KOVÁCS ILONA
CSIPKÉS TÉRDNADRÁG ÉS DÍSZMAGYAR
Szerzők, szövegek és olvasók
Az olvasó számára szövegében él a szerző. Más forrásokból is lehet tájékozódni persze az írók felől, Stendhal-ügyben lehet nyomozni egy Henri Beyle néven anyakönyvezett, grenoble-i születésű egyén után, de Stendhal csak műveiben él. Még az említett Henri Beyle nevű ember is csak Stendhal, azaz Henry Brulard, H.B., Bombet, Casimir, Dominique stb. és Julien Sorel, Lucien Leuwen, Fabrice del Dongo miatt érdekel bennünket. Ugyanígy, hiába szembesíti lassan már 200 éve szorgos casanovisták egész hadserege a makacs tényeket az Emlékiratokban előadott élvezetes históriákkal, Casanova mégiscsak önmaga alkotása. Akár Seingalt lovag, akár Casanova néven emlegetik, irodalmi hős ő, az a fantomkép, amely az Életem története lapjain kelt életre. A tudós casanovisták levéltári kutatásai, rendőri módszerekkel lefolytatott nyomozásai sem maradtak terméketlenek: nekik köszönhetően ma már jóval többet tudunk élet és irodalom, mű és író bonyolult viszonyairól, többek között meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy a kétes erkölcsű Casanova sokkal kevesebbet lódított, mint azt feltételezték róla, vagyis nemcsak az igazat mondta, de néha még a "valódit" is.
Hasonló jókat elmondhatunk bármelyik íróról, utolsó példaként a boldogtalan Sade márkiról, a szadizmus "névadójáról", aki mindmáig nem tud megszabadulni attól a tehertételtől, hogy naiv olvasói öntudatlanul azonosítják őt magát a műveiben kiélt szadista fantazmagóriákkal, és nem hiszik el, hogy maga a márki nem volt igazán "szadista". Komoly bizonyítékaink vannak arra, hogy Sade tudott gyöngéd szerető, szenvedélyes szerelmes és szerető férj is lenni, hogy a halálbüntetés elszánt ellensége volt, szövegei alapján az olvasók mégis aberrált gyilkosnak képzelik őt. Az olvasónak ugyanis nem lehet megtiltani, hogy összefüggést tételezzen fel a szöveg és szerzője között, és nem köteles nyomozást folytatni, hogy valamiféle "valóság" nyomába eredjen. Egyes írók még meg is nehezítik az olvasó dolgát, Stendhal például, aki lépten-nyomon szántszándékkal összezavarja a nyomokat, és olyan csapdákat állít fel, amelyeket nem lehet elkerülni. Más írók másként járnak el, Casanova és Sade másképp bonyolítják össze a szálakat, figurájuk átütő sikerét azonban ők is szövegeiknek köszönhetik. Élet és irodalom lehet, hogy nem függ össze szorosan, de az olvasó akkor is képtelen elválasztani olvasmányélményét az íróról alkotott képétől, ha ezt tisztán látja. Azt a szellemképet, amelyet Casanova, Sade vagy Stendhal írói nevéhez kapcsolunk, szövegeik alapján alakítjuk ki, és ez alól a különleges státust élvező olvasók, a kritikusok és a fordítók sem kivételek. Casanova egyértelműen azon szerzők közé tartozik, akik tudatosan "irodalmiasították" életük történetét, ezért találó az a cím, amelyen Stefan Zweig tette közzé három íróról, Casanováról, Stendhalról és Tolsztojról készített portrésorozatát: Drei Dichter ihres Lebens (Leipzig, Insel Verlag, 1928). Ez a hatás azonban mindig érvényesül, akár megpróbál egy író saját életének költőjévé válni, akár nem, mert ezt a poétikai műveletet elvégzi helyette saját szövege, az olvasó segítségével.
Az írói szövegekből kibontakozó "költői képmás"
Három példán szeretném szemléltetni, hogy a szöveg jellege kialakít egy képet írójáról, és ez a "költői képmás" akkor is jogosult, ha a feltételezett történeti valósághoz bizonyíthatóan nincs köze. Poétikai igazsága kizárólag a szövegen nyugszik, és más bizonyítékra nincs is szüksége.
Mint a Filozófia a budoárban című Sade-mű fordítója (Pallas, 1989) joggal állíthatom, hogy a Sade-szöveg kínozza olvasóját (és fordítóját). Az irodalmi szövet, amely a fogalmi és nyelvi tabuk folytonos megsértésén alapul, újrateremti azt a viszonyt, amelyet a mű kínzók (libertinusok) és áldozataik (az adott esetben Eugénie édesanyja, Mistivalné, ill. az olvasók) között tételez fel. Az áldozat helyzetébe kényszerített olvasók kasztjának egy különlegesen balszerencsés változata a fordítóké, mert ők lassú azonosulásra-beleélésre ítéltetnek, tehát fokozottan szenvednek ott, ahol az egyszerű olvasó mégiscsak tud magán segíteni, mondjuk gyorsabb tempóval, átugrott szövegrészekkel, képzelete lebénításával.
A Casanova-szöveg célja nyilvánvalóan az, hogy elbűvölje, megszédítse az olvasót, és ezt oly sikeresen teszi, hogy kevés élvezetesebb olvasmányt ismerek. A szöveget szerzője az élvezetek kultuszának szentelte, és talán nem véletlen, hogy a Casanova-kutatók és fordítók között annyi a nő. A Casanova-szöveg folytatja írója hódító hadjáratát, és sikeresen szórakoztatja, átejti, megbotránkoztatja olvasóit. Az is törvényszerűnek látszik, hogy a férfiolvasók és értelmezők egy része vegyes, féltékenységgel vegyes érzelmekkel közeledik a szöveghez. Ha elfogadjuk, hogy az Életem történetének többé-kevésbé rejtett vezérfonala a vérfertőzési motívum, de mindenképpen a szexuális tabuk-tilalmak ügyes áthágására-megkerülésére való felhívás, akkor tagadhatatlan, hogy a szöveg cinkosnak tekinti olvasóját, akit kéjleső szereppel kínál meg, és tiltott gyönyörűségeket szerez neki. A bravúros szerkesztés, a lebilincselő mesélő tehetség és a humor mind a cinkosság előidézését és fenntartását szolgálja. Az elutasító (erkölcsös) olvasói magatartás pedig egyben azzal jár, hogy az illető nemcsak silány szélhámosnak és nevetséges szájhősnek tartja Casanovát, de megtagadja tőle a hivatalos írói státust is, nem ismeri el a szöveg szerzőjét valódi irodalmárnak és filozófusnak.
A magyar példa, II. Rákóczi Ferenc, a latin nyelvű Vallomás és a franciául írt Emlékiratok jeles szerzője egy harmadik írótípust képvisel. Az ő szövege, amelynek fő témája és alaphangja a bűnbánat, keserűséget és önvádat közvetít, de olvasóját is mazochista magatartásba kényszeríti. A szövegben minduntalan visszatérő szerkezetek-fordulatok emlékeztetnek az emlékező monoton, önkínzó keserűségére, lelkiismeretfurdalását és alázatos vezeklését színtelen nyelv és művészi hatásokat kerülő szerkesztés adja vissza. Hogy a kifejezés igénytelensége tudatos, azt jól mutatja néhány epizód, ahol az öncenzúra nem működött kellőképpen, például a bécsújhelyi börtönből való szökés története a Vallomásban, amely - alighanem az író szándéka ellenére - színesre és mulattatóra sikeredett. Rákóczi olvasója azonban, ha hajlandó azonosulni a szöveg vallásos, vezeklő célkitűzéseivel, maga is bűnbánatra és lelkiismeretvizsgálatra kényszerül.
Befogadásesztétikai szempontból közömbös, hogy mennyire tudatos ez a hatás, a szöveg kialakította szerzőkép mindenképpen az olvasmányélmény hatása alatt keletkezik. Ilyen vonatkozásban a szerző is csak egy saját szövege olvasói közül, és saját szándékai bűvöletében nehezen tudja megítélni, hogy mennyire sikerült céljait megvalósítani. Az értelmezők, kritikusok, irodalomtörténészek szintén olvasók, csak sajátos képzettséggel, intézményi háttérrel és hátsó gondolatokkal rendelkező "befogadók", akiknek véleményét a szöveg hatásán kívül számos egyéb tényező is befolyásolja. Az általuk megrajzolt írói pályaképeket és műértékeléseket ezért különösen szigorú kritikával kell kezelni, és gyakran nemhogy hozzásegítenének író és mű viszonyának megértéséhez, de komoly akadályt jelentenek a megismeréshez vezető úton. Mivel itt nem célom e bonyolult viszonyok feltérképezése, élet és irodalom furcsa összegabalyodására csak egy példát idézek, Roland Barthes szellemes aforizmáját Sade márki életével és regényeivel kapcsolatban: "Műveiből átvitt valamennyit az életbe is."
Sade végletesen kihegyezett ellentétpárjai ezúttal alkalmasnak látszanak a Rákóczi-Casanova emlékírótípusok, e két szélsőségesen szembenálló írófajta különbségének illusztrálására, bár erősen parodisztikus formában. Sade az erényes Justine és az elvetemült Juliette testvérpárosában fejezte ki filozófiája két alapvető és ellentétes kategóriáját. A róluk írott regények alcímeit könnyű alkalmazni Casanovára, ill. Rákóczira. A három változatban elkészült Justine-regény egyikének alcíme "az erény bajjal jár" (Justine ou les infortunes de la vertu), ami Rákóczira, sajnos, nagyon ráillik, a Juliette-ről szóló regény alcíme viszont azt állítja, hogy "a bűn boldoggá tesz" (Juliette ou les prospérités du vice), és ennek a felháborító kijelentésnek számos példáját megtaláljuk Casanova emlékirataiban.
Komolyabbra fordítva a szót, a párhuzamok és ellentétek sok ponton összekötik ezt a két szerzőt, és az összevetés szolgálhat néhány érdekes tanulsággal. Alapvető a börtönélmény (Velence, ill. Bécsújhely), a szökés nagy kalandja, a száműzetés mint élethelyzet, az emlékiratírás mint válasz ezekre a kihívásokra, a francia mint választott nyelv az emlékiratírásra, a posztumusz kiadás, az írói státus körüli bizonytalanságok stb. Szögesen ellentétes viszont a két életfelfogás és életstílus (Casanova szabadossága egyfelől és Rákóczi janzenista szigora a másik oldalon), ebből következően a két pálya és írói profil szintén: a hedonista és a mazochista önéletíró már szinte ugyanolyan szorosan kapcsolódik, mint a bűn és az erény egymást kiegészítő és feltételező ellentétpárja.
Az öncenzúra működését is mindkettőjüknél bizonyítani lehet: A Duxban (Duchóv, Csehország) megőrzött kéziratok tanúsága szerint Casanova elsősorban a homoszexuális kalandokat vizsgálta felül és törölte vagy finomította, nagy valószínűséggel megtoldotta viszont az incesztus körül forgó történeteket (pl. az igen fontos Leonilda-epizód hitelessége nem bizonyítható). Rákóczinál közvetettebb bizonyítékok utalnak arra, hogy tudatosan alakította ki rendkívül puritán írói stílusát. Erre mutat, hogy számos szerelmi kalandját (többek között a Sieniawska-szerelmet és több franciaországi vonzalmat) kihagyta önéletírásából (Vallomás) és az a néhány részlet, ahol szabadjára engedte mesélő kedvét (pl. a Vallomásban előadott bécsújhelyi szökés leírásában), szépen mutatja, mennyivel élvezetesebb író lett volna, ha nem fogja vissza képzelőerejét, amikor a vezeklő páncélingét öltötte magára. Casanova csak módjával élt az öncenzúra eszközével, ő azt rejti el az Életem történetében, hogy milyen tudatosan szerkesztette meg saját figuráját és művét, hogy az a gátlástalan, kedves szélhámos képében maradjon az utókorra. Érdekes például, hogy önkontrollja szűrőjén átengedett számos sikertelen epizódot (amilyen a londoni rész, a Charpillon-féle felsülés és más történetek), talán a hitelesség, talán a színesség, talán a fény-árnyék kontraszt kiugratására, alapvetően mégis sikerült az életöröm és szabadság vezéreszméi köré szőni visszaemlékezéseit. Hogy mennyire átütő az élvezetesség ebben a szövegben, arról már a Casanováról készült tanulmányok címei árulkodnak: mindegyikben előfordul vagy a szabadság vagy a gyönyör (pl. Jean-Didier Vincent könyve a Casanova. A ragályos élvezet címet viseli, Lydia Flem könyvének címe: Casanova avagy a boldogság gyakorlása, s ugyanígy a többi). Az alaposabb szövegelemzés természetesen megerősíti ezt az első, felületes benyomást, és akárhol nyúl a Casanova-szöveghez az értelmező, ezek a vezérmotívumok kikerülhetetlenek. Rákóczi önkínzó vezeklése természetes módon jár együtt az ágostoni példa követésével, amelyet az őszinte vallásos érzés felerősít, és így tragikus életútjáról szólva fájdalmas bűnbánatot tart írás közben, ezt a fájdalmat az olvasóra is rákényszerítve. Végeredményben tehát lényeges tapasztalat, hogy az egyik szöveget élvezetes olvasni, a másik mű pedig fájó lelkigyakorlatként hagy nyomot az olvasó emlékezetében, mert a szöveg mindkét esetben az író ideálportréjának hű mása.
Szövegek és fordító-értelmezők
A szövegek fordítása vagy kritikai értékelése sajátos változata az olvasmányélménynek. Mély vonzások és választások érvényesülnek egy-egy olyan találkozásban, amelynek fordítás vagy tanulmány a látható eredménye. A Poe-novellák Baudelaire vagy Babits készítette fordításai, a Szentkuthy-féle magyar Joyce, a Nyugatos költők versfordításai mind jól ismert példái ennek a társszerzői viszonynak fordító és fordított között. Hasonló összeolvadás tapasztalható egyes írók és kiadóik közt is, pl. Verne és Hetzel, vagy József Attila és Cserépfalvi viszonya nyilvánvalóan alkotó együttműködés, nem pedig egyszerű üzleti kapcsolat. Tudományos szövegkiadásnál ez az összefonódás még szervesebb, az új, úgynevezett genetikus kiadások esetében pedig egyenesen alkotótársi szövetséggé válik (bár a szerző, halála után, már nem választhatja meg alkotótársát, a kapcsolat, fordítva, mégis létrejön). Jean-Yves Tadié Proust-szövege a Pléiade-ban (4 kötet, Gallimard, 1987-1989) vagy a Hans Walter Gabler vezette munkaközösség szinoptikus Ulysses-kiadása (2 kötet, New York-London, 1984) már nemcsak szerzői változat, hanem szerzői-szövegkiadói közös mű, amely megváltoztatja Proust, ill. Joyce életművét. Az író-életrajzíró együttes, amelyet gyakran az élővilágból vett példákkal parazitizmushoz hasonlítanak, szintén valóságos szimbiózist teremt téma és feldolgozója között. Megható és groteszk példák egész sorát lehetne erre is idézni, de ezúttal csak Illyés Petőfi-életrajzára hivatkozom, amely a költői elődkeresés és hagyományteremtés ritka szép sikere.
Casanovához visszakanyarodva, még egy kis kitérő: furcsa, de valószínűleg jelentéshordozó tény, hogy a Sade-kutatók nagy része egyúttal casanovista is, hogy sok közöttük a nő, és hogy a legtöbben Sade után kezdtek Casanovával foglalkozni, mintegy kárpótlást keresve egyik után a másikban. Mintha a szadista és libertinus élmények e két fajtája kiegészítené egymást, mintha a két író vonzaná egymást, legalábbis a 20. század szellemi erőterében. Saját tapasztalataimon kívül sok nevet tudok idézni: Béatrice Didier, Chantal Thomas, Michel Delon vagy Philippe Roger munkáit, akik mindkét életművel behatóan foglalkoztak.
Három párhuzamos arcképvázlat körvonalai
Fordítói-kiadói-értelmezői tapasztalat birtokában tehát a szöveg újabb rétegeibe lehet bepillantani. Ezzel nem kizárólag a fordító, kiadó, értelmező jogainak elismerését szorgalmazom, bár a posztmodern fejlődés ebbe az irányba mutat mindenképpen. Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt az olvasói-társszerzői beavatkozást a szöveg életébe figyelembe kell venni, sőt érdemes is hasznosítani. Enélkül ugyanis a szöveg valószínűleg csak a levéltárak porában éli a maga életét, ami szintén egy bizonyos halhatatlanság, de igazi életre csak az olvasás tudja támasztani. Adott esetben egy-egy pillantás feltámasztással is felér, mint pl. a 18. századi regénytermés egyik jelentős, saját korában népszerű, majd hamar elfeledett vonulatával kapcsolatban; többször fel kellett fedezni az ún. libertinus regényeket, amíg végre életre keltek. Nerciat, ifjabb Crébillon, Restif de la Bretonne és Laclos saját korukban ismertek és sikeresek voltak, azután sok-sok viszontagság után, eltemetődtek a nagyközönség számára. Előbb Guillaume Apollinaire bibliofil sorozata - A szerelem mesterei (Bibliothéque des Curieux összefoglaló címen, a 20. század elején, más szerkesztőkkel adta közre az erotikus irodalom remekeit) -, majd Étiemble Pléiade-kötete (Romanciers du XVIIIe sičcle, t.2, Gallimard, 1965) irányította újra a figyelmet ezekre az értékes és különleges libertinus regényekre, amelyek mára divatba jöttek. Étiemble-nak volt bátorsága észrevenni, hogy ifjabb Crébillon A szív és elme tévelygései (Les Égarements du coeur et de l'esprit) című befejezetlen regénye remekmű, és azóta kritikusok, írók és értelmezők egész hada vetette rá magát a műre. Ugyanez a helyzet Vivant Denon Nincs holnap (Point de lendemain) című remekével, amelyet Étiemble óta mindenki értékel, legutóbb Kundera "írta újra" Lassúság (Lenteur) című regényében vagy esszéjében (Gallimard, 1994). Étiemble teremtő olvasata nélkül azonban mindezek a regények talán nem léteznének a modern olvasó számára, jogos tehát őt 20. századi társalkotónak tekinteni.
Olvasói-fordítói-értelmezői gyakorlatom alapján Sade-ot mindenekelőtt provokátornak látom, a lázadás, botrányokozás, tabuellenesség és bálványdöntögetés nagymesterének, aki ennek következtében életének több mint a felét börtönben töltötte. Igaz, hogy a bezártság következmény és ok egyszerre, a Sade-szöveg mégis a börtönmagány sötétjében tenyésző fantazmagóriák szülötte, ennek a szenvedésnek a hordozója, és ennek vállalása nélkül nem lehet olvasni. Vele szemben Casanova csakugyan egy sikeres szélhámos és kalandor is, de ugyanakkor küzdő kisember, figyelemre méltó filozófus és gondolkodó, kiváló író és társalkodó. Fő műve, az Emlékiratok alapján Watteau és Mozart kortársa, cinikus és könnyed, az életöröm önfeledt hirdetője és művelője, az ágy, az asztal és az íróasztal gyönyörűségeinek híve. Minthogy nem arisztokrata, sem gazdag, valószínűleg jobbnak látja ki nem próbálni a lázadás és provokálás fényűzését, életstratégiája a látszólagos belenyugvás és szerepjátszás-ügyeskedés, a törvény elismerése és kijátszása, a sötétben való élvezkedés. Megrögzött konformista, aki gyűlöli a forradalmat, és akármit gondoljon is erről az utókor, a konformizmus jobban kedvezett az ő esetében az életben maradásnak és boldogulásnak, hiszen 73 évet megért, és rossz körülmények közül indulva mégis sokra vitte. Életélvező kalandjai hátterében ott sötétlik a nyomor, az elhagyatottság, a számkivetettség, és legfőképpen az "lombörtön szörnyű árnyéka, ahonnan sikerült ugyan megszöknie, de amitől egész életére klausztrofóbiás lett. Ez a börtönélmény végig kísértette, és feltehetőleg az ő nyomán kísérti még ma is az irodalmat, többek között Kafka Pere és Kastélya közvetítésével, amelyek Casanova-élményre támaszkodnak, de saját életművében ott az Icosameron című utópikus regény, amely a bezártság (ólomkoporsó) alapérzéséből táplálkozik. Örömelvű életfilozófiája szövegeit is átszövi, olyannyira, hogy az olvasó hajlamos megfeledkezni a sok megpróbáltatásról, sikertelenségről és küzdelemről, ami pedig írva áll az emlékiratokban, csak éppen vidáman van elbeszélve. A szöveg a sokértelműség mesterműve, amelyben a gyönyör körbejár, a történetek tartalma és előadásuk módja egyaránt élvezetet ígér és szerez, a mű megvalósítja azt a régi vágyat, hogy az élvezet közkincs, nemre, korra és meggyőződésre való tekintet nélkül részesedhet belőle bárki, ha másképp nem, hát olvasóként. Mélységes értelmet nyer ebben a műben a 18. század nagy találmánya, a szabadság, csak Casanova számára a szabadság nem a barikádokon terem, hanem az alkóvok mélyén, ő azt a szabadságot szereti és műveli, amely az élet élvezésének szabadsága. Innen ered leküzdhetetlen vonzódása a meghatározatlan-homályos helyzetekhez, a sokértelmű játékokhoz, ahol a nemi szerepek összemosódnak vagy felcserélhetők (mint nagy szerelme esetében az ál-kasztrált Thérčse-Abellino iránt, amely őrületig fokozódik, amíg nem tudja, férfi vagy nő-e az énekes, majd alábbhagy, amint a rejtélyre fény derül, vagy az a bűvölet, amely férfiruhába öltözött szép nők láttán fogja el, pl. Henriette vagy M.M. történetében). Casanova hasonlít jó barátjára és kalandortársára, Eon lovagra, aki hol férfi, hol nő képében tűnt fel, és csak a boncolás derítette ki, hogy anatómiai értelemben férfi volt...
Végére maradt Rákóczi, a száműzött fejedelem portréja, aki főúr létére lázadó kényszerült lenni, a harcban mindenét elvesztette, és bujdosóként írta bűnbánó műveit. Az ő szövegei ezt a monoton bánatot, keserű vezeklést örökítik át az utókorra, meghosszabbítva az olvasás megpróbáltatásaival a penitencia idejét. Írói tehetsége, amelynek határairól nehéz képet alkotni, alighanem szintén a bűnbánat és önmegtagadás áldozatává vált, önkorlátozó és önkínzó életszemlélete nem engedte, hogy örömeit és sikereit is elbeszélje, hogy örömet szerezzen magának és olvasóinak élete történetével.
Ezek a portrévázlatok a szövegeken alapulnak, még azon az áron is, hogy alárendeljük a valóságot a fikciónak. Mást nem is igen lehet tenni, hiszen az olvasó nem tud elvonatkoztatni a szövegtől, és Sade esetében negatív, Casanovánál pozitív irányban minden értelmezés torzít, a művek hatására. Élet és irodalom olyan kibogozhatatlan szövevényben fonódik össze, hogy lehetetlen a kettőt szétválasztani, és számunkra Sade, Casanova vagy Rákóczi szövegeinek teremtménye, és a művekből kibontakozó hús-vér alakot nem tudjuk a mögötte felsejlő, halovány eredetivel összevetni, mert csak az előbbi maradt életben.
Emlékiratok feketében és színesben
A három portré alapszíne nyilvánvalóan eltérő: Sade a vér színében jelenik meg, Casanova háttere arany csillogású, Rákóczi valamennyi írása, de főként az önéletrajzi írások komor feketére vannak hangolva. Ha a Rákóczi körüli, 17-18. századi erdélyi és magyar emlékirat-irodalmat vizsgáljuk, a komor alapszín, sajnos, általános. Teljességre törekvés helyett néhány kiragadott példával szeretném érzékeltetni, mennyire súlyos és drámai műfaj nálunk ebben a korban az emlékirat, és milyen vonzó ragyogást bocsátott ki magából ilyen környezetben a Casanova-mű híre, majd átírt szövege, milyen újabb legendákat termett ez a legendák ködébe vesző szöveg.
A 17. század végéről Tótfalusi Kis Miklós Maga Mentségét (1698) idézném, de ugyanilyen joggal lehet hivatkozni Árva Bethlen Kata vagy Bethlen Miklós önéletírásaira is, sőt szinte találomra ki lehet választani bármelyik szerzőt. Felekezetre, nemre, korra való tekintet nélkül mindegyik tragikus vagy komor. A szerelem vagy teljesen hiányzik az emlékekből, vagy drámai környezetben szerepel, elrontott házasságok, viszályok, gyermekhalálok előterében. Próbáltam vidám szerelmi kalandokat gyűjteni ezekben az írásokban, de igen csekély eredménnyel. Még ahol udvarlás, enyelgés, vagy netán bordély szerepel, ott is rosszul végződik a történet, drámai a kifejlet. Egy példa Bethlen Miklós Önéletírásából: szerepel nála egy londoni bordélyjelenet, amely jól szemlélteti ezt a szomorú helyzetet. Hiába forog szép lányok, pénzért árult szerelem körül a történet, hamar rosszra fordul minden, ahogy ez az "Ifjúságom bűneiről" című fejezet (I. rész, 20. fejezet) lapjain olvasható (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, I. kötet, 221. o.): "Este későn volt a dolog, nosza mindjárt collatiót, spanyol bort, kanári szektet, kurvát kettesével, melynek egyike csak tizennyolc esztendős leány kurva volt, és azon panaszolkodott, hogy ő nemes ember gyermeke volt, de apjától, anyjától árván maradva bátyja elűzte és így kénytelen adta arra a keresetre magát. Szép vala. Evvel minden tisztátalan tapogatásra elmentünk mindketten. Más házba menvén, ágyba feküdt hanyattán, felfedvén magát, de jól adta Isten, Enyedit bevitte volt vélem, és nem közösülék véle, egy dukatont adék néki. Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem véle. Bocsássa meg az Isten, és áldassék, hogy tovább engem nem bocsátott. Ennyire sem azelőtt, sem azután sohasem mentem, de ha Isten Vilhelmus Curtiust, kiről a XV. részben, nem támassza, és a francutól nem féltem volna, bizony elmentem volna. Ez volt 1664-ben. Jámbor voltam azután 1667-ig, ekkor ismét kicsiden maradék."
A szegény londoni Justine több kárt tett Bethlen Miklós erszényében, mint erényében, és ha van olvasó, akit ez a történet felvidít... akkor visszavonom, hogy az egész korabeli emlékirat-irodalom ilyen komorra van hangszerelve, és Rákóczi az egyik legsötétebb szín a palettán.
A kontraszt érzékeltetésére egymás mellé állítok egy-egy idézetet Casanova, ill. Rákóczi Emlékiratainak előszavából. Casanova - őszinte vagy szándékosan eltúlzott - cinizmussal hirdeti saját könnyelműségét: "Érzékeimnek igyekeztem mindig gyönyörűséget szerezni, ez volt legfőbb törekvésem egész életemben. Minthogy úgy éreztem, az enyémtől különböző nem kedvéért születtem, mindig szerettem őket, és - amennyire lehetett - megszerettettem magam velük. Ugyanilyen szenvedélyesen szerettem a finom ételeket és minden olyan tárgyat, amely a kíváncsiság felkeltésére szolgál." Igen frivolan nyilatkozik a lélek nagy kérdéseiről, mint amilyen a lélek halhatatlansága, mondván, hogy erre a kérdésre csak halálunk után kaphatunk feleletet, márpedig "egy olyan válasz, amely életünkbe kerül, túl drága...", és ő a maga részéről nem siet megtudni ezt a választ. Életcéljáról pedig többször elismétli, hogy "Ha volt valamilyen rendszerem, akkor csak annyi, hogy hagytam sodortatni magam, amerre a szél vitt."
Ez a hangsúlyozott léhaság éles kontrasztot alkot Rákóczi komoly hivatástudatával és felelős életfelfogásával, nemzeti hivatástudatával: "A te segítségedet és világosságodat kérem tehát, hogy ne tévelyedjek el, tőled eltávolodván. Hogy mindig megbánjam azokat a cselekedeteimet, amelyeknek célja nem te voltál. Hogy mindazt előadjam, amit nem szégyelltem a te jelenlétedben megtenni. A te munkád lesz, ha segítesz legyőzni az önszeretetet és az emberi méltóságérzést, amelyek ezelőtt bálványaim voltak, s amelyekre többször tekintettem cselekedeteim közben, mint Terád. Fogadd tiszta szándékomat, hogy mindabban, amit cselekedtem, a tiszta igazságot akarom elmondani. [...] Mindazok pedig, akik e könyvet olvassák, egyedül Téged magasztaljanak, és lássák világosan az én méltatlanságomat és hálátlanságomat." (II. Rákóczi fejedelem Emlékiratai, Akadémiai Kiadó, 1978. Levél az Örök Igazsághoz, 297.o., Vas István fordítása)
Képzelni sem lehet élesebb ellentétet, mint ami a frivol velencei és a bűnbánó magyar főúr visszaemlékezései között van, hiába halt meg mindkettő száműzetésben, és hiába van számos hasonló vonásuk. Egyikükből haladó nemzeti hagyomány lett, patetikus felhangokkal és a szükséges torzításokkal, a másik viszont az életöröm megtestesítőjévé vált, a libertinus irodalom legendáktól övezett, cenzúrázott, csonkított-átírt, de mindig az életművészet irányában felmagasztalt vagy elmarasztalt alakjává.
Libertinizmus a magyar irodalomban
Az emlékirat tehát súlyos, komoly témákkal megterhelt műfaj a régi magyar irodalomban, amelyet csak történelmi súlyú személyiségek gyakorolnak. Boldogabb tájakon a libertinizmus mindenféle műfajokban felüthette a fejét, a franciáknál például a 18. században vezető műfaj a libertinus regény (Laclos, ifj. Crébillon, Marivaux és mások). Nálunk is létezik azért egy kis szabados költészet a felvilágosodás-kori irodalomban, elsősorban Csokonainak köszönhetően, de mellette ott találni, pl. Verseghyt, galántai gróf Feketét és másokat. A Kazinczy-levelezés alapján feltehető, hogy úri körökben, elvétve, de azért a szabados erkölcsök is előfordultak, pl. galántai gróf Fekete környezetében, estélyein. Történtek tehát kezdeményezések, amelyek a mostoha történelem miatt nehezen kaptak lábra, bár igény lett volna mindenféle szabadosságra. A regény és az emlékiratírás terén azonban nem találkozhatott ez az igény semmilyen valós kísérlettel, ezért ezt a hiányt Casanovával vagy Casanova hírével kellett pótolni, és talán ez a magyarázata az ő hallatlan sikerének. Az egyetlen teljes fordítás a múlt század végéről származik, és viszonylag gyors és rossz minőségű munka (Seingalti Casanova Jakab emlékiratai és kalandjai, ford. Halsi O. Lipcse [Budapest], Köhler, 1873-75, 22 kötet), de a vállalkozás nagyságát tekintve meglepő, hogy bele mertek fogni. Ez után számos teljes fordítási tervet ismerünk, de azóta sem készült jó és teljes fordítása a Casanova-szövegeknek. A különböző kivonatok és szemelvények mind töredékes és hamis képet adnak az igazi szövegről, annál inkább, minthogy az első hiteles kiadás 1960-62 között jelent meg a Brockhaus-Plon kiadók közös kiadványaként, és 1962 óta nem történt figyelemre méltó fordítási és kiadási kísérlet az Életem története ügyében. Leginkább az irodalmi ihletésű parafrázisokra és a legendákra vagyunk utalva, hogy betöltsük azt a fájdalmas hiányt, amelyet a frivol, vagy annak képzelt emlékiratok lennének hivatva betölteni.
A Casanova-kéziratok kalandos sorsa és a legenda születése
Nemcsak a könyveknek, de a kéziratoknak is megvan a maguk végzete, és Casanova hátrahagyott kéziratainak sorsa regényességben vetekszik a szerző valóságos kalandjaival. Úgy látszik, a velencei szélhámos kéziratainak is le kellett tölteniük a maguk büntetését saját "lombörtönükben, a Brockhaus-kiadó páncélszekrényében, miközben a kéziratok tulajdonosa egyre-másra jelentette meg a hamis szövegeket. Ezek az átírt, oda-vissza fordított, cenzúrázott változatok azután jobban megmozgatták az olvasók képzeletét, mintha kiadták volna a hiteles szöveget...
A család, pontosabban egy unokaöcs, már 1820-ban sietett megszabadulni a gyanús nagybácsi kézirataitól, némi pénzért. Így került igen korán a Brockhaus birtokába az egész anyag, aki elsüllyesztette az eredetit a páncélszekrénybe, és sietett hamis szövegekkel elárasztani a piacot. Előbb egy németre fordított változat jelent meg 1822-1828 között (Lipcse, Wilhelm von Schütz szövege), később ezt a szöveget visszafordíttatták franciára (!), mielőtt kiadták volna átírásra a birtokukban lévő anyagot egy Laforgue nevű drezdai francia tanárnak. Az ő változata forgott azután közkézen egészen 1960-ig, amikor végre elkezdték közölni a hiteles szöveget. A Laforgue-féle szöveg összevetése az igazi Casanovával igen élvezetes tanulmány, mert a rosszul értelmezett erkölcsvédelem, az álszemérem, az érthetetlen kipontozások és valóságos szöveghamisítások teljes skáláját tartalmazza. Laforgue átírt olyan részeket, amelyekben az égvilágon semmi kivetnivalót nem találni, kipontozott olyan mondatvégeket, ahol a mondat nem folytatódott, átírt számos politikai részt, hogy jakobinus nézeteket tulajdoníthasson Casanovának és általában "laposított", "beleolvasott".
Casanova persze még a szöveghamisítóin is képes nyerészkedni: legendáját nagyrészt a Laforgue-féle beavatkozásoknak köszönheti. Saját stílusa áttételes, kivéve néhány területet, mint amilyen pl. a testnedvek leírása, ahol szabad folyást enged a természetnek... A Laforgue-féle pontok azonban mindenütt többet sejtetnek az eredetinél, és segítettek meglódítani az olvasók képzeletét. Nem mintha a hiteles Casanova ártatlan olvasmány lenne, távolról sem az, csak éppen másképpen, ravaszabbul mond el mindent, mint Laclos vagy ifj. Crébillon, akik bonyolult áttételek rendszerében mesélik el pikáns történeteiket, látszólag klasszikus vagy rokokó stílusban ábrázolják a "veszedelmes viszonyokat". Aki tud olvasni, megdöbben az Életem története legtöbb epizódján, de nem a kifejezések illetlensége miatt.
A magyar Casanova, a "mi Casanovánk"
Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy a magyar Casanova is inkább magyar, mint Casanova, de vitathatatlanul a miénk, és szeretjük őt. Ahogyan Kerényi Károly jogosan adta a Horatius Noster (Magyar Horatius) címet kétnyelvű Horatiusának (Officina, 1935), Casanova is kaphatna egy antológiát, amelyben Krúdy, Szentkuthy, Márai, Szerb Antal és Fenyő Miksa szövegei sorakoznának egymás mellett, sok más magyar Casanova-szöveg mellett. Az antológia rendkívül terjedelmes lenne, ezért jobb csak képzeletben összeállítani. Rudnyánszky Gyula bumfordian "szabadszájú" versei mellett helyet kaphatna benne Faragó Jenő operettje (Izsó Barna zenéjére), Farkas Ferenc operája, novellák, rádiójátékok, filmek (Deésy Alfréd 1918-as, világelső Casanova-filmje feltétlenül), cikkek és Pelle János könyve (Kossuth, 1987). Külön kötetet kellene szentelni a hírlapi kacsáknak, amelyek Held Albert 1913-as Pesti Hírlap-béli cikke óta szépen szaporodnak, mindig újra és újra előhozva Casanova látogatását a Tabánban, amely csak az újságírók képzeletében létezik...
Casanovát befogadtuk, megtaláltuk benne a nálunk hiányzó 18. századi libertinus, frivol emlékiratszerzőt, végre van szórakoztató szélhámosunk, aki mulattatóan meséli börtön- és hálószobakalandjait börtön- és budoárfilozófiája kíséretében. Lehet, hogy az olaszok és a franciák nem találták Casanovát eléggé libertinusnak, a magyar emlékirat-irodalom komor hátterében az Életem története mégis hívogatóan ragyog, pazar csillogása immár 200 éve bűvöli a magyarokat.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu