JUAN VILLORO
MEXIKÓVÁROS
MEXIKÓVÁROS - Günther Grass Mexikóban járván feltette a szokásos turista-kérdést: "Hány lakosa van Mexikóvárosnak?" A válaszba beleszédült: "16 és 18 millió között". Csak a különbség a két becsült szám között majd' akkora, mint Grass városának, Berlinnek egész lakossága.
Mexikóban a statisztika olyan, mint a totó-lottó; nemcsak hogy kétmillió polgár kiesik a népszámlálásból, hanem az utcák is úgy ismételgetik a neveiket, mintha csak a hősök glóriáját akarnák fényesíteni. Aki kinyitja a mi városi kalauzunkat, a "Guía Roji"-t, talál benne 179 Zapata, 215 Juárez, és 269 Hidalgo utcát - több hazafias nagyváros is kitelne belőlük.
Mexikóváros Borges labirintusaként nő, egyre növekszik: összezavarja az embereket. Egyvalamiben biztosak lehetünk: az egész várost senki sem ismeri. Ha az ember taxiba száll, a sofőr nem azt kérdi, hová, hanem hogy merrefelé; mi sem természetesebb, mint hogy a hivatásos sofőrök sem ismerik ki magukat ezen a területen, amelynek méretei meghaladják az ember felfogóképességét. Fővárosunkban képtelenség eligazodni. Repülőről kell nézni, mert a levegőben még tudja az ember, hol jár, de a földön már nincs az az iránytű, ami eligazítana. A város befelé terjeszkedik; nem az a kérdés, hogyan jutsz be a házba, hanem hogy megtalálod-e a hálószobát.
1958-ban Carlos Fuentes még megpróbálkozhatott egy freskó-regénnyel - az Áttetsző tartományról van szó -, amely felöleli a várost és minden rétegét. Ma már ötven regényíró minden tehetsége sem volna elég ahhoz, hogy megörökítse azt a számtalan települést, amit összefoglaló néven Mexikóvárosnak hívunk.
A nemzetközi sajtó számára a város olyasféle szenzációvá lett, mint a szakállas nő a mutatványos bódéban: hibáival kápráztat el. Cikkek özöne szól erről az irányítószámokkal ellátott pokolról. 1984-ben, három évi németországi tartózkodás után hazatértem Mexikóba. A repülőn a Time magazin egyik száma akadt a kezembe. Címlapja, mely úti célunkat ábrázolta, magáért beszélt: azték piramis, körülötte gázálarcos fejek. Volt értelme visszatérni a földgolyó legszennyezettebb városába? A kérdés természetesen szónoki: minden fővárosi tudja, úgysem képes elvágni a köldökzsinórt, ami Mexikóhoz köti (a szó valószínű etimológiája: "a hold köldöke"). Mániákusak vagyunk, Ödipusz-komplexusban szenvedünk; akár a Sztravinszkij-opera hőse, a Rake's Progress kéjence: beleszeretünk a szakállas nőbe.
Nem lehet tagadni a város nyomorúságait - mérgezett levegő, porfelhőbe vesző városnegyedek, hatalmas távolságok, amik miatt az egyetlen találkozóhely a telefon (már amikor működik). Miért ne keresne az ember egy szakálltalan nőt? A beteges élvezeten túl, amit a bajuszos csók nyújthat, a város zűrzavarával ejt rabul. Mexico City a földgolyó azon kevés városainak egyike, amelyik korszakait egybemosva dacol az idő múlásával.
Kezdjük a földtannal. Az 1985-ös földrengés zavarba ejtette a szakembereket, mert az altalaj mozgása látszólag fittyet hányt a fizika törvényeinek. Cinna Lomnitz szeizmológus hat évig tanulmányozta a jelenséget, majd a következő megállapításra jutott: 1985. szeptember 19-ének reggelén Mexikóváros tó volt; a szeizmikus rezgések hullámzásba hozták a földet, mintha hatalmas víztömeget mozdítottak volna meg.
Az aztékok hajdan egy szigeten alapították fővárosukat, és fokozatosan hódították el a területeket a víztől. Az Itáliát járt spanyol hódítók Tenochtitlánt Velencéhez hasonlították. A város az évszázadok során kiszáradt, a csatornák lassanként utcákká változtak. A hajdani tóból mára már csak a Xochimilcói Nemzeti Parkban maradt meg egy darabka, mely a kirándulók számára nyújt igencsak kétes élvezetet: mocsaras vízen hajókáznak, míg fülükbe harsog a mariachi. A belvárosban egyedül a gyarmati épületek emlékeztetnek a valahavolt tóra: léket kapott hajókként süllyednek. A földóra azonban másképp méri az időt; a víz emléke tovább él. Autóinkkal rejtett tavon gurulunk; egy évtizeddel ezelőtt a földrengés hullámai úgy vonultak végig a városon, mint a felkorbácsolt víz.
Ezen a helyen, ahol a földkéreg egybemos múltat és jelent, és úgy hullámzik, mint a tó, mely egykor elborította, semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a korok keresztezik egymást. A Három Kultúra tere - ideális hely, hogy pillanatfelvételt készítsünk a szinkretizmusról - a legismertebb példája az indián, a spanyol és a modern Mexikó ötvöződésének. Itt a díszletek találkoznak: azték piramis alapjai, templom a gyarmati korszakból és egy borzalmas lakótelep háztömbjei.
A láthatatlan keveredések izgalmasabbak. Aki megáll a República del Salvador utcában, spanyol épületeket láthat, melyekben a tömeg és az üzletsorok Tajvan tiritarka világát idézik. Ez itt az elektronikai paradicsom, az a városrész, ahol a legolcsóbb a software. Első pillantásra a kultúrák találkozása meglehetősen egyszerű: alkirálysági épületekben a kínai és a koreai technológia üzletei - általános jelenség. Itt a különleges az, hogy a harmadik kultúra elsüllyedt, ugyanis a República del Salvador aszfaltja alatt pihen az aztékok labdajáték-tere. A régészek tudnak róla, de azt is tudják, hogy az ilyesfajta ásatás csak újabb pincével toldaná meg a már amúgy is formátlanná duzzadt metropolist, amit a magasból nézve városias foltnak látunk.
Telefonkábelt fektetni a belvárosban felér egy kisebbfajta régészeti feltárással. Bár a munkások nem keresnek egyebet, csak egy kis vájatot digitális vezetékeik számára, mégis lépten-nyomon obszidián dárdahegyekre, koponyákra, melldíszekre, indián mozaikok múltbeli üzeneteire bukkannak.
Ám a fővárosi indiánoknak frissebb üzenetei is vannak. Sok mexikóvárosi számára az etnikumok távoli téma: Oaxaca agyagját formázó ügyes kezek, fülessapkás chiapasiak. Az Országos Indigenista Intézet adatai szerint azonban Mexikó Szövetségi Körzetben közel kétmillió indián él, őrizvén életmódját, szokásait (nyelvet, vallást, sportot, ételeket, világképet). Egyes hagyományaik feloldódnak a Szabadkereskedelmi Egyezmény Mexikójában, másokat viszont megerősít az állandó kapcsolat. A mixtékek például ezeréves kultúrájukat vándorlásaik során magukkal vitték Oaxacába, Mexikóvárosba és Los Angelesbe. Kaliforniában vallási központjaik tőszomszédságában vezetik üzleteiket, a mexikóvárosi Venustiano Carranza Sportpályán az ősi mixték pelotajátékot űzik, míg a többi mexikói a baseball-nak és a baszk labdajátéknak hódol.
De a spanyol örökség is folyton át- meg átalakul: a gyarmati épületek kalandos sorsa a kövek révén hirdeti a kultúrák keveredését. A Bolívar és a Szeptember 16-a sarkán áll a Leányotthon, a Hódítás cinizmusának mementója. Nem minden kalandor gazdagodott meg Spanyolországban; a 17. században a nincstelen spanyolok ide adták be leánygyermekeiket. Az idők során az épület sokféle ízlést és igényt szolgált ki: az árvaházból Német Kaszinó lett, aztán Le Havre Szálló, később Kolumbusz Színház, majd Imperiál Mozi. Ma, a piacgazdaság diadalát hirdetve a Bankárklubnak ad otthont. Van-e ékesebb bizonyítéka a városi metamorfózisnak, mint ez a ház, melynek falai őrzik a hódítók elárvult kislányainak sorsát, szállodai vendégek névtelen álmait, féktelen kabaréelőadások emlékét, a mozivászon soknégyzetméteres csókjai ébresztette szenvedélyeket és a yuppie-k üzleti vacsoráinak illatát?
Míg egyes épületek nosztalgiát ébresztenek, mások eljövendő időket idéznek. 1989-ben a Total Recall producerei (Emlékmás, Mexikóban A jövő bosszúja címmel mutatták be) felfedezték a Tenochtitlánban rejlő posztmodern lehetőségeket: ideális díszlet futurista apokalipszisekhez. Nem sok városban találkozik ilyen szembeötlően a modernség és a pusztulás: építkezések az atomkor fáraói számára és egy radioaktív Gangeszben fürdőző embertömeg.
Kívülről nézve Mexikóváros minden rémisztő rekordot megdönt. Belülről a tájat másképpen látjuk: nem éljük át a katasztrófát, bár minden oldalról fenyeget. A jelenség természetesen kollektív produktum, de attól még nem kevésbé valóságos. Vannak városok - például Bagdad vagy Szamarkand - amelyek annak köszönhetik hírnevüket, hogy sivatag peremén fekszenek; az utazó, kapuikhoz érvén, oázisban találja magát: végre biztonságban van. Mexikóváros ellenkezőképpen ejt rabul: nem szabadulhatunk tőle - úgyhogy belevetjük magunkat a végzetes gyönyörbe, a szakállas nő karjaiba.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu