ANDRÁSSY TIVADAR GRÓF
Fájó sebeket szakgatott föl a mûvészet barátainak a lelkében az a kegyeletes ünnepség, amelyet az Országos Magyar Képzõmûvészeti Társulat május hó 12-én néhai elnöke, Andrássy Tivadar gróf emlékezetének áldozott.
Mikor a mûcsarnok szobortermében elhangzott Kriesch Aladár magasan szárnyaló emlékbeszéde és lehullott a lepel a nemes gróf Benczúr festette arcképérõl, az emlékezés szakadozott fátyolán keresztül megelevenedett a jelenvoltak elõtt az oly váratlanul sírba dõlt férfiú daliás alakja és osztatlan tiszteletnek és szeretetnek örvendett egyénisége, s önkéntelenül is a fájdalom és a meghatottság könnyei csillantak föl a szemekben.
Még mélyebbre szántott a megindulás á lelkekben akkor, mikor az ünnepség végeztével a megjelent díszes közönség Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszternek az élén bevonult a mûcsarnoknak azokba a termeibe, amelyekben az elhunyt grófnak vagy száz darab festményét gyûjtötte volt össze a Társulat hálás kegyelete.
Állandóan itt élt közöttünk és mégis a legtöbben csak ebben az emlékezetes pillanatban tudtuk meg, hogy Andrássy Tivadar gróf, politikai életünk szeplõtlen tisztaságú harcosa, társadalmi életünk egyik vezéralakja és a mûvészetek finom ízlésû és bõkezû mecénása, egyúttal az ecsetnek is igazi hivatott mestere volt, aki, ha körülményei a mûvész-pályára sodorják, a legkiválóbb festõk sorába emelkedhetett volna.
Annyi bizonyos, hogy ennek a kis gyûjteménynek minden darabja egy zseniális mûvész-lélek élményeinek egy-egy értékes és megkapó dokumentuma.
Az elsõ, ami Andrássy gróf mûvészetében még a legfelületesebb szemlélõt is megkapja, az érzésnek az a szálfinomsága, amelylyel az ihlet pillanataiban a természetbõl a leikébe szûrõdõ benyomásokat vásznain visszaadja, továbbá az a friss, a rajongással határos, kegyeletes áhítat, amelylyel úgy a természet, mint a mûvészet iránt viseltetik, s mely a közvetlenségnek valami ellenállhatatlan zománcával vonja be ecsetjének minden vonását. Mûvei sorát végignézve, nyomát se találjuk sehol semmiféle póznak, semmiféle mesterkéltségnek vagy modorosságnak s a technika semmiféle ravaszkodásának, ellenben mindenütt becsületes õszinteség és a meggyõzõdésnek a finom érzés lombikján át leszûrt ragyogó tisztasága sugárzik felénk, mely az igazság lenyûgözõ erejével hat reánk.
Igaz, hogy mint minden túlérzékeny mûvész-leiek, úgy Andrássy gróf sem szabadulhatott sokszor egy-egy erõteljes mûvész-egyéniség elementáris hatása alól, de még azokból a mûveibõl is, amelyek az utánérzésnek egy-egy ilyen vajúdó korszakából valók, átragyog az õ, valamelyest a melancholiára hajló, de mindenkor eminenter lírai és szûztiszta egyénisége, mely a természetnek mások lelkén keresztül az övébe jutott szövevényes benyomásait is egyszerûsíti és a maga képére és hasonlatosságára átdolgozza.
Akár az avar fûvel és az erica lilás-vörös szõnyegével elborított hegyhátat festi, amely mögül ezüstös fényben gomolyog elõre egy-egy fantasztikus felhõcsoport, akár a hajnal szûzies frissességében a völgybõl fölszálló ködfoszlányok ihlették meg a lelkét, akár a holdas éjjel áhítatos csöndjét lopja meg ecsetjével, akár az esõtõl ittasult erdõ zöld szimfóniáját kísérli meg vásznára varázsolni, akár a gomolygó felhõk kárpitján diadalmasan átszakadó napsugár aranyos káprázatának izgató problémáját próbálja megoldani, mindenütt a lelke legtisztább húrjai csendülnek meg és szinte meglepõ virtuozitással közvetítik a szemlélõvel az õ legbensõbb egyéni élményeit.
Tiszteletet parancsoló elszántsággal, minden kislelkû habozás nélkül vág neki a legsúlyosabb problémáknak, járatlan utakon ragadják a szürke konvenciók nyûgét nem.ismerõ szárnyai és szinte tudattalan, naiv bátorságát csaknem minden esetben siker koronázza. Erõs akaratával, fanatikus meggyõzõdésével és szerencsés intuíciójával sokszor játszi könnyedséggel siklik át a legnyaktörõbb akadályokon, amelyek már nem egy hivatásos mûvészt kivetettek a Pegazus nyergébõl s nem egy emlékezetes kudarcnak váltak az okozóivá.
És itt állapodjunk meg egy pillanatra.
Andrássy gróf nem volt hivatásos, hanem csak úgynevezett mûkedvelõ festõ, akit azok, akik az okmányszerû minõsítések szerint skatulyázzák el a szellemi munka embereit, föltétlenül az úgynevezett dilettánsok osztályába soroznak be.
Pedig nem tartjuk lehetetlennek, hogy éppen ez a lekicsinyelt „nem hivatásosság" — mely a világért sem tévesztendõ össze a hivatásta-lansággal - - éppen ez az, a mi kedvezõ talajául szolgált Andrássy gróf természetadta tehetségének szabad és egészséges fejlõdésére, s a mi olyan szokatlan bájt és vonzóerõt kölcsönöz az õ mûvészetének. Andrássy gróf nem dolgozott a kenyérért, a megélhetésért, nem a hiúság adta a kezébe az ecsetet, mert különben nem ápolta volna mélységes titoktartással mûvészlelke legszebb virágait, nem ismerte a mûvészi munkát profanizáló kicsinyes féltékenységet és nem volt ráutalva a sajtó vállveregetésére. Nem kellett — legalább is mûvészi egyéniségével nem — résztvennie az úgynevezett mûvészi életben, mely mi-nálunk, sajnos, inkább az egyéni, mint az elvi harcok sivár és ellenszenves képét nyújtja és durva kézzel letörli a mûvészi alkotások himporát és zománcát és hovatovább az egyéni érvényesülés prózai eszközévé, egyszerû mesterséggé alacsonyítja le a mûvészetet. Nem volt kénytelen határidõüzletnek tekinteni a mûvészetet, ami természetesen szárnyát szegi minden mûvészi ihletnek és szülõanyja a felületességnek. Õ abban a szerencsés helyzetben volt, hogy minden profán és zavaró befolyástól menten, kizárólag a maga és talán közvetlen hozzátartozói gyönyörûségére, ott, ahol akart, s akkor, amikor éppen kedve volt, a spontán ihlet és a csöndes- elmélyedés óráiban dolgozhatott és ebbõl származik alkotásaiban az érzés egységes összhangja, a kifejezés zavartalan õszintesége és fogékony lelkének az az õszi napsugárhoz hasonló, kissé bánatos ragyogása, mely alkotásainak a javarészét bearanyozza.
Természetes, hogyha az akadémikus bírálat szigorú pápaszemén keresztül vizsgálnók a mûveit, úgy könnyen találhatnánk bennük kifogásolni valót. Kezünkben a paragrafusokba foglalt mûvészeti kátéval, özönével onthatnók a kicsinyes és rövidlátó észrevételeket, dobálózhatnánk az esztétika nagyhangú, de annál sekélyesebb tartalmú mûkifejezéseivel s végül egy kis jóakarattal talán még azt is kisüthetnek, hogy Andrássy gróf csakugyan nem volt mûvész, hanem csak mûkedvelõ. De szerintünk a bírálatnak ez a fajtája jogosulatlan, fölösleges és káros, mert ez a korlátok közé szorított, fegyelmezett ész bírálata, amelylyel azt, hogy valaki virtuóz-e vagy sem, igenis el lehet dönteni, de azt, hogy mûvész-e vagy sem — soha. A mûvészetben csak egyféle bírálatnak van jogosultsága, s ez a szabadon csapongó érzés bírálata. Mert végre is a mûvészet lényege nem egyéb, mint külsõleg érzékelhetõ jelenségek vagy metafizikai momentumok okozta érdekes és egyéni érzések másokkal való közvetítése. A ki ismeri ennek a titkát, az mûvész, a ki pedig nem, az kontár. Andrássy gróf pedig ismerte. És ha azokban a dolgokban, amelyek a mûvészet terén megtanulhatók, itt-ott talán kissé fogyatékos volt is, viszont pazar bõséggel megvoltak benne azok az adományok, amelyek meg nem tanulhatók, el nem sajátíthatók. S erõs meggyõzõdésünk, hogy éppen ezek azok, amelyek kiemelik az embert a köznapi szürkeségbõl és mûvészszé avatják õt.
Ez az, amit a magyar mûvészek csodálatos intuícióval megérezték akkor, amikor a „Magyar Képzõmûvészek Egyesülete" Mun-kácsy-szemfödelét néhai Andrássy Tivadar gróf érckoporsójára ráterítették s evvel õt, bár, sajnos, csak halála után, mûvészszé avatták, magukat pedig megtisztelték.
— BR—
