FEDERICO DI TROCCHIO
CASANOVA ÉS A SZEXUÁLIS SZABADOSSÁG TÖRVÉNYE
Az Histoire de ma vie-ben van egy főtéma, egy központi szál, mely Casanova üzenete a világnak. Ez a téma, melynek nyilvánvalóan vannak kapcsolódási pontjai mind Casanova valódi életével, mind az Histoire-ban elmesélt történettel, nem a vérfertőzés utópiája, nem is a túláradó és szemtelen szabadság története, vagy a törvényszegések elmélete.
Az Histoire alapgondolata az, hogy az ember lehet boldog, és élhet nyugodtan úgy, ha magáért a gyönyörért űzi a gyönyört. Ebből a kijelentésből születik meg a törvényszegések elmélete, ugyanis, ahogy maga Casanova mondja, csak akkor szórakozhat az ember, "ha ledönti az előítéleteket és a társadalmi konvenciókat". Nem a törvények áthágásából származik a gyönyör, hanem a gyönyör keresése vonja maga után a törvények megsértését, és a törvények megsértéséből adódik a szabadság, és szilárdítja meg a törvényeket. Casanova egész viselkedése erre az elméletre épül, és a homoszexualitás, a vérfertőzés, a transzszexualitás és a transzvesztiták iránti érdeklődése, tehát egész felháborító szabadossága nem más, mint a törvények áthágására irányuló magatartásának legszembeötlőbb jele. De az Histoire felvet egy problémát is, melyet Casanova mindenféleképpen igyekszik leplezni: határok nélküli szabadságról van szó, vagy meghúzható valahol a határ? Alapjában véve e kérdésben rejlik mind az Histoire irodalmi értéke, mind Casanova személyiségének a lényege.
A probléma csak akkor merül fel, ha elfogadjuk a feltételezést, mely szerint Casanovának az a célja, hogy a boldogságot és a nyugalmat a gyönyör útján érje el, megvalósíthatatlan, vagy legalábbis az ő esetében csődöt mondott. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a terv nehezen megvalósítható vagy talán lehetetlen is. A gyönyör és a nyugalom közé nem lehet egyenlőségjelet tenni: a gyönyör nem vezet el a nyugalomhoz, pontosan azért, mert a szokások és a törvények áthágásával jár együtt, és a szokások megsértése megzavarja az ember lelkivilágát, és összekuszálja társadalmi kapcsolatait. De a Casanova-szakértőt nem érdekli a terv aktualitása, inkább azzal foglalkozik, hogy megértse, hogyan és mely pontig sikerült Casanovának felülemelkednie ezen a nehézségen. Casanova azt akarta elhitetni velünk, hogy teljes egészében sikerült, de a tudósnak ezt nem szabad elhinnie neki. Az Histoire alapjában véve egy reménytelen és szinte megvalósíthatatlan kísérlet annak illusztrálására, hogy milyen nyugodt az az élet, mely valójában éppen a nyugalom ellentéte. Menekülések, csalások, párbajok, elnyert és elvesztett vagyonok, meghódított, megtagadott vagy szétszakított, elvesztett, majd újra megtalált szerelmek, melyek azonban mindig illékonyak. A tehetség tiszavirág-életű megnyilvánulásai, ambíciók, melyek nem társultak hivatástudattal, s melyeket állhatatlanul űzött. Mintha álarcban táncolna. Ez volt Casanova élete, s csak ő próbálhatta meg elmesélni vidám utazásként a "belle tranquillité" felé. Csak ő tehette ezt meg, mert csak számára volt értelme e kísérletnek: hogy az utókornak igazoljon egy olyan életet, mely másoknak, s talán magának is, elfecséreltnek tűnt. Casanova mindenekelőtt önmagának ír, hogy elhessegesse magától azt az iszonyú gondolatot, hogy tévedett, s csak azért akarja meggyőzni az olvasót, hogy utána nekilásson a jóval nehezebb munkának: hogy meggyőzze önmagát. Sikerült neki, s éppen ezért kell őt írónak, s nem kalandornak neveznünk. Úgy győzte meg olvasóit és saját magát is, hogy megváltott egy irigylésre méltóan botrányos életet, nem mintha szüksége lett volna rá. Casanova az irodalom csodája, ugyanis csak úgy tudott mintává, élő archetípussá válni, hogy az Histoire-ban egy gőgös alak, egy csaló, egy állhatatlan szerelmes képét öltötte fel.
De a Casanova-szakértők és az irodalomtörténészek, kiknek az a feladatuk, hogy megmagyarázzák, hogyan születhetett meg e csoda, nem hihetnek Casanovának. Az Histoire szerkezetének elemzései és főleg az elmúlt években folyó történelmi kutatások feltárták a Giacomo Casanova korának eseményei és személyei közötti szoros kapcsolatokat, és hogy ezek hogyan lényegültek át a műben. Többéves kutatómunka és vizsgálat eredménye az a megállapítás, hogy az Histoire történelmi kerete igaz, a narratív struktúra legutóbbi és leggondosabb vizsgálatai szerint azonban az Histoire nem hiteles. Casanova nem mint korának történésze hazudik, hanem mint saját életének írója, ugyanúgy, ahogy hazudott Homérosz, Montaigne és Rousseau, s minden híres író.
Az Histoire-ban valóban megtörtént esetek szerepelnek, ahogy ezt a Casanova-szakértők felderítették. A mű lényegét azonban nem a tények hordozzák, hanem azok interpretációja. És ennek az interpretációnak a legsarkalatosabb pontja a mű alaptörténete: egy férfi élete, aki elhatározza, hogy a gyönyör révén nyeri el a nyugalmat, s ez a terv az igazi Casanova filozófiája.
Tervének jelentőségét nem kérdőjelezhetjük meg. Az Histoire bevezetőjében Casanova világosan kimondja: "Egész életemben az volt a legfőbb elfoglaltságom, hogy hódoljak az érzékek örömének, és soha semmit nem tartottam ennél fontosabbnak", és a gyönyör forrásaként a nőket, a lakomákat és a bosszút említi. Ez a rész, mely a végleges változatban a bevezető második felét foglalja el, a "Visszautasított bevezető"-ként ismert korábbi verzióban a mű legelején szerepelt: "Ez a történet egy agglegényről szól, aki ez évben, 1791-ben hatvanhat éves, s kinek fő foglalatossága az volt, hogy az érzékek örömének hódolt. Számára semmi sem volt fontosabb ennél."
Az olvasónak nyitottnak kell lennie, hogy megértse Casanova célját, legalább elméleti síkon, ha erre nem képes, az Histoire nem fogja érdekelni. Casanovát olvasni annyit tesz, mint elfogadni, legalább elméleti síkon, életstílusának megvalósíthatóságát (ha nem is aktualitását).
Hogy e program megvalósuljon, képesnek kell lenni felrúgni a morált és az uralkodó konvenciókat. A szabadság és a függetlenség megnyilvánulásai azt sugalmazzák, hogy Casanovában ez a készség határtalan volt. De ez nem így van, sőt mivel Casanova egy viszonylag szabad erkölcsű században élt, azt kockáztatja, hogy egy elméleti, tapasztalatlan okoskodónak tűnik, akit morális gátlások gyötörnek, melyekkel a kortárs kalandorok nem törődtek. Az a helyzet, hogy Casanova nem hajlandó bármit megtenni a gyönyör kedvéért, valami visszatartja attól, hogy a törvényszegés elméletének szabad utat adjon. Vannak olyan konvenciók és szokások, melyekkel szemben nem lehet kétség vagy bizonytalanság: sem a szüzesség, sem a családi állapot, sem a nem nem jelent akadályt: a férjezett nő, vagy az apáca nem vonzza kevésbé, mint egy fiatal hajadon, nem borzad vissza a vérfertőzéstől, sem a homoszexualitástól, sőt még a transzszexualitást is vonzónak találja. A voyeurizmus izgalmas játék volt számára, mint ahogy a változatos kapcsolatok is.
Casanova és a gyönyör következményei
Más esetekben viszont meglepően óvatos és félszeg, valami elbizonytalanította, megingatta elméletét. Ha figyelmesen olvassuk az Histoire-t, ezekben a részekben fellelhetünk egy kis zavart, bizonytalanságot, mely egyáltalán nem hasonlít az áhított nyugalomra, s melyet Casanova mindenféle eszközzel igyekszik takargatni. De nyilvánvaló, hogy cinizmusának vannak korlátai, hogy szabadsága nem hányt fittyet mindennek, és nem utasított el minden normát. A konvenciók elutasításából fakadó teljes szexuális és morális szabadságot nem fogadta el. Sőt, zavara egyes konvenciók megsértéséből adódott, felismerte elméletének nehézségét és következetlenségét. Ezért próbálta meg elrejteni zavarodottságát, és a következetlenséget egy elbeszélés keretébe illeszteni, mely végül is bekerült az irodalomtörténetbe. Ebben az elbeszélésben Casanova egy új morális rendet körvonalaz, melyben törvényszegő és törvénytisztelő cselekedetei igazolást nyernek, és beilleszkednek egy rendbe. De milyen előítéleteket nem sikerült megdöntenie, és mi előtt torpant meg Casanova?
Elsősorban a gyönyörhajhászás biológiai következményei zavarták meg, nemcsak a véletlen és patologikus esetek, mint a nemi betegségek, melyekkel korán megtanult együtt élni, ahogy ezt Jean-Didier Vincent kimutatta, hanem a természetes fiziológiai elváltozások is. "Egész életemben csak azon fáradoztam, hogy megbetegedjem, amikor egészséges voltam, majd hogy visszaszerezzem elvesztett egészségemet. Egészen sikeres voltam mindkét tevékenységben, és ma tökéletes egészségnek örvendek, melyet meg szeretnék őrizni, ha korom nem akadályoz meg benne. A franciának nevezett betegség nem rövidíti meg az életet, csak ha nem tudjuk meggyógyítani, csupán sebhelyek maradnak utána, de ezeket könnyen elfelejti az ember, ha arra gondol, hogy a gyönyör során szerezte őket, ahogy a katonák is büszkék forradásaikra, melyek bátorságukat tanúsítják, és dicsőséget szereznek nekik." Nem érzett hajlandóságot az apaság iránt, és nem érdekelte a fajfenntartás. Ezért a megtermékenyülés és a terhesség csak bosszantó komplikációnak tűnt neki, és zavarta, hogy csak a nő fizet meg a gyönyörért. A fogamzásgátlók elvetése, a terhességtől való félelme, a terhességmegszakító eljárások alapos ismerete és a bábák iránti gyűlölete ebből az érzésből születik.
Casanova első kísérlete, hogy felülemelkedjen ezen az érzésen, az volt, hogy elkezdte vizsgálni e gyűlölt, ámde természetes és elkerülhetetlen jelenségeket. Orvos lett. Sikeresen használta a korszak tudását a nemi betegségek terén, és mindent megtanult, amit csak lehet a szaporodásról és a terhességmegszakító eljárásokról. Természetellenesnek és iszonyúnak tűnt neki, hogy egy ösztönös, tehát természetes cselekedetet, mint a gyönyör keresését, zavarja és akadályozza ugyanaz a természet, mely így a gyönyör és a boldogság közé áll.
Hogy elkerülje a bűncselekményeket és a szertelenséget, utriusque iuris diplomájával és orvosi tudásával a háta mögött Casanova olyan törvényjavaslatot tesz, mely először is eltörli a bába foglalkozást, és kötelez minden parókiát, hogy szerződtessen két szülészorvost, akik "éjjel-nappal a terhes nők rendelkezésére állnak", és akik a parókiától kapják fizetésüket. Ezek a szülészek, ha nem is doktorok, de az anatómia és a biológia terén megfelelően képzett, és a sebészeti egyetem által rendszeresen ellenőrzött és jóváhagyott emberek legyenek. Minden nőnek, beleértve a prostituáltakat is, legkésőbb a terhesség ötödik hónapjáig be kell jelentenie terhességét a parókián. A hajadonoknak, az özvegyeknek és azoknak, kiknek férje távol van, s így gyerekük törvénytelen, a szülészorvosok és a parókia a legnagyobb titoktartást és diszkréciót biztosítsa. Továbbá be kell tiltani és üldözni kell mindenféle abortuszt, akár orvosok, akár magánszemélyek végzik. "S akkor majd, fejezi be Casanova, megszűnik a szertelenség, az emberek majd megfékezik vágyaikat, és nagyobb rend lesz a világban."
Az egész mű azt sugallja, hogy az abortuszellenes érvek az érett Casanova véleményét tükrözik, melyek csak tovább szilárdulnak öreg korában, amikor a probléma már nem érinti közvetlenül. Azonban valószínű, hogy fiatal korában megpróbált visszanyúlni a természetes technikákhoz, bár feltehetően akkor is visszautasított mindenféle a nőkre nézve különösen kockázatos mechanikus magzatelhajtó beavatkozást. Erre a következtetésre inkább ráérez az ember, s nem a Casanova elbeszéléséből kiszűrhető konkrét elemek sugallják. Tehát Casanova abortuszellenes meggyőződése nem kezdettől fogva határozza meg viselkedését, és nem szilárd és örökérvényű vallási és morális elveken alapul, e meggyőződés az idővel, és a tapasztalatszerzés során érik meg benne, amikor feltárul előtte, hogy a korszakban használatos gyógyszerek orvosi szempontból milyen kockázatosak és ráadásul teljesen hatástalanok, s közben egyre inkább átérzi azt a megpróbáltatást, melyet minden nő érez, amikor az abortuszhoz vagy a titkos szüléshez kell folyamodnia. Ez az emberi dráma árnyat vet a szexuális kapcsolatok hedonisztikus szemléletére, és ezért igyekszik nemcsak úgy viselkedni, hogy elkerülje a kockázatokat és a drámákat, hanem reformokat sürget, és végül felvázol egyfajta szexuális-nőgyógyászati utópiát, amikor semmi sem zavarhatja meg a természetes és már semmi által nem gátolt tevékenységgel járó gyönyört. Ebben az utópiában találta meg Casanova a probléma megoldását, és vallotta be ugyanakkor a probléma megoldhatatlanságát.
Ez az utópia, mely az Icosameron, ou Histoire d'Edouard et d'Elisabeth című hosszú regényében található, nem ad választ arra, hogyan lehetne elvárni a tudománytól, hogy megfejtse a szaporodás és a szexualitás titkait, de azzal, hogy e két kifejezést egy új összefüggésbe helyezi, felszabadítja annak számára, aki a gyönyörszerzést akarja gyakorolni, és felelősségteljesebbé teszi az apaságot. Casanova nem a szokások megújításáról álmodott, amit Platón is javasolt, hogy a gyerekek az államé legyenek, s ne azé, aki nemzi őket. Casanova reformjavaslata radikálisabb és költőibb: olyan világról álmodott, melyben nincsen szükség sem a szerelem és a gyönyör szétválasztására, sem a születések korlátozására. A regény főszereplőinek nyolcvan gyerekük van, akik kettesével születtek, egy fiú és egy lány minden évben negyven éven át. Casanova kizárja álmából a bábákat is. Ugyanis a férj, Edouardo segít Elisabeth-nek a gyerekek világrahozatalakor. "Bár tapasztalatlan vagyok, magyarázza Edoardo, kiváló szülészorvos voltam: a józan ész és a gyengédség vezetett, és minden tökéletesen sikerült... Elisabeth a lehető legcsodálatosabb módon fizette meg a természetnek tartozását."
Casanova és a házasság
Érdekes módon az "új szemléletű" Casanovának a legtöbb gondot okozó társadalmi konvenció a házasság volt. A libertinizmus teoretikusa szégyenlősnek és zavartnak mutatkozott azon a téren, ahol minden vidéki csábító határozottan és gátlások nélkül mozog. Korának legtöbb kalandora számára, akik - az ő kifejezésével élve - "a szeretők szakmáját űzték", a csábítás becsapást jelentett: a gyönyört ígérgetésekkel és hízelgéssel érik el, majd továbbállnak. Casanova, bármilyen furcsa is, csak azt tudta szeretni, akit feleségül is akart venni. Nála a csábítás az őszinteséggel, vagy legalább az őszinte érzések (vagy a nő vagy maga a csábító számára) hiteles színlelésével járt. És az őszinte kapcsolat még Casanovánál is a házassághoz vezető első lépcsőfok. Ha nem is a sajátjához - ő soha nem nősült meg - legalább jegyesének házasságához egy másik férfival. De az őszinteségnek határt szabott a gyönyörkeresés elméletében. Így múlt el életének fele mindig új és új szeretők keresésével, s életének másik fele azzal, hogy házasságokat tervezett, melyek nem valósultak meg, férjet és hozományt keresett azoknak a nőknek, akiktől csak gyönyört várt. Jelentős vagyont áldozott szeretőinek kiházasítására. Részben a művészi képzeletről van szó, de sok dokumentum meg is erősíti ezt. A korabeli nemesek és gazdagok közt elterjedt volt ez a szokás, de Casanova nem volt se nemes, se gazdag. Miért nem viselkedett úgy, mint korának többi csábítója? Mi késztette arra, hogy minden kalandjához kitaláljon egy regényt, egy szerelmi történetet - melyeket más csak egyforma esetek sorának tartott volna, melyek során bizalmat és gyönyört, talán még pénzt is, csalt ki - olyan nőknek, akik az esetek többségében tökéletesen tisztában voltak azzal, mit kockáztatnak? A válasz nyilvánvaló: Casanova mindegyik szeretőjénél férjjelöltnek érezte magát, mert a házasság számára nem volt előítélet, vagy egy olyan konvenció, melyet át kell hágnia és le kell döntenie, de hedonisztikus életszemlélete pontosan ezt a kihágást tette kötelezővé, tehát megvetette mások házasságát, és folyton ígérgette, hogy megnősül, de igazán soha nem akarta, s ereje sem volt ahhoz, hogy ezt megtegye. Ez a következetlenség nyilvánvaló mind életében, mind regényében. S ebben látható legtisztábban elméletének csődje: ez az ellentmondás feloldhatatlan. Casanova nem próbál meg új morális rendet vagy új törvényeket alkotni, s nem is menekül az utópiába. Úgy tűnik, a probléma megoldhatatlan, s ha ez így van, le kell vonnunk a következtetést: nem lehet Casanovaként élni. Mégis az Histoire-ban él Casanova, s tulajdonképpen ugyanaz a Casanova, aki 1725 és 1798 között élt. Mi oldja fel az ellentmondást, mi zárja le a vitát? Hogyan valósulhatott meg egy megvalósíthatatlan elmélet? S főleg, hogyan tudta Casanova összeegyeztetni "őszinte" házassági ígéreteit fékezhetetlen gyönyörhajhászásával? Egyszerűen úgy, hogy átalakult saját életének írójává. Az irodalom és az álom nem tart a logika és a morál támadásaitól. Az irodalom és általában a művészet nem tűri a kötöttségeket, hanem saját törvényeket állít fel. Casanova, saját regényének szerzője, mivel író a szó igazi értelmében, könnyedén egyezteti össze a házasság kérdését a gyönyör fogalmával. Az Histoire szerzője, Casanova, a csábító, házassági ígéretei őszinteségének megcáfolhatatlan bizonyítékát adja: régebbi szeretőire emlékezve kijelenti, még mindig kész feleségül venni őket. Teresa Lantinak, az ál-Bellinónak, akit az énekes Angiola Calorival azonosítottak, és akitől egy gyereke volt, tette az első és legkötelezőbb házassági ajánlatát, de később mindenféleképpen igyekszik elkerülni a szertartást, és magatartását furcsamód a féltékenységgel is magyarázza: tudta, hogy egy énekes sikere attól függ, mennyire szolgálatkész ő maga és a férje; és bevallja, hogy "mivel ismerem magam, tudom, hogy sem mint szerető, sem mint férj nem lennék engedékeny", s mikor meghallja, hogy a nő férjhez ment, féltékenységi jelenetet rendez: "Te már elkötelezted magad, én pedig még szabad vagyok. Soha többé nem válunk el. Újra lángra lobbantottad bennem az akkori tüzet. Még mindig ugyanaz vagyok, és örülök, hogy rendezhettem a számlát, s ugyanakkor szomorú is, mert már nem remélhetem, hogy egyszer az enyém leszel: nemcsak férjes asszonyt találtam itt, hanem szerelmest is. " jaj! Elkéstem." Ekkor pontosan 16 éves Caloritól való fia, aki meglepően hasonlított rá. C.C.-ről például, akit 1753-ban ismert meg, akinek udvarolt, s akit feleségének tartott (vagy legalábbis annak nevezett), ezt mondja: "19 évvel később láttam újra. Már 10 éve özvegy volt, és boldogtalan. Ha most Velencében lenne, nem venném feleségül, mert nagy szamárság lenne az én koromban megházasodni, de biztos, hogy vele élnék". A bizonyítékot, hogy a fiatal Casanova házassági ígéretei őszinték voltak, az öreg író adja meg, aki kijelenti, hogy még mindig kész teljesíteni kötelességét, mivel ez a gyönyör leglényegesebb eleme. Hogyan születik ez a meglepő paradoxon, hogy az örök csábító, az állhatatlan kéjenc örök "félbemaradt férj" volt?
A kérdéssel visszakanyarodunk elméletéhez, annak megvalósíthatatlanságához, elkerülhetetlen bukásához. Ezért nem lehet elérni a boldogságot és a nyugalmat a gyönyör útján, a törvények lábbal tiprása nem lehet totális. Casanova, az író tudja ezt, érezte ezt életében is, s az igazi Casanova is: a gyönyör öncélú keresése zűrzavart szül mind érzelmi és morális, mind szexuális téren. Csak a regény, csak az irodalom képes feloldani e zűrzavart, és logikát adni egy életnek, mely a konvenciók zárt és nyugodalmas tengerét elhagyva a gyönyör és a szenvedélyek változékony és bizonytalan iránytűjét követve hánykolódik. De az írónak már életében mellette kell lennie, hogy tervezzen, és megteremtse a megírandó regény előfeltételeit. Tehát Casanova téved, mikor ezt mondja: "Tudom, hogy életem, mely sok olvasót fog érdekelni, senkit sem érdekelne, ha e hatvan év alatt úgy éltem volna, hogy tudom, egyszer meg fogom írni". Nem vette észre, de míg élt, egy olyan szöveget interpretált, melyet csak öreg korában vetett papírra, ugyanis élete és a regény ugyanabból az igényből született: hogy legalább esztétikailag elfogadhatóvá tegyen egy olyan elméletet és életformát, a létezés egyfajta filozófiáját, melynek máskülönben nem lenne értelme. A szeretőkkel körülvett Casanova feltételes őszintesége, és az olvasók előtt álló Casanova, az író őszintesége ugyanabból a forrásból fakad: hogy elfogadhatóvá, hihetővé tegyen és megindokoljon egy gyönyörvezérelte életet.
Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy lehet úgy élni, mint Casanova, ha az ember írni is úgy tud, mint Casanova
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu