PELLE JÁNOS
CASANOVA ÉS A ZSIDÓK
Nehéz eldönteni, hogy az Emlékiratok rendkívüli vonzerejének forrása a szerző személyének varázsa és a hozzá tapadó legendák, vagy a kor, melyről később már a francia forradalom kitörése után Talleyrand úgy vélekedett, hogy aki nem élt benne, el sem tudja képzelni, milyen édes lehet az élet. A velencei kalandornál voltak mélyebb és bonyolultabb lelkű gondolkodók a felvilágosodás századában, akadtak nála kalandosabb életű és a nőknél nagyobb sikereket arató férfiúk. Memoárjai azért felülmúlhatatlanok, mert páratlan hűséggel örökítették meg korának világát, szubjektív, egyszersmind hiteles és lebilincselően szórakoztató képet rajzoltak a 18. századi Itália, Franciaország, de Spanyolország, Németország, Ausztria, sőt Oroszország viszonyairól, intézményeiről és lakóinak mindennapi életéről. 1987-ben megjelent könyvemben elsősorban mint becses művelődéstörténeti munkát elemeztem az Emlékiratokat, s vetettem össze a velencei kalandor visszaemlékezéseit a kort megörökítő és feldolgozó más történelmi és irodalmi alkotásokkal. Akkor elmulasztottam kitérni az Emlékiratok egy olyan vonatkozására, melynek fontosságára csak a könyvem megjelenése után elkezdett kutatásaim ébresztettek rá.
Casanova és Mózes népének kapcsolata feltétlenül megéri, hogy bővebben szóljunk róla, s részletesen elemezzünk egy epizódot, mely az elsők között örökíti meg, hogyan szembesült a felvilágosodás embere a társadalmon kívüli elzártságot lassan maga mögött hagyó, a formálódó nemzeti államokba lassan és ellentmondásosan betagozódó zsidósággal.
Casanova több mint három évtizedes utazgatásai során számos korabeli zsidó kereskedővel és bankárral összeakadt. Emlékezetes közülük a hágai holland királyi udvar bankárja, Tobias Boas, akivel 1758-ban egy pénzügyi tranzakció kapcsán társalgott, és elárulta, hogy távolról sem tájékozatlan az izraelita vallás szokásai felől. A velencei kalandor judaisztikai ismereteit magyarázza, hogy korán érdeklődni kezdett a Kabbala iránt. Már fiatalemberként megpróbálkozott szellemidézéssel, és többször is mágikus mutatványokkal kápráztatta el a közönséget, így a szintén Hollandiában megismert Esztert, O. bankár leányát, akit feleségül akart venni.
A hagyományosan toleráns Hollandiában élő, az ottani üzleti világba tökéletesen beilleszkedett zsidó üzletembereknél tett látogatásai alapján Casanova magától értetődően azonosította a zsidóságot a kereskedelemmel, a kapitalizmus szellemével. Az a kereskedő, aki tízszer olyan drágán ad el egy árut, ahogy megvette; dicséri, hogy milyen kiváló, holott tudja, hogy nem ér semmit; úgy érzi azonban, hogy mestersége szellemében járt el, és ezért a lelkiismerete teljesen nyugodt. "A zsidók, akik meglopják a keresztényeket, ugyanúgy viselkednek, mint a kereskedők." Ne hibáztassuk a velencei kalandort e kissé sematikus megállapításáért: vagy nyolcvan évvel később Karl Marx, a trieri rabbi unokája sem vélekedett másképp...
Casanova azonban nemcsak Hollandiában, Itáliában is találkozott zsidókkal. 1772 októberében látogatott el Anconába, ebbe a pápai államhoz tartozó adriai kikötővárosba. Az epizód, melyről emlékiratai végén számol be, minden eddiginél részletesebb beszámolót nyújt a zsidók és a korabeli társadalom kapcsolatáról. E megörökített látogatás felbecsülhetetlen értéke, hogy a kalandornak ezúttal belülről, hosszabb időn át volt alkalma megfigyelni egy 18. századi zsidó üzletember otthonát és családi életét, méghozzá Itáliában, melynek közállapotait Casanova mindennél jobban ismerte.
"Mindig volt bennem egy jó adag babona"
Casanova a Mardochée (Mordecháj) nevű zsidóval való megismerkedése előtt szögezi le újra, hogy babonás, s tart a "sötétség erőitől". Nem férhet hozzá kétség, a kalandor ezúttal is úgy érezte, rendkívüli kockázatot vállalt, amikor - a körülmények kényszerének engedve - kiszolgáltatta magát egy zsidónak, akit egyszerre szemlélt borzongva és idegenkedve, egy, a keresztényekétől gyökerében teljesen eltérő világ képviselőjét látta benne, s akit ugyanakkor már a felvilágosodás emberének kíváncsiságával "fedezett fel". Az Anconától három fogatváltásra eső Signigagliában, a fogadóban kereste meg egy szolga, s kérdezte meg tőle, felvenne-e a kocsijába egy zsidót, aki ugyanoda tart, mint ő.
"Első felindulásomban éles hangon azt feleltem neki, hogy nincs szükségem senkire, s egy zsidóra mindenki másnál kevésbé.
A fogadós szolgája már kiment, amikor valami, egy ismeretlen hang azt mondta nekem:
- Fel kell venned ezt a szegény izraelitát - és dacára az undornak, mely a nemet mondatta velem, visszahívtam a szolgát, s közöltem vele, hogy mégiscsak elviszem.
- Ebben az esetben, signore, rá kell szánnia magát a koránkelésre, mert holnap péntek, s tudja, a zsidók csak napnyugtáig utazhatnak."
Másnap Casanova rendes szokása szerint a kocsiban összeismerkedett útitársával, s azon nyomban feltárta neki, miért viseltetik ellenszenvvel a zsidók iránt.
"Ugyanis maguk vallási kötelességből minden más nép ellenségei. Különösen a keresztényeket gyűlölik, s úgy vélik, érdemdús cselekedetet hajtanak végre, ha megcsalnak bennünket. Nem úgy tekintenek ránk, mint a fivéreikre. Túlzásba viszik az uzsorát, amikor szükséget látunk, s rászorulunk arra, hogy pénzt kölcsönözzünk önöktől. Végül pedig gyűlölnek bennünket, s ezért nem szeretem magukat.
- Uram, Ön téved. Jöjjön el velem ma este a zsinagógába, s hallani fogja, hogyan imádkozunk együtt minden keresztényért, kezdve urunkon, a pápán."
Casanova antijudaista érvelése a 18. század második felében távolról sem számított újdonságnak. Az Endecktes Judentum című latin nyelvű kompilációban, melyet utoljára a 19. század elején publikáltak, s amelyik később a politikai antiszemitizmus számára is fontos forrásmunkaként szolgált, bőségesen illusztrálták ezeket a vádakat. A velencei kalandor annyira meg volt győződve igazáról, hogy végig polemizált útitársával, majd házigazdájával: előbb kétségbe vonta a pápáért, az állam fejéért mondott zsidó imák őszinteségét, majd egy héber idézetet olvasott a fejére, mely azt kívánta igazolni, hogy a zsidóknak isteni parancsra kell ártaniuk minden lehető módon a nemzsidóknak. Bár a kalandor nem tudott héberül, s a citátumot bizonyára még papnövendékként hallotta, úgy érezte, szellemi fölénybe került, és sikerült sarokba szorítania a zsidó kereskedőt, akit étkezéskor is megleckéztetett, amiért kósert evett, vagyis csak a magával hozott élelmiszereket volt hajlandó elfogyasztani.
Mégis, ilyen előzmények után Mardochée felajánlotta, hogy szállást ad Anconában Casanovának hat paoliért. Az ajánlat mögött a meggyőzés vágya rejlett. A zsidó kereskedő nem adott ki szobákat, s kifejezetten azért hívta meg útitársát, hogy "kijózanítsa", megcáfolja előítéleteit. Vagyis ez a látogatás az antijudaista eszmék és a valóság konfrontációjaként is felfogható, melynek keresztény résztvevője egy átlagon felüli műveltségű, nyitott, s kifejezetten toleráns szellemű, sokat tapasztalt entellektüel volt.
Casanova tehát "démona szavára hallgatva" beköltözött az anconai zsidóhoz, mégpedig éppen akkor, mikor annak családja a szombat beköszöntét ünnepelte. Örömmel fedezte fel az arcokon az ünnepi hangulatot, s a "tisztaság luxusát", mely a korabeli Itáliában valóban ritkaságszámba ment. A kalandort testvérként fogadták, de ő ennek dacára meg volt győződve arról, hogy az "érzelem udvariassága" mögött az "érdek udvariassága" rejlik. Ez a motívum végigvonul az egész epizódon, s tipikusnak mondható, hiszen nemcsak Casanova szemléletét határozta meg: később is, amikor a zsidók közeledni próbáltak a keresztényekhez, azok emögött mindenképpen hátsó szándékot, leginkább a haszonszerzés vágyát gyanították.
Casanova házigazdájával látogatást tett a zsinagógában is, s úgy találta, hogy a zsidók imádkozni járnak oda, amit szembeállított a korabeli katolikus templomok mondén légkörével, és igen dicséretesnek talált. Majd egyedül sétára indult, s eltűnődött azon, hogy harminc évvel azelőtt járt a városban először. Immár betöltötte a negyvenhetedik életévét, túl van élete delén... Majd egy pillanatra felidézte a csehországi Dux kastélyát, s benne az emlékiratait író "magányos, megvetett, tehetetlen és szegény" öregember képét is.
Mardochée családja tizenegy vagy tizenkét tagból állt: köztük volt az anyja is, aki már betöltötte a kilencvenedik életévét, és a lányai is a férjeikkel. Nem meglepő, hogy a kalandor figyelmét a legkisebb lány, Lia keltette fel, akit egy pesarói zsidó jövendőbelijeként mutattak be neki.
Innen kezdve a megszokott csábítási történetet olvashatjuk, melynek őstípusát még serdülőként plébános nevelőjének, Gozzi doktornak a tizenhárom éves húgával játszott végig. Ennek során a férfi étkezés, tisztálkodás, öltözködés kapcsán közelebbi ismeretségbe került a ház asszonyaival és leányaival. A színésznőkön kívül - akiket a kalandor még édesanyja révén közelről ismert - Casanova az őt kiszolgáló nőkkel létesített a legszívesebben kapcsolatot. Ez a helyzet biztosította számára azt a fölényt, amit szalonokban, "társaságbeli" hölgyek között csak ritkán, s akkor is csak komoly erőfeszítések révén élvezhetett.
Liával már az asztalnál beszélgetést kezdeményezett arról, oda lehet-e ígérni egy leányt valakinek feleségül, akit az még soha nem látott. Ezt a kérdést is, mely a felvilágosodás szellemét tükrözi, már jó néhányszor feltette, s az anya válasza ezúttal is a hagyományok szellemében fogant: elég, ha egy leány az első szülés után szeret bele a férjébe.
Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy Lia, amikor a kalandor immár négyszemközt visszatér a témára, s udvarolni kezd neki, feltűnően magabiztosan viselkedik. Tudatában van annak, hogy vágyat ébreszt a férfiban, s minden nehézség nélkül beszéli vele az erotikus célzások kétértelmű nyelvét. A zsidó lány szerelmi tapasztalatokról árulkodó viselkedése felidézi Casanovában egy régebbi torinói kalandját. Mivel már a női főszereplők névazonossága miatt is okkal feltételezhető, hogy a két nő bizonyos mértékig összeolvadt a kalandor emlékezetében, és mindkét esetet még a fantáziájával is kiszínezte, érdemes kitérni a torinói epizódra.
A másik Lia
Elio Zorzi szerint, aki az 1958-as Pléiade kiadáshoz a jegyzeteket készítette, Casanova 1761 tavaszán érkezett Torinóba, a Szard-Piemonti királyság fővárosába, ahol akkor a zsidók még gettóban éltek, és - legalábbis elméletben - megkülönböztető sárga szalagot voltak kötelesek viselni. A kalandor külön megemlékezik arról, hogy húsvét előtt a keresztények igencsak ellenséges hangulatot tápláltak a zsidók iránt, ezért, hogy elkerüljék a csőcselék provokációját, a vérvádas kilengéseket, a zsidóknak három napig tilos volt utcára lépni.
Casanova figyelmét Torinóban nyomban felkeltette egy feltűnően szép, huszonkét év körüli nő. "Ez a híres Lia, a meghódíthatatlan zsidó nő, aki ellenállt a leghíresebb torinói gavallérok ostromának is. Apja neves lókereskedő; könnyű elmenni hozzá, de ennél tovább nem lehet jutni."
A kalandor, akit a meghódíthatatlannak mondott leányok és asszonyok élete során mindig kísértésbe hoztak, azon nyomban elment a kereskedőhöz, és lovat vett tőle, negyven piemonti aranyért. Eközben udvarolni kezdett Liának, akivel a kapcsolata mindvégig a megvásárolt állathoz (illetve később egy fogathoz) kötődött. Valójában a férfi a lovat is azért vette meg, hogy nyomban Liának ajándékozza, ami az apjának, Moise-nek (Mózesnak) tett ajánlatként is felfogható. Az első "roham" azonban sikertelennek bizonyult: Lia csak apja beleegyezésével volt hajlandó elfogadni az ajándékot, a lókereskedő pedig, aki "kapzsi, mint minden hitsorsosa", még egy könnyű kocsit és két újabb lovat is el kívánt adni a bőkezű kalandornak.
Casanova azonban a fogattal már nyíltan meg akarta vásárolni Lia bájait. "Mindez, kedvesem, mondtam, mikor a szobában magunkra maradtunk, megér négyszáz zecchinót, amit holnap örömmel kifizetek, ugyanolyan feltételekkel, mint a lovat, de még egy pótlólagos feltétellel is: amennyiben megajándékoz azokkal a kegyekkel, melyeket csak a gyöngéd és kölcsönös szeretet adhat."
Liát azonban ez az ajánlat sem hozta zavarba. "Világosan beszélt, ugyanúgy kell felelnem. Becsületes lány vagyok, nem adom el magam."
De ez a visszautasítás sem vette el Casanova kedvét attól, hogy amikor lehetőséget kapott a fogat kipróbálására, megkérje Liát, kísérje el egy próbaútra. A lány apja egyetértésével beszállt a kocsiba, ahol a férfi elemében érezte magát, és újra, ismét eredmény nélkül, felújította az ostromot.
"Nyilvánvaló volt, hogy Lia tékozló gavallérnak tekintett, aki méltó arra, hogy kihasználja: ugyanúgy meg akarta kapni a fogatot, mint a hátaslovat; de ami engem illet, én sem voltam már kezdő." Casanova szerelmi haditervét Torinóban egyértelműen a "zsidó kapzsiságra" építette: abban bízott, hogy a lókereskedő apa végül ráveszi a lányát a férfi "megpuhítására". Végül Casanova meglehetősen bonyolult pénzügyi műveletet hajtott végre, csak hogy Liával dűlőre jusson: egy Zapata nevű bankár nevére kiállított - feltehetően hamis - váltóval megvette a fogatot, s türelmetlenül követelni kezdte "szexuális jutalékát".
De még e bonyolult tranzakció is legföljebb fél sikerrel járt: ha igaz, megleshette a meztelen Liát, de nem sokáig, mert "az átkozott Mózes belépett". Mire Casanova elköszönt, és dühöngve távozott.
Casanova torinói kalandja Liával valószínűleg nem jutott el a beteljesedéshez. Az első Lia meghódításának története egy gyűrűvásárlás kapcsán inkább az öregedő férfi szexuális vágyainak szülötte. "Amikor elment az apja, hatalmamba kerítettem a lányát. Egész nap szelíd és szerelmes volt. Anyaszült meztelenre vetkőztettem, s bár a teste olyan tökéletes volt, amilyet csak képzelni lehet, éltem és visszaéltem vele minden módon."
Casanova valójában alulmaradt az első Liával folytatott szerelmi párviadalban, mely számára kedvezőtlen terepen játszódott le: a lókereskedő és leánya előtt mindvégig szexuálisan túlfűtött, balek vevőnek bizonyult, aki legföljebb a pénzével tudott imponálni, de férfiúi vonzerejének és intellektusának nem sok hasznát vette. Csak alkalmi vendégként fordulhatott meg a házukban, és csak addig maradhatott, ameddig a fogat vásárlásáról folyt a szó. Ezt a hátrányt a legrutinosabb csábító sem egyenlíthette ki. Nem csoda, hogy Casanova inkább gyűlölettel, mint szerelemmel emlékezett a torinói Liára, s negatív szexuális élményei csak megerősítették a zsidókkal kapcsolatos negatív előítéleteit.
"Őrjöngő prostituált" vagy erényes szűz?
Tizenegy évvel később Anconában sokkal kedvezőbb volt a kalandor helyzete, mint Torinóban. Mardochée, a házigazdája elsősorban vendégnek tekintette, s a lányához, Liához fűződő kapcsolatában sem játszottak szerepet az anyagiak. A kalandor eljátszhatta a nagylelkű, gazdag világfi szerepét, és szokása szerint ciprusi borral és cinikus érvekkel próbálta felmorzsolni a fiatal lány ellenállását. De az anconai Lia, a torinóihoz hasonlóan, keményebb diónak bizonyult a vártnál. Pedig Casanova már "birtokon belül érezte magát", amikor sikerült rávennie a lányt, egyen vele kagylót, aminek fogyasztását a zsidó vallás tiltja. Lia pompásnak találta, és élvezettel fogyasztotta az először ízlelt tengeri csemegét.
"Ez a lány, mondtam magamban, aki saját törvényeit olyan könnyedén hágja át, aki olyan lelkesen szereti a gyönyört, hogy még nem is titkolja a kéjt, hanem habzsolja; ez a lány kívánja elhitetni velem, hogy érzéketlen a szerelemre, s képes semmibe venni a gyönyöreit! Ez lehetetlen. Nem szeret, vagy nem szeret annyira, hogy feloldódjon benne, és az én szerelmemet is felszítsa. Lehet valamilyen fortélya, mellyel csillapítja természeti hajlamait, melyet én nagyon is érzékinek találtam."
A felvilágosodás filozófusai, s közülük is talán leginkább Diderot, élénken érdeklődtek a női érzékiség, ezen újonnan - vagy inkább: újra - felfedezett kontinens iránt. Casanova Liával egyenesen kísérletezésre szánta el magát. Erotikus metszeteket mutatott neki, először egy olyan képet, melyen egy meztelen nő önmagát elégíti ki. Lia reakciója ezúttal is feltűnően józan volt. Megállapította, hogy férjhezmenetel előtt a lányok, ahogy ő is, megteszik az ilyesmit elalvás előtt, ha ehhez van kedvük. Ugyanakkor elzárkózott attól, hogy ezt a férfi jelenlétében megtegye. Megkérte Casanovát, mutasson más képet is neki. Aretino figuráit nézegetve Lia mellesleg azt is pontosan érzékelte, milyen kockázattal járhat, ha túlságosan elmerül a szexuális örömszerzés művészetének szemléletében. "Egy becsületes lánynak nem szabad elidőzni az ilyen képek nézegetésével, mert ahogy ön is tudja, ezek a kéjes jelenetek élénk érzelmeket válthatnak ki belőle."
Végül a kalandor - akire ez az erotikus helyzet nem kevésbé hatott, mint Liára - "úgy nyugtatja meg magát, mint egy szegény kisiskolás", míg a lány hátat fordít neki, s elmerül a képek szemléletében. Mi több: ebéd után még ő kér magyarázatot számos képhez, ugyanakkor következetesen elzárkózik a férfi minden demonstrációs kísérlete elől. A kétórás szexológiai előadás alatt "százszor is elátkoztam Aretinót, meg azt az őrült gondolatot, hogy megpróbálom felkelteni iránta az érdeklődését; mert a könyörtelen nőstény minden pillanatban, amikor kísérteni próbáltam, nyomban azzal fenyegetett, hogy kimegy. És mindaz, amit ez a lány a neméről mondott, amiről úgy tettem, mintha nem ismerném, iszonyúan megkínzott. A legkéjesebb igazságokat mondta nekem, s olyan élénken magyarázta érzékeinek megnyilvánulásait, melyet a szeme elé táruló közösülések ébresztettek benne, hogy úgy tűnt, ki van zárva, hogy csak az elméleti okoskodás ébresztette rá erre a tudásra. S ami végképp elcsábított, az az volt, hogy a szemérem legkisebb nyoma sem érződött fennkölt eszmefuttatásain."
Lia és Casanova elméleti és gyakorlati vitája az érzelmekről és az érzékekről illusztrálja a felvilágosodás gondolkodóinak dilemmáját a zsidókkal kapcsolatban. A "választott nép" sajátos, semmilyen analógiával nem magyarázható fejlődése ugyanúgy zavarba hozta a filozófusokat, mint Lia Casanovát, aki olyannyira alulmaradt a lánnyal szemben, hogy arra kényszerült, hogy kuplerájt keressen Anconában, ahol könnyíthet magán. Kiderült ugyanis, hogy a "filozófiai demonstráció" visszafelé sült el, s hogy Lia többet tud a saját testéről és a szexről, mint a kalandor, illetve a korabeli erotikus írók túlnyomó többsége. Ennek alapján vonta le Casanova azt a következtetést, melyet akár a torinói Liával kapcsolatban is leírhatott volna: "úgy tűnt, Lia az összes lány közül a legerkölcsösebb, mert jóllehet szenvedélyei hevesek, a szükségszerűség és a két nem kapcsolatára vonatkozó, érett szellemet tükröző megfontolás uralkodik az érzékei felett, s ezen az alapon utasítja vissza, hogy kiegészítse ismereteit. Az erkölcs modelljének láttam, definícióját belőle állítottam fel."
Persze, mint az várható volt, Lia nem volt Julie, vagy az új Héloďse - igaz, Rousseau hősnője is előbb elbukott, s csak ezután és akkor is csak az élete árán volt képes arra, hogy erkölcsi ideállá váljon. Casanovának a világ körüli úton résztvevő Saint-Preux-nél rövidebb idő is elegendő volt ahhoz, hogy megváltoztassa véleményét a "kegyetlen zsidólányról".
Egyheti vendégeskedés után egy éjjel a velencei kalandor, aki már otthonosan mozgott az anconai házban, észrevétlenül kiment latrinára, hogy könnyítsen magán. A mellékhelyiség a földszinten volt, s innen visszatérve egy kis, addig üresnek hitt szobában világosságot észlelt. Az éj leple alatt Casanova megleste Liát meztelen, egy hasonlóképpen pucér keresztény fiatalember társaságában. Éppen Aretino pozitúráit gyakorolták, ami a kezdeti csodálkozás után dühre gerjesztette a férfit. Visszaemlékezései szerint éppen az orális szexben merültek el, s a látvány gyökeresen megváltoztatta a véleményét a lányról. "Lia már nem tűnt erényesnek a számomra: csak egy engem gyűlölő őrjöngő prostituáltat láttam benne." A férfi első dühe elpárologván reggel már azzal fenyegette Liát, hogy elárulja az apjának, ha nem részesíti ugyanazokban az örömökben, mint szerencsés vetélytársát. (Ez a fajta szerelmi zsarolás megint csak Casanova első kalandját, Bettinát idézi - ebből is kitűnik, Giacomo milyen keveset változott az idők során.)
Lia azonban ettől sem jött zavarba, elzárkózott a párhuzamos kapcsolat elől, és a férfi lovagiasságára hivatkozott. Ezt az érvelést Casanova elfogadta, majd másnap búcsút vett a háziaktól, és elindult Fiumébe. Hajóra szállása előtt volt még egy összecsapása a lánnyal, akinek ezúttal is sikerült őt zavarba hozni. A férfinak Lia szemtelen válaszát hallva egyenesen ahhoz támadt kedve, hogy "széttörje a fején az előtte álló vizesüveget", majd pedig, mikor a lány felajánlja, hogy segít neki a csomagolásban, kiutasítja a szobából. Az átkelés azonban a vihar miatt meghiúsul. Casanova néhány óra múlva újra Anconában találja magát, Mardochée házában. Az Adriai-tengeren átélt megpróbáltatásoktól nemcsak Casanova betegszik meg, hanem Lia is, akin heves fejfájás vesz erőt. Amikor újra viszontlátják egymást, kapcsolatuk hirtelen megváltozik, bensőségesebbé válik. Lia keresi az alkalmat a találkozásra, s mint ez várható volt, Casanova bocsánatáért esedezik, és elmondja a történetét.
"Esküszöm, hogy szeretem, mondta, s ennek már kétségbevonhatatlan jelét adtam volna, ha balszerencsémre nem szerettem volna bele abba a keresztény fiatalemberbe, akit látott velem, aki azonban csak egy kéjenc koldus, s csak azért szeret, mert megfizetem. De dacára a szerelmemnek és izzó szenvedélyemnek, soha nem részesítettem azokban a kegyekben, amelyeket egy lány csak egyszer adhat oda. Hat hónapja már, hogy nem láttam, s ön az oka annak, hogy azon az éjszakán idehívattam, annyira lángra lobbantotta a testemet metszeteivel és édes boraival."
Ettől kezdve a szereposztás megváltozik. Immár Lia csábítja a férfit, s erőfeszítéseit végül siker koronázza. Amikor meztelenül is felkínálkozik, Casanova végre "feloldozza", hajlandó szeretkezni vele. S mint számos esetben, a kalandor ezúttal is "váratlan kincsre bukkan a szerelem szentélyében". "Legnagyobb meglepetésemre érintetlennek találtam, s meggyőződtem róla, hogy csak erőszak révén voltam képes beléhatolni."
A szüzesség elvesztése a 18. századi irodalmi klisék szerint a feloldódás és a megbocsátás csúcspontja. Casanova visszaemlékezéseiben e fennkölt pillanatban még a női orgazmus kétségbevonhatatlan jeleit is fel véli fedezni. Ezután még néhány éjszakát tölt Liával, "közte azokat is, melyeken Mózes kiközösít minden nőt, aki a szerelemnek szenteli magát", azaz sikerül rávennie zsidó szeretőjét, hogy a rituális tisztátalanságra való tekintet nélkül is szeretkezzen vele.
Végül Casanova hajóra száll, elhagyja Anconát és az ott megismert zsidókat. Figyelemreméltó végső következtetése, amit szerelmi kalandja leírásának végén von le: "Mindig úgy véltem, talán tévesen, hogy a zsidó - ti. Mardochée - tudta, hogy a leánya megajándékozott a kegyeivel. Ezen a téren a zsidók általában nem sokat akadékoskodnak, mert tudván, hogy a nász esetleges gyümölcse zsidó lesz, úgy gondolják, hogy akkor is megcsalják a keresztényeket, ha engedik, hogy elültessék a magot."
Lia és Lilith
Casanova kortársait, vetélytársait, pártfogóit és rosszakaróit, a közéletben bizonyos szerepet játszó figurákat több-kevesebb sikerrel azonosították az elmúlt két évszázadban. A 18. század társadalmi viszonyait tükrözi, hogy az azonosított személyek többsége férfi, nemesi származású, vagy egyenesen arisztokrata, egyházfi, illetve tekintélyes vagyonnal rendelkező polgár. Arra nincs semmi garancia, hogy az utókor által azonosított személyek éppen úgy viselkedtek, olyanok voltak, ahogy Casanova évszázadokkal később csehországi magányában kizárólag az emlékezetére hagyatkozva megörökítette őket. Emlékiratainak egyes híresebb epizódjai, például a velencei ólombörtönből való szökésének története, figyelemreméltó átalakuláson ment keresztül attól kezdve, hogy először mesélt róla.
A kalandor szeretőiről végképp keveset tudunk. A lányok és asszonyok személye, egész egzisztenciája, előbb az apjukhoz, majd a férjükhöz kötődött, s még egy olyan, Casanova életében rendkívül jelentős szerepet játszó, többször visszatérő nőt, mint az Itáliában megismert Henriette, is csak a legnagyobb nehézségek árán voltak képesek azonosítani a történészek.
Mindebből egyenesen következik, hogy az anconai Lia személyét feltehetőleg örök homály fedi. Azzal kapcsolatban pedig, hogy Casanovának valóban volt-e viszonya 1772-ben (erre az évszámra is csak E. Zorzi kutatásai alapján következtethetünk), és a megörökített eseményeknek mekkora közük volt a valósághoz, csak találgathatunk. Úgy tűnik, a kalandor ezt a kapcsolatot tényleg "elhálta", azaz az anconai Lia - a torinóival ellentétben - valóban a szeretője volt. Casanova emlékirataiban többször megörökített olyan kalandot, melyet a házigazdája leányával élt át: elég, ha csak a római Mariuccia esetét idézzük, akire a férfi utóbb a tőle megszokott "gyengéd sztereotípiákkal" emlékezett.
Lia esetében is jelen van a szentimentális séma. A hideg fejjel okoskodó lány, majd az érzéki bestia képe feloldódik a szerelmes szűz megható alakjában. Megtudjuk róla, hogy Casanovára várt, csak hogy asszony lehessen, s a vele eltöltött pásztorórák kitörölhetetlen nyomokat hagytak benne. Az, hogy a zsidólány tényleg szűz volt-e, vagy csak a magányosan emlékező, de végső soron mégiscsak az olvasókra kacsintó Casanova tette utólag azzá, nem sokat számít. Figyelemreméltó tény viszont, hogy az epizód szerint nemcsak Mardochée, az apa volt velejéig anyagias, s tört minden látszat ellenére a keresztények romlására, de a lánya is. Amikor a kalandor magyarázatot kért tőle az éjjel meglesett bacchanáliára, a tizennyolc éves zsidólány válaszából kiderült, hogy fizetett a keresztény fiú testének használatáért. Ez a nagyfokú érzékiséggel párosult üzleti szellem páratlan az Emlékiratokban, ahol a nők a szexuális szolgáltatásokért - ahogy a normális életben is - csak bizonyos koron felül fizetnek. Lehet, hogy valóban sor került az éjjeli jelenetre, de nem valószínű, hogy tényleg a Casanova által leírt motívumok húzódtak meg a hátterében.
Lia Casanova szerint valóságos érzéki bestia, rontó szellem, maga a porból gyúrt Lilith démon, aki csak üggyel-bajjal változik vissza szerelmes szűzzé. Nem fér hozzá kétség: a kalandort jelentékeny mértékben befolyásolták zsidóellenes előítéletei az epizód megörökítésekor. Zsidó szeretője kapcsán egyenesen azt a teóriát próbálja illusztrálni, hogy a zsidók érzékibbek, "romlottabbak a keresztényeknél", s amellett, hogy anyagiasak és az arany iránt érzéki vonzalmat táplálnak, veszedelmes szexuális kihívást jelentenek a keresztények számára. Tudjuk, ezt a teóriát a náci ideológusok is felhasználták. Julius Streicher például a Der Stürmer hasábjain egyenesen azt állította, hogy a zsidók előbb serdülnek, s szexuális túlfűtöttségük megrontja a velük kapcsolatba kerülő árjákat.
Az anconai epizód értékelésekor megállapíthatjuk, hogy Casanova számára a magával hozott zsidóellenes előítéletek erősebbnek bizonyultak a valóságnál. A felvilágosodás szelleme, mely a 18. században már figyelemreméltó hatást gyakorolt a zsidókra, kevéssé hatott a keresztények zsidókról alkotott képére. A kalandornak lehetősége nyílt arra, hogy meggyőződjön: a zsidók ugyanolyanok, mint mások, társadalmi és szerelmi kapcsolataikban nincs semmi "démoni", mégis úgy távozott Anconából, hogy nem változtak kialakult nézetei. A zsidók a keresztények "rosszabbik énjét", a pusztító ösztönöket testesítették meg a számára, s Casanovának sem jutott az eszébe, hogy a felvilágosodás termékeny szkepszise, pártatlanságra törekvő racionalitása jegyében vizsgálja felül saját előítéleteit.
Voltaire tanítványa
Casanovának természetesen nem tehetünk szemrehányást "antiszemitizmusáért" - maga ez a fogalom is csak az 1880-as évek Németországában született. Mégis, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a kalandor szellemi vezetőjének Voltaire-t tartotta, akit meg is látogatott, hogy lerója tiszteletét. Márpedig a "ferney-i pátriárka", ha lehet, még rosszabb véleménnyel volt a zsidókról, mint velencei tanítványa.
Voltaire a következőket írja a zsidókról a Filozófiai Szótárban: "...csak egy tudatlan és barbár népet találnak bennük, mely hosszú ideje társítja a legostobább kapzsiságot a leggyűlöletesebb babonákkal. Legyőzhetetlen gyűlölet él bennük minden nép iránt, mely megtűri és gazdaggá teszi őket." Ehhez képest igazán figyelemreméltó a szócikket záró figyelmeztetése: "Mindazonáltal nem kell megégetni őket."
Leon Poliakov neves történész, az antiszemitizmus történetének kutatója megjegyzi, hogy Voltaire-től, egyes leveleinek tanúsága szerint, még a vérvád rögeszméje sem volt teljesen idegen - Casanova, aki Velencében nőtt fel, e téren toleránsabb volt mesterénél. Tudjuk, hogy egy Henri Labroue nevű történész a német megszállás alatt Párizsban egy egész kötetre való antiszemita írást publikált Voltaire tollából.
Miért nem terjesztette ki sem Casanova, sem Voltaire a sokat emlegetett toleranciát a korabeli zsidókra? Úgy tűnik, az érdekek erősebbnek bizonyultak az eszméknél. Voltaire számára, aki számos üzleti tranzakcióban volt érdekelt, többek között még a rabszolgakereskedelemben is, a zsidók - akiket ő is a kapzsi bankárokkal és a haszonelvű kalmárokkal azonosított - veszedelmes vetélytársak voltak. Ellenük az öröklött antijudaista előítéletek hasznos fegyvernek bizonyulhattak, és az ész lángjánál nem kívánta kicsorbítani őket. Casanovától, akit hivatásos kártyásként, szélhámosként és titkos ügynökként zsidó bankárok szintén nemegyszer szorítottak sarokba, semmiképp sem volt várható, hogy filozófiai mesterénél elfogulatlanabb legyen.
Végül érdemes megjegyezni, hogy a 18. századi európai gondolkodásnak volt egy másik fontos tradíciója is, mely a saját korában kevésbé népszerű, de az utókor eszmei fejlődésére maradandóbb hatást gyakorló filozófus, Montesquieu képviselt. ', illetve a teóriáit továbbfejlesztő fiziokraták szükséges és hasznos tényezőként fogadták el a zsidóságot, akár mint közösséget is, mely nélkülözhetetlen a kereskedelem és a pénzügyek számára. A felvilágosodásnak ez a pragmatikus tendenciája ihlette az Egyesült Államok alkotmányát, mely először nyitotta meg az emancipáció útját az zsidó közösségek számára is. Washington és az alapító atyák példáját a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlése, majd Európa-szerte számos ország törvényhozása követte. Az európai emancipációs törekvések azonban kivétel nélkül az egyénre, a zsidóra, mint személyre vonatkoztak, s legalábbis elméletileg nem zárták ki a lehetőségét annak, hogy amennyiben a zsidóság mint közösség ártalmasnak bizonyul az államra, a zsidóknak adott jogokat az "államrezon" érdekében akár korlátozni is lehet.
A felvilágosodás eszméit csak a 20. században fordították a visszájára, s használták a zsidók ellen. Ezekhez a fejleményekhez, sem Casanovának, sem Voltaire-nek nem volt köze, mégsem érdektelen két évszázad múltán megvizsgálni, milyennek látta a velencei kalandor, saját korának hihetetlenül éles szemű krónikása, zsidó kortársait.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu