tett látogatás után a kereskedő
a szoba padlatára szórta a szalmaszálakat, s a faragott
diófa asztalra kikészített egy festett fadobozt. Benne
várakoznak meg-meglibbenve a halottvizsgáló pelyhek.
Semá Jiszraél,
jaj Semá Jiszraél.
Azóta csak romlott a helyzet,
és az egyik éjjel már azt gondolták, reggelre
meghal a fiú. Hiába szedte az Orvietant. A gyermek rettenetesen
szenvedett a láztól, s a ki tudja még mi mástól,
miféle látomásoktól, démonoktól
is talán. Persze Jichak ben Jehuda is először egy látomásban
látja a fiát, még amikor Bécsben lakik. Még
meg sem fogant pedig a gyermek. Most pedig búcsúzni kell
tőle. Mi értelme volt akkor annak a siddukhnak, hogy az az
ormótlan kékkönnyes szekér viszi, menekíti
meg a gyereket a lángoló Budából? Vagy mégsem
az ő fia lett volna? Dehogynem! Úgy látja maga előtt
azt a gyermeket, mint most a fiát. Nem lehet kétség,
ő volt az, Ábrám. S ahogy így elmélkedik
napról napra kétségek között hányódva,
egy késő délutánon furcsa éneket hall
meg a kereskedő. Nem is ének az, inkább csak énekszerű
fölmondása bizonyos értelemmel bíró, ám
a zsidó férfi számára értelmetlen szavaknak.
Ez bizony csak Margit lehet, a keresztény szolgáló,
aki elől éppúgy titkolták a betegség
tényét, mint a szomszédok elől. A kereskedő
néhány pillanat múlva rányitja az ajtót.
A lány térdre ereszkedve kántál a kamrája
közepén. Elhallgat, és rámered a férfira.
- Tudom - suttogja kikerekedett
szemmel - tudom, hogy pestises.
A férfi nem válaszol,
csak megvonja a vállát, mint akinek már minden mindegy.
- Elmegyek - mondja Margit és
feláll. Valóban így gondolja. Kis motyója összekészítve
a fekhelyén. A félhomályos szobában valószerűtlenül
nagy a rend. Mint aki már el is ment.
- Hová mész? -
kérdezi Jichak ben Jehuda.
- Bárhová - feleli
Margit.
- Budából ki nem
juthatsz.
- Megyek - rázza a fejét
a lány.
Jichak ben Jehuda fordul, s zaklatott
mozdulatokkal pénzt szed a markába. Vászonzacskóba
dobálja a garasokat. Nem érti magát. Nem érti,
mit csinál, és miért csinálja. A zacskót
odavágja Margit elé. Testes, nagydarab lány a szolgáló,
piros az arca, mintha minden reggel befestené. Nagy buta kék
szemeivel csak bámulja a zacskót, melyből pénz
ömlött a padlózatra. Meg sem moccan.
- Takarodj - morogja a férfi.
A lány csak néz,
nem beszél, fejét oldalra billenti.
- Jól van, maradok - mondja
aztán, mintha szívességet tenne. Ostobasága
ellenére van a nyugalmában valami pimasz, kikezdhetetlen.
Vagy két éve Jichak ben Jehuda szeme talán ezért
akadt meg rajta az emberpiacon. Még aznap megvette.
- Biztos vagy benne?
- Biztos.
- Akkor gyere - és Jichak
ben Jehuda keményen, ellentmondást nem tűrően
megragadja a karját. A beteg gyerekhez vonszolja a lányt.
Gyöngyöző homlok alól égő szempár
mered rájuk. Szegény kicsi Ábrám már
a végét járja. Talán a reggelt sem éri
meg. Margit úgy bámulja, mint aki máris megkapta a
kórt. Vakaródzik, a testét tapogatja, nyugtalanul,
nagyokat pislogva.
- Most pedig imádkozzál
- parancsolja a férfi, miközben letérdepelteti a lányt.
Margit a beteg gyermeket figyeli. Értetlenül ingatja a fejét.
De azért hozzákezd.
Mindenható istenem, aki hatalmasabb
vagy
mindeneken,
bocsássad minekünk védelmül
mártír
szolgádat,
bocsássad minékünk
védelmül Szent
Sebestyént,
hogy óvja a mi testünket
és a mi lekünket
a döghaláltól,
hogy óvjon bennünket a pestis
nyilaitól,
szörnyeteg betegségektől,
kérünk tetéged hatalmas
Isten,
aki te vagy,
a mi urunk Jézus Krisztus, a
te egyszülött fiad,
ki az örökkévalóságban
a szent Lélekkel
veled egyetemben egyenlő Isten,
és uralkodik
öröktől fogva, örökig,
tégedet könyörgünk,
hogy küldd el mihozzánk
Szent Rókust
hogy bennünket meggyógyítson,
hogy testünkből a pestis
fullánkait
kihúzza
Amen.
Furcsa. Miközben Jichak ben Jehuda a lány idegen imáját hallgatja, ő is mondja a magáét. Csak Sára áll kikerekedett szemmel, a döbbenettől mozdulatlanul a lefüggönyözött, félhomályos szoba sarkában. Mit csinál ez a Jichak?! Mire ragadtatja el magát?! Tán az esze ment el a bánattól?! A gyermek szemei most lehúnyva. Jichak ben Jehuda a szolgáló lány egyetlen szavát sem érti, ám világosan érzi, hogy ez most egyáltalán nem érdekes. Furcsa. Nem a Semá Jiszarel tolul a nyelvére, hanem egy dicsőítő, a helyzethez egyáltalán nem illő ima, mely ezzel a versszakkal kezdődik:
Hatalmas vagy Uram Isten
Rajtad kívül senkink nincsen
seregeink egytől-egyig
szüntelenül csak azt zengik
folyton-folyvást, egyre-újra
hangözönben zengve zúgva
Téged illet, Téged, Téged,
minden dal és minden ének.
Ki merné állítani,
hogy lehet annak valami befolyása a Sorsra, ha egy zsidó
és egy keresztény együtt imádkozik?! Hogy a burjánzó
növényi indák módjára összehurkolódó
mondatok befolyással bírnának ama égi törvényszéken,
ahol az élet és halál ügyében ítéletek
és felmentések születnek?! A lényeg csak annyi,
hogy a remény köpönyege is a nyelv. Itt is, ott is a legfőbb
bizodalom az ima. Aztán az is tudnivaló, hogy ezekben az
időkben a chirurgusoknak van leginkább becsülete. Nem
hal éhen ott a sebvarró, ahol háború háború
valagába ér. Hanem mit mondana Jichak ben Judának
például Abu Szinna, a világhíres chirurgus,
látván a kereskedő egyszülött, halállal
tusakodó kisfiát, dagadó mirigyekkel a hóna
alatt. Viszont mégiscsak az van megírva abban a Könyvben,
mely minden más könyvre fényt és árnyékot
vet, hogy a kis Ábrámnak meg kell gyógyulnia. Valahol,
valakik azt kívánják erősen, hogy takarodjék
a döghalál. Azon a tanácstalan, hol pityergő,
hol pedig kék égfoltokkal tarkálkodó délelőttön,
amikor a gyermek fölemelkedik az ágyában, és
tiszta, habár még gyönge hangon mézelő
datolyát kér, Jichak ben Jehuda váratlanul könnyezni
kezd. A szíve majd megszakad, fullad, levegő után kapkod.
Úgy érzi, soha nem könnyezett még így.
Soha nem tapasztalta még a könnyeinek e most érzett
iszonyatos súlyát. Mintha mindegyik csöpp külön-külön
jelentené a világot az összes jótéteményével
és szenvedésével egyetemben. Mint a sziklák,
a budai vár oldalában, melyekkel valaha egy Gellért
nevű keresztény püspök görgött a mélybe,
úgy ömlenek végig az arcán a hatalmas könnycseppek.
Persze ha számolná, ha ez a ravasz és messze földön
híres kereskedő képes lenne most akármi egyszerű
számtani műveletre, tudhatná, pontosan harmincöt
könnycsepp gördül végig a barázdaszántotta,
szakállas arcán. Tizenhét a jobb, és tizennnyolc
a bal szeméből. Ám azt talán számolás
nélkül is tudja, hogy a harminchatodik könnycsepp ő
maga. Margit sikoltva rohan be a konyhából, tűzifát
hasogatott éppen. Sára a fejét fogja, és úgy
ingatja, mint aki nem hisz a tulajdon szemének. És Ábrám
megismétli a kérést.
- Apácskám, egy
kis datolyát ennék!
Abban a pillanatban, amikor a
gyermek fölül, és Jichak ben Jehuda sírni kezd,
egy rissz-rossz szekér görög végig a budai Mahallé
apró, csorba kövein. Hogyan is jutott a várba, nem tudni.
Talán mert az őrszemek figyelmét, a szigorú
parancs ellenére is, ellankasztja a járvány, talán
mert a szekér szürke, szakadt ponyváján könnycseppek
kéklenek, talán mert az álmoknak oda is bejárása
van, ahová máskülönben csak a halálnak.
Különös egy dolog.
Viszont igaz.
A szekér bakján
sűrű bajuszos, tatáros kinézetű férfi
ül, bőre sötét, apró, fekete kő pereg
az arcából. Feketekő Péter az, hiszen tudjuk
jól. Ahogy Jichak ben Jehuda háza előtt elhaladnak,
a szekér ponyvája félrelebben. Szakállas, zsidó
férfi bámulja a kereskedő kapuját. Vér
habzik a szeméből, mégis mosolyog. Aharon Blum a szegény
Franjo Mendebaba térdét csapkodja nagy hevességgel,
ami azt jelenti, hogy nemsokára mesélni fog. Zoran Vukovics
magában dörmög. Goran Dalmatinac a fejét ingatja.
S amikor a szekér kiér a déli kapun, a kis izgága
zsidó, aki ezen a szekéren oly kedvtelve és önfeledten
szeret mesélni, belekezd a Harminchatok történetébe.
Még egy utolsót üt a tehetetlen Franjo Mendebaba térdére
,és belefog.
- Tudjátok meg tehát,
hogy nincs a világon olyan nemzedék, amely ne bírna
harminchat igaz emberrel. Ezek a Lamed-vav cadikok többnyire maguk
sem tudják, hogy kiválasztottak. Vagy tudják, de azzal
se mennek sokra, mert akit kiválasztottak, azt kiválasztották.
Éppen harminchatan vannak, nem többen és nem is kevesebben.
Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség
egyetlen szörnyű jajkiáltással fulladna önnön
szörnyű vétkeibe. A harminchatok az emberiség
szívét jelentik, és végtelen edényként
fogadják be a világ összes fájdalmát.
Tudjátok meg, hogy ott vannak mindenütt. Isten csakis miattuk
tartja fönn a világot. Közülük a leginkább
sajnálatraméltó teremtmények azok, akiknek
fogalmuk sincs arról, hogy maguk is a harminchatok közé
tartoznak. Nekik a világ elmondhatatlan szenvedés, gyötrelem
és pokol. Előfordul, hogy a lelkük megfagy a szenvedéstől.
Goran Dalmatinac szeretne valamit
mondani, de Aharon Blum úgy tekint rá véres szemével,
hogy a másik végül jobbnak látja, ha nem szólal
meg. De azért a szeméből a markába perget egy
kis jeget, s elmorzsolgatja. Aharon Blum lelkesen folytatja, és
persze nem veszi észre hogy Franjo Mendebaba nehézkesen odébbhúzódik,
mert annyira elzsibbadt a térde a kis zsidó csapkodásától.
- Az andalúziai testvérek
például tisztelnek egy könnycsepp alakú sziklát,
amit ők egy ilyen öntudatlan cadik megkövült lelkének
tartanak. Az igaz emberek kutyákká is változnak fájdalmukban.
Ha némelyik öntudatlan Lamed-vav megérkezik a mennyországba,
akad közöttük olyan, hogy az Istennek ezer évig kell
dörzsölgetni, hogy fölengedjen, s készen álljon
a mennyország küszöbének átlépésére.
Elhallgat Aharon Blum. De csak
néhány pillanatra.
- Úgy ám, barátaim.
Szóval mint mondtam, nincs a világon olyan nemzedék,
amely ne bírna. .. - és folytatja, folytatja.
S mire Aharon Blum az elégedettségtől
nagyot sóhajtva abbahagyja a történetet, a könnymutatványosok
szekere Tápé határában zörög. Ezekben
a pillanatokban halkan kitárul a Margit nevű tenyeres-talpas
keresztény lány ajtaja. Annyit sem csikordul, hogy a sarokban
rágcsáló egérke elneszeljen. Csak a padlat
reccsenésén hallja majd, hogy valaki nagyon óvatosan
belép a szobába. A lány elszántan bámul
az imbolygó gyertyafény mögé, de nem szól.
Jichak ben Jehuda a következő pillanatban már el is fújja
a lángocskát. Áll még egy kicsit a sötétben,
s amikor meghallja a lány moccanását, lassan, de határozottan
mozdul. Sóhajt Margit. És Jichak ben Jehuda lassan a lány
engedelmes testére ereszkedik, és boldogtalanul magáévá
teszi.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |