PASCAL BRUCKNER
A KOZMOPOLITIZMUSRÓL
Más partok című önéletrajzi írásában Vladimir Nabokov elmeséli, hogy mikor a bolsevik forradalom után, 1919 és 1922 közt Cambridge-ben élt, legnagyobb meglepetésére rábukkant Dahl: Az élő orosz nyelv értelmező szótára című négykötetes munkájának antikvár példányára. "Megvettem, és elhatároztam, hogy naponta legalább tíz oldalt elolvasok belőle, és jegyzeteket is készítek azokról a szavakról és kifejezésekről, amelyek különösen megnyerték a tetszésemet. Félelmem attól, hogy az idegen hatás következtében elvész vagy megromlik az az egyetlen dolog, melyet Oroszországból kimenekítettem - a nyelv -, abszolút beteges méreteket öltött." Nabokov aztán, elveszett szülőföldje, saját kis nyelvi hazája iránt érzett aggódása miatt meg is kapta az "identitásbeli elzárkózás" vádját, minthogy korunk, progresszív tulajdonságként, minden eddigi kornál többre értékeli a keveredést és a nyitottságot. És valóban, ha hihetünk a szóbeszédnek, manapság állítólag gigászi küzdelem állít szembe két tábort egymással, melyek éppoly allergiásak a másikra, mint a kapitalizmus a szocializmusra: a nacionalisták és idegengyűlölők táborát, mely úgy ragaszkodik az örökségéhez, mint Harpagon a pénzesládájához, és a másik emberre kiéhezett kozmopoliták táborát, mely mindenre kíváncsi, és amely a nemzeti szűkösséget kényelmesebb ruházattal igyekszik felcserélni. Az egyik elbarikádozza magát saját franciaságába (vagy németségébe), és állítólag tele van nehezteléssel, provincializmussal és ellenségeskedéssel, a másik meg mintha a nagy terek, az ifjúság és a remény dicsfényét viselné magán. Egyik oldalon a félelem és a földhözragadtság undok görcsössége, a másikon a barátság és a merészség szépsége. Az alternatíva kétségkívül létezik, de ilyen végletesen és leegyszerűsített módon kell-e elfogadnunk? Valóban arra lennénk ítélve, hogy vagy ott maradunk, befalazva, a szülőhelyünkön, vagy pedig feloldódunk a kultúrák tarkabarka sokaságában?
társulás vagy barbárság?
A kozmopolitizmus a priori fölöttébb kívánatos értéket jelent, már csak azon támadások miatt is, melyeket a fasisztáktól és a sztálinistáktól kellett elszenvednie. Minthogy a "kozmopolita" szitokszónak számít a Nemzeti Front harcosainál, ez egyesek szerint automatikusan arra kell hogy vezessen minket, hogy kozmopolitának valljuk magunkat (de miért kellene reflexszerűen szeretnünk egy gondolatot, pusztán csak azért, mert az ellenségeink gyűlölik? Nem olyan ez, mintha az ő problematikájuk foglyaivá válnánk?). A kozmopolitizmus, az európai polgárság és arisztokrácia gyermekeinek privilégiuma, majd a háború által elűzött, az üldöztetések és a holocaust során elpusztult kisebbségek átka - ha szószólóinak hinni lehet - épp azon az úton van, hogy mindannyiunk közös létfeltételévé váljon. Új ember van születőben, mondják, aki többé nem a régi korok visszahúzódó, földjén bezárkózva élő embere, hanem a mindenbe bekapcsolódó, mozgékony ember, minden korábbi bölcsesség megtestesítője, a határok nélküli individuum, aki éppúgy megfelel a polipkarú megalopolisok, mint a világméretű csere követelményeinek, s ezáltal ráadásul a sovinizmus bűnébe való visszaesés ellen is fel van vértezve. Ez a multinacionális polgár, aki tökéletesen fölötte áll mindenfajta csatározásnak, és a nézőpontok széles körét képes integrálni, univerzális látásmódja révén lehetetlenné teszi a fegyverekhez való visszatérést. A gondolat nincs híján a nagyságnak, és a 18. század legemelkedettebb elveire emlékeztet, miszerint az emberiség tulajdonképpen egy nagy család, melyet az abszurd előítéletek és a tudatlanság időlegesen szétszakított. Tanuljunk hát egymástól, és az egyetértés fog uralkodni köztünk. Mindez egyébként megfelel az Unescót létrehozó 1945. november 16-i határozat preambulumának: "Minthogy a háborúk az emberi szellemben születnek meg, az emberi szellemben kell kinevelődniük a béke megvédési módozatainak is".
Ebből az alkalomból aztán két, korábban egymással ellenséges szellemi irányzat megbékélésének is tanúi lehetünk: a harmadik világ-párti balosokról és az antitotalitárius balosokról van szó. Az első az antikolonializmus nevében vitatja azt a jogot, hogy a Nyugat az uralkodó kultúra szerepébe tolja fel magát, mértéktartásra szólítja fel a nyugatiakat, emlékezteti őket, hogy ismereteik értéke relatív, és sürgeti, hogy nyissanak azon világok felé, melyeket oly igazságtalanul elnyomtak; a második, Európára és a kelet-nyugati megosztottság megszűnésére hivatkozva és a minden kontinenst átfogó ökológiai szolidaritás nevében azt bizonygatja, hogy el kell tűnnie minden határnak, és a nemzeteknek egy nagyobb egységben kell egyesülniük. "Ma Európában - írja például Edgar Morin - versenyfutás bontakozott ki a leválás és a dezintegráció, valamint a társulás és az integráció folyamata közt." Ez a gondolat sem új; némely romantikusok moralizáló pacifizmusát idézi: "Nemzet! Micsoda fennkölt szó a barbárság jelölésére!" - írta már Lamartine 1841-ben. "Csak az önzésnek és a gyűlöletnek van hazája, a testvériségnek nincs... Mindenki saját intelligenciájának szülötte; én minden gondolkodó léleknek polgártársa vagyok." Vagyis minden elkülönülés a priori negatív, hiszen széttöri azt a széles láncolatot, melynek valamennyi országot össze kell fűznie, hogy elhárítsa a konfliktusnak még a kockázatát is. Annál is inkább, mert századunknak, az előzővel ellentétben, az undorig kijutott a nacionalista borzadályokból. Magyarán, miután a nemzetek segítségével szabadok lettünk, ezentúl ellenük kell felhasználnunk a szabadságunkat. "Légy a testvérem, vagy megöllek", Rivarol ebben a fordulatban foglalta össze a terrorizmus szellemiségét. Legyetek mind testvérek, vagy diszkvalifikálunk benneteket - jelenti ki az új kozmopolita doktrína. Csak azok a népek lesznek méltók az "emberiség" megnevezésre, amelyek igyekeznek feloldódni egy tágabb egységben; a többiek, akik önmaguk megkülönböztetésére, elkülönítésére törekszenek, csak a "vadak", "törzsek" nevet érdemlik meg. A jövő egy szörnyű ultimátum képét ölti: "Társulás vagy barbárság".
esztétikai robinzonádok
Az ember szeretné szívből megtapsolni azt a konszenzusos altruizmust, mely állítja, hogy a jóakarat és a pedagógia erejével véget lehet vetni a sztereotípiák és babonák uralmának, legyenek azok európai méretűek vagy helyiek. Bármilyen vonzalom vezessen is minket, a dolog több szempontból is problematikusnak tűnik, különösen akkor, ha elárulja, kiforgatja vagy eltorzítja a kozmopolitizmus eredeti szellemiségét. Először is ez a fajta gondolkodásmód, amikor újra előszedi a felvilágosodás egyik kedvelt illúzióját, folyton összemos két különböző síkot: az etikait és az esztétikait. A kultúra a művészetben elvégzi a kívánatos szintéziseket, ahol az átvételek, plágiumok, kombinációk alkotják a kreatív termékenység lényegét; ezek a szintézisek azonban nem működnek a mindennapi életben. Senki sem képes úgy profitálni egy másik civilizációra jellemző életstílusból, hogy többé-kevésbé le ne mondjon a sajátjáról. Hacsak nem abból áll a kozmopolitizmus, hogy kuszkuszt, tacost vagy kantoni rizst eszünk, kínai selyemkimonót viselünk, keleti zenét hallgatunk vagy hennázzuk a hajunkat. A legfőbb probléma azonban az, hogy önmagában egyetlen könyv, festmény vagy zenemű sem hordozója semmiféle morális parancsnak. Az a hit például, hogy "a regény szelleme", tudniillik "a dogmák és megcsontosodott meggyőződések játékos kétségbevonása" kritikai tudatként működne, és kiszakíthatná az embert ösztönös identitásából, igen nemes, ám igazolhatatlan megfontolásokból származik. Még akkor sincs szükségszerű átjárás a mű és az élet közt, ha a regény - mint azt Milan Kundera igen helyesen megállapította - maga a par excellence demokratikus műfaj, mely feltételezi a toleranciát és a nézőpontok közti konfliktust. Olvasás közben akár összes előítéleteimről is megfeledkezhetem, egyesülhetek egy kínai vagy dél-amerikai író világával, érezhetem úgy, hogy egy másik korban, más erkölcsi rendben otthonosan mozgok; mihelyt elhagyom az irodalom terepét, újfent türelmetlen leszek, elfogult, féktelen; visszatérek saját századomba, hogy megütközzem a felebarátaimmal. A művészi alkotás önmagában nem alkalmas arra, hogy gyökerestül kiirtsa az emberiség barbár alapvonásait. Mi a nagy regény? Egy helyi viszály, egy magánkaland, mely képes rá, hogy az egész világot elszórakoztassa. Ugyanígy: ha a jugoszláv tragédiát csak az egyszerre zsidó és ortodox Danilo KiŠ bölcsességének fényében próbáljuk meg elemezni, ha az ő humanizmusát és toleranciáját állítjuk szembe a Jugoszláviában egymással konfliktusban álló felek sovinizmusával és kegyetlenségével, az olyan, mintha a megvetés bűnébe esnénk. Azon túl, hogy egy halottat beszéltetni visszaélésnek számít, megint csak eltérő rendeket keverünk össze: az írásét és a politikáét (sőt, a háborúét). Meg kell válnunk attól az elképzelésünktől, hogy a kultúra világa, a rá jellemző sikerekkel és szépségekkel, ismérve és vezére lehet az államférfinak vagy a moralistának. A legmegrázóbb verseskötetből, a legédesebb muzsikából sem következik semmiféle etika, semmiféle helyes vagy helytelen magatartás. Régen elvált már egymástól az igaz, a szép és a jó.
mondializmus
De van ennél súlyosabb probléma is: elgondolkodhatnánk azon, hogy vajon a sokféleséget megkülönböztetés nélkül magasztaló szózatok nem keverik-e össze a kozmopolitizmust a mondializmussal. A "népek összekapcsolódása a világpiac hálójában" (Karl Marx), az árucikkek és a média internacionalizációja, ami potenciálisan mindenkit mindenkivel összeköt a glóbuszon, azt eredményezte, hogy a mondializmus tényleg az új planetáris nomád vade-mecumja lett. Azt az univerzális szubkultúrát jelenti, melynek feladata az összes többi helyettesítése, azt a fast food-on, az öltözködés uniformizálódásán, a televíziós sorozatokon és zenei egyformaságon alapuló szubkultúrát, mely minden embert ugyanazon iga alá kíván hajtani, éljen bár Los Angelesben, Caracasban, Bombayben vagy Lagosban. Ebben az értelemben Disneyworld és a korok, mitológiák, kultúrák émelyítő, lényegüktől megfosztott miniatürizálása nem más, mint a mondializáció csúcsa, az egyetemes testvériség egyszerre bárgyú és zseniális megtestesülése. S mint ahogy a world music sem más, mint a föld minden ritmusának fogyasztási okokból történő kifosztása és újrahasznosítása, ebben a mutatványos parkban is teljes barátságban él együtt az új pidginnek - a broken English, az elszegényített angol nyelv -, az analfabéta emberiség rontott nyelvének zászlaja alatt Afrika, Ázsia, Európa, a wild west, a 20. század és a jövő. Márpedig a mondializmus minden, csak nem kozmopolita; azzal, hogy mindent felfal és megemészt, azokat a kultúrákat kezdi el megsemmisíteni, amelyeket már kiüresített, feltrancsírozott és lerágott, majd bebalzsamozva, mint a szarkofágbeli múmiákat, újracsomagolta őket, miáltal megölte lényegüket és különösségüket. A mindent felfaló fogyasztói mentalitás valamennyi civilizáció közé egyenlőségjelet tesz, minthogy számára lényegében mindegyik egyforma. Az ember azt hiszi, hogy átlépte a határokat, hogy sikerült barátságtalan kontinensek közelébe férkőznie, hogy hatalmas szintézist hajtott végre, holott csak az ürességhez jutott el, mert sem a tapasztalás fájdalmain, sem a hontalanság élményén nem esett át. "A gyorsaság megöli a színeket; ha a giroszkóp sebesen forog, csak a szürkét adja ki" - írta Paul Morand már 1937-ben. A modern mondializmus a kulturális különbségeket az egyetemes elsatnyulás - a szórakozás és a fogyasztás - nevében tagadja. Ezért képtelen összebékíteni az embereket. Az általa létrehozott barátság édeskés és mesterkélt. Hiába nyitnak akárhány McDonald's-ot Moszkvában vagy Teheránban, ez sem az oroszokat, sem az irániakat nem teszi megszállott demokratává. Nem lehet lerombolni Bábelt a szórakoztatás eszközeivel; Mickey Mouse mosolyának mindig meglesz a fonákja.
az újjászületés fájdalma
Az igazi kozmopolitizmus többféle emlékezet, sokféle partikularitás mélyén gyökerezik. Átlépni a gyökereinken, elszakadni attól, ami közel áll hozzánk, és közeledni ahhoz, ami tőlünk távoli, nem azt jelenti, hogy lekötetlen atomként bolyongunk a térben, hanem azt, hogy saját hovatartozásunk mellett más kötődésekre is szert kívánunk tenni; minden szülőföld szembekerül az egy vagy több választott hazával. Ezért van az, hogy a kozmopolitizmus szenvedés; olyan megpróbáltatás, mellyel kiemelkedő egyének sújtják önmagukat, mert örömet és erőt merítenek abból, ha visszaszoríthatják a megszokott és a közönséges halandók számára abszolút érvényű határokat. Nézzék csak meg Canettit: Bulgáriában született, szefárd zsidóként, egy olyan családban, ahol a gyerekekkel spanyolul beszéltek; aztán elsajátítja a németet - azt a nyelvet, melyet szülei használnak egymás közt -, anyja félelmetes tanítópálcájának felügyelete alatt, amely semmilyen gyötréstől, semmilyen megalázástól nem riad vissza, hogy beleverje az ifjú, kezdetben kétségbeesett, majd teljesen elbűvölt növendékbe a német nyelvet: "Szóba se jött, hogy ez alatt az idő alatt lemondjunk a többi nyelvről; anyám számára a kultúra mindazon országok irodalmát jelentette, melyeknek tudta a nyelvét." Vagy nézzék meg George Steinert: osztrák-magyar hithű zsidó család leszármazottjaként "szigorú és komor" apja felügyelete mellett tanulja meg az ógörög nyelvet, aki nemcsak a klasszikusokat olvastatja el vele, hanem francia, angol és német tudását is tökéletessé fejleszti: "Hálás vagyok az apámnak, mert rájött, hogy minden elsajátított nyelv új szabadságot, új világot jelent, és felbecsülhetetlen esélyt a túlélésre". De folytathatnám Nabokov példájával is, aki beszámolt arról a hatalmas fájdalomról, melyen akkor esett át, mikor 1940-ben írói nyelvéül az angolt kellett választania: "A nyelvcserével nemcsak Avvakum, Puskin és Tolsztoj nyelvéről kellett lemondanom, hanem egy egyéni és élő idiómáról is. Mivel hosszú ideje megszoktam, hogy a saját módomon fejezem ki magam, fogadott nyelvemen sem érhettem be a klisékkel; szükségtelen leírnom azokat a hatalmas nehézségeket, melyeket ez az újjászületés okozott, meg persze az a rettenet, hogy el kell válnom egy élő és gyöngéd lénytől, saját nyelvemtől."
Egyszóval, az ember nem születik kozmopolitának; a szeretet és a határtalan tisztelet aktusával válik azzá. Mielőtt megrészegülne attól, hogy többféle regiszteren, többféle billentyűzeten is képes játszani, minden tekintetben be kell illeszkednie egy másik világba, szerényen és semmiféle hálára nem számítva el kell sajátítania egy idegen kultúrát, melynek félelmetes átlátszatlanságával is tisztában van. Az ismeret csak mérhetetlen erőfeszítések árán nemesíti meg az embert. Ha minden normális nevelés kényszerű erőszak egy gyermekkel szemben, akit kiszakítanak ártatlan állapotából, az otthonosság puha kényelméből, hogy a szavak dimenziójában szülessen új életre, a kozmopolita nevelés hatványozott mértékű elszakadás, drágán megfizetett hozzájutás egy magasabb rendű szabadsághoz. Egyik civilizációból a másikba átmenni egy vedléssel ér fel; olyan metamorfózis, mely szenvedést és munkát követel, és semmi köze a kontinenseket átszelő óriás repülőgépek puha siklásához. Ezért van az, hogy a hontalanok alkotják a szellem nemesi osztályát, egyben ösztökét; a keresztutak emberei, folyton két határ közt, olyan éleslátással rendelkeznek, mely a köznapi emberből hiányzik. Maga a kívülállás is fontos eleme tisztánlátásuknak, zavarkeltő jelenlétüknek: valami lényegeset ismernek föl, felrúgják a bizonyosságokat, lemeztelenítik a zárt társadalmak hazugságait. Lényegük szerint kivételnek számítanak (de nélkülözhetetlen kivételnek: a zsidó közösségek eltűnése Közép- és Kelet-Európában - kivéve Magyarországot - még ma is példa nélkül álló szellemi katasztrófát jelent). Következésképpen lehetetlen és elképzelhetetlen "demokratizálni" a kozmopolitizmust, olyan jogot csinálni belőle, mint mondjuk az egészséghez vagy a lakáshoz való jog; még ha ezernyi formában, fokozatban, árnyalatban létezik is, mindig egy kisebbség előjoga marad.
Az egzotizmus tehát, éppúgy, mint a rasszizmus szép jövő elé néz: szükség lesz rájuk, hogy megszüntessék, megsemmisítsék azt, ami kihívja őket: a másik idegenségét. A világ ellenségem, mert nem vagyok az egész világ, és az allergia mindenekelőtt a különbözőségből születik. A háború, az értetlenség, a megvetés nemcsak az ember eredendő gonoszságának gyümölcse; mindenekelőtt az egyéni megnyilvánulások rokonságából fakad, melyek sokfélesége megrémíti és kétségbeesésbe taszítja az embert. Az idegennel való kapcsolat bizonytalanságot szül, melyben szétválaszthatatlanul keveredik egymással ellenszenv és vonzalom. És a másik mindig lesz: a fajok, nyelvek, hitek megosztottsága örökre ellehetetleníti a tökéletes kommunikációról szóló álmokat. Bármekkora legyen is a befogadóképességem, bármilyen nagy legyen is a szívem, sohasem fogom tudni megakadályozni, hogy számomra ne kívülálló legyen az, aki felém közeledik, s aki se nem olyan közeli, se nem olyan különböző, mint képzelem.
a vegyes salátáról
Mit is jelent például az a felszólítás, mely "a másság Európáját" tartja kívánatosnak az identitáson alapuló Európával szemben? A megfogalmazás kétségkívül szép; de ahhoz, hogy Európában létezzen a "más", sokféle nemzetnek és értelemszerűen a nemzeti identitás egyfajta tiszteletének is léteznie kell. Annál is inkább, mert azokban a konfliktusokban, amelyek kontinensünk keleti részét ma vérrel öntözik, nem a másik másságát gyűlölik, hanem éppen a közelségét, azt, amit Freud a kis különbségek nárcizmusának nevezett. Nem minden önmagunkhoz való hűség eredményezi mások lenézését, ahogy nem minden nyitási szándék jelenti a másik iránti tiszteletet sem: azért is közeledhetem hozzá, hogy kiűzzem magamból azt a félelmet, melyet ő keltett bennem, tehát hogy magamévá tegyem, megszelídítsem. Különben is, nem véletlen, hogy sok, a másságot dicsőítő embernél újra előkerül a régi nóta, az öngyűlölet (ami a harmadikvilág-pártiságnak is alapja volt): "Európát akkor szeretném, ha megtagadná önmagát", mondta például René de Cecatty az önzetlen mazochizmus szép lendületével. Egyébként nem kell eltúlozni ezt a fel-feltörő önostorozási hajlamot: a xenofília gyakran nem más, mint fordított xenofóbia, ahogy a fennen hirdetett filoszemitizmus is sokszor csak visszájára fordított antiszemitizmus. És azt is régóta tudjuk, hogy az önbecsmérlés csak a gőg alattomos formában történő megnyilvánulása.
Miért van az, hogy a periféria, a végek egyszer csak magasabb rendűnek nyilváníttattak, mint a központ, ami jobb esetben elfogultság, rosszabb esetben demagógia? Miért kellene, hogy a más a priori tökéletes legyen, pusztán csak azért, mert más? Miért kellene, hogy minden keveredés áldásos dolog legyen, és minden kapcsolat a rokonszenv szülője? Elfelejtettük volna, hogy a népek elsősorban a félreértések révén kommunikálnak egymással, és hogy a hőn vágyott szimbiózis leggyakrabban durva hangoskodások és groteszk torzítások formáját ölti? Elfelejtettük volna azt a leckét, melyet az indiai angol írótól, V. S. Naipaultól kaptunk, aki mélabúsan járja Afrika, a Karib-szigetek és Ázsia felbomlott világának széttört kultúráit, és akinek számára a kozmopolitizmus az egyes csődbe ment világok újraegyesítése (amivel fel is szítja a tiszta és szigorú etnicizmus harcosainak haragját, akik az árulót, a lekenyerezettet, a nihilistát, a hazátlant bélyegzik meg benne)?
A mi széplelkeink csak arról feledkeznek meg, hogy mi nem vagyunk a bennünket körülvevő világ kortársai, hogy nincs időegyeztetés az univerzum különféle részei közt, s hogy ha egyetlen nagyszerű vegyes salátában akarnánk egyesíteni a legellentétesebb tradíciókat, legjobb esetben csak termékeny zűrzavart nyernénk, a legrosszabban meg valami rettenetes értelmetlenséget. Ez a határokon átívelő migráció, melyet mindenkitől megkövetelnek, kevéssé valószínű, hogy egy új reneszánsz előjátéka volna; sokkal inkább a radikális felületesség diadala, vagyis ismét csak a másik ember megvetéséhez vezet. Aki megrészegül a világméretű tarkaságtól, aki a másságért csak a másság miatt rajong, legtöbbször hitvány keverccsel is beéri. Ez a magatartás két különböző valóságot kever össze: az egymásra rakódást és az olvasztótégelyt. A melting-pot nem jön létre - lásd például az Egyesült Államokat - a kollektív értékekhez való erős ragaszkodás, az ugyanahhoz a hazához való kötődés nélkül - nincs is Amerikánál nacionalistább ország -, ami háttérbe szorít mindenféle kisközösségi hovatartozást; vagyis ahhoz kell ragaszkodni elsősorban, ami összeköt, nem pedig ahhoz, ami megkülönböztet. És ha a melting-pot háttérbe szorul a salad bowl-lal szemben - amelyben állítólag minden egyes alkotóelem íze megőrződik -, a kisközösségiség megjelenésével pontosan a közjó fogalma tűnik el.
Abban az egyetlen mondatban, mely szerint "minden kultúra a keveredések és hatások összegződése", egyszerre három tévedés van: először is összetévesztődik benne a szintézis és a kiegészülés; másodszor a kölcsönvétel nem a másikra való odafigyelés intelligenciája, hanem a szivacs nagylelkűsége, mely bármit magába szív, hogy aztán kiköpje; mindenekelőtt azonban ez a kijelentés elképesztő dicsőítése a determinizmusnak, a külső végzetszerűségnek. Mintha egy gyereknek azt mondanánk: te pusztán azoknak a hatásoknak az összessége vagy, melyet szüleid gyakoroltak rád. Holott szabadnak lenni nem más - Sartre is ezt mondja -, mint valamit kezdeni azzal, amit mások csináltak belőled. A nagy kultúrák valóban egy szövetség, egy interakció eredményei; de nagyságuk abban is megnyilatkozik, hogy képesek válogatni. Ha csak a befogadásra helyezzük a hangsúlyt, megfeledkezünk arról, hogy az idegen hatásokat fel kell dolgozni, új kontextusban kell értelmezni, s főként arról, hogy ennek a folyamatnak van egy mélységi dimenziója is: csak ez teheti időtállóvá bármilyen külső hatás beépülését. Ha a sokféleség kisajátít egy kultúrát, ezt a sokféleség elsajátításának kell követnie, ahol a szellem, immár meggazdagodva, visszatér az önmagán való elmélkedéshez.
De az is lehet, hogy ez a sokféleség-hóbort valójában a mássággal szembeni allergiát rejti. Mi van, ha a mi pszeudo-kozmopolitáink ugyanolyan fóbiával viseltetnek az idegen iránt, mint a nacionalisták, azzal a különbséggel, hogy ők inkább befogadják az az idegent - ezzel megszüntetik a másságát -, ellentétben az idegengyűlölővel, aki eleve kirekeszti őt? Az ilyen vulgáris kozmopolitizmus a következő szillogizmusként is lefordítható: minden kultúra egyformán tiszteletre méltó, egyik sem inkább az, mint a másik. Amiből következik, hogy a modern ember az egykor különálló kultúrák összegzése kell hogy legyen. Konklúzió: minthogy minden kultúra csak az Emberi Lény sajátos megnyilvánulása, ezért mindegyik bűnösnek kell hogy érezze magát saját rész-jellege miatt (hiszen semmit sem ér a többiekkel való kapcsolata nélkül). A másság szerelme a kvietista közönybe torkollik: végül is minden egyenértékű, a különböző világlátások kioltják egymást. Csak együtt érnek valamit, és csak akkor, ha egyre fékeveszettebben halmozzuk őket egymásra. "A nagy közösségi lelkek szimfóniája" a szupermarketek bazárába torkollik.
a hűség kötelezettsége
Ezzel a világméretű turizmussal szemben, mely mindent átfog, ám semmihez sem jut el, a kozmopolitizmus elengedhetetlen feltételként megköveteli saját nemzeti kultúránk ismeretét. Hogy elindulhassunk a másik felé, ennek feltétele, hogy legyen egy hazánk, legyen egy emlékezetünk: csak akkor láthatunk vendégül egy idegent, ha van egy föld, ahol fogadhatjuk őt. Aki azt állítja, hogy ő sehonnan sem jött, hogy átlépett szokásokon és hovatartozásokon, az általában nem több, mint ezen szokások és hovatartozások legrosszabb vonatkozásainak megtestesítője, játékszere. A múlttól való megszabaduláshoz először el kell sajátítanunk a múltat, hogy ne kelljen többé szenvedünk tőle; az elfogadás vagy az elvetés tudatos viszonyát kell kiépítenünk hozzá. Az ember nem választja meg saját gyökereit, de ha már egyszer magáévá tette őket, azt igenis megválasztja, hogy elfogadja vagy elutasítja ezeket, hogy egyesektől megválik és másokhoz erősebben kötődik, mert más irányú elrugaszkodásaihoz ezekben talál fogódzót. És mi más volna az individualizmus maga, ha nem a tradíció elutasításának a tradíciója, tehát elsajátítani való történelem? Ha létezik a nyitottság kötelezettsége, vele együtt létezik az önmagunk mellett való kitartásé is. Annál alkalmasabb leszek tehát a kozmopolitizmusra, minél erősebben kötődöm egy sajátos földhöz, nyelvhez: ezek ugródeszkák ahhoz, hogy elérjek másokat. Fel kell tehát emelni a szavunkat a saját nemzethez való kritikai kötődés érdekében, mely sem a vizsgálat, sem a szeretet képességét nem zárja ki: egyik a másik nélkül vagy a kivételezés kizárólagosságába, vagy fölösleges gáncsoskodásba taszítja az embert. "Ha egy keresztény azt mondaná nekem, annyira fellelkesítette a Bhagavad-Gita olvasása, hogy át akar térni a hinduizmusra, azt válaszolnám neki: a Biblia éppannyit nyújthat számára, mint a Gita, csak még nem próbálta meg valóban felfedezni a Bibliát. Tegye meg ezt az erőfeszítést, és legyen teljes értelemben keresztény" - mondta Gandhi. És valóban: hány kutatót térített vissza Európához és a keresztény hithez az iszlám földjének tanulmányozása (lásd Massignon)! Hány olyan utazóról tudunk a Kelet és a Nyugat közt, aki egy egész élet munkáját áldozta rá, hogy belemerülhessen egy idegen kultúrába, miáltal két kultúra gyermekévé vált, ennek minden kockázatával és szépségével együtt! Egy francia, egy angol, egy német megérthetne-e bármit is az iszlám irányzataiból, Ázsia metafizikai komplexumaiból, ha előtte nem ismerkedett meg saját vallási örökségével, még akkor is, ha történetesen nem tartozik a hívők közé?
Nincs mit szégyellnünk azon, hogy vannak gyökereink; és a túlságosan is elterjedt közhellyel ellentétben nem minden bezárkózás jelent hidegséget: a bezárkózás az elmélyült gondolkodás szinonimája is lehet. Nem minden határ archaikus maradvány, mert a határ biztosítja azt is, hogy egy nép megőrizze saját integritását, saját kulturális és nyelvi kincseit - és a határok egyben azt a hatalmas örömet is jelentik, hogy átléphetők, hogy lehet egyensúlyozni köztük, s ez a játék sokkal izgalmasabb, mint ha egyszerűen csak eltörölnénk őket. Miért ne szegezhetnénk szembe Nabokovval - aki azt választotta, hogy angolul és oroszul ír - Roland Barthes stratégiáját, aki viszont nem volt hajlandó egyetlen idegen nyelvet sem megtanulni, mert félt, hogy ez megfertőzné írói munkáját? Minden szellemi élet más szellemi lehetőségek tudatos negligálására is épül. Itt az ideje, hogy újraértékeljük az akadályt, a korlátot, a színlelést, az ezernyi fortélyt, amellyel egy kultúra a tolakodó indiszkréció ellen védekezik. Európa kivételes szépsége nem fakad-e abból is, ahogyan a maga korlátozott területén az oly sokféle, törékeny és egyedülálló életmódot össze tudta csiszolni? Most az egyetemesség nevében mindezt elavultnak, régiesnek kellene nyilvánítunk? Amikor a magyar drámaíró, Ödön von Horváth (meghalt Párizsban, 1938-ban) azt írja, "Ha megkérdezik, hol van a szülőhazám, csak azt felelhetem: Fiuméban születtem, Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, Bécsben és Münchenben nőttem fel, és magyar útlevelem van; de nincs anyaországom. Tipikus keveréke vagyok a vén Osztrák-Magyar Monarchiának: egyszerre vagyok magyar, horvát, német és cseh; a hazám Magyarország, az anyanyelvem a német", nem valamiféle világutazóként, egyfajta transzkontinentális kötéltáncosként gondol magára, hanem saját identitását kitágítva átlép a nemzeti határokon, az osztrák-magyar birodalom határai felé; magyarán egy adott történelmi időszak konkrét régiójának civilizációjával azonosítja magát. Hogy a közép-európaiság mítoszát manapság valamiféle korlátként, egy budapesti vagy egy varsói gettóként élik meg, ami adott esetben más népek kizárására irányul, ez semmit sem változtat a vonzerején. Mitteleuropa példátlan zsenialitással tudta összebékíteni az elgyökértelenedés rontásait a kulturális kisebbségek virágzásával, egy olyan föderációs egységen belül, mely kialakította a közösségben élés meghatározott módját. Innen az az intellektuális védőpajzs, melyet Közép-Európa szembe tudott szegezni a kommunista zsarnoksággal, és innen az a nosztalgia is, melyet még ma is sokakban ébreszt, akik a közép-európaiságot tartják az etnikai hisztéria és a német hegemónia legfőbb ellenszerének.
legyünk porózusak
A volt Szovjetunióban az orosz nyelv tanulása már a kisiskolások számára is kötelező volt, lettek légyen azok lengyelek, csehek, örmények vagy türkmének. Ezt a rendelkezést senki sem gazdagodásként élte meg, hanem a szabadság megerőszakolásaként. Meg kell tehát különböztetnünk a szabad vidékek választott kozmopolitizmusát az elnyomott, egy birodalomba vagy egy államszövetségbe kényszerített tájak kierőszakolt kozmopolitizmusától. Nem nehéz rájönni, hogy bizonyos esetekben a civakodó népek szétválása kívánatosabb, mint kényszerű együttélésük, s hogy egy bizonyos internacionalizmus, mely közösségek fiktív barátságán alapul, a legrosszabb fajta feszültségek szülője lehet (és csak fokozhatja a balkanizációt, melyet épp hogy megakadályozni akart). Bármilyen jó szándékú legyen is a jelszó: "Társulás vagy barbárság", lényegét tekintve angyali szózat, megfogalmazását tekintve pedig sztálinista marad. Ne bízzunk az unió az unióért fetisizmusában. Az egyesülés csak akkor magasabb rendű, mint a megosztottság, ha a belőle fakadó jótétemények felülmúlják az elszigeteltség előnyeit. Arról nem beszélve, hogy az ilyesfajta szövetség is feltételezi a demokráciát és a részt vevő felek teljes egyetértését, az erők egyensúlyát, s nem az egyik vagy a másik túlsúlyát, maga az integráció pedig hihetetlen türelmet kíván: a kis lépések módszerét, de mindenekelőtt a válás lehetőségét - mint minden felnőtt házasság. A kierőszakolt nász rosszabb, mint a cölibátus: többet ér a sok felgyűlt magány, mint a népek börtöne. A sokszínűség, a multinacionalizmus, az egységesülés bálványozása - mindez a történelem értelméhez, a Jó fogalmához társítva (mellesleg ez volt a maastrichtisták egyetlen érve az 1992-es franciaországi népszavazás előtt) - nem más, mint a hegeli-marxi historicizmus liberális változata. A kommunizmus halott, de mentális keretei bennünk élnek: még mindig hiszünk a fejlődésben, az előre megírt happy endben, egy eljövendő törvényben, amely megáldja a valóság és az ész nászát.
A nyitott és a zárt kettős dogmatizmusával szemben mi tehát a porozitást részesítjük előnyben: minthogy a világ állapota egyetlen nemzet számára sem teszi lehetővé, hogy tartósan önmagába zárkózzon, legyünk porózusak, találjuk meg a megfelelő határvonalat az elzárkózás és a kíváncsiság közt, mely éppúgy együtt jár alkotásra ösztönző sokkhatásokkal, mint élvezetes disszonanciákkal. Az egyetlen mód arra, hogy elkerülhessük a soviniszta métely és a beolvadás kettős csapdáját, talán az, ha kialakítunk egy paradox hazafiságot; olyan patriotizmust, amely azt kívánja tőlünk, hogy ne a hazánkról való lemondással fizessük meg saját európaiságunkat; olyan patriotizmust, amely mindannyiunktól megköveteli, hogy tiszteljük múltunk legjobb hagyományait, ám legyünk tudatában a legérdekesebb idegen hatásoknak is. Olyan patriotizmust végül, mely bölcs szerénységen nyugszik: elismeri minden ország relatív fontosságát, és nem fordul át sem megalázkodásba, sem totális igazodásba.
Ezzel együtt mai társadalmainknak, bármilyen alkalmazkodók és nyitottak legyenek is, mindig szükségük lesz azokra a "nagy kozmopolita lelkekre" (Rousseau), azokra a híd-emberekre, akik a világok közt megnyitják az odafigyelés és a szeretet zónáit, elutasítják az önzéseket, ösztönzik a kulturális cseréket. A kozmopolita szellem azonban, ha ideológiává silányítjuk, híg és közönséges ersatz lesz csupán. Ahhoz, hogy az ember ne váljon kulturális mutánssá, megszállottság kell, bátorság és talán az a csipetnyi őrület, mely minden nagy közvetítőben benne lakik. Ha hűek akarunk maradni emlékükhöz, el kell utasítanunk azokat a törekvéseket, melyek az ő nevük védjegyével akarják ránk sózni hamisított termékeiket. És ne akarjuk utánozni ezeket a nagy figurákat. Érjük be azzal, hogy demokraták vagyunk: a mai időkben, mikor a barbárság reneszánszát éli, már ez sem kevés.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu