A történetírás: birtokper ^[*]

________________

 

Nem a meghatározás kedvéért, inkább irányjelzésül kezdem azzal, hogy a történeti publicisztika a történetiség és a közéletiség, a tudomány és a politika találkozásának, egymáshoz rendelődésének nyílt fóruma.
      A történeti publicisztikához tehát kétféle közelítés lehetséges: a tudományból kiindulva a közéleti probléma felé, és az újságírásból, a politikából a tudományosság felé. A kettő között nincs rang- vagy súlykülönbség, mindkettő egyformán lehet hasznos és érdekes - a műfaj szabályai és keretei között. Nem felesleges ezt elmondanom, mert korántsem dicsekedhetünk azzal, hogy a publicisztika történetírásunk kedvelt műfajai közé tartoznék. Történészeink közül ma is sokan „könnyű műfajnak”, rangon aluli kiruccanásnak tekintik a politikus publicisztikát; valaminő színészkedésnek a televízióban való fellépést.
      Érdemes lenne egyszer alaposan is utánagondolni, milyen körülmények és beidegződések, milyen hivatalos és informális értékrendek hatására termelődött újra a szakmai elzárkózás. Pedig az elmúlt évek könyvsikerei és kudarcai, a történeti ismeretszintre és érdeklődésre irányuló szociológiai felvételek eléggé egybehangzóan bizonyították, hogy a szakszerűség szükséges, de nem elégséges feltétele a történész tudatformáló tevékenységének, hogy a szaktudományos elmélyülés nincs föltétlenül egyenes arányban a hatékonysággal. A történész - mint a többi értelmiségi - a maga helyén és módján felelős közösségének tudatformálásáért, elkötelezett népe és kora haladása iránt. Nem nélkülözheti tehát a közvetítő eszközöket és műfajokat sem, nem mondhat le a közvélemény közvetlen meggyőzéséről: a publicisztikáról. Márpedig a publicisztika nevében hordja a nyilvánosságot, a „közöset”: a közéletiséget, közérdekűséget, közérthetőséget.

*

      A történészek körében mutatkozó szaktudományos elsáncolás késztethette Faragó Vilmost a történeti publicisztika helyzetének a „várostromlók és várvédők” metaforájával való jellemzésére. A történettudomány bástyái közé, írja, olykor betörnek az ostromlók - írók, újságírók, helyi apostolok, amatőrök -, magukkal ragadnak egy-egy érdekesség-zsákmányt, az ostromlott történészek pedig ki-kicsapnak, hogy visszaszerezzék az illetéktelenül elorzott zsákmányt, vagy legalább móresre tanítsák a betolakodókat (Történelem - felülnézetben. Élet és Irodalom, 1976. október 23.).
      Bizony szellemes, találó, jó néhány konkrét esetre ráillő ez a metafora. Nem volna értelme ellenpéldákkal gyengíteni, esetleg azzal az - ugyancsak részben helytálló - érvvel, hogy az orvostudomány vagy a jogtudomány másként nevezi és kezeli a be-betörő „amatőröket”. Hiszen való igaz, a történelemhez mindenki ért „egy kicsit”, a történelmet mindenki alakítja - ha nem a tetteivel, legalább a véleményeivel...
      Nem elvitatni, inkább továbbgondolni, finomítani akarom Faragó Vilmos vár-hasonlatát. A metafora ugyanis nem egészen úgy igaz, hogy a történészek renoválgatják, építgetik a maguk várát - a Halászbástya mellett egy neoklasszikus Történészbástyát-, amelyet friss seregek ostromolnak. A történészek egy része - a nagyobbik és növekvő része - a valóban várat épít; nem a Kőmíves Kelemenét és nem a Millenniumét, nem kiváltságos helyzet legitimálását szolgáló fikcióvárat és illúziókból szőtt légvárat, hanem szilárdan fundált, építőelemeiben és tartóoszlopaiban gondosan ellenőrzött építményt. Az építkezésben írók, tilmrendezők, tanárok, publicisták is közreműködnek, együtt rombolják a légvárakat, együtt rakják az új vár alapjait.
      És ekkor jönnek a mezei hadak: az „amatőrök”. (Nem ritkán szakmabéli is akad közöttük.)
      Nem elragadnak, hanem feltalálnak egy-egy új bizonyítékot, a sumér-magyar rokonságra vagy egy császári orvlövészre. Netán egy receptet arra, hogy miként lehetett volna elkerülni Mohácsot, Nagymajtényt, Világost - ha más vezető réteg, más struktúra, más szomszédság adódott volna... Ha Magyarország, a 15. századi kereskedelmi útvonalakkal együtt, valahová az atlanti partokra tolódott volna.
      A várvédelemnek tehát van egy céhentúli, nemzeti értelme és érdeke: a történészek védik, védenék, a nemzeti önbecsülés-önismeret valósághű képét, legalább a valóságigényt. És tisztítják, tisztogatnák a köztudatot a rárakódott illúzióktól, mítoszoktól. E „műemlékvédelem” során ütköznek össze, össze kell ütközniök azokkal az ostromlókkal, azokkal az „amatőrökkel”, akik számára a volt egybeesik a volnával, a van a legyennel: a hűség a szubjektivitással.
      A szaktörténész más szakmabeli kollégájától, írástudó társától nem a céhegylet pecsétjét kívánja meg, hanem a szakma szabályainak, eredményeinek valamelyes méltánylását. És ha az imént azt hangsúlyoztam volna, hogy a kutatói és intellektuális elmélyülés nem elégséges feltétele a tudomány hatékonyságának, akkor most kiegészítem az ikergondolattal: a problémaérzékenység és felelősség, az írói-művészi intuíció és kifejező erő fontos, szükséges, de korántsem elégséges feltétele a jó történeti publicisztikának. Ahhoz némi forrásismeret és forráskritika, elemzőkészség, az extra Hungariam-történteket, a párhuzamokat és eltéréseket is figyelembe vevő, egyetemes látókör is megkívántatik.
      A „vár-metaforát” topográfiai szempontból is ki lehet egészíteni. A szerkesztőség ablakából kitekintve egy-egy végvári összecsapás valóban az ostromlók és a várvédők párharcának tűnhet. A helybéliek azonban jól tudják, hogy a vár nem egységes, talán nincs is Vár, hanem várak vannak és szomszédvárak, vagy - legyünk szerényebbek - bástyák és ellenbástyák, bunkerek és fedezékek. A bástyák és bunkerek lakói belül szorgosak, de nem szívesen mozdulnak ki - béke évadján többnyire tiszteletben tartják egymás mezsgyéit és kompetenciáját.
      De vegyük csak közelebbről szemügyre az ostromlókat! Eltekintve néhány árva, kóbor lovagtól, akiért önmagában kard se mozdulna, rögvest kiderül, hogy a mezei hadak többsége is várlakó: ki egy rokonszakma, ki egy szerkesztőség tagja, vagy az írószövetségi várkezelőség valamelyik részlegének bajvívója. Tudományos közéletünk panorámáján végigtekintve, vajon nem találóbb-e interdiszciplináris erődrendszerről beszélni?
      Ez a helyzet különös felelősséget hárít a vitafórumokra, a szerkesztőségekre. Nemcsak pontos topográfiai ismereteket és nagy tapintatot kíván tőlük, hanem bizonyos szakmai gondosságot is. Az a tapasztalatom, hogy a szerkesztőségek aránytalanul nagyobb gondot fordítanak a politikai-ideológiai gyomlálásra, mint a szakszerűség és pontosság ellenőrzésére. A szakmai pontatlanság, a félreértés bocsánatos hiba, olykor még a pangó vitaszellem serkentője is lehet. Csakhogy százszor bebizonyosodott már, hogy a szakszerűtlenség bátor vállalásából és mérges korrekciójából sohasem született színvonalas tudományos publicisztika. Elég baj az, hogy a szakpublicisztikai viták jórészét a megcsonkított-eltorzított idézetek helyreállítása, a félremagyarázott szavak és szándékok rekonstruálása tölti meg. A vitázók többnyire már a valóságfeltárás első lépésénél, az adathitelesítésnél ellövik a puskaport, s a vita érdeme szűkszavú tézisbe, címkébe szorul.
      Bizony, a szerkesztőségek sokat tehetnének a történeti publicisztika felnevelése érdekében, ha már a viták sarjadzásakor kigyomlálnák a rosszízű félremagyarázásokat, a torzító idézgetéseket, kiegészítenék az elharapott félmondatokat.

*

      Ha egy műfaj fejlődésében tartós satnyulás jelei mutatkoznak, akkor élnünk kell a gyanúperrel: a fejlődésbeli zavarok okai nem egyes egyénekben, nem csupán a tudományágban, hanem a működését meghatározó feltételekben is rejlenek.
      A történeti publicisztika kényes növény. Különösen érzékeny az intellektuális problémafelvetést fogadó visszhangra. Kifejlődésének és megerősödésének egyik fontos feltétele tehát a tudomány és a politika egyrangú kapcsolata, egymást kölcsönösen ösztönző együttműködése. A kölcsönkapcsolat történelmünk hosszú korszakaiban nem volt sem egyenrangú, sem zavartalan. A modern történetírás születésekor mindenütt nemzetpedagógiai szerepet töltött be. A vezető réteg a történelmet példatárnak, a politikai pedagógia egyik tantárgyának tekintette; nem problémagazdag publicisztikát, hanem népszerűsítő agitációt, nem intellektuális izgalmat, hanem legitimáló nyugalmat várt tőle. Ez a szereposztás, illetve - vállalás nem kedvezett a színvonalas publicisztikának, ám demokratikus viszonyok között - radikális kritikával, baloldali antitézissel - korrigálható volt. Magyarországon azonban nem gyökerezett meg a polgári demokrácia: a századforduló idején az uralkodó nacionalista felfogással szakító ellenvéleményt, a történelmi ellenkép megformálását is korlátozták. Éppen akkor, amikor a történettudománynak egyre nagyobb szüksége lett volna a népi-nemzeti sorskérdések reális és felelős végiggondolására.
      Persze, a történeti publicisztika - tágabb értelemben: a történeti tudat - fejlődésbeli zavarai nem csupán az alkotó tudós és a politikai vezetés egyoldalú kapcsolataiból fakadtak. Az okok a hagyomány mélyebb rétegeiben gyökereznek. Számunkra a történelem több volt tudományos stúdiumnál, több a nemzetpedagógia egyik tantárgyánál.
      A kelet-közép-európai régió népeinek a hódoltság és függés hosszú századaiban a történelem, az irodalom, a nemzeti kultúra menedék is volt, el nem hódítható birtok. És vigasz is, majdan beváltható igények legitimációja. Amilyen erősen őrizte az élő nemzedék a múlt örökségét, olyan valóságevidenciaként élt a múlt a jelenben. Az idősíkok egymásbajátszásában a jelen gondjairól gyakran nem lehetett nyílt hivatkozással szólni, vitázni. Nálunk a történelmi valóság fejlesztette ki a történelmet keretül és díszletül felhasználó allegóriát, parabolát, maga a történelem adott a múlt politikai aktualizálásának, illetve az aktualitás igénye a vágyak visszavetítésének - a historizálásnak - bizonyos létjogosultságot. Ez a sajátos „történelemben élés” élesztette, ébren tartotta a történetírás iránti közérdeklődést és fogékonyságot, izgalmassá tette és könnyen érthetővé a historizáló vezércikket vagy a művészi parabolát. Fehér lepel, sejtelmes gyertyafény, a gyertyatartóval elválasztott, letakart fej, két gyászoló nőalak: mindenki tudta, hogy nem Hunyadi László siratásáról, hanem a nemzetéről van szó.
      Távol áll tőlem a historizálásnak mint nemzeti módszernek" bárminő rehabilitálása. Fenntartom, hogy közgondolkodásunk historizáló hajlandósága jócskán elősegítette a vágy és a valóság egybemosását, melegágya volt az illuzionizmusnak és a mértékvesztésnek: mindenképpen akadályozta a tények tiszteletén alapuló kritikai elemzést, a korszerű tudományosság emancipációs törekvéseit. Az iménti gondolatsorral csupán két dologra kívántam felhívni a figyelmet.
      Először is arra, hogy közgondolkodásunk historizáló beidegzettsége maga is történeti jelenség, következésképpen ellentmondásos hatását még alaposabban végig kell gondolnunk: nem elégedhetünk meg egy doktriner racionalizmus mereven elutasító gesztusával. Másodszor, meg kell különböztetnünk a historizálást mint védekező reflexet, az elnyomottak sajátos szemiotikáját a hatalmi célokat szolgáló, manipulatív historizálástól. A szétválasztás nem könnyű: függetlenségi eszme és elnyomó nacionalizmus a dualizmus-kori történeti szemléletben, védekezés és manipuláció az ötvenes évek felbuzdult hagyományápolásában is összefonódott, vagyis különböző történelmi korszakokban könnyítette is, nehezítette is a múlt és a jelen közti hídépítést.
      Ilyen mélygyökerű históriai gondolkodás örököseként, marxista történetírásunk elég könnyen elfogadtatta a történelmi jogfolytonosság sajátosságát, a folyamatosság és megszakítás dialektikáját. És azt is hamar megértette, hogy a jelen konfliktusai, a történelmi változások megélt tapasztalatai hozzásegítenek a múlt mélyebb megértéséhez is. Vitánk a historizálás rossz beidegzettségeivel van. Mindenekelőtt abban, hogy miként és mi végett kapcsoljuk hozzá a történelmit az aktuálishoz, a közéletihez. Kész helyzetek, kialakult struktúrák, meghozott döntések, hatalmi igények visszamenőleges igazolását tűzzük-e ki célul, vagy a múlt belső fejlődéstendenciáinak, szabályszerűségeinek és alternatíváinak kibontásával, elemzésével keressünk-e orientáló támaszpontokat a jelenkori választások megalapozásához?

      Miért unalmas gondolatilag, és miért olyan halvány még stilárisan is történeti publicisztikánk?
      Persze, különösebb nehézség nélkül összeválogathatnánk egy tucat magas színvonalú történeti esszét az elmúlt évekből, ezek azonban inkább kivételnek számítanak. A tipikus az, hogy a sajtó megemlékezéseit, a rádió és a televízió műsorait egyfajta kegyeletes pátosz, unalmas emelkedettség, ünnepélyesség, kikerekítő harmonizálás hatja át. Látszólag kézenfekvő a magyarázat: a történészek, irodalmárok a nagy nyilvánosság előtt jószerint évfordulók, emlékülések idején, jeles alkalmakkor szólalnak meg mint a haladó hagyományok őrzői. Nehéz is eldönteni, vajon az évfordulók kultusza indukálja-e a kegyeletes-kerekítő stílust, vagy a hagyományőrzői szereppel való azonosulás termi-e meg minden évben, minden hónapban a megnyilatkozás ünnepi alkalmait.
      A jubileológia természeténél fogva klasszicizáló ágazat. Fő műfaja az emlékbeszéd, emlékcikk, emlékalbum, tónusa mindig a hétköznapiság, arányai a valóság fölött vannak. Jubileológia és polemikus-kritikus publicisztika nyilvánvalóan antitézisei egymásnak.
      Mindez azonban csak az első látásra ilyen egyszerű. A stílus és a tónus beidegződöttségei ugyancsak a múltban, a hagyományban gyökereznek. Az ünnepélyességnek és a pátosznak objektív alapja van: a múlt tragikuma. A Duna-táj írói és történészei nem csupán élő kapcsolatban, rokonságban, de többnyire perben, haragban is álltak a történelemmel. Ha igaz, hogy hosszú korszakokon át a történelem maradt az egyetlen birtok, akkor a történetírás egyúttal birtokper is volt; folyamatos harc a fennmaradásért és egyenjogúságért. E szakadatlan peres viszony jól ismeri a vád- és védőbeszédet, a bizonyítást és cáfolást: az ítélkezést. Márpedig az ítélkezésben nincs helye az alternatíváknak; a szentenciában és nyilatkozatban nincs helye a kétkedésnek és a humornak.
      A humor a history-ból a sztoriba (az anekdotába) szorult.
      Néhány éve láttam New Yorkban egy történelmi musicalt. 1776 volt a címe, a függetlenségi háború drámai pillanatáról, a híres nyilatkozat megszületéséről szólt. Arról, hogy Jefferson sokáig nem vállalja a dokumentum megírását, majd barátai unszolására mégiscsak feláldozza mézeshetének egyik éjszakáját. Amikor aztán hajnalban gyűrötten és átszellemülten, morcosan és boldogan, kezében a nyilatkozat első fogalmazványával kilép a „nász-szobából”, akkor Washingtonnal és Franklinnal együtt táncra perdül és énekel. Nem valamilyen hazafias dalt, hanem mai Broadway-songokat. Egy pillanatig meghökkenve néztem a jelentet. Arra gondoltam, mi lenne, ha egy 1848-ról szóló történelmi játékban Széchenyi, Kossuth és Deák, vagy még Petőfi is táncolni, ugrálni, nótázni kezdenének - április 11-én, a törvények szentesítésének hírére? Mi lenne? - ha egyáltalán akadna ilyen kegyeletsértő vállalkozó. Botrány, háborgás, máglya.
      A mi történelmi gondolkodásnnk nem tűri a drámában a zenét, a táncot, a humort. Mielőtt elmarasztalnánk a nemzeti borongást és nehézkességet, gondoljunk vissza a tragikum valóságos alapjaira. Washington, az Egyesült Államok első elnöke röviddel tisztségének lejárta után halt meg. Franklin az alkotmány megszerkesztése után, hírneve és tekintélye teljében. Jefferson, az államok harmadik elnöke, ugyancsak békében és dicsőségben távozott az élők sorából. Kell-e kifejtenem a párhuzamot? Az ifjú Petőfi halálát a csatamezőn, Széchenyi öngyilkosságát Döblingben, Kossuth csaknem fél évszázados számkivetettségét?
      Más viszonyban élünk a történelemmel mi, itt a Duna-tájon, ahonnan levert szabadságharcosok, vesztes vagy győztes háborúk után milliók vándoroltak ki Amerikába.

*

      A kérdés az: ítélőszék-e a történelem vagy műhely? Megváltozhat-e a szakszerű, tudományos rekonstrukció során viszonyunk a változtathatatlan múlthoz? A kérdés az: alkalmazható-e az új szocialista értékrend és szemlélet a változtathatatlan múltra is?
      Vagy nem is kérdés, hanem követelmény és feltétel. A sok közül az egyik szerény, de nem jelentéktelen feltétele annak, hogy egy magvas, a gondolatiságot és a közéletiséget egyesítő történeti publicisztikával is hozzájáruljunk a már feloldható történelmi ellentmondások feloldásához, a feloldhatatlanok regisztrálásához, a dunai régióban élő népek tudatának több szakaszra, több generációra terjedő tisztulási folyamatához.

[*] Élet és Irodalom, 1977. február 19. 1. és 4. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Idill és valóság < > A történész lelkiismerete