AIMÉ CÉSAIRE
VISSZATÉRÉS A SZÜLŐFÖLDRE
A hajnal mélyén.
Takarodj, mondom, takarodj, undok hekus-képű, undok tehén-képű, utálom a szolgákat s a remény álnok cserebogarait. Takarodj, átok gris-gris, hitvány szentecske. És letűnt édenkertekbe távoztam; hazug asszony nem volt nálam rebbenéstelenebb, és örök-állandó gondolataim szeleket támasztottak, szörnyeket bőszítettek, és hallottam, ahogy a pusztulás legmélyéből búgó szavannavirág-özön tör elém; itt rejtem magamban, mélyebben bármely pimasz-magas ház legfölső emeleténél, óva lelkem a hajnali rothadó-vérbajos-napvilágos gonosz légtől.
A hajnal mélyén, az üveg-öblök-csipkézte Antillákon, az éhező, a himlőpattogásos Antillákon, az alkohol-robbantotta Antillákon, e piszkos-sáros földön, e gyászba-bukott poros városban.
A hajnal mélyén. A sebek-borította vízen álnok-megcsalt üszök; mártírok, kik többé nem tanúskodnak; halványuló vér-virágok, a fölös szélben mint pörös papagájbeszéd lebbennek; kopott élet hazug-mosolya, ajkait gyógyítatlan rettegés feszíti; hozott nyomor, némán rothad a Napon; ósdi csönd, meleg genny pukkasztja, íme iszonyatos élhetetlenségünk s létünk.
A hajnal mélyén e törékeny földcsíkon, mit ragyogó jövője most még megaláz s átlép - mert a tűzhányók egyszer kitörnek, a csupasz víz majd eloltja a sötét napfoltokat, s csak az óceán-fárasztotta madarak csipegetnek a langy forrás mázán - álmaink partjain, az értelmetlen ébredésben.
A hajnal mélyén. S itt ez a város, csupaszon, részegen, érzéketlen, saját meg-megújuló geometriai súlya fullasztja, sorsa mit sem érdekli, nem szól, nem mozdul, földjének nedvét nem szívja, zavart, csonka, alig-élő, sem állata, sem virága.
A hajnal mélyén. S itt a város, csupaszon.
S benne e zajongó tömeg fittyet hány a zajra, e város fittyet hány a haladásra, az észre, a nyugtalanságra, igazi jajára, bárcsak hallanád már, hiszen egyedül van, érezd; érezd, még benne a sötét és a gőg, ebben az érzéketlen városban, az éhségtől jajongó, a nyomortól jajongó, a lázadástól jajongó, a gyűlölettől jajongó tömeg, e képtelenül zajos és csöndes tömeg.
S az érzéketlen városban, íme e különc, e rátarti tömeg, mely csak meglógni képes, csak menekülni képes, csak bujdosni képes. A tömeg, mely még tömegnek sem jó, láthatod, nézd, íme társtalanul a fényben; hinnéd, lírai eksztázisban vonagló nő, ki váratlanul esőért esdekel, mit majd visszaparancsol a felhőkbe; vagy oktalan keresztvetés, vagy még tán egy elállatiasodott parasztnémber, ki merev-szétvetett lábakkal, állva pisil.
Ebben az érzéketlen városban, e nap-gyötört tömeg, kit semmi nem érdekel mindabból, ami fényre tör, utat vág, kiszabadul saját földjén; nem érdekli a franciák Jozefinája, ott, fönn, álomba merülve négereink feje fölött. S nem érdekli a fehér márványba merevített megmentője, sem a konkvisztádor, sem a megvetés, sem a szabadság, sem a vitézség. A hajnal mélyén, s íme, ez az érzéketlen város, lepra-poklaival, rothadás-poklaival, éhhalál-poklaival, vízmosás-marta-félelem-poklaival, fákba-bújt-félelem-poklaival, földbe-mélyült-félelem-poklaival, égbepusztuló-félelem-poklaival, halom-félelem-poklaival, szorongás-kigőzölgésével.
A hajnal mélyén, a domb: ottfelejtették - hisz' elfelejtett ugrani. A hajnal mélyén, a domb izgatott-engedelmesen topog, maláriás-túlfűtött vére zavarba ejti a Napot.
A hajnal mélyén, a domb - bezárta a tűzvészt, a zokogást; hiába várta a tovatűnő és önmaga-ismeretlen izzást, vérfakasztó éppen-kitörését betakarták.
A hajnal mélyén, a domb - villám-és-malom-lesben kuporog éhsége előtt, s lassan okádja ki ember-keltette fáradtságát, a magányos domb s kiontott vére, a domb és árny-pólyái, a domb és félelem-erői, a domb és nagy szél-kezei.
A hajnal mélyén, s íme az éhkopp-domb, a fattyú-domb, nála ki tudhatja jobban, miért ölte meg magát ez az ember saját nyelvével: torkába vissza-lenyomta, hogy lenyelné; s ez a nő miért hátaz a Capot-folyón, (ragyogó-sötétlő teste engedelmesen követi köldöke utasításait) - de hisz' csak csobogó víz-csomag.
S tehetetlen a tanító, és tehetetlen a hitoktató - egyiknek sem nyílik meg az alvó négersereg, pedig mindketten tudósként kopognak konok koponyáján, hiszen éhezik élettelen hangja (egyetlenegy szót csak és elfelejtem Kasztíliai Blanche Királynét, egyetlen szót csak, látjátok ezt a kis vadembert, aki egyet sem ismer Isten Tízparancsolata közül), mert éhhalálba fullad a hangja, s igazándiból semmit, de semmit nem húzol ki ebből a kis semmirekellőből,
csak hogy éhes, s hangja is alig jut el hozzád,
oly éhes, nem is érzi már,
s vele éhezik e sóvár domb legmélye is.
A hajnal mélyén. S minden zátonyon, s minden iszonytatóan bűzlik és rothad, s a pap - borzalom - meghágja az ostyát, s képtelen vagy az előítéletet és az ostobaságot megkülönböztetni, s látod az elkurvulást, a képmutatást, a bujaságot, az árulást, az álnokságot, a rablást, az alig-aljasság kifulladását, az irodakukac-tanoncok könnyed elragadtatottságát, a kapzsiságot, a hisztériát, a perverzitást, a nyomor groteszk röhejét, a bénaságot, a spirituszt, az urtikáriát, a degeneráltság édes függőágyait. Nézd, hogy parádéznak a röhögő-görvélyes daganatok, a titokzatos mikroba-szemcsék, az ellenszert-tagadó mérgek, az antik sebek gennycsöppjei, a rothadó fajok fürkészhetetlen fermentációi.
A hajnal mélyén, s az óriás ég nem mozdul, s szakadt balafonhúrnál holtabbak a csillagok, szörny az éj hagymakupolája - ocsmányságunk s lemondásaink romja.
S őrült-balga igyekezetünk, hogy újra-élesszük kedvenc perceink arany-özönét, újra törékeny tündöklő köldökzsinórunkat, a cinkosság kenyerét s borát, a csalatlan menyegzők kenyerét-borát-vérét.
És ez az ósdi öröm, és vele együtt ez a nyomorúság, hepe-hupás út nyaktörő gödrével, néhány szétszórt házával: soha nem fárad, fölrohan, föl, a dombra, esetlen házak sorában kúszik tovább, csak mászik, ész nélkül csak megy, fölfelé, merészen lefelé fordul, és ott a fabódé, nevetsz rajta, ahogy betonlábain meredez, ez "a házunk", nap-szítta hullámlemez-tető, itt az ebédlő, a durva padló, belevert fényes szögekkel, az árnyat vető fenyőgerendák fel-fel a plafonig, a szalmafonatú-majdnem-székek, a sápadt-szürke lámpa, sebesen-tűnő-lakkfényes csótányok, zümmögésüktől zúg a fejed...
S a hajnal mélyén én újból falánkan falom e tájat; nem a szelíd gyöngédség, de a dombok hízott emlői kínoznak érzéki tömörségükkel; s véletlenszerű rajtuk a pálmafa - e kemény csíra, s a vízesések szaggatott élv-sikolya, s a tenger hisztérikus nyaldosása a Trinitétől Grand-Rivičre-ig...
És az idő csak múlt, egyre múlt.
Már elmúlt augusztus, a mangófák virágpompája, a ciklon-termő szeptember, a nád-perzselő október, a rum-érlelő november, s már küszöbön a Karácsony.
Még csak érzed a Karácsonyt, még csak bizseregve vágyódsz, új-más gyöngédség szomja kínoz, homályos álom-bimbók pattannak benned, majd sebesen tovatűnt, csak óriás-vidám szárnysuhanását sejthetted, az ibolyaszínűt, s a városkára zuhant megszédülve, s a kunyhók világát mint érett gránátalma lobbantotta föl.
Nem akármilyen ünnep volt a Karácsony. Nem, ez nem futkosott volna az utcán, nem táncolt volna a tereken, nem ült volna fel a falovakra, nem csipkedte volna meg a tömegben a nőket, nem csillantott volna tűzijátékot a tamarindfák koronáján, nem. Ez a Karácsony agorafóbiás volt. De imádta az egész napi sürgést-forgást, készülődést, konyháskodást, takarítást: izgulsz, hogy
jaj, csak-elég-legyen-minden,
jaj, csak-semmi-ne-hiányozzon,
jaj, csak-baj-ne-legyen,
s majd estével, a barátságos-meghitt kicsiny templom: mindent befogad, a vidám nevetést, elsuttogott titkokat, szerelmi vallomásokat, a harcias kántor dörgő-zavaros átkait, s ott a jókedvű haverok gondtalan-huncut lányokkal, aztán az ételtől-zsírosan-csöpögő kunyhók, mintha elhagynák magukat, benn tömeggé zsúfolódik a népes család, de az utca - az utca néptelen, s az egész várost bokrétába fűzi a dal, az ének, és oly jó itt benn, oly jólesik a tál-étel, oly üdítő az ital, és sül a kolbász: ez alig kétujjnyi, s kacsként kunkorodik, amaz igazi vastagon-töltött, kakukkfű-ízű a gyöngébb, égető-tűz zamatú az erősebb, s ni, a forró kávé, itt a cukros ánizs, a tejpuding, a napsugár-arany-csillogó rum, s mi még szem-szájnak ingere-csiklandója, illattal-izgatója. S harsan a nevetés, száll a nóta, ameddig szem ellát-fül elhall, el, messze el, s mint kókuszpálmák törnek az égre.
ALLELUIA
KYRIE ELEISON...LEISON...LEISON
CHRISTE ELEISON...LEISON...LEISON
Énekel minden, ne hidd csak a száj! de énekel a kéz, a láb, dalolnak a fenekükkel, dalolnak a nemiségükkel, s a teremtés mindegésze csak cseppenként cseppenő hang, hang és ritmus. A csúcs, ahol a vidámság fellegként pukkan majd szét. A tovább-zengő-dal - mily nyughatatlan, mily súlyos - tovább hömpölyög félelem völgyén, a szorongás alagútjában, a pokol izzásában.
S jaj most a gonosznak, ha idetévedne - csak addig lenne élte, míg az álom finom porába dől a félelem, s csakugyan álomba merültél, s élsz, mintha álmodnál, iszol-kiabálsz-dalolsz, mintha álmodnál, pillenéseid is mint az álom, pilláid rózsaszirmok, s az új nap szapotij-fa-puhán ébred rád, úszik feléd a frissen trágyázott kakaófák szaga, s látod, gennyes-sebes pulykák vonulnak a napsütötte udvaron, s zúgnak a harangok, és esik,
a harangok, az eső, csak cseng-bong, cseng-bong...
S a hajnal mélyén, e lapos város - kiterülve...
Kezével kapaszkodik, s dehogy gondol arra, hogy égnek emelje és tiltakozzék. A tüzes-lobogó ég rettenti a háztetőket, az alapozás fél, tán besüllyed, inkább meghúzzák magukat - tessék-lássék - a meglepettség és a galádság között. De mégis, mozdul a város. Napról napra, csak tovább s tovább legel kő-kirakott folyosóin, el-otthagyja a szemérmes-bezárt ablakokat, makacs-szegény udvarokat, a felhólyagzott festéket. És hol a szar között folyik-folyik a patak, a szűk utcákat elsimított-apró botrányok, fal közé zárt csip-csup szégyenkezések, hatalmassá hizlalt kicsinyes gyűlölködések púposítják-gödrözik. A hajnal mélyén - az erőtlen város, ki tudja, mi legyen az elvetélt álmokkal, az élet pedig lomhán áramlik medrében, nem hullámzik, nem örvénylik, abban sem biztos, folyik-e, sírhatnál, oly üres, és súlyosan sújt mindent-mindenkit a mélaság, minden tárgyon ugyanaz az árny, rezzenéstelen a lég, nem hasít bele fényes madárszárny.
A hajnal mélyén íme, egy másik kicsiny ház, bűzlik a szűk utcában, aprócska ház, rothadtfa-beleiben csapatnyi patkány, hat testvérem hancúrozik, kegyetlen házacska, kitartóan reménytelen hóvégek őrjítenek bennünket, s hóbortos apám, nyüvi egyetlen, soha-meg-nem-tudtam-milyen nyomorúságát, csak valamiféle boszorkányság lágyítja melankolikus gyöngédséggé vagy robbantja roppant dühlánggá: s íme még anyám, el-nem-fáradó-fáradhatatlan lábával csak hajt, csak hajt, éjjel-nappal, éjjel is e fáradhatatlan lábak járnak s bántanak, a Singer fájó harapása az éj puha húsában, anyám, ki csak hajt, csak hajt, hajt éjjel, hajt nappal, az éh ellen, a szomj ellen.
A hajnal mélyén, túl apámon, túl anyámon, a vízhólyagzott ház, mondanád beteg-kínzott barackfa, az olajkanna-lemez-foltozott vékony tető, alatta tócsában a rozsda a vizes-rothadt szalmazsák ocsmány szürke mocskában, s künn ha szél süvít, furcsa zajt csapnak a holmik, először mint' zsír sülne-pattogna, majd mint' üszköt dugsz vízbe, s látod a csonkok fel-felszálló füstjét... És a deszka-faágy, amelyről fajom kelt, az egész faj - erről a deszka-faágyról, lábai - mintha elefántkórban szenvedne ez az egész ágy - kerozinos ládák, rajta a kecskebőr, szárított banánlevelek, és a rongycafatok, csak emlékeimben és az ágy - nagyanyám ágya (az ágy fölött mécsestálka, lángja táncol - óriás svábbogár - a tálkán aranybetűkkel: KÖSZÖNÖM).
De szégyen, az egész Paille utca - szégyen,
undorító nyúlvány, mint a város többi szégyenletes része, a gyarmatos utca jobb és bal felén, végig, a léctetők szürke sűrűségében. Nem látsz mást, csak a szalmatetőket, ködpermet dohosítja, szél tépázza őket.
Mindenki utálja ezt a Paille utcát. Itt züllik a város ifjúsága, s itt, ide hordja ki a tenger minden piszkát, döglött macskáit-kutyáit. Ugyanis az utca egész a tengerpartig fut le, s a part nem elég a tenger tomboló dühének. De a part is förtelem, rothadó szemétdombjaival, sebtében megkönnyebbülő guggoló alakjaival, s a homok fekete, gyászosan fekete, soha ilyen fekete homokot még nem láttál, és a tajték őrjöngve csap le rá, a tenger agyba-főbe veri, inkább talán mint nagy kutya nyaldossa és harapdálja lábszárát, addig-addig harapdálja, míg felfalja, igen, persze, a partot, s vele az egész Paille utcát. A hajnal mélyén föltámad az ósdi szél, hordja a megcsalt hűséget, nem-tudott és elmulasztott kötelességet, s azt a másik hajnalt - Európát...
Elmenni.
Ahogy vannak hiéna-emberek és párduc-emberek, leszek én is zsidó-ember
kaffer-ember,
kalkuttai-hindu-ember
harlemi-tilos-neki-voksolni-ember
Az éhező-ember, a sértett ember, a megkínzott-ember - bármikor elkaphatták, üthették-verhették, ölhették - igen, pontosan így: meg is ölhették - és senki előtt nem kellett vele elszámolni, elnézést kérni miatta, de senki előtt -
a zsidó-ember
a pogrom-ember
egy kutya
egy rongyos
de hát meg lehet-e ölni a Lelkiismeret-furdalást? Szépsége mint egy angol hölgy meghökkent képe, aki levesestáljában hottentotta-fejre bukkan. S majd felfedem a nagy közeledések és nagy izzások titkát. Mondom: fa. És eső fog verni, harmat üdíteni. S őrült lovak - üde gyermekek - alvadt vérrög - kijárási tilalom-templomromok-drágakő-szavak szemének lomha áramában őrült vérözönként fetrengenek majd - de elég messze, hogy kiábrándítsam a bányászokat. Ki engem nem ért meg, nem értheti az meg a tigris bőgését sem.
És ti, vegytiszta kék árnyak, gyertek csak elő üldözött-állat-jujuba-fa-kicsorbult-gépezete - osztrigás-kosárban-rothadó-testek-s-szemek - s gyönyörű-emberbőr-szizálból-kihasított szíjháló-erdeitekből! Szavaim erején nem fogtok ki!
S te, részeg föld
Napra-meredő óriás hímvessző
Föld, Isten nagy mentulája a delíriumban
Föld, vad föld, fölmeredsz a tengerből, szádban cekrópia-hajtás,
Föld, hullámzó képed csak őrült őserdőhöz hasonlíthatom és arcként kívánom az emberek vaksi pillantása elé vetni.
Csak egyetlen kortyot jikouli-tejedből hadd fedezzem föl ugyane csoda-távon a semmi-prizmától-nem-bontott napnál ezerszer-otthonibb-és-aranyszínben fürdő földet - rajta csak szabadság és testvériség - az én földemet.
Elmenni. Szívemben empátiás önáldozat zsongásával - Elmenni... s azután fiatal-ártatlanul hazatérni, és majd imigyen szólok e földhöz, melynek éltető zamata testemet építi: "Sokáig bolyongtam, de lásd, most visszajöttem undok-elhagyott sebeitekhez".
Hazatérek, s majd így szólok e földhöz: "Ne féljetek, csókoljatok meg... Ha nem tudom is, most mit mondjak, de hozzátok fogok szólni."
S még majd ezt is mondom:
"Szám a szerencsétlenekről fog szólni, kik nem tudnak beszélni; hangom azokért fogom hallatni, kik a reményvesztettség odvában gubbasztanak."
Magamban még ezt is mondom majd:
"De mindenekelőtt, ti, testem-lelkem, nehogy arra gondoljatok, a szemlélődő terméketlen pózában ölbe tett kezekkel ülhettek, mert az élet nem színház, mert a szenvedés óceánja nem proszcénium, mert aki itt most kiabál, az nem medve..."
S íme, megérkeztem!
És megint ezt a botor életet, nem, ez nem is élet, ez a halál, az az értelmetlen-ostoba halál, hol szánalmas bukás vár a nagyságra, még a halál is oly kiábrándítóan kicsinyes, bukdácsol semmiről semmire; a konkvisztádorhoz vágott apró-apró irigység; e rakás apró szolgácska, mellettük a nagy vadember, e rakás apró-lélek a három-lelkű Karib-négeren,
s e holtak - de miért, minek?
Csak abszurditás - tárt öntudatom sara temeti
tragikus semmiségek a magányos noctiluca fényudvarában
én, én, magamban, a hajnal hirtelen-deszkáin,
szörnyek apokalipszise tombol,
azután kábán elhal
hamu romok lemondások langy elegye.
- Még egy - csak egy, utolsó - ellenvetést! könyörgök, csak még egyet! nincs jogom, hogy fekete arasszal megsaccoljam az életet, hogy lealacsonyodjam ehhez a kis ellipszoid valamihez, ami itt remeg, négy ujjnyira a vonal fölött, én, az ember, hogy így felforgassam a teremtést, hogy bebújjak hosszúság és szélesség közé!
A hajnal mélyén,
a férfiúi szomj, a makacs vágy,
itt vagyok, de mégis távol a testvériség üde oázisaitól
e szemérmes valami durva szálkákban túr
s a véges horizont mint börtönőr reszket.
Ez utolsó diadalod, Árulás makacs hollója.
Ami enyém: e néhány ezer élő-halott, egy lopótök-szigeten körbe-körbe vánszorog, és enyém még e szigetcsoport, mintha önmaga tagadása nyugtalan vágyában rajzolná ívét, mondanám - anya félti-óvja-vigyázza a két Amerikát szétválasztó törékenységet, méhe Európa számára csöppenti a Golf-áramlat ízes likőrjét, s íme, két izzó oldala, köztük az Egyenlítő mint alvajáró húz Afrika felé. És íme záratlan szigetem, látom fényes-mereven emelkedni e Polinézia mögött, előtte a hegyhát-szelte Guadeloupe, nyomorult, mint mi; Haiti, ahol a négerség legelőször kelt föl, s mondta: hiszek emberségemben; Florida kis-komikus farkincája - épp most fojtanak halálra egy négert, és a gigantikus Afrika, araszolva közelít Spanyol-Európához, meztelen, rajta a Halál arat széles rendeket.
És azt mondom, Bordeaux és Nantes, Liverpool, New York és San Francisco - nincs a világnak olyan csücske, min ne lenne az ujjlenyomatom
sarkcsontom nyoma a felhőkarcolók csúcsán
szennyem
a gemmakövek szikrájában!
Kinek jobb, mint nekem?
Virginia, Tennessee, Georgia, Alabama
tehetetlen lázadások szörnyű rothadása
bűzös vértenger
abszurd-eldugult trombiták
vörös föld, véres föld, egyazon-vér föld.
De még az enyém ez is: egy apró cella
a Júrában,
kicsike cella, a hó fehér takarója zárja
a hó-fehér börtönőr
ott strázsál a börtönkapuban
Enyém még
ez a magányos ember - a fehérek rabja
egyedül van, egyedül dacol
a fehér halál
fehér károgásával
(TOUSSAINT, TOUSSAINT
LOUVERTURE)
egyedül bűvöli a fehér halál
fehér karvaly-madarát
egyedül a fehér homok meddő
tengerén
öreg s fekete, ki szembeszáll
az ég minden vizeivel
Ragyogó kört rajzol feje fölött
a halál
Karjai érett cukornád-ültetvény
benne őrült halál fúj
fehér ló száguld a börtönben
a halál
sötét, benne macska-szeme villan
a halál
csuklik, mint Cayes alatt a víz
a halál
sebzett madár a halál
töpörödik
reszket;
a halál - árny-adó patyura
a halál fehér csönd-tengerben
múlik ki
Duzzad az éj a hajnal
négy sarkán
föl-fölszökken a fagyott halál
makacs a sors
néma föld mozdulatlan kiáltás
de hát már sohasem robban szét ez a vér-tündöklés?
A hajnal mélyén,
e vidék - nem látott sztélét
emléktelen az út, írást nem söpör a szél.
De mit számít?
Majd szólunk. S énekelünk. Majd üvöltünk.
Tele hang, széles
hang, te leszel kincsünk, éles fegyverünk.
S a szavak? Ó igen, a szavak!
Ész, felszentellek az éj szellőjévé.
Hogy hívnak, rend szája?
Ő lesz a korbács szíja.
Szépség, te leszel a kő petíciója.
De, ha! nevetésem, rekedt
csempész, halld csak,
ha! ímé salétrom-kincsem! S mivelhogy gyűlölünk benneteket, ész-értelmeteket, magunknak követeljük makacs kannibalizmusunk lángoló őrületének koránérő tébolyát.
Itt a kincs, számoljunk:
ez az őrület - emlékezik
ez a másik őrület - üvölt
ez az őrület - lát
s ez az őrület - dühöng.
A többit pedig már tudjátok
hogy: 2x2=5
hogy: az erdő nyávog
hogy: a fa kikaparja a parázsból a gesztenyét
hogy: az éj szakállát simítja
et caetera et caetera...
Hogy kik s mik vagyunk? Ez a csodálatos kérdés!
Ahogy néztem a fákat - magam is fa lettem
s hosszú gyökér-lábaimmal a talajba bő
méregzacskókat ástam, magas csont-városokat
ahogy Kongóra gondoltam
magam is Kongó lettem bennem erdők meg
folyók zúgnak
a korbács óriás-lobogóként csattan
mint a próféta zászlaja
a víz gügyög-gagyog, a haragvó villám zöldes bárdjával lesújt
az állott-rothadás vaddisznait az orrlikak
gyönyörű-vad vidékére hajtja.
A hajnal mélyén
köhécsel a Nap, s kiköpi tüdejét.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu