DAVID KEEN
PRIVATIZÁLT HÁBORÚK
Ma a polgárháborúk Afrikában eltérnek a hagyományos modelltől, amelyben két profi csapat küzd egymással, körülöttük a bámészkodó civilekkel. Az újságírók és más kommentátorok válaszul többnyire olyan fogalmakba menekülnek, mint az "értelmetlen erőszak" és a "káosz". A háború, akár a betegség és az őrültség, olyasfajta működési zavarrá vált, amelynek - ha egyáltalán valaki - csak kevesen látják hasznát. Megjegyezhetjük azonban, hogy a járványos betegségek tanulmányozásában és kezelésében elért eredmények azt a felismerést hozták, hogy a betegség nem egyszerűen egy partikuláris rendszer működési zavara, hanem egymással versengő organizmusok közötti harc. Más szavakkal, a betegségnek éppúgy lehetnek funkciói, mint okai; ami rossz a testnek, jó lehet a baktériumnak.
Az erőszak hosszú távon árthat a nemzet egészségének, de használhat a nemzeten belül egyes csoportok gazdasági jólétének. Valóban, ha a háborúk egyetemes gazdasági katasztrófát jelentenének, ahogy gyakran feltételezik, nehéz belátni, egyáltalában hogyan engedhetik meg a bekövetkezésüket és a fennmaradásukat. Azt sem fogadhatjuk el - elég a futball-megvesztegetésekről szóló friss hírekre utalni -, hogy egy küzdelemben a résztvevők egyetlen célja a "győzelem".
Sierra Leone
Nemrég tértem haza Sierra Leonéból. Vizsgáljuk meg ennek az országnak az esetét. 1991-ben háború tört ki az ország déli és keleti részén. Kezdetben a veszély jelentéktelennek látszott - meglehetősen kisszámú lázadóról volt szó, akiket a libériai Charles Taylor-féle klikk támogatott, és Burkina Fasó-i zsoldosok segítettek. Szinte valamennyi Sierra Leone-i, akivel beszéltem, azt mondta, hogy a veszélyt csírájában el lehetett volna fojtani, ha a kormány szisztematikusan és megfontoltan szembeszáll vele. A legtöbben úgy érzik, hogy ezt még mindig meg lehetne tenni.
Csakhogy a társadalomnak, amellyel a lázadók összecsaptak, jelentős elemei készen álltak arra, hogy az erőszakot felhasználják különböző, leginkább gazdasági célokra. Ha valakit megvádoltak azzal, hogy lázadó vagy kollaboráns, az ilyen vádaskodás politikai, gazdasági, sőt néha szexuális indíttatású neheztelések gyors elintézési módja lett. Sierra Leonéban már amúgy is általános elégedetlenség övezte a korrupt Össznépi Kongresszus (All People's Congress - APC) által kinevezett vezetőket. Ehhez járult, hogy a kormány elhanyagolta a déli országrészt, ahol a gyenge közegészségügyi szolgáltatások folytán 1987-ben a várható élettartam huszonegy év körül volt. Megdöbbentően alacsony szám.
A fejlettebb területeken, a Sierra Leone-i rutilbányák vidékén, úgy tűnik, a jövedelmi struktúrák miatt érzett harag adott tápot 1995 elején fegyveres banditák (köztük korábbi alkalmazottak) betöréseinek, amelyek üzemképtelenné tették a bányákat. Az oktatási rendszert a nyolcvanas évek közepe óta országszerte sújtotta a közköltségek megnyirbálása és a nagyon gyorsan növekvő infláció - ez utóbbi az erőltetett ütemű valutaleértékelést követte, amit a "struktúraátalakítási" csomag részeként hajtottak végre. Már a tanárok is kezdtek "iskolakerülővé" válni, keresve, hogyan egészíthetnék ki egyre nyomorúságosabb fizetésüket. A könyvek megfizethetetlenek lettek. És amikor a háború kitört, sok gyerek végleg kimaradt az iskolából.
Közben a Sierra Leone-i ifjúságot rabul ejtette a nyugati életstílus és - mint Paul Richards hangsúlyozza rövidesen megjelenő Fighting for the Rainforest (Küzdelem az őserdőért) című könyvében - a nyugati macho kultúra hőseinek imázsa. Eszközökkel is ellátták a fiatalokat - fegyverek formájában -, hogy megvalósítsák a fogyasztási javakról és az erőszakról szőtt álmaikat. Különösen sebezhetőnek tűnnek azok, akiket már a háború kitörésekor jelentős szakadék választott el a családjuktól. Az afrikai erőszakot általában mint valamiféle egzotikumot festik le, ezzel szemben a Sierra Leone-i erőszaknak láthatólag sok közös vonása van a New York-i és a washingtoni erőszakkal. A háború és a bűnözés közötti kapcsolatok egyre homályosabbak. Az oktatás még súlyosabb összeomlása, ami a háború velejárója, csak tovább szíthatja a konfliktust.
1991 második felében a kormányerők megfordították a háború menetét, amikor keleten megállították a lázadókat, és délen visszaszorították őket Libéria felé. A kormány igénybe vette a Nyugat-Afrikai Gazdasági Közösség csapatainak közreműködését, az ULIMO-ként (United Liberian Movement for Democracy) ismert libériai irreguláris erőket és nagyszámú Sierra Leone-i segítségét, akik között nyolcéves gyerekek is akadtak. Az ULIMO csapatok rengeteg atrocitást követtek el, és hamarosan alkalmazni kezdték saját fosztogatási manővereiket. Bár 1994-ben elrendelték a leszerelésüket, amikor a Sierra Leone-i kormány megpróbálta jelét adni a béke iránti elkötelezettségének, mára ismét mozgósították őket (részben azért, mert a kormány fél, hogy a tétlen ULIMO csapatok bajt keverhetnének Freetown-ban). A kormányhadseregbe besorozott fiúk közül sokan freetowni utcagyerekek voltak, akik apró tolvajlásokba keveredtek, mielőtt besorozták őket. Most kaptak egy AK 47-est, és esélyt arra, hogy nagystílűbb tolvajlásokba kezdjenek. A kormánysereg háromezer körüli létszámát körülbelül tizennégyezerre emelték. Minthogy a kormányra erős nyomás nehezedik, hogy csökkentse a közkiadásokat, a katonai költségek Sierra Leoné-ban meglepően alacsonyak maradtak. A kormány katonái szinte semmi zsoldot nem kaptak, és ez arra ösztönözte őket, hogy sovány jövedelmüket fosztogatással egészítsék ki. Ez ösztökélt egy csapat katonát arra is, hogy 1992 áprilisában Freetownba vonuljon, és államcsínyt hajtson végre, amely a régi APC-kormányt megfosztotta a hatalomtól, mire az megerősítette ígéretét, hogy véget vet a háborúnak. Ez azonban nem következett be. A magyarázat az erőszak-kérdés velejét érinti a Sierra Leonéhoz hasonló országokban.
Úgy látszik, Afrika néhány térségében nemcsak a konvencionális állami szolgáltatásokat privatizálták részlegesen, hanem magát a háborút is. Azaz a pénzügyileg gúzsba kötött kormányok - szembesülve azzal, hogy a nemzetközi hitelezők nagyobb szigort követelnek tőlük - megpróbálták lefaragni a kiadásokat, és támogatóikat azzal jutalmazni, hogy gyakorlatilag feljogosítják őket az erőszak alkalmazására és a zsákmányszerzésre. Szudánban például ez olyan formát öltött, hogy egyes etnikai csoportok szabad prédává váltak. Sierra Leonéban az etnikai dimenzió kevésbé világos, bár azoknak a civilek ellen irányuló támadásoknak az erejét, amelyeket a kormány és a különböző etnikai csoportokba tartozó lázadó fegyveresek hajtottak végre, a mende etnikai csoportnak kellett elszenvednie. A szudáni dinkákhoz hasonlóan, itt a mendék foglalják el a rendkívül termékeny, és ásványi anyagokban rendkívül gazdag vidékeket, de a mendéknek nincsenek politikai összeköttetéseik, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy megvédjék ezeket az erőforrásokat a rosszul vagy egyáltalán nem fizetett fegyveres banditáktól.
A "nyerd meg olcsón a háborút"-stratégiának az az egyik következménye, hogy a háború természete kezd megváltozni. Az erőszakos cselekményekben részt vevők többsége számára a háború célja valószínűleg nem annyira az, hogy megnyerjék, hanem hogy pénzt csináljanak belőle, amíg tart, mi több, biztosítsák, hogy elég sokáig tartson ahhoz, hogy komoly pénzekhez juttassa őket. Szudánban a kormányhadsereg tisztjeinek, akik jól profitálnak a közszükségleti cikkek háborús hiányából, és abból, hogy gyakorlatilag ők ellenőrzik a segélyszállítmányokat, láthatóan az az érdekük, hogy a háború állandósuljon. Sierra Leonéban a kormány a hadviselést részben egy dél-afrikai magáncégre bízta. A kormányerők nemcsak alaposan belebonyolódtak az illegális gyémántbányászatba és -rablásba, hanem olyan akciókat is szerveztek, amelyekkel, úgy látszik, az volt a szándékuk, hogy állandósítsák a háborút. A háború fenntartása nem csupán kitolja azt az időpontot, amikor gyakorlatilag lehetővé válnak a választások (és a katonai uralom vége), de a katonáknak is lehetőséget nyújt, hogy továbbra is a természeti kincsekben gazdag területeken teljesítsenek szolgálatot. Ráadásul vannak katonák, akik minden jel szerint támogatják a lázadókat vagy úgy viselkednek, mint a lázadók, tiltakozásul azért, hogy kizárják őket a zsákmányból és a konfliktus miatt nyújtott nemzetközi segélyek oroszlánrészéből.
lázadók és kormányerők összejátszása
A Sierra Leone-i kormányhaderők ismételten belebonyolódtak olyan ügyletekbe is, amikor fegyvereket és lőszereket adtak el a lázadóknak, akik ellen állítólag harcolnak. Az általános séma, - amit Sierra Leonéban némelyek "hoci-nesze játszmának" neveztek el - az, hogy a kormánycsapatok kivonulnak egy városból, miközben fegyvereket és lőszereket hagynak hátra a lázadók számára. A lázadók összeszedik a fegyvereket, zsákmányt csikarnak ki, többnyire készpénz formájában, a város lakosaitól, és azután visszavonulnak. Ekkor a kormánycsapatok újra elfoglalják a várost, maguk is nekilátnak a zsákmányszerzésnek, rendszerint vagyontárgyakat rabolnak (ezeken a lázadók nehezen tudnának túladni), valamint hozzákezdenek az illegális bányászathoz.
A helyzetet tovább komplikálja, hogy az úgynevezett lázadók gyakran valójában a kormánycsapatok katonái, akik egyszercsak magukra vették a vörös bandannát (selyemkendőt), amelyekről általában a lázadókat lehet felismerni. Az úgynevezett rebellistámadásokat gyakorta kormánykatonák "eltűnése" kísérte a közeli laktanyákból. És amikor a kormánycsapatok katonai uniformist cseréltek, az úgynevezett rebellisek gyorsan megszerezték az új egyenruhákat. A kormánysereg katonái nemcsak abban osztoznak a lázadókkal, hogy valamennyiüknek érdeke a zsákmányszerzés, hanem abban is, hogy olyan benyomást igyekeznek kelteni, mintha a lázadók komoly katonai erőt képviselnének. Sokszor előfordul, hogy az egész színjáték mögött olyan kormánytörekvések vannak, hogy evakuálják a civileket a kérdéses területről. Gyakorlatilag az egyik gyémántban és kávéban gazdag déli körzet teljes lakosságát erőszakkal urbanizálták a rebellis- és a kormányakciók kombinálása segítségével. Másutt a kormányerők arra használták fel a "rebellis támadás" veszélyét, hogy megfélemlítéssel rávegyék a civileket, nyugodjanak bele a kizsákmányoló jellegű gyémántbányászatba. Az ENSZ a szokásos vaksággal tekint a kormányvisszaélésekre, és ragaszkodik hozzá, hogy ezt "a rebellis háborúból következő elköltöztetésnek" nevezze. Sok Sierra Leone-i lakos azonban ezt és a többi evakuációt egyfajta közös vállalkozásnak tekinti, amelyet azért agyaltak ki, hogy elnéptelenítsék az anyagi forrásokban gazdag területeket. Kailahan körzet néhány falujában a lázadóknak külön piacnapjuk van, a katonáknak egy másik - ez aztán valóban civil(izált) háború, hacsak nem te magad vagy az egyik civil, akinek az élete a tét, és akinek a tulajdonát adják-veszik!
Figyelemreméltó, hogy ebben a háborúban nagyon kevés a nyílt összecsapás az alaposan felfegyverzett csapatok között, és ezek is főleg a gyémántban leggazdagabb területekre korlátozódnak. Az erőszakos cselekmények nagy többsége fegyvertelen civilek ellen irányul. Szemtanúk szerint a fegyveres rajtaütéseket, amelyek a rutilbányák bezárásához vezettek - márpedig ezek a bányák biztosítják az ország exportjának mintegy negyven százalékát -, a kormánycsapatok hallgatólagos beleegyezésével hajtották végre. A gyémánt-, kávé- és kakaóexport élénken folyt tovább a Sierra Leone-i polgárháború nagy része alatt, bár az áttelepített népesség számára a hozzájuk leszivárgó hatások nem egészen olyanok, amilyennek a Világbank exportösztönző stratégiája elképzelte.
A kívülálló megfigyelő szemében (és sok ezer ember tartozhat ide, olyanok, akik a szervezett panamák légkörében élnek freetownban) a háború a fővároson túl könnyen keltheti azt a látszatot, hogy egyfajta káosszá fajult - erre vall a klikkek elburjánzása, a rengeteg atrocitás és a teljes zavar abban a kérdésben, ki lázadó és ki a kormány katonája. De a káosz látszata megtévesztő, a háborúról alkotott tizenkilencedik és huszadik századi nyugati képzeteken alapul. A nyugati felfogás szerint a háború alkalom arra, hogy az ember az életét kockáztassa a nemzetállam nevében, miközben jelentős pénzügyi nyereségre alig, vagy egyáltalán nem számít. Hónapokig tartó agymosást igényelhet, beleértve az egyén bizonyos mértékű rituális megalázását is, hogy meggyőzzék az embereket: így kell cselekedniük. Egy olyan háborút, ahol az ember kerüli a csatákat, de beleköt a fegyvertelen civilekbe, és végül esetleg szert tesz egy Mercedesre, józan ésszel valószínűleg könnyebb megérteni. A gyerekkatonáknak, akikkel Sierra Leonéban beszélgettem, nincs kilátásuk ilyen jutalomra, de nekik is lehetnek ésszerű indokaik arra, miért csatlakoztak az összetűzéshez. A tipikus ok, amely arra szorította őket, hogy a kormány vagy a lázadók csapataihoz csatlakozzanak, a kényszer, az éhség és az attól való félelem kombinációja, hogy mint a lázadók vagy a kormány kollaboránsait megbélyegzik őket az idegen falvakban, amelyekbe hazulról elszöktek. A kormányban nem bízva, sokan a saját kezükbe veszik a biztonságukat. A felduzzadt városokban Freetownon kívül manapság polgári védelmi mozgalmak működnek. Helyi családok adják az anyagi eszközöket és az embereket a mozgalmak szervezetei számára, amelyeknek az a szándékuk, hogy szembeszálljanak a lázadók és a kormányerők kettős fenyegetésével. Bo városában a civil védelmi erők egyenesen szembefordultak a katonasággal, hogy a város ellenőrzését, és különösen az éjszakai ellenőrzést ők maguk láthassák el. Ez valószínűleg azokhoz a nagyon ritka esetekhez tartozik, amikor inkább a katonaságnak, mint a polgári szervezeteknek kell eltűrnie az éjszakai kijárási tilalmat. Amit Sierra Leonéban sok ember szívesen látna, az a hagyományos hatóságok köré szervezett polgári védelmi bizottságok rendszere, amelyek fokozatosan átvennék a vidéki területek védelmének felelősségét a kormánycsapatoktól. Ezeknek a bizottságoknak szükségük lesz külső támogatásra a Mark Bradbury-féle pont illusztrálásaként, miszerint "a háborúkban, ahol az állam összeomlott, a konfliktus ideje alatt el kell kezdeni az azonosulást és az együttműködést legitim polgári vagy politikai struktúrákkal".
A jelenleg Sierra Leonéban állomásozó guineai és nigériai csapatokat általában tisztelet és bizalom övezi, és sok Sierra Leone-i szívesen látna hozzájuk hasonló külföldi csapatokat az élelmiszer-konvojok kísérőiként, amelyeket most saját kormánykatonáikból álló különítmények "védelmeznek" - és néha megtámadnak. A dolgok mai állása szerint széles körű éhínség kezdetének vagyunk tanúi, tekintve, hogy az emberek beszorultak a városokba, mivel túlságosan megfélemlítették őket ahhoz, hogy a termőföld megművelésével foglalkozzanak.
Eközben a segélyforrások összpontosítása Freetownban - ami maga is főleg a biztonság hiányának a következménye - azt jelenti, hogy azok a kormányelemek, amelyeknek módjukban áll "lefölözni" a segély jelentős részét, fontos járulékos hasznot húznak az erőszakból. Ez elterelés is lehet. Az egyik tapasztalt segélyszolgálatos ezt mondta: "Az EK biztosítja a villanyáramot és az utakat. Ezek jó színben tüntetik fel a kormányt. Szégyen! És akkor pontosan a kormányerők vernek össze mindenkit. Az UNICEF jódozott sóról beszél, amikor az egész ház lángokban áll..."
Mint Oklahoma bombázásával, kísérletet tesznek arra, hogy az erőszak forrását a társadalmon kívülre helyezzék, miközben valójában a társadalmon belül táplálják az erőszakot. Egy békés Sierra Leone újraépítése lehetetlen lesz, ha nem értjük meg jobban - és nem vitatjuk meg nyíltabban -, ki húz hasznot a háborúból, és mik a komplex okai annak, amiért az embereket belehajszolták az erőszakba.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu