REIMER GRONEMEYER - GEORGIA A. RAKELMANN
A ROMÁK ÚTJA A POSZTMODERN VILÁGBA
Hermann Cornerus egy dominikánus szerzetes neve.
Ő a szerzője egy 15. századi krónikának, amely a világtörténet kezdeteitől tart egészen 1453-ig. Az 1417-es évnél jegyzi föl a cigányok érkezését Észak-Németországba. Hamburgban, Lübeckben, Rostockban, Stralsundban, Greifswaldban látják őket - Cornerus szerint - kelet felől jöttek. A romák vonulása keletről nyugat felé - amint látjuk - régi jelenség. Ugyanilyen régi a nyugatiak elutasító magatartása ezekkel az idegenekkel szemben. "Fures autem erant magni", írja a dominikánus: Nagy tolvajok hírében álltak, különösen az asszonyaik. És: sok helyütt elkapták őket, és végeztek velük.
Cornerus feljegyzése a legelső tudósítások egyike a cigányokról Európában, és máris heves összecsapásokról számol be a letelepült nyugati lakosság és a keletről jövő betolakodók között. Az eseményeket, amelyekről Cornerus tudósít, képtelenség rekonstruálni: Loptak-e valóban? Vagy alaptalanul vádolták őket? Ott van-e ebben a beszámolóban csírájában az a kulturális konfliktus a letelepültek és az utolsó európai nomádok között, amely addig növekszik évszázadokon át, míg végül Auschwitzban szisztematikus kiirtási mániába torkollik?
Ez a konfliktus a nyugati társadalom és a keletről bevándorló romák között napjainkban újraéledt: templomfoglalások, tüntetések, éhségsztrájkok, a düsseldorfi tartományi gyűlés megszállása, a hontalan romák kitoloncolása, akik egy olyan tartózkodási jogra hivatkoznak, amely a nemzetiszocialista üldöztetés miatt illetné meg őket. Minidig ugyanaz tehát? Vagy közelebbről nézve mégiscsak egészen más képet kapunk? Vajon egy tőről van-e metszve az 1417-es és az 1992-es összetűzés? 1992-ben hatósági tartózkodási engedélyről van szó és egyúttal arról, hogy a gazdag nyugat-európaiak - ezúttal a németek - lelkiismeretére apellálnak, nyitnák meg egy kissé kapuikat a nincstelen romák előtt. És hogy volt ez 1417-ben?
Dokument jeszty?
Egyenesen megdöbbentő, mennyire hasonló sok tekintetben az 1417-es konfliktus vonalvezetése. Ha ugyanis még egy darabon továbbolvassuk Cornerus szövegét, két rendkívül érdekes újabb híradásra bukkanunk. A cigányok, akikről Cornerus ír, ajánlóleveleket hoztak magukkal fejedelmektől és magától Zsigmond császártól, amelyekben arra kérik a városfőket és az egyházi fejedelmeket, hogy a levél átadóit bebocsáttatásban és emberséges bánásmódban részesítsék. (admissi sunt et humaniter tractati). Az úti okmányok és a tartózkodási engedélyek kínos kérdése láthatólag közép-európai tartózkodásuk első napjaitól mindmáig kíséri a cigányokat. Ilyen ajánlóleveleket, amelyek a mai útlevélhez hasonló célokat szolgáltak annak idején, busás összegekért állítottak ki a pénzéhes kancellaristák, persze szívesen hamisítottak is ilyen dokumentumokat. Nem tudjuk, hogy azok az ajánlólevelek, amelyekről itt szó esik, egy császári vándorhivatalból származnak-e (mert a császár volt a birodalom első számú nomádja) avagy egy mobil hamisító műhelyből. De ez mindegy is. A folytonosság abban áll, hogy a bevándorló kelet-európai romáknak kezdettől napjainkig "útlevélproblémáik" vannak.
És hogy áll a helyzet a lelkiismeretre apellálással? Ebben is meglepő folytonosság ismerhető fel. Cornerus arról ír, hogy a cigányok kóborlásának, állandó úton levésének oka abban keresendő, hogy elhagyták az igaz hitet, és visszaestek a pogányságba. Püspökeik emiatt hét évig tartó zarándoklást mértek rájuk idegenben, ez a magyarázata a vándoréletnek. Tudni kell, hogy a 15. század elején a zarándokok teljességgel elözönlik a Nyugatot. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a zarándoklás örve alatt itt egy kis középkori turizmus is zajlott. Az akkoriban Santiago de Compostellába ajánlott kedvezményes utazással együtt emlékeztet egy kicsit a zarándoklás a modern időkre. A vezeklőút mindenesetre bevett szokás volt, a középkori gyalogutakon egymást érték az alamizsnát kéregetők, akik jeruzsálemi fogságukra vagy láncra fűzve megtett zarándokútjukra hivatkozva várták a kegyes adományokat. Nem csoda, ha a cigányok is ezt a példát követték, hogy eloszlassák az idegen és ellenséges házigazdák bizalmatlanságát. A vezeklő köntöse álöltözetnek is jó volt, és azt sugallta, hogy: Keresztények vagyunk, ha vétkezők is, ezért megérdemeljük, hogy türelmesek és nagylelkűek legyetek hozzánk. A vezeklés legendája a késő középkori ember lelkiismeretére apellál. A cigányok fogékonyságát és hozzáértését tanúsítja, hogy a saját kulturális fegyvereiket fordították a közép- és nyugat-európaiak ellen: egy kulturális tai-csi volt ez, olyan harc, amelynek során az európaiak agresszív töltetét ügyesen elhárították és visszafordították.
A blokádokkal, házfoglalásokkal és éhségsztrájkokkal a kelet-európai romák megint a közép-európai társadalmak kulturális elemeit veszik át, hogy úrrá legyenek a - ma éppúgy, mint régen - ellenük irányuló elutasításon és agresszión.
Amit nem tudunk, hogy milyen helyzetből, milyen szorongattatástól űzve vagy milyen reményektől vezettetve indultak el a cigányok 1400-ban, hogy nyugatra utazzanak (vagy ott maradjanak?). Ezt ma - majdnem 600 évvel később - a beutazó romák esetében könynyebb megállapítani.
Európa "harmadik világa" Kelet-Európában terül el. Milliószámra próbálnak a szegény rokonok bejutni a közép-európai nagyvárosokba. A közép-európaiak kezdik sajnálni a kelet-nyugati falak és határok leomlását, és inkább elbarikádozzák magukat egy erőddé épített Európában. (Az "Európa erőd" fogalma egyébként Goebbels szótárából származik, ezt jobb volna nem elfelejteni.) Hogy "Európa" erődnek nyilvánítja magát - ez a cigányoknak nem újdonság: Valamikor a gyanús török birodalomból vándoroltak a keresztény Nyugatra, akkor azt kiabálták rájuk: "Kémek!" Aztán a civilizálatlan Keletről érkező betolakodóknak látták őket, és azt kiabálták rájuk: "Primitívek!" Amikor a szocialista vasfüggöny alatt csúsztak át, "illegálisnak" minősültek, manapság az Európa erőd az "Álmenekültek!" vagy "Gazdasági emigránsok!" szitokszavait szórja rájuk.
Az európai többségi kultúrák és a cigány kisebbségi kultúrák között tehát évszázados kapcsolat áll fenn. A keletről bevándorló romák kezdettől fogva pontosan rájöttek a bebocsáttatás feltételeire: eleget kell tenni az európaiak adminisztratív és ideológiai feltételeinek: az úti okmánynak és a vallásnak rendben kell lennie. És a cigányok megtették a szükséges engedményeket az európai nyomásnak: etnológiailag a rugalmasságra való eleven készségről lehet beszélni. Egy olyan kisebbség, mint a cigányoké - hatalom és saját territórium nélkül - csak úgy tud fönnmaradni, ha nagyon pontosan odafigyel a többségi feltételekre. "Jó azoknak a kisebbségeknek (Kelet-Európában), akik egy erős anyaországra hivatkozhatnak, mint a németek. Jó azoknak a kisebbségeknek, akik egy olyan anyaországra hivatkoznak, amelyben a demokratikus struktúrák megerősödőben vannak, mint a magyarok. De mi történik azokkal, akiknek az anyaországa... súlyos válságban van, tehetetlen vagy őrültségeket csinál? Ilyen helyzetben vannak a koszovói albánok vagy a Moldvai Köztársaság románjai... És mi történik a romákkal? Nekik nincs a többiekéhez fogható kulturális centrumuk. Ennek a kisebbségnek jelentős részei - főként a Balkánon, de Szlovákiában és Magyarországon is - rendkívüli módon elszegényedtek és kriminalizálódtak. 'k a nyomor látható megtestesítői azokban az országokban, ahol élnek, és mint ilyenek egyre inkább ki vannak téve a közmegvetésnek. Ezt bizonyítják a romániai pogromok és a politika közömbössége a probléma iránt. A legszívesebben megszabadulnának tőlük. Sokan közülük máris céltalanul bolyonganak Kelet-Európában, és megpróbálnak Nyugaton partot érni. Az elsők között voltak, akik az 1989-es nyitás után a menekülés útjára léptek." (Richard Wagner, Der nationale Wanderstiefel, Kursbuch, 1992. 107.)
A nemzetiszocializmus és a reálszocializmus egymásra következése Kelet-Európában a cigányokra nézve még egy külön végzetes következménnyel is járt: Sajátos gazdálkodási módjukat több mint 50 éven keresztül államilag tiltották, ellenezték vagy korlátozták. Ha manapság cigányok milliói tartoznak Kelet-Európában a szegény népességhez, akkor ez annak a körülménynek is tulajdonítható, hogy cselekvési terüket a Habsburg-monarchia korától eltérően megpróbálták szisztematikusan felszámolni, még ha ez nem sikerült is maradéktalanul.
Számos szempontból lehet tehát folytonosságról beszélni a cigányok és nemcigányok közötti viszonyban. Van azonban egy észrevehető változás, fejlődés is ezekben a kapcsolatokban. Pontosabban szólva ez a folytonosság a romák oldalán található meg, akik csodálatra méltó rugalmassággal reagálnak az Európában kialakuló kontrollapparátus felől jövő kihívásokra és repressziókra. A változás az állami rendszerek oldalán figyelhető meg.
Dologtalanok vagy jámbor vademberek?
Cornerus szövegéből kiderül, hogy a cigányok számára sosem volt "aranykor" Európában. Az irodalomban szó esik olykor a kezdeti türelmes és barátságos fogadtatásról, de a források ezt egyáltalán nem támasztják alá. A felvilágosodás koráig számtalan rendelet próbálta elűzni a cigányokat az egyes országokból és hercegségekből. Ez találkozik a koldulás felszámolására irányuló rendcsinálási politikával, amelynek Sebastian Brant "Bolondok hajója" (1494) óta, a Luther által lelkesen előszóval ellátott Liber vagatorum óta nagy konjunktúrája van. Koldusok, akik addig legitim módon kérhettek alamizsnát, hirtelen kriminalizálódnak, és a cigányok is áldozatul esnek ennek a represszív szociálpolitikának. Ami a koldusokkal történik, az történik mutatis mutandis a cigányokkal is. És ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a harmincéves háború után a koldusokban és a cigányokban olyan embereket kezdenek látni, akik nem dolgoznak. Dologházak jelennek meg mindenütt Európa-szerte, és előkészítik a talajt "a munka társadalma" számára, amely feltalálja és szociálpolitikai fegyelmezés tárgyává teszi a "dologtalanokat". A cigányokat is, akikben most fölfedezik a "munkakerülőt". Ezt olvashatni például Ahasverus Fritsch-nél, aki 1660-ban tesz közzé egy írást a cigányokról, amelyben a cigányok közmunkára fogását javasolja, hogy hasznát lehessen venni ezeknek a fiatal, életerős koldusoknak. A cigányok kiűzésének kísérletét követően tehát a 17. században veszik észre bennük a lehetséges munkaerőt egy olyan világban, amelyik első lépéseit teszi egy iparosodó társadalom felé.
A 18. század új arccal fordul a cigányok felé Európában: a nevelésre szoruló, hiányt szenvedő lényt fedezik fel bennük. Felvilágosítás, jobbítás, nevelés, amiben részesülniük kell. A politika és a gazdaság egyszerre lép működésbe: Ausztriában Mária Terézia és II. József uralkodása alatt megkezdődnek a cigányok letelepítési kísérletei, Németországban 1786-ban megjelenik a statisztikus Heinrich M. Grellmann könyve (Történelmi vázlat a cigányokról), amelyben feltárja a cigányok indiai eredetét, és amelyben ezek a programmatikus mondatok találhatók: A cigány nem a kiirtandó barbár, hanem primitív, de emberi lény, jobbításra, nevelésre és civilizálásra szorul: "Már régen nem volna olyan négerszerű, ha felhagyna a cigányélettel". Úgy szerepel itt az ember, mint szocializálható lény, mint egy "neveléspedagógiai projektum" tárgya. Amit Grellmann elméletileg megállapít, azt a különböző európai letelepítési tervek megpróbálják áttenni a gyakorlatba: II. József iskolába és templomba küldi a cigánygyerekeket, parasztcsaládokhoz osztja el őket, megtiltja a cigány nyelv használatát, elrendeli munkalehetőségek biztosítását a cigányok számára. Röviden, a nyugati világ missziója beindul. Senki sem érezheti magát kirekesztve az üdv- és haladástörténetből. Sajátosan Janus-arcú ajánlat az, amit itt a cigányok kapnak: A munka nyugati társadalma megnyitja kapuit előttük - immár nekik is szabad homo laboransnak tekinteni magukat, de nem csak szabad, hanem muszáj is. A meghívás kényszerítő erejű. Csak ha a cigányok radikálisan hátat fordítanak saját kultúrájuknak, akkor lehet részük a Nyugat kultúrájában.
A munka nyugati társadalma megnyitja kapuit a cigányok előtt - a nemzetiszocializmus meg végül becsukja a cigányok mögött a koncentrációs tábor kapuját, amelyre, mint ismeretes, az van fölírva, hogy "Arbeit macht frei" (A munka szabaddá tesz). A nemzetiszocialista cigányüldözésben együtt van a felvilágosító kényszernevelés fonákját kitevő minden ellenséges tendencia: ami nem hagyja magát formálni, azt ki kell küszöbölni a néptestből. A cigányokat integrálni akaró aufklérista misszióskényszerben és a nemzetiszocialista kiirtási kísérletben van valami közös: mindkettő el akarja tüntetni az idegent, a másságot.
Állami cigánypolitika
A nemzetiszocializmus, az újjáépítés után megindul a szociális munkások inváziója a cigány életvilágba: Visszatekintve sok mindenben emlékeztet a fejlődést segíteni akaró önkéntesek jó szándékú működésére a harmadik világban. Sok pénzt invesztáltak bele, s ami megmaradt mindebből, azok főként fejlődésroncsok. A közép-európai cigányprojektek sokaságának értékelése még várat magára. De nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az ide áramló pénzeknek egyetlen nyilvánvaló hatásuk volt: finanszíroztak egy csomó szociális munkást, akik ily módon a cigányoknak köszönhették a megélhetésüket.
A 90-es évek nagyon mély törést jeleznek. A fejlődőknek nyújtott segélyek példája itt is tanulságos. Ma már alig akad olyan szakértő, aki abba az illúzióba ringatná magát, hogy a segélyek képesek Afrikát gazdaságilag virágzó földrésszé tenni.
A második világháborút követően, Európa politikai és nem sokkal ezután szociális újrarendeződése után előbb-utóbb az európai cigány népesség is keleti és nyugati cigányságra oszlott. A vasfüggöny útját állta a vándorlásnak, csak néhány csoportnak sikerült átjutni a határokon.
Ahogy Európa megosztása nyomán a társadalmak szociális, gazdasági és kulturális téren eltérően (azaz nagyjából blokkonként) fejlődtek, úgy egymástól elválasztva a cigánytársadalmak is különbözőképpen fejlődtek keleten és nyugaton. Mégis voltak analógiák a cigány kisebbség szociálpolitikai kezelésében. Itt is ott is "megdolgozandó" kisebbségnek tekintették a cigányokat. Letelepítés és oktatás, ez volt a szociálpolitika célja, ami Kelet-Európában valamelyest kiegészült a munkára nevelés és a higiénia programpontjaival. Ez a kiegészítés megfelel a Kelet és Nyugat közti jólétbeli szintkülönbségnek, voltaképpen lejtőnek.
Míg a gazdagabb Nyugaton a cigányok alig észrevehető kisebbséget alkottak, több kelet-európai országban ők képezték a számarányában nagyon is jelentős nyomorúságosan szegény legalsó "osztályt".
A rendszerek versengésének vége felé a cigányokat keleten még mindig elmaradottként definiálták. A munkára nevelés vasmarka és a rendszer eresztékei között sokhelyütt megvetette a lábát a szegénység sajátos kultúrája kis, lokális hatókörre korlátozódó gazdasági szigetekkel.
A cigányszervezetek eszméje, amelyeket a kelet-európai országokban eredetileg a szabadidő-tevékenység keretében folyó proletárrá nevelés intézményének szántak, valamikor a hatvanas években a Jugoszlávián át szivárgó kelet-nyugati migrációval érte el Nyugat-Európát (Franciaországot).
Nyugaton ezt az eszmét más kontextusban valósították meg, hamarosan majd minden nyugat-európai országban létrejöttek cigányszervezetek. Szoros kapcsolatban a szociálpolitikai vállalkozásokat kezdeményező csoportokkal a szociális kérdés és a polgárjogi szervezet közötti sáv feszültségében formálódtak ki.
A szociális megközelítés a virágzó helyi közösségek peremén élő szegény cigányok katasztrofális lakáskörülményeiből indult ki. A "letelepítés" címszava alatt megpróbálták ezeknek a szegényeknek az életszínvonalát felhozni egy elfogadható szintre. A modern, integrált gondoskodási programok keretében nemcsak a képzés kérdése került előtérbe, hogy a következő nemzedékeket felkészítsék egy magasabb életszínvonalra, hanem egész településeket láttak el reformtervekkel.
A polgárjogi megközelítést ezzel szemben nem a szegény letelepült vagy a nomád cigányok sajátos helyzete foglalkoztatta. Az egyenlő állampolgári jogok és a kulturális másság elfogadásának problémái olyan csoportoknál merültek föl először, amelyek integráltabbak voltak, mint a keletről jött nomádok vagy a társadalom alsó peremén élő cigány vándormunkások.
Az egyes nyugat-európai országokban az adott országra specifikus problémák szerint alakultak a különböző cigányszervezetek. A Német Szövetségi Köztársaságban a cigányoknak az állami jóvátétel során való méltatlan kezelése került a középpontba. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a németországi cigányszövetségeknek a toleranciáért küzdő sajtóorgánumok segítségével sikerült felkeltenie a nyilvánosság érdeklődését a cigányok helyzete iránt.
A cigányok iránti érdeklődés hirtelen rohamosan megnőtt: Rövid idő alatt könyvek tucatjai jelentek meg erről a kisebbségről, majdnem naponta tudósítottak az újságok a helyi cigánycsoportokról, szociálpedagógiai tervezetekről vagy a szövetségek nyilatkozatairól.
A piac törvényeinek megfelelően azonban legkésőbb a nyolcvanas évek végére megint eltűnt ez a téma a nyomtatott sajtóból. A szociálpolitikai tervezetek sokasága is alábbhagyott, hosszabb távon nem lehetett cigánytelepek létesítésének programjával helyi választásokat nyerni. Újabb téma nyomult az érdeklődés előterébe országszerte: a bevándorlók és a menekültek.
A cigánykérdés tetőpontján a rég letelepedett cigányok uralták a terepet, a kelet-európai bevándorlók csoportja kicsi volt, és csak marginális szerepet játszott, akárcsak a Törökországból jött cigány vendégmunkásoké. Később a vendégmunkások is szövetségeket alakítottak, és hallatták a szavukat, ugyanakkor nőtt a kelet-európai cigányok csoportja is a Szövetségi Köztársaságba általában erősödő bevándorlással együtt.
Ezek a "nomádok" előhírnökei voltak a régi rend összeomlásának Kelet-Európában, a nyolcvanas évek végén felerősödő vándorlásuk azt mutatja, hogy a korábban őket helyhez kötő hatalmi mechanizmusok már nem működtek igazán.
A cigányok a multikulturális Európában
Amint a régi rendszer felbomlott Kelet-Európában, és a társadalom egyes részei szabályozás nélkül maradtak, vagy az újraszabályozás állapotába kerültek, a kelet-európai cigányok számára rendkívül áttekinthetetlen helyzet jött létre. Néhány csoport szabaddá vált, és új gazdasági vagy földrajzi terepet tudott magának szerezni. Más csoportok hirtelen pogromszerű helyzetnek voltak kitéve, amint a hivatalos szervek nem tartották többé ellenőrzésük alatt a társadalom agresszív potenciálját. A gazdasági összeomlás nyomán a társadalmak drasztikusan elszegényedtek. Ez a folyamat különösen erősen érintette a cigányokat, mint amúgy is nagyon szegény legalsó osztályt Délkelet-Európában.
Olyan helyzet alakult ki, amelyik kifejezetten klasszikusnak mondható. A társadalmi válságkorszakok különösen próbára teszik a nomádok túlélési képességeit. A mobilitás, a mindig változó helyzetekhez való alkalmazkodási készség, és a kapcsolatok széles hálója jelentősen segítheti a megmaradást szükséghelyzetben. (A legutóbbi idők egyes pogromjait az elkövetők azzal indokolták, hogy az áldozatok hasznot húznak az általános ínségből.) Ugyanakkor azonban különösen védtelenek is a nomádok ilyen időszakokban. A letelepültek felgyülemlett dühe könnyen ellenük fordul.
Az ezáltal is növekvő kelet-nyugati migráció a nyugati társadalmakat a bevándorlás egyre szigorúbb szabályozására készteti. Ha választhatnak, nem biztos, hogy a koldusszegény román cigányok csoportja az, amelyik jól jár. Így fordulhat elő, hogy egy román faluból jövő romániai német parasztasszony, aki német ősöket tud igazolni évszázadokra visszamenőleg, befogadást nyer az új Német Szövetségi Köztársaságba. Az a cigányasszony azonban ugyanabból a faluból, aki utána jött a parasztoknak, akiknek addig a földjén dolgozott, hiába hivatkozik arra, hogy a szüleit német katonák verték agyon Ukrajnában.
A nagybani "időjárási viszonyok" megváltozásával és az ezáltal kiváltott migráció következtében a társadalmon belül is megváltozott a cigányok helyzete. A multikulturális társadalomról folyó diskurzusban a cigányszervezetek nem játsszák azt a szerepet, amit a korábbi tapasztalataik alapján várni lehetett volna. Inkább vallási és időközben rég meggyökeresedett nemzeti kisebbségek azok, amelyek ebben a hangjukat hallatják. A multikulturális társadalomról szóló vitában az a kérdés, hogy milyen szerepe legyen a kulturális sokszínűségnek az olyan társadalmakban, amelyek addig (részben hamisan) kulturálisan homogénnek tekintették magukat. Egy újabb, inkluzív társadalom-felfogás szolgál neki alapul, olyan politikai és jogi eljárásmódokat alkudnak ki a vita során, amelyek egy társadalmon belüli eltérő kultúrák együttélését hivatottak szabályozni.
A multikulturális társadalomra irányuló törekvések további kibontakozása újabb lehetőségeket kínálhatna a cigányság számára. Nem lesznek többé az egyedüli kisebbség, a többségtől való kulturális eltérés kapcsán már nem csak rájuk lehet majd gondolni, hanem számos más vallási, nemzeti, nyelvi vagy életmódbeli csoportra. Ha ezeket mind egyetlen társadalom részének tekintik, az ezzel járó megnövekedő toleranciajátéktér a cigányoknak is javára szolgálhat.
A recesszió fenyegetése azonban egy jól ismert régi forgatókönyv felelevenítésére késztet: Társadalmi válságperiódusokban a cigányok, különösen a nomád cigányok egy nagyobb társadalmi vész előhírnökeivé válnak a letelepült népesség szemében, amelyet elhárítandó, legyen ez a fenyegető török invázió a történelmi időkben, vagy a fenyegető tömeges emigráció a felbomló keleti blokkból, rajtuk szokták elverni a port. Ebben a tekintetben semmi nem változott.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu