ANTUN SOLJAN
A RÁKÁSZ
Mindannyiunknak van a születése időpontjához kapcsolódó nyilvános jegye - valami, ami az állattani alfajok jelöléséhez hasonlít 7-, abban az egyszerű megállapodáson alapuló rendszerben az emberi naptárak és az isteni csillagok között, amelyet Zodiákusnak nevezünk. Így én hivatalosan Nyilas vagyok... De a csillagidő nem mérhető naptárakkal, és talán mindannyiunknak van egy igazi jele, amely annyira titkos, hogy magunk se ismerjük, talán teljesen fölfoghatatlan. De esetleg mégis megmutatkozhat előttünk, ha eléggé kinyitjuk a szemünket, ha összekötjük a dolgokat. Így én nemrég gyanút fogtam, hogy az én igazi jelem a Rák.
Világosan fölidéztem, hogy életemben először a Stari Grad-i strand kavicsos partján láttam rákot, ahol gyerekként a köveket rakosgattam, apám után lődörögve, aki horgászcsalit keresni, vagy csak egyszerűen a tenger hozta apró üzenetek fölkutatására tanított. Nem ott születtem, nem is ott éltem, és apám, a született Stari Grad-i, talán éppen emiatt tanított oly odaadóan az elveszített szülőföld titkaira: rám akarta őket örökíteni. Talán ezért maradtak meg ennyire világosan emlékezetemben?
Ma, amikor a tengerpartot pakura, műanyag és szemét borítja, nehéz elképzelni: akármelyik kőhöz nyúltam, mindegyik alól rák futott elő. Több tucat faj és alfaj létezett, és még több név: azokból az apró, gyorslábú zöldekből volt a legtöbb, a nagyobb kövek alatt pedig itt-ott megbújtak azok a nagy, rozsdabarna gyapjasrákok, amelyekről ezúttal szó lesz. A gyapjasrákok, ha megzavarták őket, lassan, ollóikat magasra tartva, a kavicsot nyiszorgatva új rejtekhelyet kerestek maguknak. A sekély, áttetsző, napsugár átszőtte tenger gyorsan elrejtette őket fény-árnyék játékával.
Ez a ragyogóan megvilágított kép kiemelkedik korai gyermekkorom ködös emlékeiből. Nem állíthatom, hogy megéreztem azt az ösztönös félelmet, amely az emberek többségét hatalmába keríti e sötét, apró bestiák láttán, inkább azt mondanám, egyfajta fölismerés volt, mintha tudtam volna, hogy a látványt meg kell őriznem emlékezetemben. E fölismerésben ott bujkálhatott egy mélyebb, ősibb félelem a lény szúrásától vagy harapásától, de talán a félelem nem is jó szó: talán inkább valami végzetes, honos rokonság érzete. Mert ez a napsütötte kép nem tűnt el életemből. Később, sokkal később, amikor a komor és ködös Zágrábban leírtam egyik első versemet Északiak címmel, az elveszített szülőföld témáját variálva, a rákok a haza utáni vágyódásnak (egyfajta őskori élet, sőt élet előtti létforma utáni vágyódásnak) és annak végső, nirvánai öleléséről való félelemnek a kétértelmű, szimbolikus táncát járták benne,
zöld rákok melyek a forró
délben
hadseregként lépnek ki a
köves partra,
baljós nyolclábúak,
smaragd rákok
özönlik el a mezőket és
házakat, tépik az
élő húst
és jóllakottan visszatérnek
az alattomos
tengerbe.
Ha figyelmen kívül hagyjuk a szabadon kezelt természetrajzot, a kép természetes - még egy bizonyítéka annak, hogy a versírás nem más, mint a világgal való első, kulcsfontosságú találkozásaink át- és átrágása. De a rákoktól nem tudtam csak ilyen egyszerűen - írással - megszabadulni. Újra és újra fölbukkantak a könyvekben, amelyek a kezem ügyébe kerültek, a valóságban, amellyel életem során találkoztam.
Vajon, valamivel később, teljesen véletlenül választottam volna ki Alekszandr Alekszandrovics Blok annyi verse közül éppen a Csalogánykertet? Megtehetem ugyan, hogy mesterségem által megrontva, önmagamat is azzal ámítsam, hogy e vers fordításával azt akartam bebizonyítani, hogy a horvát deseteracnak (tíz szótagú sorból álló versnek) nem kell okvetlenül népiesnek hangoznia, vagy talán azt, hogy akkor éppen a szerelem és a kötelesség, Árkádia és az élet, a személyes érzések és a nyilvános élet összeütközésének ötlete foglalkoztatott - méghozzá akkora mértékben, hogy egyik novellámnak is Blok címét kölcsönöztem. De ekkor is megmarad a tény, hogy a versben szerepel a rák, és hogy talán ez a titkos, egyetlen, valódi ok a vers lefordítására. A versben az ember, akit elkápráztatott a "fülemülék kertje", és elhagyta életét, visszatéréskor fölfedezi, hogy mindkettőt elveszítette - kihalt tengerpart, nem-élet az, ami várja:
És ahol a zord polipok tanyáznak,
nyálkás sziklák sötét
erdejében,
rák bújik ki, akit megzavartam,
majd megáll a sekély fövenyében.
Megmozdulok - ő is velem mozdul
kis ollóit kitárja merészen,
de másik rák jön, inkább
arra indul,
és eltűnik egy odú
rejtekében.
Hogyan történt az, hogy körülbelül ugyanebben az időben fordítottam J. Alfred Prufrock szerelmes énekét, amelyet Thomas Stearns Eliot megint csak körülbelül ugyanabban az időben írt, amikor Blok a maga szerelmes Csalogánykertjét? Nem is merem már kimondani, hogy tudatosan választottam - de azt se, hogy tudat alatti okokból, mert az első fordítás alkalmával nem is ismertem még a sorsdöntő verssorok jelentését, eleinte nem is fogtam föl, hogy egy rákról szólnak. Ezek a verssorok is az életből egy vak, animális létbe való menekülésről szólnak:
Bár rák volnék, és
fúrhatná ki, két
érdes ollóm a tenger fenekét.
És aztán ismét, jóval később, véletlenül úgy alakult, hogy Henry Miller Ráktérítőjét fordítottam. Míg éhesen bolyongott Párizs utcáin, őt is kísérte - mint ahogy az éjszakai utast kíséri a telihold - a párizsi ég csillagképének rákja:
Ahol csak falak húzódnak, a plakátokon mindenütt nyüzsögnek az élni vágyó lapostetvek, és gonoszul hirdetik, hogy közeleg a rák. Mehetsz bármerre, nyúlhatsz bármihez, emlékezz a rákra meg a szifiliszre. Az égen lángol és táncol a baljóslat. A lelkünkben fészkelt meg, mi pedig holt edényekké változtunk, akár a hold.
És íme, ide jutottam, a ma annyira divatos irodalmi kombinatorikához. Ha így folytatom, föltehetem magamnak a kérdést, a ballada végén vajon szerelemre gyulladok-e én is, mint a Szépség a Szörnyetege iránt. Vagy mondjuk utolérhet a szerencsétlen Gregor Samsa sorsa, és rákká változom.
Vagy ha hajlamosabbak vagyunk a nemzeti etimológiára: nincs-e valami köze a rák germán névváltozatának, a német Krabbenek vagy az angol crabnek és az őshazánknak, Krabátiának, és így az én gyermekkori emlékem nem más, mint népem velem született emlékezete - ortogenezis, mint a filogenezis rövid összefoglalója.
Vagy akár belebocsátkozhatnék egy zsánerszerű, science fiction képzelődésbe. Egyszer például a saját szememmel olvastam, Bergenben, a helyi akvárium egyik tájékoztatójában, hogy a polipok egy ősi, tehetséges és intelligens faj, amely - ha szerencsésebb lett volna - meghódíthatta volna helyettünk a világot. Ilyen megvilágításban ezt az én tallózásomat úgy is értelmezhetnénk, mint a ráktól való kollektív, tudatalatti félelem maradékát, hiszen a páncélos és állig fölfegyverzett rákok könnyen legyőzhettek volna bennünket a létért való küzdelemben, sőt, akár még manapság is megtehetik, atom-metamorfózissal - a japán vizekben él egy bizonyos rákfaj, a KÄmpferia, amely akár öt méteresre is megnő - és így az én magánfoglalatosságom tulajdonképpen apokaliptikus figyelmeztetés az emberi fajnak, egyfajta Mein Kampf a KÄmpferie kÄmpferik ellen.
Eltévedtünk a germán okkultista éjszakában, és ezen az úton könnyű - ahogy azt a mindig vidám olaszok mondanák - prendere un granchio.
Azt akarom mondani, mindez számomra nem csupán művelt bolondozás. Túl gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy csupasz kézzel vadásztam rájuk. Gyakran rákásztam a rovinji szigetvilágban, ahol rengeteg van - vagy legalábbis volt - belőlük. Arrafelé, semmibe véve az etimológiát, granzipoveriknek hívják őket, mert az előkelő rokon, a granzevole szegényes helyettesítői. Bizonyos szempontból tehát gyapjasrákoknak számítanak. De itt is, mint többfelé, egyben a Hold gyermekeinek is tekintik őket. A Hold vigyáz rájuk, elrejti őket a fény ónos játékával a part menti sekélyesekben, amikor pedig elbújik a Hold, a gyapjasrákok előbújnak a repedésekből, sziklahasadékokból, a sötétségből, egyenként, először csak az érzékelő csápjaikat dugják ki, óvatosan, a tengerből, majd fölbuknak, mint megannyi sötét, csillogó búvárharang, esetlenül föltámolyognak egy-egy kiálló szirtre, a lapos parti sziklákra, ahol megállnak, magányosan, ki-ki magának, számlálatlanul sok lábukkal reszelgetik a követ, némán emelik és tárják ollóikat az ég felé. Ki tudja, hányadszor vágtak neki az új világ elfoglalásának, vagy csak éppen társat kerestek maguknak, valakit ebben a nagy sötétben, vagy az elveszett fény után kutattak, hívogatták a Holdat. Ilyenkor szoktak vadászni rájuk.
Hold nélküli éjszakákon rákászni mentem rovinji halászó társaságommal, ott tocsogtunk a sziget partján, régi edzőcipőben, föltűrt nadrágban egyensúlyoztunk az éles szirteken, egyik kezünkben petróleum- vagy gázlámpát tartva (az izzó háló kísérteties kék fényt szórt körbe, amely annyira hasonlított a Holdéra), a másikban rövid szigonyt, ide-oda ténferegtünk a vibráló árnyak között, sebzett bokával kászálódtunk ki a mélyedésekből, vizesen és átfagyva káromkodtunk, mint valami nagy, részeg gyapjasrákok, akiket arra ítéltek, hogy vakon tévelyegjenek a sötét sziklákon.
Ahogy fény vetődik rájuk, a gyapjasrákok megtorpannak, nem mozdulnak többé, de nem félelemből, hanem épp ellenkezőleg, a Holdba vetett végtelen bizalomból kifolyóan, amely mintha néma hívásuknak tett volna eleget váratlan megjelenésével, ekkor fölnyársaljuk őket a nálunk lévő szigonnyal, vagy csak úgy, puszta kézzel fogjuk meg őket (deréktájban, ahová nem ér el ollójuk, így csak tehetetlenül kapálódznak mind a tíz végtagjukkal a kegyetlen levegőben), egyiket a másik után zsákokba tömködjük, élve, százszámra, egymásba gabalyodva nyüzsögnek, nyugtalan tömeget alkotva, a sekélyesbe helyezett, bekötött szájú zsák folyton mozog, susog, mintha lélegezne. És ez így megy egész éjjel, egész éjjel.
Nyilván mindig is így vadásztak rájuk ezen a vidéken. És nem csak ezen: vajon teljesen véletlen, hogy tökéletesen emlékszem egy bizonyos képre azon sok közül, amelyeket a világ képtáraiban láttam, a holland Nicolaes Berchem festményéről van szó (a tizenhetedik századból), amely ugyanilyen rákvadászatot ábrázol a holland partokon, csak a rákászok épp nem petróleumlámpával világítanak, hanem kátrányba mártott száraz gallyakkal.
És akkor egy reggel, emlékszem, miközben csónakkal tértünk vissza egy puszta szigetről - Storagról vagy Sestricáról -, megálltunk félúton, a Punta Correntán, ahol a nappali világosság már kicsalta az emberi fajt az éjjeli menedékéből, és ahol egy part menti étteremben a segédszemélyzet már fölélesztette a tüzet a konyha nagy sütőlapja alatt.
Köréje kuporodtunk, hogy megszárítkozzunk és átmelegedjünk, csatlakoztak hozzánk a még álomittas szakácsok és fűtők, mi kioldoztuk a zsákmányt rejtő zsákok száját, ők pedig borospalackokat nyitottak föl, és a mozgó ráktömeget azonmód, élve ráfordítottuk a hatalmas, tüzes lapra, amelyen aztán rövid, kétségbeesett táncot jártak vékony lábaikkal, egyre csak oldalra, oldalra menekülve, minél távolabb a színpad közepétől, a szélek felé, a menekülést jelentő sötétségbe. Sok el se jutott a peremig, amelyek pedig eljutottak, azokat addig löktük vissza újra és újra, amíg ott nem maradtak. Amelyik abbahagyta a táncot - maga alá hajlítva lábait, mint valami szárnyakat, amelyeken elrepülhetett volna -, azt fogyasztásra alkalmasnak tartottuk.
Nem tudom, mit mond a tudomány, van-e hangjuk a rákoknak, de ezek úgy sivalkodtak a tüzes lemezen, mint valami gyerekek. Talán az a pára sivított, amely páncéllal borított húsukból szabadult föl (mint megannyi apró kukta-fazékból), de én egyre inkább hiszem, a természetrajz ellenében, hogy a rákok hangját hallottam. Ha ismernek Istent, ez hozzá kiáltó imájuk volt, hogy mentse meg őket ebből a pokolból. De nem volt könyörület a szívünkben. "Édesek, mint a kockacukor", mondta Nika, a bortól és a tűztől kivörösödve, ide-oda lökve tenyerében a forró ráktesteket, dióként roppantva meg őket.
Ugyanúgy érzik-e
a sarat ollóik között
mint én mezítelen lábujjaim
között?,
tette föl, emlékszem, a kérdést egy érzékeny lelkű költőnő. De ez nem sár volt, hanem tüzes billentyűzet, amelyen Istenhez intézett imájukat kellett volna elmuzsikálniuk. "A rákok mennyországáról tulajdonképpen semmit nem tudunk", írja egy másik, tudományos beállítottságú költő, "noha sokunknak volt már alkalma megragadni őket ollójuknál fogva és alaposan megvizsgálni". Vagy - esetünkben - azt is mondhatnánk: megenni.
Azután emlékszem egy másik alkalomra, egy éjszakára, amikor rákászat után egy tele zsák rákot hoztam haza és a sarokba állítva a zsákot, fáradtan, azonnal elaludtam a konyhai heverőn. A zsák talán kioldódott, vagy kiszakadt, vagy maguk a rákok vágták ki ollóikkal (saját kis rákforradalmuk során), és a gyapjasrákok szétmásztak a kőpadlón, minél mélyebb lyukat keresve maguknak, behúzódtak a bútorok közötti hasadékokba, az edényekbe, a lábbelikbe. Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy kísérteties susogás, csörtögés, titokzatos suttogás és csikorgás tölti be a helyiséget. Nem tudtam megállapítani a sötétben, hogy pánikszerűen alagutakat ásnak-e, amelyeken majd elmenekülhetnek, vagy apró, dühös, páncélozott harcosokként támadásra készülnek. Az időközben fölbukó Hold fénysugara a konyha közepére hullott, mint egy üres színpadra vetődő reflektorfény. Nem tehettem reggelig semmit. Ébren vártam, hogy megvirradjon.
Sokáig ingadoztam, írjak-e a rákokról.
Talán íróként ódzkodtam attól, hogy mesterségemet ily módon próbára tegyem, attól félve, nem leszek képes régóta sejtett kapcsolatunkat történetté formálni? Talán médiumként - ha ez egy jel, melyet közvetítenem kell - attól, hogy nem tudom majd érthetővé tenni jelentését?
Vagy még mélyebben: vajon attól féltem, hogy a szavak varázslatával ezt az elképzelt kapcsolatunkat, ezt a kicsiny magánmániámat valósággá transzformálom majd? A szavak veszélyesebbek, mint gondolnánk: az ember kimondja a rák szót, az pedig, egyik pillanatról a másikra, fölemelt ollókkal jelenik meg, és páncéllal borított lábaival kaparászni kezdi a papírt, ott csikorog a sorok között, gondolataink között.
Végezetül, vajon nem azért ingadoztam, mert nem álltam készen arra, hogy találkozzam a rákokkal: féltem rákérdezni, egyáltalán én vadászom-e a rákokat, vagy a rákok engem?
És akkor Calvino posztumusz megjelent könyvében, a Lecioni americane címűben ráakadtam erre az - állítólag - kínai mesére:
Csuang-cu sok kiváló tulajdonságainak egyike volt a rajzolás művészete. A császár azt parancsolta, rajzoljon egy rákot. Csuang-cu azt mondta, öt évre van szüksége, és egy palotára, tíz szolgával. Öt év múlva még csak hozzá se fogott a rajzoláshoz. Újabb öt évre van szükségem, mondta. A császár beleegyezett. Amikor elmúlt a tíz év, Csuang-cu kezébe vette az ecsetet és egy szempillantás alatt, egyetlen mozdulattal lerajzolta a rákot, a legtökéletesebb rákot, amelyet valaha is papírra vetettek.
Természetesen ez a történet elsősorban a művészről és művészetéről szól. Az csak a kérdés, hogy miért kért a császár, a világ annyi más dolga mellett, éppen rákot a rajzolótól? Talán amiatt a keleti hagyomány miatt, amely a rákot vak, baljós természeti erőként tartja számon, ezért a felhőket gyakran vörös rákhadként ábrázolják, amely a tenger és az ég találkozásánál lévő sötétkék barlangból, mint egy fölhasított zsákból hömpölyög elő az alkonyatba. Talán a király arra kérte, azt rajzolja meg, amit végtelenül nehéz - a saját halálának ábráját. És Csuang-cunak nem azért volt szüksége tíz évre, hogy megtanuljon rajzolni, vagy hogy hosszú elmélkedés során megértse tárgya formáját, hanem hogy szembesüljön azzal.
Talán ezért féltem tollat ragadni. ", ismerem én mesterségem minden hiányosságát, tudom, hogy nem állok készen, tudom, hogy nem lesz tökéletes, de le kell itt írnom, néhány fölületes mozdulattal, mert elmúlt a tíz évem, palota és szolgahad nélkül.
És íme, kezdem összerakni a történetet, fejben, mondatonként, ahogy fekszem egy Stari Grad-i ház ebédlőjének sötétjében, a holdfény átlósan szeli át a szobát, masszív, kísérteties, fémhez hasonló nyalábokban bújik be az ablakon, fénylik a padló kőkockáin, amelyeken csuklós robotlábak csonthangú csörgése és csikorgása és reszelős hangja hallik, és én nem tudom, sokan vannak-e az áthatolhatatlan-sötét sarkokban, kihasadt-e az ég sötétkék zsákja, vagy ez csak egy közülük, a legtökéletesebb, a végső rák, amely lassan beindítja tízlábú gépezetét, fölemeli ollóit, hogy felém induljon, lassan, ravaszul oldalra kerülve, a holdfény pedig időnként kísértetiesen megcsillan nedves, sima páncélján, és én arra készülök, hogy fölkeljek az ágyból és meggyújtsam a petróleumlámpát az ebédlő asztalán, és hogy az ott fehéren heverő, menthetetlenül rám váró papírra vessem őt, néhány tökéletes mozdulattal.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu