JOÓ BÉLA
Fiatalon, pályája tavaszán ragadta el a halál egy kevéssé ösmert, de szép tehetségű festőnket, Joó Bélát. A nagyközönség alig ösmerte nevét, mert - ha nem csalódunk - mindössze egyszer állított ki Budapesten, a Műcsarnokban. Ez 1901-ben, tavasszal volt, amidőn egyik arcképét (402. katal. sz. a.) küldte Budapestre. Különben is megvonuló, a zajt vagy a fővárosi tülekedést kerülő finom -lelkű művész volt, akit még anyagi gondok sem kényszerítettek arra, hogy részt vegyen a nagy művészi vásárokon.
Joó Béla Szentesen született, 1874 november 27-ikén. Ugyanebben a városban végezte középiskolai tanulmányait s ott tette le az érettségi vizsgálatot 1892-ben.
Családja köréből tudjuk, hogy már gyermekkorában szeretett rajzolgatni és szorgalmasan akvarellezett. S nagy diák volt már, amikor az első hatalmas művészi impulzus érte. Munkácsy Mihály, dicsőségének teljében, hazajött, hogy a "Honfoglalás"-hoz adatokat gyűjtsön, típusokat keressen. S a nagy mester eljött Szentesre is, ahol ott lakó rokonánál, Zsilinszky Mihálynál, a későbbi államtitkárnál szállott meg.
Szentesen talán senki sem tekintett Munkácsyra oly hő vágygyal, oly szeretettel, mint az akkor gimnazista Joó Béla. Zsilinszky szivességéből a mester tudomást is vett a diák művészálmairól s megnézte rajzait. Sok elismeréssel beszélt róluk, sőt kilátásba helyezte, hogy a kis szerzőt majd idővel felveszi tanítványai sorába.
Ez fordulópont volt Joó életében. S ettől kezdve eldőlt az életpálya kérdése. Mindjárt az érettségi vizsgálat után Budapestre jött s beiratkozott Bihari és Karlovszky festőiskolájába. De itt nem sokáig volt maradása, mert mindenképen a külföld valamely nagy művészeti központjában akarta tanulmányait végezni. 1893 januárjában tehát Münchenbe utazott s ott az akkor nagyhírű magyar iskolába, Hollossy Simonéba, iratkozott be. A nyári időszakot leszámítva, 1896-ig minden idejét ott töltötte. Ebben az évben ugyanis önkéntesi kötelezettségének kellett eleget tennie.
Három évet tölthetett tehát Münchenben, anyagi gondok nélkül, hisz szülei bőven ellátták minden szükségessel. S ő csakugyan egészen művészeti tanulmányainak élt Hollossy kitűnő útmutatásai mellett. Szíves, meleg barátság kötötte most már össze a tanítványt a mesterrel. Összehozta őket és összekapcsolta lelkűket a festészeten kívül a zene is, amelynek mind a ketten nemcsak élvezői, de egyben ritka tehetségű művelői is voltak.
1898 elején kiszabadulva a katonasorból, megint Münchenbe ment, de nem maradhatott ott sokáig. Makacs betegség támadta meg szemét, amely nemcsak sokáig kínozta, hanem valósággal rettegésbe ejtette. Félt a megvakulástól. A legszörnyűbb katasztrófától, amely festőt érhet. Hasztalan vigasztalták, hiába beszéltek lelkére, hiába mondogatták, hogy alaptalan vagy legalább túlzott a félelme. Szerencsére a fenyegető baj elmúlt. De Joó Béla régi munkakedvét nem kapta vissza többé. Az addig oly vidám, oly kedélyes fiatal embernek mintha akaratereje megbénult vagy régi kedve örökre elszállt volna.
Alig-alig dolgozott valamit. Az ecsethez ritkán nyúlt, inkább a zongorából csalt ki magának vígasztalást. S szülei birtokán gazdálkodott. Szinte úgy látszott, hogy szakít régi művész ideáljával.
Lassankint azonban úrrá lett a töprengései fölött. Néhány esztendei tétlenség után 1904-ben újra festegetni kezdett.
Ekkortájt telepedett le Szentesen Fridrich János fényképész, aki maga is foglalkozik festészettel. Egymást sarkallva s egymástól kedvet kapva dolgoztak aztán Joó Béla különösen a legutóbbi három-négy év alatt szorgalmasan festett.
S első sorban szülőföldje vidéke volt az, amely most lekötötte. A müncheni atelier-munkák után most az alföldi tájak egész sora kerül vászonra. Hisz még akkor is, amikor gazda módjára ki-kiment a tanyára, minden festőszándék nélkül, akaratlanul is ott csüngött a tekintete a széles és alacsony látóhatáron, a rónaság hímes szőnyegén, az ég bodor felhőin. Az alföld volt az, amelyet tanulmányozni kezdett, behatóbban, mint valaha. Művészetének ez a második korszaka elüt a münchenitől. Akkor a szobavilágítás tónusfinomságait, egy-egy akt finom formavilágát kutatta, egészen a Hollósy-iskola értelmében. Most egyszerre közvetlenné válik. Szélesen és erőteljesen kezdi festeni azt a neki oly meghitt vidéket. Látszik e tanulmányokon és vázlatokon, hogy nem pusztán festői vágy vezeti kezét, hanem ennek a földnek hő szeretete is. Igaz, évenkint ellátogat Erdélybe, bátyjához, Joó Károly dr.-hoz s gyönyörködik a hegyes-erdős világban, de vágya mégis visszahúzza igazi szerelméhez, az alföldhöz.
Egy ilyen alföldi képe került a szegedi néprajzi múzeumba is. Nagyon büszke volt erre a sikerére, mert ő maga senkit sem kért a közbenjárásra.
Egyre erőteljesebben, egyre behatóbban foglalkozik művészete kedves tárgyával, midőn múlt év október havában megázott, átfázott s halálos betegség fogta el. A daliás, erős férfi eleinte nem sokat törődött vele, de a betegség ágyba döntötte. Tüdő- és mellhártyagyuladás támadta meg. Nem volt menekvés. 1909 november 27-én halt meg Szentesen.
Széptehetségű és szépreményű fiatal művészt vesztettünk el benne.