RAJA RAO
BARLANG ÉS KAGYLÓ
- imigyen szóla Kalidasa a híres Raghuvamsha elején, amely a Rhagu család, azaz Sri Rama családjának története; Sri Ramáé, a Ramayana hőséé.
A verssor csupán ennyit mond: miként a szó és jelentése egy, úgy egy a szent pár; az asszony, Parvati, és a férfi, Siva - minden urak ura. Természetesen van egy árnyaltabb jelentése is. Mert Parvati a hegy leánya, s így ő, a hegytől születvén, a Himalája gyermeke és lelke. Siva, a tigrisbőrbe öltözött aszkéta, mindig a Himaláján ül, mély meditációban. Az asszony a szó, a hang, a hegy vibráló elevensége - a monumentális csend megvalósulása. De Siva maga a csend. S így az asszony, a megtestesült mozgás, beleszeret a mozdulatlanba. Az egyik a leány, a másik az apa - a férfi az úr, és az asszony a kedves. S az irodalom e nász konkrét kifejezése. Volt egy fiuk, Ganapati, az elefántfejű isten. Őt dicsőítik minden ima elején. Ő minden akadályok ura, aki megszüntet minden akadályt. ' az a képesség, mely megszünteti a véletlent, az értéktelent. S így az irodalom igazzá, szentté lesz. A szó és a jelentés eggyé válik, feloldódik az akadálytalan háttérben. Ez a szent írás, amely nem íródott, hanem láttatik. A költő a látnok. A bölcs.
Az igaz költő, aki a kimondatlan szót énekli - para.
Ezután jön csak a látható, a megformált szó. A megformált - pashyanathi - hallható szóvá - madhayama - válik. S így lesz végül a tárgyiasult, közönséges fonéma, a köznép beszéde: vaikhari.
Minket, indiaiakat, szenvedélyesen foglalkoztat a kezdet és a vég. A nagy Gaudapada (i.sz. 4. század ) azt mondja, hogy ami van kezdetben és végül, az van közben is. A víz a tóban mozdulatlan. A víz a folyóban mozog. Ám végül ott az óceán. Így a víz mindig víz marad.
Mi hát a szó, a Sabda, a hang eredete? Mivel a beszéd előtt nem volt hang, s a szó felhangzása után nincs hang, nincs szó - a hang vagy sabda háttere a csend. Nem a hang hiánya, hanem inkább méhe; amiből a hang megszületik, és visszatér saját valóságába. A hang lénye tehát megint csak a csend. És a csend Brahman, az Abszolút, a Nem-teremtett. A teremtés a csend látszólagos leánya, aki visszatér a Hegy Urához. A női elv visszatér a férfihoz, s mindketten feloldódnak alapvető természetükben.
De miért kell, hogy a csendből hang legyen? Az ok a lila, a természet játékossága. A szeretkezés játék. S a csend, mely önnön megnyilvánulásával játszik: a hang. Ennek a szeretkezésnek az élvezete a rasa, a nem kézzelfogható esztétikai élvezete abban, hogy kézzelfoghatóvá válik, s csupán azért, hogy visszatérjen saját hátteréhez. Így a kör teljes, és soha nem történik semmi, mint ahogy a hullámok is visszatérnek a tengerbe, elérve eredetükhöz, a vízhez. Mikor a tenger és a hullám felismeri, hogy mindkettejük lényege a víz: ez az igazi megvilágosodás pillanata.
A felszabadulás tehát komoly játék. Az író önmagával játszik, mint szó a szóval.
A szó tehát azért is van, hogy megnevezzen dolgokat; hogy kifejezzen gondolatokat és érzéseket. A dolgok azért vannak, hogy elnevezzük őket, mondta Rilke. A kagyló például a tenger csendjének megtestesülése. A hullám csak a kagyló vázlata. Minden dolog konkrét alakot öltött esszencia. Hogy megfelelő nevet adhass, önnön mivoltukban kell szemlélned őket. Nem nevezhetsz el valamit, ha nem ismered: válj azzá. Nem nevezhetem el a fát, ha nem ismerem: ebben a megismerésben a tárgy feloldódik az alanyban. Ezért a tárgy végül is "én" magam vagyok... Csak "én"-ként, játékosan tudunk elnevezni valamit: ahogy a gyermek puszta kisajátítás révén mondja a babára, hogy "ez az én kislányom". De a szó megjelenik úgy is, mint Udbhava-murti - kép vagy idolum, amely gyakorta bensőm mélyéből száll fel a tudatomba -, s csak ott fedezem fel, ahogy a legendák mondják, szentélyeink istenei között. A szentély szentségek sora. És a könyv, az igaz könyv olyan, mint Ajanta vagy Ellora, vagy Elephanta barlangjai, melyek maguktól keletkeznek a csendes sziklában - és ha belépsz a barlangba, és szemed hozzászokik a gyenge fényhez, látod a Buddhát, enyhén meghajolva, kezében lótusszal, vagy Sivát, akinek a fején a Gangesz folyik, s ő beleköti hajfonataiba.
Ilyen az indiai hagyomány. Ajanta és Ellora felfedezése talán Kalidasa idejében történt. A szentség öröktől fogva benne van a sziklában. Vagy az udbhavamurti a földben. Emlékezzünk Mallarméra és a tökéletes könyvre.
A csend nem a hang hiánya, hanem az aktív interregnum két lélegzetvétel között. A csend a kagyló, melynek belső lélegzete a pravanam, az Aum, mint a szövegek mondják.
" Mindez Aum, a szó."
Aumathyeaksharamidam sarvam.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu