| EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) | Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága |
Reflexiók a századforduló bécsi és budapesti kultúrájáról [*]________________
A kései aranykor talánya
Bécs mint az európai kultúra melegágya, a nagyvárossá serdült Budapest felzárkózása, az egész Monarchia kulturális felvirágzása: az elmúlt negyedszázad kultúrtörténetének revelatív témája. Sokan felteszik a kérdést, hogy egy elaggott, felbomló birodalom szikkadt földjén hogyan virágozhatott fel ilyen virágoskert. Impresszionizmus, szecesszió, pszichoanalízis, új zenei iskola - mindezek csupán fleurs du mal, monarchiai értelemben „a bomlás virágai” lettek volna? Valóban „a vég könnyű mámora” ihlette ezt a kultúrát, avagy az egész felépítménynek már nem létezett az alapja, csupán káprázatként csillogott? [1] E kérdések utólagos reflexiók. Maguk a kortársak, ha látták, tapasztalták is a bajokat, ha érzékelték is a hanyatlást, nem éltek a közeli összeomlás bizonyosságának tudatában. [2] Stefan Zweig írja visszaemlékezéseiben, hogy a világháború előtti időszak a „biztonság aranykora volt”, az ezeréves Monarchiában még minden az öröklétnek készült, „s az állam maga volt e maradandóság legfőbb szavatolója” [3]. Az élet s az életpálya biztonsága, a tárgyak s az intézmények maradandósága a kor emberének evidenciaélménye volt.
Persze az író nem feltétlenül vátesz, különösen Ausztriában, és jó negyedszázaddal a békevilág letűnte után. Zweignek és sok társának visszaemlékezései nem cáfolják érzékeny idegzetű írók, értelmiségiek előérzeteit, amelyek nyomait oly szorgosan kutatjuk ma a századforduló körüli időkből. Amire a Monarchia és elsősorban Bécs érzékeny idegzetű - mondhatjuk akár neurotikus - értelmiségi váteszei ráéreztek, az egy társadalmi méretű rossz közérzet és egyre inkább nyomasztó szorongás volt. A külvilág egyre félelmetesebbé, a liberális racionális világkép egyre halványabbá vált, egy évszázados európai értékrend devalválódott. Bécs színes kultúráját, Carl Schorske találó megfogalmazása szerint, a „liberális Ego krízise és felbomlása” jellemezte. Ha a századvég Bécsét és a róla szóló mai interpretációkat nézzük, akkor valóban meggyőző, hogy ez a csodálatos kultúra az osztrák polgárság sorozatos vereségéből, a közéletből való kiszorulásából és valóságos háztáji vagy lélektáji kertjébe való visszavonulásából sarjadt. [4]
Így van, ha Bécset önmagában csodáljuk. Csakhogy itt van előttünk Budapest, Prága, Krakkó - „a vidék”. A liberalizmus hanyatlása, a korfordulós válságtünetek itt is hatottak, az érzékeny idegzetű művészeket itt is megülte a rossz közérzet, itt is terjedt a dekadenciának nevezett életérzés. Mégis, Budapesten éppen az 1890-es években lobbant fel még egyszer a liberalizmus fénye, s a századelőn bontakozott ki, akárcsak a példakép Franciaországban, a politikai radikalizmus. A megkésettség, egy elmaradt agrárország lázas „utolérési komplexusa” - lehetne mondani, és akár érveket is találni erre a jelenségre. Tény, hogy amikor Bécsben Hofmannsthal Junges Wien köre fellépett, akkor Budapesten csak a halk szavú, lojális A Hét című irodalmi folyóirat kopogtatott; amikor Bécsben Klimt és barátai kihívó merészséggel megindították a Ver Sacrum-ot, megépítették a Sezession reprezentatív épületét, akkor fiatal magyar festők egy csoportja csendesen az ország távoli zugába, Nagybányára vonult, s a vidéki magányban kísérletezett a plein air és a tovatűnő látvány megragadásával.
Valóban volt tehát egy-két évtizednyi megkésettség Bécs és Budapest között, de a lényegbeli különbségeket erre visszavezetni túl könnyű és egyoldalú magyarázat lenne. Annál is inkább, mert az úgynevezett „monarchiai dekadenciához” feltűnően hasonló jelenségek és irányzatok léptek fel a két szomszédvárban: Münchenben és Berlinben is. Sőt túllépve a német határokon, világosan kitűnik, hogy szecesszió, szimbolizmus, új formák keresése az új értelmiségi életérzés kifejezésére, a hagyomány válsága és a kulturális forrongás nem monarchiai, nem is csak közép-európai, hanem egyetemes európai jelenség volt. Ez az egyetemes érvényűség még élesebben rávilágít arra, hogy a századvégi kulturális felvirágzást nem lehet a Monarchia bomlástermékének tekintetni, nem lehet főként vagy elsődlegesen az osztrák polgárság vereségeire, visszavonulására, azonosságzavaraira visszavezetni, aminthogy semmilyen összetett, korszakos történeti jelenséget nem lehet egyetlen kitüntetett tényezőből, egyetlen uralkodó tendenciából levezetni, hanem több, nehezen hierarchizálható tényező különleges találkozásából.A szellemi székváros és a parvenü nagyváros
Pusztán Ausztriánál maradva is közelebb jutunk problémánk gyökeréhez, ha egyszer megkérdezzük: miért is volt olyan gyenge, miért szenvedett történetileg olyan rövid idő alatt vereséget az osztrák liberalizmus? Miben különbözött az osztrák liberális elit szociális és politikai arculata például a magyarétól? Az osztrák liberalizmus nem azért volt gyenge, mert bázisa, a burzsoázia és a polgári értelmiség (talán kifejezőbb német szakkifejezéssel: a Besitz- és a Bildungsbürgertum) gazdaságilag súlytalan, kulturálisan jelentéktelen lett volna, hanem azért, mert nem támaszkodott valóságos nemzeti közösségre, és nem a kor uralkodó eszméjéhez, a nacionalizmushoz kapcsolódott, hanem a hagyományos dinasztikus állampatriotizmushoz. Ebből következett, hogy sohasem harcolt végigvitt következetességgel az abszolutizmus, a Habsburg Hausmacht ellen, hanem a nemzetfeletti birodalom egységének, az előnyös gazdasági és igazgatási pozícióinak megőrzése érdekében meghajolt az uralkodóház alig korlátozott szuverenitása előtt. [5] S ezt az alárendelődést nem csupán az érdekközösség és az opportunitás motiválta. Az osztrák burzsoázia jellegadó rétege, a vállalkozó és a bankár, csakúgy, mint a polgári értelmiség magja, a bürokrácia, a tudományos és a művészi értelmiség jórészt bevándorolt, asszimilált elemekből tevődött össze, szlávokból, zsidókból, kisebb részben magyarokból, olaszokból, akik - bármennyi német kultúrát rétege, a vállalkozó és a bankár, csakúgy, mint a polgári értelmiség magja, a bürokrácia, a tudományos és a művészi értelmiség jórészt bevándorolt, asszimilált elemekből tevődött össze, szlávokból, zsidókból, kisebb részben magyarokból, olaszokból, akik - szívtak is magukba - nem azonosultak a német nacionalizmussal, [6] de idegenkedett tőle a született osztrák polgárság patrióta része is. Számukra egy kozmopolita liberalizmus és a dinasztikus állampatriotizmus kínálta a legmegfelelőbb azonosulástudatot.
Minden bizonnyal e sajátos hatalmi helyzetnek és e társadalmi képletnek tudható be, hogy az osztrák liberálisok a hangsúlyt nem az uralkodót a kormányzásból kiiktató nyugati parlamentarizmusra, nem a formálisan megosztott hatalom osztatlan birtoklására, s nem is a kollektív közösségi jogok megszerzésére helyezték, hanem az autonóm egyén szabadságjogainak minél teljesebb biztosítására. Aligha volt a korabeli Európában olyan polgári alkotmány, amely annyira megnyirbálta a parlament hatáskörét, de oly mértékben kiterjesztette és definiálta a polgári szabadságjogokat. [7]
Az egyes emberre szabott liberalizmus és egy nemzetfeletti világpolgári humanizmus alkalmasint rendjén is lehetett Grillparzer korában, az osztrák Vormärz naiv bécsi egyetemességében. Milyen büszke öntudattal hangzott akkor: „számomra az ember és szelleme mindenek fölött áll, és nem ismer nemzeti irányokat” [8], „... a legtöbb, amit az ember tehet az az, hogy ember legyen, akár atillát hord és magyarul beszél, vagy német anyanyelve ellenére angol frakkot és francia kalapot visel.” [9] Ez a „tiszta humánum” azonban már 1848-1849-ben behódolt a császári és a cári reakció előtt, és aztán minden elbűvölő retorikája ellenére használhatatlannak bizonyult a bismarcki birodalomalapítás idején, ami Ausztriában is fellobbantotta a birodalomhoz vonzódó, illetve a monarchiai német hegemóniát visszakövetelő nacionalizmust. Az osztrák-német középrétegek tehát kétszeresen, nacionalista alapon is és szociális indítékból is szembefordultak az állampatrióta, liberális nagypolgársággal. Ez a vezető réteg - és a hozzákapcsolt liberalizmus - tehát nem 1879-ben és a későbbi években, a Reichstratban szenvedett politikai jellegű vereséget, hanem a társadalmi befolyásban és a tudatformálásban vesztette el a csatát saját középrétegeivel szemben, amelyek jó része az 1880-as években antiszemita és nacionalista irányba fordult.
A középrétegeknek ez a szembenállása, ez a kétszeres késztetésű rétegharc azonban még nem teljesen magyarázza a liberalizmus gyors hanyatlását, a sajátságosan osztrák polgárság traumatikus vereségérzetét, válsághangulatát és visszavonulását. Hiszen ott volt még a hatalom - amely, ha mágikus körébe nem engedte is be- s ott volt az „első társaság” - amely, ha szalonjaiba nem is fogadta be, azért mindaddig patronálta a parvenü burzsoáziát. Protekció, sőt protekcionizmus nem hiányzott a századvégen sem, csakhogy közben az állam sajátos metamorfózison ment keresztül. Idők rendjén ugyanis a császár személyéhez, illetve a dinasztiához kötött patriarchális hatalom a császárt is magába kebelező bürokrácia paternalista abszolutizmusává, majd a közhatalom mind nagyobb részét birtokló etatista uralmává változott át. Ennek a történelmi metamorfózisnak klasszikus példája éppen a Habsburg-monarchia, amely lassú, szinte észrevehetetlen fokozatokon keresztül alakult át a „gemütlich” császári bürokráciából a láthatatlan és névtelen Kastély urává. [10] A megtévesztő valóságelem az volt, hogy a hagyományos kabinetpolitika bennfentesei jórészt az arisztokráciából, a vezető elit az „első” társaságból került ki, amely nagyúri módon volt polgárellenes. Ezzel az etatista bürokráciával még a gazdag polgárság sem tudott teljesen azonosulni, az értelmiség, a Bildungsbürgertum pedig éppolyan szorongással figyelte a bürokrácia eluralkodását, mint a nacionalista vagy a szocialista tömegek lázadását.
Erre több oka is volt.
Németországban és Ausztriában a hagyományos Bildungsbürgertum gerincét az akadémiai pályákon működő, diplomás „szabad értelmiség” alkotta. E rétegnek roppant nagy szerepe volt Németország és Ausztria modernizálásában, szellemi és politikai életében a nemzetébresztő romantikától az 1848-as frankfurti parlamentig és az egyesítésig. Ettől kezdve azonban rohamosan vesztett presztízséből és befolyásából. [11] A klubszerű honorácior pártot a bürokratikusan szervezett tömegpárt, a humán „lateinert”, a professzort meg az ügyvédet a műszaki értelmiség, illetve az igazgatási apparátus hivatalnoka szorította ki. Az osztrák polgárság legsajátosabban bécsi alkotó értelmiségi elemei most már semmivel sem tudtak azonosulni: sem a vérmes nacionalista és a demagóg keresztényszociális agitációval, sem a szocialista mozgalommal, de a félelmetes technikai civilizációval és az etatista bürokrácia uralmával sem. [12] Minthogy liberális hitvallásuk szubsztanciája az autonóm egyén szabadsága és biztonsága volt, amikor minden oldalról hatalmas, kiismerhetetlen és irányíthatatlan erők fenyegették, valóban nem maradt más kiút számukra, mint a kivonulás - a tág értelemben vett „szecesszió” - a villájuk valóságos vagy a lelkük virtuális kertjébe, ahol a klasszikus hortus conclusus biztonságának aurája, kultúrflórája, a külvilági káosztól megőrizhető szépség harmóniája, s a megmentett autonómia illúziója vette őket körül.
A századvég általános politikai és kulturális áramlatai nem hagyták érintetlenül Budapestet sem. Magyarországon is halmozódtak a baljós jelek, a szociális és nemzetiségi konfliktusok, talán még erősebben is, mint Cisleithániában. A burzsoázia és a polgári értelmiség itt is jórészt asszimiláns németekből, zsidókból és más nem magyar népekből került ki. Elvadult nacionalizmus és antiszemitizmus itt is burjánzott, a liberalizmus gyengült, rendszerőrző eszmévé merevedett. A nacionalista és a szocialista tömegmozgalmak kirobbanásai bőséges indítékot adtak rá, hogy az érzékeny idegzetű intelligencia megrémüljön, s az ősöktől örökölt vagy az apák pénzén vett, vagy akár egy álombeli kertbe meneküljön. Ilyen vágyak az érzékeny lelkekben tényleg felsejlettek, ilyen jelenségek művészi formát is öltöttek, de nem váltak a korszak szellemi arculatát meghatározó tényezővé.
Ausztria és Magyarország társadalmi struktúrája és szellemi alkata között ugyanis legalább három releváns különbség volt. Először, amíg ott a nacionalizmus fénykorában s a német birodalom árnyékában az osztrák identitás teljesen elbizonytalanodott, patrióta kötőerejét és ezzel hajdani értelmét elvesztette, addig a magyar identitás létevidenciává, a „nemzetvallás” hittételévé s egyúttal a társadalmi integráció alapfeltételévé vált. Másodszor, a magyar társadalomban még nagyon erősek, láthatók és megfoghatók voltak a feudális múlt megkövesedett maradványai. A magyar kastély nem olyan mitikus-szimbolikus, olyan személytelenül elidegenedett volt, mint a kafkai Kastély. Ott állt a falvak határában, mindenütt az országban, ha elzárva is az avatatlanok elől, de jól láthatóan, mint a mindennapok kemény valósága. A felemelkedő magyar polgárság érzékeny lelkű értelmisége elsősorban ezzel az elavult múlttal, a feudális Kastéllyal állt szemben. Számára a liberalizmus sorvadása a nemesi liberalizmus válságaként tűnt fel, annál is inkább, mert a magyar polgárság nem volt tényleges részese a politikai hatalomnak, hanem elfogadta az arisztokrácia és a dzsentri hagyományos vezető szerepét. Minthogy sohasem volt „polgárminisztériuma”, alkotmánypártja és közéleti súlya, mint az osztrákoknak, valójában nem volt honnan kivonulnia.
A harmadik különbség abban állt, hogy amíg az osztrák Bildungsbürgertum minden oldalról fenyegetve és megoldhatatlan identitásválsággal küszködve menekült a Kertbe, addig a magyar polgári értelmiség számára éppenséggel a közéleti részvétel, a bevonulás jelentette a jogi emancipáció politikai beteljesedését, a nemzeti azonosulás teljességét. [13] Számára a tudomány és a művészet is közéleti tett, tehát közéleti kötődésű alkotás volt. Ennek a tettre kész kultúrának nem lehetett színtere az ezoterikus Kert, hanem csakis Műhely, a kollektív munka otthona, akár szerkesztőségnek, egyletnek nevezték, akár kávéháznak. A századvég válságát a bécsi magasértelmiség belülről, a legsajátabb osztrák és ezen túlmenően: emberi válságként élte át - a pesti viszont egy tőle idegen, ellenséges, fejlődésrekesztő világ epedve várt pusztulásaként.A Kert: látszat és valóság játéka
A kultúrtörténeti összehasonlításnak azonban csak háttere a társadalomszerkezeti különbségek vázlata, legsajátosabb terepe a műalkotás. Az összevetést megkönnyíti az a véletlen, hogy éppen 1890-ben szerveződött össze Bécsben a fiatal írók egy csoportja, a Das junge Wien - Az ifjú Bécs - Hermann Bahr író, kritikus és Hugo Hofmannsthal körül, s ugyanakkor indult meg Budapesten is az irodalmi korszakváltást jelző A Hét, amelynek eredetileg Az ifjú Magyarország nevet szánták. [14] Mit is akartak ezek a fiatalok? Itt is, ott is: modern irodalmat, csak a modernségen némileg mást értettek.
A bécsi fiatalok a belső valóságba, a pszichébe való alámerülést tartották modernnek, s a műben teremtett világot valóságosnak. „Az ember vagy saját lelki életének anatómiáját kutatja, vagy álmodik. Retlexió vagy fantázia, tükörkép vagy álomkép” - írta a fiatal Hofmannsthal. [15] Modern a fű növésének, a lélek rezdülésének hallgatása, az ösztönös, alvajáró odaadás a szépség minden megnyilvánulása iránt. A hisztéria, a neurózis, az álom már jóval Freud fellépése előtt a művelt elit kedvelt témája - és kórtünete - volt. Azifjú Bécs-kör tehát kifejezetten antinaturalista irodalmi mozgalomnak indult, ami különös, sőt Karl Kraus szerint egyenesen humoros paradoxon, hiszen a bécsi kultúrában - minthogy csaknem teljesen hiányzott a naturalizmus - nem volt mit leküzdeni. [16] Ezt a mozgalmat, mondjuk: nemzedéki tömörülést inkább társadalmi és politikai hatások motiválták, mint tisztán irodalmiak, még ha eszményük és mércéjük a tiszta esztétikum volt is.
Csupán villanásnyi előrevetítéssel fűzzük itt hozzá, hogy a budapesti fiatal írónemzedék modernségen elsősorban az elaggott nép-nemzeti epigonizmus leküzdését, az európai példákhoz való felzárkózást, főként realizmust és naturalizmust értett, bár a századvégen megcsillant a szimbolizmus hatása, és híveket toborzott a szecesszió is. Konkrétabban érzékeltethetjük a különbséget, ha az életélmények, a centrális témák és formák felől közelítünk a két kultúrához.
A bécsi fiatalok személyes otthona és szimbolikus létszíntere a Kert volt. A szimbolikus értelmezés mögött alig-alig sejlik fel a prehistorikus bűntelenség aranykorára, az elvesztett édenkertre való halvány utalás. [17] A Kert vagy közvetlenül önmagát jelenti, a megmentett természet egy elzárt darabját, vagy metaforikusan a magány, a visszavonulás tere, vagy - mint Rilkénél - a kaotikus nagyváros sivár kővidékének ellentéte. [18] A Kert tehát nemcsak testi-lelki menedék, hanem az esztétikum hordozója is: a természet alkotta ember és az ember alkotta mű egysége. Ennek az értelmezésnek végső konzekvenciáját Leopold Andrian-Werburg vonja le: pszichológiai regényében a Kert az önmegismerés tere, a lélek rejtett mélye. [19] Ám a Kert és a magány, a magány és a nárcisztikus én-ezek könnyen átlátható metaforikus azonosítások. Rejtettebb a kapcsolat a Kert és a színház között, amely pedig a kulturális megújhodást hozó bécsi fiatalok másik meghatározó élménye.
A Kert náluk gyakorta színpad vagy színtér. A legismertebb példa erre Hofmannsthal prológja, amelyet Schnitzler Anatol ciklusához írt.
„Lomblugas nekünk a színpad,
nyári nap színházi lámpánk,
így játszunk teátrumot mi,
játsszuk en-darabjainkat.”
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága Ebben a Kert-színházban, ebben a lugasjátékban sokan, még olyan műértő is, mint Hermann Broch, rokokó motívumot, a 18. század utáni nosztalgiát láttak. [20] Az persze ismert tény, hogy a barokk színháztradíció erős volt Bécsben, a századvégi bécsi „Welttheater” azonban ténylegesen csupán a hagyomány tiszteletében volt barokk ihletésű, maga a játék nem moralitás volt és nem pásztorjáték, hanem az élethalál körforgás egy pillanatra megszakított, kiemelt része. Folytassuk csak tovább az előbbi prológot.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága
„Így játszunk teátrumot mi,Ugyanez a gondolat egy másik Hofmannsthal-prológban:
játsszuk en-darabjainkat,
mind korán nyílt, lágy, szomorkás,
a lelkünk komédiái,
tegnap és ma tarka kedve,
csúf sorsunk csinos fonákja,
sima szók és cifra képek,
talmi érzés, szörnyű vérzés,
haldoklások, epizódok...”
(Kosztolányi Dezső)
„Mi játékot az életből csináltunk,A múlt század végi bécsi színház nem gáláns rokokó játék, hanem tragikus életélmény. Az életben felvett szerepeket játszunk, alakoskodunk, színlelünk, csak a színpadon játsszuk el életünk tragikomédiáját, ott mutatjuk meg valómagunkat. A színház és a valóság ilyen összefüggésében talán kierkegaardi vagy nietzschei ihletésű gondolat rejlik: életünket műalkotásként kell megélnünk, mert a mű az igazi valóság. S ha ez így van, akkor a látszat és a valóság nem ellentétei, hanem helyettesei egymásnak, egyugyanazon realitás kétféle állapota. Ez Schnitzler számos drámájának gondolati szövege, legtisztább mintázattal a Der grüne Kakadu-é (A zöld kakadu). A szín egy Párizs környéki fogadó, ahol a forradalom előestéjén színházat játszanak. Henri, a főhős eljátssza, hogy megöli Cadignan herceget; amit a zseniális színészi játék - és az adott szituáció - hatására mindenki elhisz. Aztán valóban megöli a herceget, amit viszont az első pillanatban a nézők játéknak hisznek. Játék-e ez, avagy valóság? - kérdi az egyik néző. Mire Rollin, a rezonőr: „Lenni... játszani... Oly pontosan ismeri Őn a különbséget, lovagom?... Én nem... És amit olyan sajátságosnak tartok, éppen az, hogy itt minden látszólagos különbség feloldódik. A valóság játékba megy át - a játék valóságba.” [22] Sőt, még a valóságos tettnek sincs önértéke, csak helyiértéke, hiszen a Bastille-t leromboló nép felmenti és hősként ünnepli a herceggyilkos Henrit. A látszat és a valóság annál is inkább felcserélhető, mert mindkettőt a szituáció minősíti és relativálja, a változékony, örökmozgó történeti szituáció.
melyet élünk, igazságunk is olymód
ugrál művünkkel együtt összevissza,
mint bűvész üres pohara...” [21]
A Kerthez és a színházhoz szorosan kapcsolódik egy harmadik alapélmény: az élet-halál folytonosság és rokonság, amelyet az álom és a szerelem, Psyché és Eros jelképez. Mi a világ tárgyiassága, mik a paloták és a versek? „A valóság álomszerű képmásai.” „Olyasmiből vagyunk mi, mint az álmok”... - hangzik a Shakespeare-től kölcsönvett gondolat Hofmannsthal egyik tercinájában. [23] Az álom, ez ismeretes, központi szerepet játszik a bécsi művészetben. Éppúgy ösztönözte Freudot, amint ő, viszonzásul, a mélylélektan revelatív felfedezéseivel ihlette a művészetet. Esztétika és orvosi terápia kölcsönhatásban álltak egymással, közösen tették járhatóvá az utat felfelé, a Varázshegy-hez. Nem szállva alá a mélylélektan mélységeibe, a freudi értelmezésről csupán annyit: szerinte az álom egyrészt a mindennapok eltitkolt, rejtett vágyainak teljesülése (ugyanakkor azok elnyomása és torzítása is), [24] másrészt átmeneti állapot az éber tudat és az ismeretlen tudattalan, a lét és a nemlét között. Az álomnak ugyanez a többértelmű átmenetisége - valószínűleg a mélylélektan hatására - feltűnik Gustav Klimt nagy szecessziós alkotásaiban is. A bécsi egyetem számára készített egyik szimbolikus faliképen (Medizine, 1901 ) az előtérben álló Hygeia a gyógyítás jelképeit, a kígyót és a Lethe vizével telt poharat mutatja fel, míg mögötte félig éber, félig alvó, születő és halálba hanyatló alakok lebegnek. [25] Még kifejezőbb, címében is, a Halál és Élet kép, amelyen a különálló, keresztekkel mintázott díszes köntösbe öltözött halál vezényli az alvó - születő, pihenő, meghaló - lények körforgását.
Ám éppen Klimtnél és a szecesszió más bécsi mestereinek képein tűnik fel egy másfajta álomértelmezés. Az álom, illetve a lehunyt szempillákkal érzékeltetett odaadás és átszellemültség a szerelmi eksztázis időtlenségét fejezi ki. Az álom és a valóság egymást áthatása már a legkorábbi e tárgyú képén (A szerelem, 1895) fellelhető, és egyre gyakrabban visszatérő mozzanat erotikus művein (Danae, Juditlz-Salome, a Beethoven fríz csókmotívuma, a Vízisiklók stb.). Magyarázhatjuk az érzékiség erős hangsúlyozását a szecesszió szépségkultuszával, a bécsi művészvilág erotikus atmoszférájával, sőt felfoghatjuk egyfajta szabadságharcnak is az akadémizmus prüdériája ellen, amely még a mitológiai meztelenséget is lehetőleg dezerotizálta. De több rejlik mögötte: misztikum, metafizika, filozófia.
Újabb kutatások kimutatták Schopenhauer filozófiai pesszimizmusának, különösen a léttragikum gondolatának hatását Klimtre (a Filozófia falikép, Nuda veritas, Beethoven fríz). Schopenhauertől egyenes út vezetett a kortárs életfilozófia festői átlényegítéséhez. [26] A természeti lét örök körforgása, az egyén csak parányi része eme kozmikus élet-halál körforgásnak. Ebben a felfogásban a szerelmi eksztázis - az időtlenített pillanat - e körforgás misztériumának megszentelt aktusa: az új élet fogantatásának és a feladatot teljesített szerelmesek szimbolikus meghalásának találkozása. A halálnak eme szecessziós értelmezése különbözik a romantikus hősi haláltól, de még a rokonlelkű barokk felfogástól, a megváltó vagy megdicsőítő haláltól is. A szecessziós halál nem félelmetes, nem ellenséges és nem is dicső, nem emberfölötti princípium. Ő az élet társa, kísérője, aki a jólétben, gyönyörben inti, a bajban, szenvedésben magához öleli a megfáradtat. Csodálatos példája e felfogásnak Egon Schiele egyik mesterműve: A halál és a leány, amelyen az öreg ferences barát képében megjelenő halál szelíden magához öleli a tépett életű és ruhájú lányt.
A létezés organikus halálpercepciója és a halál esztétizálása az osztrák irodalomnak is központi élménye. A legilletékesebb tanú rá a fiatal Rilke. A századfordulón Az áhítat könyvé-ben ő a mindenütt jelen levő gond és gondolat, nyugtalanul és nyughatatlanul rákérdez újra a költő.
Ne hagyj meghalni mielőtt meg nem tudhatom,S a kérdésre maga, több ízben is, így válaszol:
Hogyan viszonyul hozzád a halál?
A világ ellentéte ő? A gyógyulása?
Az élet része, belőle egy darab? [27]
Saját halálát add meg, Istenem, mindenkinek, azt mi létében érik,Rilke leheletnyi finomsággal érzékeli a halál megváltozását is.
amelyben vágy volt, ínség s értelem. [28]
(Nemes Nagy, Ágnes)Mi csak a héj vagyunk és a levél,
A nyers halál, melyet mind önmagunkban hordunk,
Ő a gyümölcs, amely körül forog, mi él.
(Nyersfordítás - Hanák Péter)
Azért oly terhes mindegyik halál,S a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben közelebbről is kifejti, hogy „Úgy bal meg az ember, ahogyan éppen adódik; a betegséghez adódó halállal”, amely nem az övé. „Azelőtt mindenki tudta (vagy talán sejtette), hogy a halált magunkban hordjuk, mint a gyümölcs a magvát... Bennünk volt, s ez különös méltósággal és csendes büszkeséggel töltött el mindenkit.” [30]
mert nem mienk; csak egy, ki ránk talál
és elragad, mert bennünk egy sem érik;
azért jön orkán, mely letép gyökérig. [29]
(Franyó Zoltán)
Nagyon hasonló a fiatal Hofmannsthal halálpercepciója. Első drámájának, a Der Tor und der Tod (A balga és a halál)-nak főhőse Claudio és a szelíd hegedűs képében jelentkező saját halál, aki kézen fogva vezeti az életét elvesztegetett Claudiót. Ő pedig a megvilágosulás megadásával követi: „Légy Te az élet, Halál” [31] És ide kívánkozik, bizonyítéknak vagy csak empátiaserkentőnek, egy halk Hofmannsthal tercina.
„Az órák! Midőn bámuljuk a tengerA meghalás szépsége, ez a kifinomult - mondhatjuk: dekadens - élvezet az, ami miatt Schnitzler Anatolja az Agóniá-ban (Agonie) nem tud szakítani a szeretőjével. A múlttal való együttélés, mondja, betegség, amely a szép halálba visz. [33] A halálesztétika a bécsi szecesszióban feszes logikával megy át a halálerotikába.
Űde kékjét, s megértjük a halált,
magasztos-könnyen semmi félelemmel,
mint sápadt, fázós lánykák, hogyha tág
nagy szemmel, némán, eltűnődve néznek
egyszer maguk elé, úgy estetájt,mert álomittas testük arra ébred,
hogy az élet belőle most kereng
át fába, fűbe - s a tükörbe néznek,mosolyogván, mint vérző, tiszta szent.” [32]
(Jékely Zoltán)
Hogy a halál nemcsak esztétikus, hanem erotikus is, a szerelemmel asszociálódik, hogy Eros és Thanatos egymás váltótársai, azt a szépirodalom, sőt a szakirodalom is rég felfedezte, leírta. Ismeretes a Salome-reneszánsz a századfordulón, Wilde nagy hatású drámája, Beardsley félelmes-erotikus rajzai, Richard Strauss Bécsben komponált, de kihívó halálerotikája miatt először Drezdában bemutatott Salomé-ja, [34] s a Trisztán és Izolda nagy népszerűsége. Kevésbé ismeretesek - legalábbis nálunk, Magyarországon - Schnitzler szerelemhalál variációi novellában, drámában, a Körtánc (Das Reigen) szerelmes haláltánca, vagy az eksztatikus agónia, a Professsor Bernhardi konfliktusforrása. [35] Kevesen ismerik ma már Hofmannsthal antik drámáinak hasonló összefonódottságát, vagy a nagymama halálát felvillantó derűs kis versét. Az unoka meglátogatja haldokló nagyanyját, aki e végső órában elmeséli, ugyanolyan érzéssel lép a sírba, mint egykor a nagypapa karjaiba: egészen fiatal szerelmes leányként. [36]
Magány, kert, a látszat és valóság, az élet és halál játékai a századvég fiatal lázadóinak irodalmában és festészetében világosan megragadhatók. Ámde volt a bécsi szecessziónak olyan irányzata is, amely ugyan kivonult a historizáló művészet csarnokából, de nem vonult félre teljesen a közélettől, amely nemcsak kertet művelt, hanem műhelyt is teremtett. Éspedig valóságosat és híreset, az iparművészetben új szakaszt nyitó Wiener Werhstätté-t. Tudati ambivalencia volt ez, vagy több is rejlik mögötte?
Kivonulás és elvonulás kettősségében megmutatkozott egyfajta ambivalencia is. A kertkultúra jellegzetes képviselője, Hofmannsthal igen tudatosan vallja, hogy a magasrendű esztétikum, az ornamens olyan jól körülírható társadalmi tagozódást tesz láthatóvá, amelynek folyamatossága a barokk óta jellemzi Bécset. A hagyománnyal teljesen szakítani nem szabad, mereven fenntartani nem lehetséges. [37] A művészi szépet, tudást meg kell osztani a néppel, de kérdéses és bizonytalan, hogy a nép akarja-e? Hofmannsthal több novellája, drámája tanúsítja, hogy él benne a szociális lelkiismeret is, a félelem is. Elvonulását nem annyira a horatiusi „odi profanum vulgus”, mint inkább a „timeo vulgus” értelmiségi magatartása motiválja. A századvég működési zavarai és felkavart tömegszenvedélyei a létezés normáiként rögződnek tudatában: művész és külvilág, ember és ember között nem lehet értelmes kapcsolatot létesíteni. „Nézd csak - írja 1900-ban, ha kimondom: én és te, máris betör a káosz. Hagyj hát, inkább a szótáramat olvasom.” [38] Két év múlva megírja a híres Chandos-levelet, az emberi kommunikáció lehetetlenségének dokumentumát. [39]
Volt azonban a Junges Wiennek és a századvégen alakult Sezession művészcsoportnak szociálisan nyitottabb, aktívabb irányzata is, amelyet Hermann Bahr nevével, Joseph Hofmann művészetével lehet fémjelezni. Közlönyük, a Ver Sacrum 1898. évi beköszöntőjében hadat zent „a bizantinizmusnak és minden ízléstelenségnek”. A fiatal nemzedék a maga korához és népéhez szóló művészetet akart teremteni. „Mi nem ismerünk különbséget - írták - a »magas művészet« és a »tömegművészet« között, a gazdagoknak szóló művészet és a szegényekhez szóló művészet között.” S ha az egyszerű nép még nem értené a közkinccsé teendő kultúrát, akkor meg kell tanítani arra, hogy szilárd legyen a tudásban, az értésben, a beavatottságban... „hogy úrrá váljatok a szellemek fölött! Ez legyen a mi küldetésünk.” [40] Hermann Bahr valami egészen új alkotására szólította fel művésztársait: „Meg kell valósítanotok; ami még sose volt: osztrák művészetet kell teremtenetek... (Csupa olyan holmi között szeretnék élni, ami része a bécsi művészetnek... Burkoljátok be népünket osztrák szépséggel!” [41]
Való igaz, a bécsi szecesszió a Der Zeit ihre Kunst, der Kunst ihre Freiheit - A kornak a maga művészetét, a művészetnek a maga szabadságát - harcos jelszóval indult. Nem hiányzott belőle a szociális indulat és a kifelé fordulás, az életjavítás hivatástudata. Tudta, hogy a művésznek „két lábbal az élet sűrűjében kell állnia” [42]
Nem tévedésünk-e vagy önellentmondásunk, hogy ilyen küldetéstudattal fellépő irányzatokat ezoterikusnak, a kertkultúra művelőjének minősítünk?
Bármilyen paradox is, válaszunk tagadó. Ritkán állt fenn olyan szöges ellentmondás szándék és megvalósulás között, mint a szecesszió lázadó nemzedékénél. Ornamentikájuk ugyan elbűvölő volt, talán az utca emberét is megragadta, de kifejező eszközeik, filozófiájuk, mélylélektani szimbolikájuk bizonyára idegen maradt tőle. De nem kívánunk az utca emberének ízlésmércéjével mérni. Az ellentmondás mélyebb ennél. Világidegenségükből fakadt rossz közérzetüket, egzisztenciális szorongásaikat éppúgy nem lehetett a szépség dekoratív stilizálásával kifejezni, ahogyan a megnyomorított embert sem lehetett művészettel, széppel megváltani.
És ez érvényes a közember napi használatára szánt tárgyakra, a lakáskultúrára is. A Wiener Werkstätte egész gyakorlata, a szó szoros értelmében vett kézművesség hihetetlenül megdrágította alkotásaikat. Hiába akarták a szecessziósok a szépség kultuszával megváltani az embert, ha a modern térképzésű, tiszta, higiénikus villákba, a kézműves tapétával, bútorral, kilinccsel, edénnyel - iparművészettel - berendezett lakásokba csak gazdag polgárok, közülük is csak a kifinomult ízlésű művészetkedvelők költözhettek, ha képeiket, ékszereiket, selymeiket és szöveteiket csak egy kiválasztott- vagy kivált- szűk felső réteg műértői vásárolhatták meg. A bécsi szecesszió nem szüntette meg a magaskultúrát a tömegestől elválasztó határt, nem tette közkinccsé a művészetet, és legsajátabb műhelye, a Wiener Werkstätte nem tudott kitörni a kertből, hanem a kertkultúra sajátos válfaja: műhelyszerűen működő üvegházi kultúra maradt. Ebbe is bukott bele.
* Minden tipizálás azzal a veszéllyel jár, hogy a jelenségek zavarba ejtő tömkelegéből a szellemi diszpozíciónknak és előfeltételezéseinknek megfelelő vonásokat szűrjük ki. A típusalkotásban nehezen kerülhető el az önkényesség vagy legalábbis az egyszerűsítés és elnagyolás mozzanata. A századvégi Bécs szellemi arculatán az esztétizáló kultúrát tartottuk tipikusnak, pedig tudjuk, hogy - eltekintve az operettes könnyű műfajoktól - volt még hatása a német földön népszerű szociális kötődésű drámának vagy az osztrák identitászavarokat feltáró publicisztikának és szépirodalomnak is.
Nem soroltuk a tipikus jelenségek közé a Monarchia államrendszerének, társadalmának és kora irodalmának kérlelhetetlen és rombolóan gunyoros kritikusát, Karl Kraust sem. Nemcsak azért, mert tudatos kívülálló volt, mert maga mondta, hogy Bécs 2 030 834 lakosa 2 030 833 főből és Karl Krausból áll; [43] s nemcsak azért, mert minden rokonszenve ellenére sem csatlakozott a szociáldemokratákhoz, akik ezért támadták, s az elefántcsonttoronyba elvonuló esztétának nevezték, hanem különállásának indokolása miatt. „Ha két rossz közül csak a kisebbiket van módomban választani - felelte kritikusának -, akkor inkább egyiket sem választom.” [44] Kraus keményen bírálta a szecessziós fiatalokat is, akik a Kert illúzióvilágába menekülnek, és előre jelezte a Monarchia, majd az emberiség elkerülhetetlen katasztrófáját. Ez a „terapikus nihilizmusa” már a következő időszak avantgárd irányzatával rokonítja, [45] még ha Hofmannsthallal egy évben (1874) született is.
A párhuzamos és ellentétes irányzatok ellenére a Junges Wien művészcsoportot azért tartjuk tipikusnak, mert a legtökéletesebben képviselte a hagyomány és újítás, a megőrzés és a szakítás egységét, az osztrák szellem kiegyenlítő képességét.
De hát van-e „osztrák szellem”, és miben ragadható meg?
Thomas Mann „az életáldotta közvetítőben”, a formátlanság és a túlformáltság kiegyenlítőjében látta, Rudolf Kaßner a mértékben, amely az élet és a halál közé szorulva, mindkettőt összetartja. [46] Hermann Bahr szerint az osztrák szellemet leginkább az jellemzi, hogy az ellentétek között nem tud választani, semmire sem tud nemet mondani, így kiegyenlíti a szélsőségeket. Számára minden igaz és minden egyforma, és egyúttal felcserélhető. A legnagyobb boldogságába könnyek lopóznak, a legmélyebb szenvedésébe valami boldogság mosolyog, az életben és a művészetben összemosódik boldogság és fájdalom, látszat és valóság. [47]
Alkalmasint éppen ez, a látszat-valóság viszony korszerű újraértelmezése volt a századvégi Bécs jellegzetes és maradandó vívmánya. Ez a kultúra nemcsak a való világ látszólagosságát és a művi világ valóságosságát mutatta fel, hanem a látszat és a valóság relativitását is. A valóság látszólagosságát és a látszat- vagy a játék- valóságrelevanciáját a társadalmi-történeti szituáció és a lelki belvilág határozza meg. A gondolat bizonyára Ernst Machtól származott, [48] tőle tanulták a fiatal lázadók, de még a józan fizikus, Einstein is. [49] A gondolat szülője, nevelője azonban - Mach esetében is - a Monarchia volt. Egy hanyatló birodalom kilátástalansága, amely Kraus szerint a „világvége kísérleti állomása”, Broch szemében a „vákuum szimbóluma” volt. [50]A Műhely: élet és közélet vonzásai
Az ösztönző és a nevelő a Monarchia volt - Bécsből nézve. Budapest másként érzékelte és ábrázolta a régi világ haldoklását. A budapesti fiatal nemzedék - egy újonnan bontakozó nemzedéki tömörülés - nem kertben és villában nőtt fel, élt és alkotott, hanem többnyire szerkesztőségekben és kávéházakban. Rögvest felvetődik tehát a kérdés: összevethető-e egyáltalán a két főváros kultúrája? Ősszehasonlítható-e egy kert egy műhellyel? Az ilyen összehasonlítás mindig felette problematikus, mert nem sok sikerrel kecsegtet, hogy egzotikus virágokat keressünk egy öröknyüzsgő, vibráló szerkesztőségben, vagyis a bécsi élménytémákat kutassuk fel Budapesten. Kiindulhatunk, igaz, a pesti műhely öntörvényű alkotásaiból, saját utópiáiból is, ám ezek nehezen lesznek összevethetők az utópiavesztett bécsi ifjak esztéticizmusával. Az összehasonlítás egyet azonban feltárhat: a társadalmi kötődés és orientáció különbségét.
A kulturális újítást Budapesten A Hét fiatal gárdája indította el, valamennyien huszonévesek, az egy szerkesztő, az ötvenhez közeledő Kiss József kivételével. [51] A Hét-ben aligha találjuk nyomát a fin de siécle megfáradásnak, mélabúnak, a lap friss volt, ötletes és mindenfelé nyitott. Fő feladatának a polgári ízlés és szabadság nevelését, fő témájának a szociális bajok és egyenlőtlenségek ábrázolását tartotta. Szenvedélyesen érdeklődött minden iránt, ami a hazai és a nagyvilági közéletben mozgott. Ez nem is lehetett másként. „Nekünk az irodalom - írta a filozófus Alexander Bernát - évtizedeken át sokkal nagyobb dolog volt, mint aesthetikai élvezetek forrása... A mi íróink csak félkézzel szolgálták az aesthetikát, a másikkal a nemzeti szellem... védelmére keltek. Irodalmunk nekünk nem szórakozásul volt, hanem templomul szolgált.” [52] Ez a kötődés kétségtelenül ártott az esztétikai értékalkotásnak. De azért biztató jel, hogy A Hét a szépirodalmi érték alapján, s ugyanakkor a valóság talaján is áll. Irodalmunknak úgy kell művészinek lennie, hogy megőrizze érzékét az élet valósága, a köz ügyei iránt. Ebben a művészi világlátásban az élet és a közélet összefonódik egymással: az életnek csak akkor van a művész számára is érvényes relevanciája, ha a közélet szerves része.
Az új magyar kultúra központi témája az ország - talán a valóságosnál súlyosabbnak érzett-elmaradottsága, középkorisága, társadalmának kirívó szociális igazságtalansága. Ez az érzékenység nem csupán a publicisztikát jellemzi, hanem a szépirodalmat és a művészetelméleti írásokat is. A magányos, különálló, misztikumra hajlamos festőben, Mednyánszkyban azt emelik ki, hogy „feltárta előttünk a szenvedés világát, odamutatott az élet sebeire, az enyhítés tanát hirdetve nekünk”. [53]
Hogy egy fiatal író érzékenységét ingerli a nyomor, az akárhol, akár Bécsben is előfordulhatott. „És a boldog város szinte elerjesztő jólétében minduntalan a nagyváros szegénysége járt az eszembe” - írta a fiatal Bródy Sándor. Az is meglehetősen általános, hogy az ifjú író szerelmes, és hölgye kedvéért a halállal is szembenéz vagy éppen esztétizált thanatológiát ír. De hogy a múzsa csókja a nyomorról szóló kötetnek a megírására ihlesse, az már pesti sajátosságnak tekinthető. „De vajon lehetett-e meg nem írnom, amikor ő is akarta?” - védekezik később Bródy. [54]
A pesti fiatalok különösen lelkesedtek a szecesszióért, de talán elsősorban nem a formanyelvéért, hanem a belőle áradó lázító szellemért. „Az én secessióm a haladás harca a vaskalap ellen” - írja Ady [55], s ő a divatos életfilozófiában sem az irracionális elan vitalt fogadja el, hanem az életszeretetet és az emberiség haladásának a hitét. „A secesszió nem stylus, hanem szabadság, a művész lázadása az ellen a művészet ellen, amelyet nem ő teremt, hanem amely őt dirigálja” - írja Lechner Ődönről, a magyar szecesszió úttörőjéről méltatója. Lechner nagyságát abban látja, hogy igazi „szabadsághős, aki segít korlátokat lerombolni és zsarnokokat detronizálni” [56].
Ilyen értelemben szabadságharcosok voltak azok a fiatal festők, akik mesterüket, Hollósy Simont követve Nagybányára vonultak. Ott, ugyan távol a főváros és a közélet zajától, egy polgárosult festészeti kultúrát terjesztettek a hagyományos nemesi-nemzeti történelmi festészettel és a megkövült akadémizmussal szemben. [57] Ilyen értelemben újító a századvégen induló Vígszínház is, amely az ugyancsak megporosodott Nemzeti Színházzal szemben friss szemmel tekintett ki Európára, Ibsent, Csehovot, a német társadalmi és a francia társasági drámát tette közkedveltté, s ugyanakkor a korszerű színjátszás valóságos műhelyét teremtette meg. [58] Egy évtizeddel később a Thália társulat avantgárd gerillacsapata kifejezetten haladó eszmék propagálására alakult: működése a radikális értelmiség és a szocialista munkásság összetalálkozását jelképezte. [59]
A magyar irodalomból és a színpadról nem hiányzott a magányos hős, az életből kihulló, felesleges ember, már amennyiben valós történelmi és társadalmi drámát hordozott. Ilyen elmagányosult íróról, Arany Lászlóról és dezilluzionált hőséről írta Kóbor Tamás, hogy a „mi újabb históriánkban az igazi jeleseknek szinte szokott tragikuma ez”, fölébe emelkedve a tömegnek, egész lelkükkel naggyá akarják tenni az országot, de bele kell pusztulniok az értetlenségbe, a közönybe. „Végzetünk a szárazra vetett albatroszé, mely tehetetlenül bukdácsol a homokban, nagy mulatságára a partlakóknak.” [60] A magyar színpadról azonban jószerint hiányzott a misztikum, a misztériumdráma, és ugyancsak hiányoztak a magánepizódok és agóniák is. A „nagyszerű halál” csak a nemzetnek dukált, egyszerű magánembernek nem lehetett rá jussa, hogy köznapi halálát a közönség elé, vagyis az ország színe elé vigyék. „A halál ordenáré, büdös, minden költészet nélkül való dolog” - írta a fiatal nemzedék kiválósága, Ignotus. [61]
A magyar kultúra új elitje nem az életét, hanem az eszményeit vitte színre, és a látható valóságot könnyen érthető naturalizmusában mutatta be. Szerelmi halál persze gyakran feltűnt az újságok hírrovatában, a tárcákban, olykor a szépirodalomban is - csakhogy ez esetben sem a szecessziós halál jelent meg, hanem a szokványos romantikus vagy olykor csak egy biedermeier olajnyomata. A Hét egyik fiatal írója, Szomory Dezső, pedig ő nem tartozott a romantikus patrióták közé és a biedermeier sem volt az életeleme, megható szerelmi haláldrámát mutat be. A beteg férj a házassági évfordulón felkel, hogy az imádott hitvesnek ajándékot vegyen, ami a vesztét okozza, amibe viszont a viszontimádó szerelmes hitves beleőrül. [62] A sokat ígérő című „Halálos szerelem” feuilleton még nagyobb csalódást okoz a szecesszió nyomait kutatónak: a párzó őzbak szerelmi halálát a vadász puskája okozza. [63]
A Hét műhelyéből nem hiányzott a líra, az ábrándozás, az álom. Ambrus Zoltán a szimbólum megragadó novellájának alapélménye egy szorongásos álom: a fiú a szép, gonosz tündér hatalmába kerül, rémülten menekülne, de tehetetlen. Az álombeli tündér később az életben gyakran visszatér, barátként, szeretőként, s már-már azt gyanítanánk, hogy ő voltaképpen a szecessziós halálszimbólum. De az írás végén az ellenkezője derül ki. Ó ragadja ki az írót a haldoklás édes álmaiból, ő ébreszti a silány valóságra: fiatalon magához akarta bilincselni, öregkorában, a halál felé hanyatlásakor azonban cserbenhagyja a szerelem. [64]
A fin de siécle Bécs és Budapest kulturális összehasonlítása inkább negatív párhuzamokat nyújt. A budapesti, láthatjuk, erősen közéleti töltésű volt. A szellem emberei nem saját lugasszínházukban léptek fel, hanem a fórumon, s nem magánvalóságuk rejtelmeit tárták fel, hanem a közélet bajait-bűneit élték és hasonították át magángondokká. Ez a vonás még markánsabb, még sodróbb szenvedéllyel bontakozott ki a 20. század első évtizedében, legalábbis egy lényeges vonatkozásban: az irodalmi tudatban rögződött a fiatal nemzedék evidenciaélménye, az elmaradottság. Metaforikus nevet is kapott, az Ady találta szimbólumot: itt terpeszkedett a magyar Ugar, a hálszagú, a lelkek temetője. Ott bujkál ez a szimbólum Babits Fekete ország-ában, ahol minden csontig-velőig fekete, vagy egyértelműbben a Szimbólumok-ban, ahol a csöpp haza fény nélkül és magában kushadó:
„a sors nagy árja félúton elejtettA kép előbukkan Kosztolányi Alföld-verseiben is, a mozdulatlan ősi tájon, ahol minden alszik „még mindig álom leng itt, lassú álom” s „a föld is Ázsiáról álmodik” [66].
s állsz mozdulatlan mint a lusta tó” [65]
„Társadalmilag az őskorban élünk” - írta Ady egyik cikkében. Ez a társadalom kiskorú, műveletlen, babonás és beteg. „Ebben az országban csak a mágnás, a pap és a szamár egzisztálhat. És aki az ezek kedvében jár.” [67] „Elnyomottak, elmaradottak, koldusok vagyunk... Elvész a mi népünk, mert el akarja veszíteni a fátum.” [68] A fátumnak azonban kimondható neve van: osztálytársadalom, osztályállam, csendőr. Ugyanezt írja az ifjú radikálisok vezető szelleme, Jászi Oszkár is: nagybirtokrendszer, földesúri hatalom a falu fölött, a város és az iparosodás kiskorúsága.
Az elmaradottság és a veszendőség élménye két ágból, a társadalom feudális elemekkel átszőtt struktúrájából és a magyar szellemi elit erős nemzeti identitástudatából ered. Jelszavuk tehát nem a bécsi, „a művészetnek a szabadságot”, hanem „a népnek a szabadságot”, vagyis nem tiszta a halálszagú, a lelkek temetője. Ott bujkál művészettel akarják megváltani az embert, hanem a művészettel (is) mozgósítani akarják a népet a társadalmi szabadságharcra. Bécsben a korszerű politológiát egy szubjektív, relativista filozófia helyettesítette, Budapesten egy pozitivista szociológia alapozta meg.
Tudománnyal és publicisztikával teljesen összecseng az irodalom és a születő új dráma. A szociális reform ígéretében vállal küldetést Bródy Sándor hatásos darabja, a Tanítónő főhőse. A szép és művelt Flóra a fővárosból megy le egy eldugott falusi iskolába. Amikor nézeteiről faggatják, odavágja a falusi kisuraknak: „Szocialista vagyok... érzelmi alapon. Ahogy csináltam magamnak imádságot, úgy csináltam politikai hitvallást is, külön. A becsületes gazdag embereket nem kell bántani. A költőknek... palotákat kell építeni. A haza fogalma pedig gyönyörű, ne merje bántani senki.” - „Az álmom: szeretnék egy nagy, egy borzasztó nagy iskolát, minden parasztgyerek abba járjon. Imádom a parasztgyerekeket. Látott már valaha csúnyát? Az egyik szebb, mint a másik.” [69]
„A reformokban van a magyarság” - írja ez idő tájt Ady. [70] Ha valami, hát a reform hite hajtja még ezt a szerencsétlen „kompországot”, amely két világ, két kultúra között hánykódik, Ázsiából Európába - és vissza. Néhány ezer magyar - „szent kengyelfutók” - előreszaladtak, de a milliók nem követik őket. [71] Hagyomány, rend, tehetetlenség tartja fogva a népet. Honnan e tehetetlenség? Miért nem tud a magyarság Európában kikötni? Miért fordítják vissza vezérei a kompot Ázsia felé? Mert a mágnás, a dzsentri, az úri osztály fél Európától, a haladástól, a várostól, az ipartól, az iskolától, a nép eszmélésétől. A magyar nacionalizmus nemcsak a nemzetiségeket nyomja el, hanem a saját népét is tönkreteszi. Egészítsük csak ki az előbbi Ady-idézetet. „Elnyomottak, elmaradottak, koldusok vagyunk. De nem ez a legnagyobb átkunk. [...] Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de [...] legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti. Ennek leszelik a karját, hogy a pokol kapuját ne is döngethesse, hogy nyomorékul, elüszkösödött testtel guruljon a sírba.” [72] Következhet ebből a tragikus nemzeti helyzetből és egyéni kihullásból kiábrándulás, menekülés, azonosságválság. Be is következett, csaknem valamennyi nagy alkotónknál ilyesféle kivonulás és válság a századelőn, amikor „összeszaladt ősz, tél, tavasz, nyár”.A Műhely kétlelkűsége: menekülő élet és sorsközösség
A Huszadik Század és a Nyugat nemzedéke - és hadd soroljuk talán megengedhető ökonomikus tömörítéssel e két folyóirat köré a magyar progresszió minden nagy alkotóját - a századelő tizenöt évében csodát tett. Itt, ahol Ázsiát álmodott és termett a föld, utolérte Európát. Éspedig nemcsak témában, látásmódban, gondolati mélységben, vagyis nem csupán a polgárosodás szülte kihívásokra és súrlódásokra adott válaszokban, hanem kifejezőerőben, esztétikai színvonalban, a zenei, a festői, a költői nyelv korszerű kezelésében is. E nemzedék, nem önheroizáló túlzás, „betűt, vonalat, színt és hitet kiváltott” a váltakozó sikerrel toborzott seregében, főleg azzal, hogy fellázadt a sablonokba merevedett, kiürült formák, az elszürkült képzelet, a pufogó frázisok s a nyelvrontás ellen. Egy évtized alatt behozta - meghonosította és elérte - a kortárs Európát. Ez a szellemi újjászületés azonban nem egyenes vonalban és egyértelműen követte a pozitivista ráció csillagát.
A magyar szellemi forrongásnak csak egyik ága eredt a felvilágosodásból, a másik a romantikából indult el, jól ismerte Schopenhauert és Nietzschét, utóbb tanult az életfilozófiától és Bergsontól, mintákat vett át Baudelaire-től, Wilde-tól és Rilkétől, otthonosan mozgott az impresszionizmus hangulataiban, a szecessziós életérzésben, a szimbolizmus mélyvizeiben. Ez a forrongás egyáltalán nem volt olyan kétségek nélkül hívő, olyan lineárisan felívelő, mint ahogyan kései aufkläristáink az emberi tökéletesedést, utódaik pedig a „második reformnemzedéket” elképzelték.
Ha a gondolatiság, a tartalom felől közelítünk, nyomban szembetűnő, hogy a háború előtti évtizedben honosodnak meg az európai szimbolizmus és szecesszió jóval korábbi nagy témái. A főtéma alighanem nálunk is a magány, a lélekdidergető magány, a közlés és megértés közösségi kábeleinek elszakadása, s az ezzel egy tőről fakadó elvágyódás, menekülés, akár önmagunkba, a lélekbe, a toronyba, akár a Kertbe, a bűnbeesés előtti Kert harmóniájába, a szépségimádatba. Magány, meg nem értés, szorongás, elvágyódás: romantikus örökség volna ez, talán bohém különcség, ha időközben nem fejlődött volna ki a hordozórétege a kötelékeiből kihullott, marginalizálódott nagyvárosi értelmiségben és bázisa az elbizonytalanodott, azonosulási gondokkal küszködő városi polgárságban. A teremtő magány keres utat a lélek mélységeiben; Babits, Ady, Kosztolányi, Karinthy nálunk is eljutnak a mélylélektanig, az ambivalencia mint modern létforma fel- és elismeréséhez. A válság megoldást keres a műalkotás, a szépség hódolatában is. Innen a Nyugat-nemzedék nyelvi eufóriája, szómágiája, innen Lukács körének elve a műalkotás elsődleges valóságértékéről. Most válik az irodalmi ízlés alkotóelemévé a szerelemvágy őszinte kimondása, akár a nárcizmus önkínzó önkielégítő megvallása, akár az érzékiség meztelen megjelenítése.
S minthogy e témák nálunk jó néhány évtizedet késtek, szinte magukkal hozzák az ellenpontot: a rútság, a bűn, a veszendőség, a halál kimondását és esztétizálását is. Adynál, Babitsnál, főleg Kosztolányinál, Juhásznál és Tóth Árpádnál a létezés mozgatója a halálfélelemmel párosult halálvágy.
Irodalom, művészet egyszerre színes lesz és sokszólamú. Babitscsal szólva,
„a régi eszme váltson ezer köpenyt,Így történt, ebben állt a főváros és részben az ország század eleji reneszánsza.
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra”.
A gondolati és a formai polifónia persze feltételezte, hogy nagyon különböző alkatú, szemléletű emberek, különböző szubkultúrák találkoztak össze e nemzedéki tömörülésben. Alkat, hagyomány és ízlés vaskos falai választották el például Adyt és a fiatal Babitsot meg Kosztolányit, hasonlóképpen Móriczot és Karinthyt meg Füst Milánt. Vagy ha a tágabb kört vesszük, ma már elég nehezen megfogható, hogyan jöhetett össze akárcsak egy röpke történelmi pillanatra Jászi Lukáccsal, és mindketten Szabó Dezsővel. Hogyan térhetett meg a Nyugat-körben a dölyfös kisnemesek sarja, de lázadó plebejus elődök utóda, Csokonai, Petőfi, Vajda idézője, Ady, akinek a vers csak cifra szolga volt, az Aranyt tisztelő, folytató tudatos művésszel, az „objektív költészet” arisztokratikus szellemű és filoszműveltségű mesterével, Babitscsal, és Kosztolányival, az artisztikus nyelvművésszel, a nemzedék legeurópaibb és legszubjektívebb, nárcisztikusan önközpontú költőjével? És mi vonzotta a fővárosi szellemi elithez a debreceni, a szegedi, a fogarasi, a székelyudvarhelyi magánosokat? Mi vonzotta és mi taszította? Az európaiság és modernség igézete és a környezet csak átkozásra serény lelki sivársága?
Azt hiszem, elfogadhatjuk a kanonizált igent. Fenntartás nélkül, legfeljebb érveit erősíthetjük. Ha valahol s valaha, akkor a századelő Magyarországán a szellem bizonyára a baloldalon, a haladás oldalán állt. Itt még mindenre, az élet minden kis tisztására a kastély, a megyeház és az egyház árnyéka vetült. Itt a modernizáció eredményeit, a civilizáció újításait - még ha haszna származott is belőle - ellenszenvvel fogadta a hagyományos középosztály, s még gyanakvóbban, vérmes indulatokkal utasította el az ízlés- és eszmeváltás parányi rezdüléseit is. Itt a Parnasszus múzsája is gyanús volt, ha nem a nép-nemzeti lantot pengette, az igaz népi muzsika is, ha nem a verbunkos ritmusára dobbantott, s különösen gyűlöletes minden, ami a modernség jegyét viselte. A dzsentri szellemű közönség minderre hamar ráütötte az „erkölcstelen”, a „dekadens” és különösen buzgó sietséggel a kitessékelő „nem magyar” bélyeget. [73]
„Szeretném már magam utálni.Csaknem hasonló hangnemben íródott Babits Darutörpeharc-a, és ugyanerről szól későbbi életrajza is. „Én már akkor nyílt lázadásban voltam [...] nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalomszámba ment Magyarországon, ahol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve a rettenetes vád silány hangoztatóit.” [75] A szociális igazságnak nem a vágya, nem az eszménye, hanem a kényszere hajtotta vissza a fórumra a kertbe-toronyba bújókat, a Párizsba, Rómába futókat. És még valami: a föld s a föld alatt, a jelen alatt bujkáló haza, a magyarság.
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.” [74]
Hányszor írta le Ady, legtürelmetlenebbül talán a kritikus évben, 1905-ben, hogy ki kell szabadulnia ebből „az ocsmány, gyilkos piszokból”, hogy valósággal fuldokol itthon. „... egész valóm egy szinte betegesen tüzes, lázas vágy Párizs után s a hazai piszok elől [...] Megyek s vége.” [76] És maradt. Nem volt olyan egyszerű innen elmenekülni. Tartotta, kötötte a közösségi sors. Nem menekülhetett az, aki a hagyományos keretekből kihullva, politikai otthonát vesztve is megőrizte népi és nemzeti azonosságát. [77] Ady éppen a legtürelmetlenebb elvágyakozás napjaiban kérdi meg, hogy szabad-e Dévénynél betörnie és sírnia a Kárpátok alatt. Babitsot Itália kék ege alatt, zöld dombjai között is a „bús haza” emlékei gyötrik. S bármennyire szeretne resten elpihenni, mégis futnia, keresnie kell. S amikor látja, hogy titkos altatók megint álomba ringatják az országot, Adyhoz fordul. Nem tagadja sokféle ellentétüket,
„de egy anyánk volt: Magyarország:Igazságkeresés és magyarságféltés hajtja egy műhelybe, a köztérre, az egyébként visszahúzódó Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, ez szólaltatja meg az européer Kosztolányit is. Bár neki mindegy, akárhová is megyen, a mozdulatlan, virágba borult Alföld látása mégis lázadást kavar benne:
Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt egyek,
harcom a harcod folytatása”. [78]
„lázadni küldesz most, hogy verekedjemA Huszadik Század és a Nyugat nemzedéke az azonossági zavarokat nem a nemzeti közösségből való kivonulással, hanem az odatartozás, az azonosságtudat radikalizálásával, egy új nemzeteszmény megformálásával oldotta meg. Ez valamennyiüknél antifeudális volt, önvizsgáló és kritikus, és a népre alapozott. (Alighanem szükséges lesz jó előre tisztázni itt egy szemantikai kérdést. A századelő radikálisai, szocialistái nem azt értették népen és népin, amit a kortárs orosz narodnyikok vagy a harmincas évek népi írói, s a legkevésbé sem volt hasonló az ő népük és népiségük a két háború közötti német Volk-kal és völkisch-sel. A népen egyszerűen a dolgozókat, kétkezi munkásokat, szegényparasztokat, cselédeket, napszámosokat értették, mondhatjuk úgy is: a „negyedik rendet”, amely a polgársággal együtt, de vele nem azonosulva harcolt a mágnások és püspökök országa ellen. S talán nem szertelen túlzás megpendíteni, hogy amilyen nagy tett volt 1789-ben a nemzet azonosítása a harmadik renddel, olyanjelentősnek indult-és lehetett volna - a nemzetnek a néppel, a nemzeti eszmének a szociális reformmal való újraalapozása a századelőn.)
világ csárdájában részeg magyar” [79].
A nemzeteszmény és -tudat átformálása kiterjedt a történelem- és társadalomszemléletre, a tájszemléletre és a közösségi etika újraértelmezésére. [80] A bús, a beteg, a fáradt, a levert, a hiába lázadó, a magába zárt, az elégedetlen mint jelző és mint életérzés áthatja irodalmunkat, művészetünket. Ambivalens volt ez az érzés és magatartás, amint maga a Műhely is. Jelenthette a kiábrándulást és a lemondást éppúgy, mint a lázadást és a mozgósítást is. Az első jelentésben rejlő tragikumot nem jelenük, hanem a következő fél évszázad történelme bontotta ki.A budapesti avantgárd: magyarság és emberség szintézise
Fejtegetéseink során, a gondolat logikáját követve, talán hibáztatható módon megbontottuk az időrendet, és átléptünk egy fontos periódushatárt. A háború előtti negyed századot ugyanis a politikában és a művelődéstörténetben egyaránt egy markáns cezúra osztja ketté: az 1905-1906. évi válság. A szakaszhatár nem esetleges. Századunk első évtizedének közepén új jelek, új jelenségek mutatják az idő kizökkenését: az első oroszországi forradalom és nyomában a szociális mozgalmak hatalmas fellendülése, az antantblokk megalakulása és a közvetlen háborús készülődés felgyorsulása. Ugyanekkor, néhány év leforgása alatt, új irányok lépnek fel a művészetekben is: Picasso, Braque, Léger és a kubizmus, a német Die Brücke-kör, Kandinszkij Der blaue Reiter-csoportja, Marinetti kiáltványával az olasz futurizmus, valamivel később az orosz konstruktivizmus; az irodalomban Apollinaire, Proust, Gide fellépése jelzi, egyebek között, a korszakváltást.
A magyar periódushatárt Ady Új versek kötetének megjelenéséhez, Bartók és Kodály első népdalgyűjtésének kiadásához (1906), a Nyugat irodalmi folyóirat megjelenéséhez és a Nyalcak festőcsoport különválásához (1908) kapcsolhatjuk - habár a törés nem éles, a lépésváltás folyamatos. Különböző művészeti ágak, nyelvek, kifejezési formák, nagyon különböző alkotó egyéniségek, egyazon csoportosuláson belül is. Szóltunk már róla, hogy milyen társadalmi és nemzeti kötelékek, milyen új eszmények fűzték őket össze. Volt azonban még néhány - az előzőkkel nyilván összefüggő -, bár rejtettebb, a művészet szövetébe szőtt összekötő szál is.
Az egyik kapocs a nyelv, a 19. századi irodalmi nyelv megújítása: részben modernizálása, részben archaizálása. A kezdeményezés itt is a Nyugat köréhez fűződik. Nagy reveláció volt az évtized végén Ady nyelvi újítása: az újra átélt kuruc sorshoz a kuruc versezet felfedezése. A „hazáért és a szabadságért” fegyvert fogó, sokszor elárult, bujdosó kuruc alakjában a mágnás és a dzsentri vezérek frázisos hazafiságának, „úri kuruckodásának” népi antitézise fogalmazódott meg. [81] Több volt ez politikai vagy történelemszemléleti ellenzékiségnél. Ady a versformában, a nyelvben, a ritmusban, a képalkotásban is a 16-17. századi magyarsághoz - a nyelvújítással, majd a századvégi sajtónyelvvel eltemetett ősi réteghez - nyúlt vissza.
Súlyos inségimbenE verset (Az utolsó kuruc, 1910. szeptember) követik majd szikárabbak, keserűbbek a háború alatt, de a nyelv és a forma már készen állott. Archaizálás, biblikus tonáció különös borzongatással vegyült egybe a modernizálás nyelvi újításaival. Babits is visszanyúlt a 17. századi nyelvhez, bár ő tudatosabb és mívesebb, míg társaik, Kosztolányi, Füst, Tóth Árpád, Juhász századunk emberének, tudatosan élő szellemi emberének érzésvilágához közelítve tökéletesítették a nyelvújítást.
Se Bécsben Úristen,
Se Krisztus Pozsonyban,
Se Szentlélek Tordán,
Igazán nem hittenek,
Ez árvult országban
Vén századok óta
Gonoszak az istenek.
........
Nincsen itt már semmi
S szépen tönkremenni
Budapest is tiltja,
Torda, Pozsony és Bécs
És minden gyülekezet,
Fuvalkodott isten,
Sem szelídebb mása
Nem nyújthat nekem kezet.
A Nyugatéval egy tőről fakadt a zenei azonosságkeresés motivációja. Bartók és Kodály a közkedvelt cigányzenétől és a színpadokon, kávéházakban termett műdaloktól elfordulva, a sírva vigadós úri zenei ízlés ellenében indult el az ősi forrást felkutatni. Magyar, szlovák, román falvakban találtak rá a „magyaros” nótázásnál, de a romantikába beépült verbunkosnál is régibb réteghez: a keletről hozott pentatóniához, az igazi népi ritmushoz, lejtéshez, dallamkincshez. [82] Bartók, Kodály és Weiner Leó népdalfeldolgozásai, Bartók zongoraetűdjei, éppen úgy, mint Malonyai Dezső népművészeti gyűjtése, [83] Lechner Ődön, a Lechner-tanítványok és Lajta Béla népi ornamentikát alkalmazó építészete, [84] a székely parasztház szerkezeti és díszítőelemeinek a modern építészetbe emelése - az új nemzeteszmény alkotóelemei és hirdetői voltak. [85]
Az archaikus és a jelenvaló népi kultúra beolvasztása, a „tiszta forrás” megtalálása azonban a kulturális szintézisnek csupán egyik ága volt - ebből akár romantizáló népi idealizálás is sarjadhatott volna. A másik ága, a másik kultúrtörténeti tette az, hogy kiegészítette, kiegyensúlyozta az elsőt: a népi hagyományt a 20. századi szecesszió, a szimbolizmus, a felszín alatti formákat kutató avantgárd, a tonalitást feloldó modern zene nyelvén fogalmazta meg. Hivatkozhatunk itt a Nyolcak-ra, akik a természet híveinek vallották magukat, de nem a régi iskolák látásával másoltak, hanem értelemmel merítettek a természetből, konstruktivista szerkesztéssel alkották meg az európai avantgárdtól ihletett képeiket. [86] Vagy a legismertebb példát említve, Bartók az Allegro barbaró-ba vagy a Kékszakállú-ba nemcsak népi motívumokat, ritmusokat épített be, hanem az egész későromantikus zene összhangzatát, hangnemrendszerét gyökeresen átalakította. [87]
A nyelvi-formai újításon és szintéziskeresésen túlmenően, tematikai és tartalmi elemek is rokonították egymáshoz a Nyugat-kör íróit. Vegyük csak szemügyre a századforduló modernizmusának kedvelt témáit.
A magány. A motívum végigvonul a nemzedék lírai és prózai művein. Egyetemes életérzés, de azért van kelet-közép-európai - talán kisnépi - sajátossága. Először is, a teljes magány, a magányba vonulás nem adatott meg íróinknak abból az egyszerű, talán profán okból, mert nem volt villájuk és kertjük, birtokuk és vagyonuk: nem tudtak elvonulni még a redakcióból sem. Másodszor, ha néha megszöktek, elmenekültek is, a magány sohasem lehetett teljes, totálisan egzisztenciális, mert, amint említettük, a föld és a nép velük maradt, a sorsvállalás visszahozta, kötötte őket. És végül, ha olykor, egyeseknél beteljesült is a magány, akkor ez nem vált új minőségű létállapottá, hanem a pusztuláshoz, az önkéntes halálhoz vagy a zártintézethez, a tébolyhoz vezetett.
A bűn. Baudelaire óta ugyancsak a modernizmus toposza a bűn irodalmi témává avatása, esztetizálása, vállalása. A motívum nem idegen a mi költőinktől sem. De mit is jelent a köznapin felülemelt felfogásban Adynál? Mindenekelőtt restséget, a maradiság kultuszát, a beteg századokat. A nagy lemaradások és a nagy lopások bűne az urakat, a hon atyáit terheli, ők hagyták, hagyják veszni a hont. A gyávaság és a szolgaság bűne azonban a népet is terheli:
„S életét élni sohse merteDe történelmi távlatban még a köznapi magányban is nemzeti szintre emelkedik:
...
És most a multja bünteti.”
„Ha bűneim meg-megtipornak,Ha a nemzeti bűn, az évszázados betegség ősoka a maradiság, akkor logikus, hogy a maradiság nemzete számára az újítás számított bűnnek, „hazafiatlannak”, „erkölcstelennek”. A nyugatosok számára viszont éppen a „bús merészség”, ez a „romboló teremtés” volt a megváltó, az esztetizálható bűn. Babits, ismeretes, ódát ír a Bűnhöz. [89]
Ha vérem iszapjába esem
Vajjon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?” [88]
Nem a romlás buja hínára, a szerelem, nem a közönséges bűnök sora, nem a poshadt tétlenség, a moslék érdemli ki e nagy nevet, hanem a villogó fejszével a sűrűn járatlan utat törő újító.
„Ámde bátran én teneked szegődöm,Babits a tétlenséggel, az erénytelen „bűntelenséggel” állítja szembe a teremtő, újító, felfedező Bűnt. Itt bizony a Baudelaire romlásesztétikájának bűnétől vagy a Dosztojevszkij jóságetikájának feloldozó bűnétől jócskán eltérő, megint csak közéleti töltésű értelmezéssel találkozhatunk. Ugyanez érvényes a bűnnel társított másik fogalomra, a dekadenciára is. Babits szótárában - írja Rába György - a dekadencia szinonimája „a szokatlan, az eredeti, sőt: a lélek összetettsége” [90].
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
torna-olajjal!”
A harmadik, összevetésre különösen érdemes motívum a halál. A nyugati szimbolizmus és a bécsi századvég halálrokonsága nem idegen a budapesti műhelyben sem. Ekkor nyer a nemzeti rangú közhalál mellett művészi létjogosultságot a magánhalál. Különösen Kosztolányi áll közel a modern halálfelfogáshoz, a freudi Thanatos-elvhez, a rilkei halálélményhez. Ifjúkori versei jórészt a halált táncolják körül. A halál és öngyilkosság - lehet: játékos borzongással - ott kísért a kisgyermek panaszaiban, és főként a későbbi, tudathasadt párbeszédeiben.
„Sokszor meg mintha koporsó szorítnaKosztolányi szinte érzékletesen érzi a magában hordott halált, amely kíséri, tagolja, maga felé vonzza az életet.
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.” [91]
„Akarlak, mint az élet a halált,Halálfélelem és halálvágy Ady kötetein is végighúzódik. A mulandóság igézete, a halálrokonság, az önpusztítás készsége vagy a halálerotika egyaránt kedvelt témái. Meglehet, ez a halálmotívum kordivat volt, fin de siécle hangulat, kezdetben talán morbid játék és póz. Maga is úgy látta később:
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent s a halált szeretné...” [92]
„Nagyon is sokat szórakoztamAhogyan azonban a nemzethalállal azonosított magánhalála gesztusból belső élménnyé mélyül, úgy válik a halál az élet társává, kiegészítőjévé, a nagy körforgás részévé. [93]
A Halállal.”
„Az Élet havas utjánA nagy üldöző, az „Ismeretlen” - (Kosztolányi „nagy ismeretlen Ura”) - rejtelmes, értelme rációval meg nem fogható.
(Életem bolygó utján)
Ott kísért ez apró szolga,
Ez a semmi: a Halál.
Lehet: Élet se volna,
Hahogyha nincs Halál,
Holott ott van mögöttük
Titokzatos Uruk,
Valami ős és vad,
szörnyű Szabálytalan Szabály,
Egy nagyon nagy Űldöző.”
Nem mesterkélt motívumkutatás, ha e gondolatsorhoz Babits Esti kérdés-ét társítjuk hozzá. A jól ismert sorokat:
„miért nő a fű, hogyha majd leszárad?A létezés értelmére kérdez rá a költő: „két tűz közé veszi a létezés képtelenségét” - értelmezi Nemes Nagy Ágnes. [95] A századelő legsajátosabb egzisztencialista kérdése ez, rátalálunk Rilkénél, Hofmannsthalnál is, különös képi szimbolika köntösében Klimtnél. Felbukkan ismét Kokoschkánál, Kafkánál, Brechtnél, az avantgárd szorongóinál.
miért szárad le, hogyha újra nő?” [94]
Nagyon valószínű, talán bizonyosra is vehető, hogy Babits Esti kérdés-ében, Ady és Kosztolányi nagy ismeretlenjében benne rejlik a létezés értelmén való meditálás ambivalenciája. A kérdés, amelyet - ha nem saját válaszunkat akarjuk belemagyarázni - csak az életmű alapos elemzésével, filológiai gondossággal lehet eldönteni, az, hogy az élet-halál körforgásban a létezés abszolút abszurditása vagy rejtett, nem racionális értelme fejeződik-e ki. Van bizonyíték, bőséggel, az istenhez hanyatló Adynál, a magányos, beteg Babitsnál, a közeli elmúlást magában hordó Kosztolányinál, Tóthnál - (egészen Őrkényig) - másik értelmezésre is: az élet, „szent okokból” élni akar, és éppen a körforgásban, az elmúlás-megújulásban van axiomatikus „értelme”. Még az is valószínűsíthető, hogy a századelő egzisztencialista kétségeibe itt szüremkedett be nálunk a közéleti kötöttség. A létabszurditás mint állapot elfogadása ez esetben is az önkéntes halálhoz vagy a zártintézethez, a tébolyhoz vezetett.
Korhangulat és halálrokonság, modernség és esztétikai kultúra, úgy tűnik, nem lazította, magány és elvágyódás nem oldotta a kötelékeket, amelyek a reformnemzedék nagy alkotóit az országhoz és a néphez kötötték.Látomás és révület: a tudat öncsalásai
Hiányos és torz lenne a képünk, ha az alkotó értelmiséget egy szálig műhelyekbe sorolnánk be, a kimaradókat, a vándorokat és az otthonülőket pedig törölnénk a listáról. A nagy kulturális erjedésben Budapesten is hangot kapott a közösségből és a közéletből kihulló egyén szecessziós életérzése: a menekülés a silány és fenyegető valóság elől, a sehova sem tartozás keserve. A hangadók nem az asszimilált vagyonos polgárságból és értelmiségből kerültek ki, hanem a süllyedő dzsentri és kisnemesség érzékeny idegzetű tagjaiból, akik az identitásvesztésnek olyasféle kálváriáját járták meg, mint Nyugaton a „szabadon lebegő” polgári értelmiség. A kivonulás a megkopott nemesi jelenből is éppolyan önkéntes és tudatos volt, mint Bécsben a jólszituált polgári létből. Hiszen a kisparcellára szorult vagy a hivatalba csúszott família erejéből, atyafiságától annyi még tellett volna, hogy egy-egy reményteli ifjú sarjat bejuttassanak a megyeházára vagy a státus oltalmába. Az ifjak azonban maguk vonultak el a szerkesztőségbe, onnan a kávéházba és a színházba, onnan meg a művészetbe, egy maguk teremtette álomvilágba.
A szecessziós alakok közül itt két markáns személyiséget, két igazi művészt mutatunk be: Krúdy Gyulát, az írót, és Gulácsy Lajost, a festőt. Mindketten lecsúszott dzsentricsalád sarjai, vagyont, rangot nem örököltek, csak hagyományt, passziókat és gesztusokat. Krúdy pályája szokványosan indult: vidéki szerkesztőségekben, majd a fővárosban, vagyis: a Műhelyben. [96] A bohém környezetben a rendszeres éjszakázás, a lumpolás nem tűnt fel, még a mikszáthi nyomokon elinduló novellista irodalmi tevékenység sem. Hamarosan kitűnt azonban, hogy régi közösségéhez már csakis a gesztusok, új barátaihoz a kártyaadósságok és a szórakozások fűzik, valójában nem csatlakozik sem a radikális reformerekhez, sem a hagyományőrzökhöz, nem tartozik a jelenhez. Krúdy igazi lényében társadalmon kívüli volt, maga, akárcsak álmatag és élveteg hősei, a múltba telepített álomvilágban - pontosabban: az éber képzelet által teremtett álmokban, tehát látomásokban élt.
A mesevilágból ültette magyar földre Szindbád-ot, a világjáró hajóst, aki e tengerek híján lévő kis országban „a múlt holt vizeín kalandoz”, éjszakában lebegő kisvárosok, szerelemre vágyó szépasszonyok, barátságos kocsmák, fogadók, jó illatú emlékek között. [97] Számára a jelen csupán háttér, felszín, mögüle fokozatosan bontakoznak elő - mint ópiumszívó számára a gyönyör - egy elsüllyedt múlt egyre vonzóbb és valóságosabb rétegei. Ez az álomlét nem szorul megfejtésre, mert ez a természetes világ, amelyhez képest az ébrenlétet kell a neurózis ezernyi bajától felszabadítani. És itt nem pontosan a bécsi látszat- és valóságjáték magyar mását fedezhetjük fel. Krúdynál látomás, a révület áll szemben a köznapi látvánnyal, a külsődleges érzéklettel, a befelé forduló önimádat a külvilági magánnyal, amellyel egy vékonyka szál: az önirónia kapcsolja össze.
Ilyen hősöket, ilyen társadalmon kívül bitangolókat csak olyan ember alkothatott, jegyezte meg Ady, akinek magának is tisztázhatatlan a társadalmí helye, aki „állandóan a napidíjas és az Uristen között lebegő” [98]. Ebben a beteljesedett marginalitásban nemcsak a jelen szűnik meg, de jövőkép sincsen többé, s minthogy nincs értelmes jövőkép, az életélmény sem az elmaradottság, hanem az elmúlás. Krúdynak harca következésképpen nem a magyar Ugarral vagyon, hanem az álomtalan halállal. [99] Hogy a kettő valahol nagyon mélyen, a köznapi józanságban érzékelhetetlenül mégiscsak összefügg, az nagy sértések, k. u. k. tisztekkel való párbajok idején és nagy mámorok évadján sejlik fel, és a legnagyobbkor, 1918 forradalmas őszén világosodik meg.
A századelő szellemi életében Krúdy lélekrokona leginkább Gulácsy volt, aki a századelőn, szinte minden előzmény és különösebb feltűnés nélkül, egyszerre csak behozza a preraffaelitákat, Rossettit (akinek halála évében, 1882-ben született), a nyugat-európai szecesszió stíluselemeit és jellegzetes témáit: a kertet, a magányt, a menekülést, az esztétizált erotikumot, a finom rajzos ábrázolást, a sejtelmességet. Jószemű műértők felfigyelnek ugyan az új jelenségre, méltatják költőiségét, a „szent bágyadtságot”, „az ősz hervatag színeit”, ámde a szimbolizmussal rokonítják. [100] Valójában kevesen értik, s a festőkörök sem fogadják be.
Gulácsy, akárcsak Krúdy, nem tartozott sehova, semmilyen műhelyhez, méghozzá nem is kocsmázott, nem éjszakázott, nem volt magyar kisvárosi Szindbád, hanem messze olasz és francia tájak, letűntükben is élő korok tényleges vándora, szerelmese. A magát kereső festő valóban a kortárs szecesszióhoz áll a legközelebb. Elvágyódik, menekül az idegen jelenből, irracionális szorongások, vallatások elől sosem volt szerelmekbe, Dante Itáliájába, a quattrocento Firenzéjébe, a varázsló kertjébe, ahol szomorú, bágyadt és érzékiséggel teli szerelmesek találkoznak - és találhatók. Szépségimádat, érzékiség, az élet átitatása a művészettel: ez valóban szecessziós életérzés és eszmény. [101] Amennyire azonban szerény, mértéktartó képein a dekorativitás, annyira egyszerűek és áttetszőek a szimbólumai. Hiányzik nála a gyilkos szerelem, a halálerotika; az álom nem átmenet lét és nemlét, tudatos és tudattalan között, hanem csendes álmodozás, olykor látomásos állapot, amelyben a képzelet szabadon alkot, feloldja és újrasűríti az időt. A fantázia alkotta illúzióvilág - ezt jól látta - érdek nélküli. A „szép szent hazugságok: nemes nagy álmok, melyek a valóság, az élet értékét teszik...” [102]
Ha egyszer a „szent hazugságok” a legnemesebb álmok, s ezek valóságértékűek, akkor nyilvánvaló, hogy más minőségűek, mint az ébrenlétet kikapcsoló tudattalan álom. Az elme különös képességéről, az éber képzelet szabad kalandozásáról van itt szó, amely képes nem létezett és sohasem létező, megfoghatatlan és láthatatlan, vagyis imaginárius szubsztanciákat megragadni, képben megjeleníteni vagy esetleg képletben kifejezni. És ez nem a kommentátor belemagyarázása Gulácsy ilyen értelmezésre csábító festészetébe, imaginárius lényeket és tájakat előhívó képeibe, a maga teremtette utópia birodalmába: Naconxypan-ba. Nem, ő maga tartja ilyen erejűnek a látomás valóságértékét. Mélyen belemerülve a női érzékiség bűvöletébe írja, hogy ez az érzékelés több az életnél. „Ez nem Impressio. Nem láttad soha: - hiszen nem létezett. Nem álmodtad: - mert nem képzelet. Nem formálhatod márványba: - mivel testetlen testi vágyakból van összeróva: mégis minden verését szívének hallani véled. Ajka éget.” [103]
Lényeges korjellemző felismerés, talán csak megsejtés ez, amelyből a művészi és tudományos lényeglátás két irányban is elágazik: egy lélekelemző új antropológia és egy anyagszerkezetbe hatoló absztrakció felé. Az első a képzeletben szőtt jelenségeket lelki valóságoknak fogadja el, a másik a változékony, esetleges felszín alatti rendet, a konstrukciót keresi, s a kubizmus, a konstruktivizmus, a mai fizikai világkép alapját adja. Gulácsy a képzeletbeli világalkotók közé tartozik, s ez magyarázhatja, hogy átvett és mindvégig megőrzött szecessziós elemeket, de könnyen azonosult a barokk és a rokokó világával, kései képei pedig beillenek a születő szürrealizmusba is. És ez magyarázhatja azt is, talán a lényeglátás rokonsága, talán a magyar progresszióval való azonosulás megvallása okán, hogy a háború alatt az aktivistákkal vállalt közösséget.
Nem gondolom, hogy egy festő egész oeuvre-jét egyetlen rendező elvre fel lehetne - és egyáltalán fel kellene-fűzni. Elég annyi, hogy Gulácsy festészetét leginkább, legmaradandóbban ez a látomásos - kissé költői, kissé groteszk - valóságábrázolás jellemzi. [104] Figuráinak zöme imaginárius, de valóságunk részei: bohócok és bolondok vagy bohócruhába bújtatott bolondok, rokokódivatú öregasszonyok, korból, életből kihullottak, púposak, torzak, eszelősek, különcök, valamennyien maguk is merengők - mint Hofmannsthal álomittas leánykái, akik oly könnyen megértik a halált.
Ha egyetlen képpel akarnánk illusztrálni e jellemzést, Az ópiumszívó álma című, a világháború alatt készült táblaképet említhetnénk. A felső részen buborékfúvó fejek, egy bohócé, egy néger asszonyé; a középen vonzó, fiatal hölgy, rokokó jelenség dől hátra a fotelben, uszonnyá vált lába a moszatokkal, vízi virágokkal teli tóba nyúlik. A képen minden kis részlet, fejek, virágok, ékszerek reálisak, az egész fantasztikus, talán valóban ópiumos vízió, de ami összetartja, a hangulat, nagyon szuggesztív, átérezhető - talán meg is érthető.
Művészet és élet egyébként összhangban állt nála, ő maga is különc volt, fantaszta, az elmebaj fiatalon hatalmába kerítette. Mindvégig, tudatosan, a festészet modern irányzataihoz, a radikális reformerek haladó csapatához tartozott.
Krúdyhoz és Gulácsyhoz társítható egy másik látomásos festő, Csontváry Tivadar, [105] és egy akkortájt is, később is kevéssé ismert író, Csáth Géza. Novelláiban, naplóiban, néhány darabjában feltűnik a bécsihez közelálló halálesztétika és halálerotika. Csáth emlékszik még a kertre, ismeri a varázsló kertjét, tele különös, nem létező virágokkal, titkokkal, mesékkel. Tudja a varázsló halálát is, aki annyi ópiumot szívott magába, hogy rajta már a legodaadóbb, legérzékibb szerelem sem segíthet. Maga is súlyos morfinista volt, jól ismerte a méreg és a magány eufóriáját és szenvedését. [106] Csontváry és Gulácsy elmegyógyintézetben halt meg, Csáth, miután megölte hitvesét, öngyilkos lett.Az osztrák avantgárd: az abszurditás beteljesülése
A bécsi Kert nem sokáig nyújtott biztonságot a magányba vonulóknak. Carl Schorske szemléletes fogalmazása szerint a Kert „felrobbant” [107]. A találó metaforát Oscar Kokoschka egy gyerekkori csínyje sugallta: kiűzetése miatt ő valóban robbantott egy előkelő kertben. A művészeti robbantás egy jó évtized múlva következett be, amikor Kokoschka az 1908. évi Kunstschau-n, akárcsak Schönberg a zenében, Loos az építészetben, Musil az irodalomban, kitört a szecesszió Kertjéből.
A századunk első évtizedében fellépő osztrák avantgárd határozottan elvetette a narcisztikus szépségkultuszt. Az ifjú nemzedék nagy része az 1880-as évtizedben született, sűrűsödő válságok közepette nőtt fel. Számára már az volt evidencia, amit Hofmannsthal és barátai súlyos csapások és döbbenetek hatására tanult meg, hogy „minden részeire bomlott, a részek megint részeikre, és semmi sem akart egy fogalom alatt megférni”, hogy elveszett az értelmes kommunikáció lehetősége. [108] Igaz, a szecesszió mesterei sem ásták be magukat a kertbe, amint ezt éppen az idézett szavak, a Chandos-levél néven ismert Hofmannsthal-vallomás mutatja. Amikor saját létbizonytalanságuk és rossz közérzetük társadalmi érvényűvé vált, és találkozott a Monarchia létének elbizonytalanodásával, akkor a férfikorba lépő Junges Wien-kör is felfigyelt a bomlástünetekre. Talán Hofmannsthal Das gerettete venedig (A megmentett Velence) drámája (1905), és Schnitzler Út a szabadba (Der Weg ins Freie) regénye (1907) jelzi a változást. Kitűnt, hogy nem a művészet hatotta át az életet, hanem az élet tört be a művészetbe.
Az avantgárd nemzedék elődjénél mélyebben átérezte az egykoron volt egész, a fogalmak, az intézmények, az értékrend szétesését, a látszat és a valóság, a létező és a lehetséges egymásba átmenő viszonylagosságát. Egy szóba sűrítve: a világabszurditását. Más különbségek is elválasztották a fin de siécle kertkultúrától. A századelő avantgárdja számára a szorongató-fenyegető veszélyt már nem a nacionalista vagy a szocialista tömegek lázadása jelentette, hiszen idők rendjén e mozgalmak is intézményesedtek, és a Rend - az Establishment - részévé váltak. A kiszolgáltatottság szorongató érzését maga a Rend okozta, a kiismerhetetlen és megismerhetetlen hatalom.
Egy másik, lényeges különbség abban állt, hogy e nemzedék számára a látszat és valóság színtere nem a színház volt, hanem a falvak, a városok és a mindenek fölött uralkodó imaginárius Kastély, az autonóm egyén fölött ítélkező imaginárius bíróság, legfőképpen pedig a börtön, még ha az iskola, a kaszárnya vagy egy polgári lakás alakját öltötte is fel. Látszatra hazamegyek, mondta egyszer Kafka fiatal barátjának, Janouchnak, pedig a számomra rendszeresített börtönbe bújok. Ezt annál nehezebb elviselni, minthogy egy szokványos polgári lakáshoz hasonlít, s ezért lehetetlen kitörni belőle. „Minden hamis felségjel alatt hajózik, egyetlen szó sem fedi az igazságot.” [109] Az avantgárd irodalom és művészet meghatározó élménye nem az önkéntes magány, hanem a fogság, a klausztrofóbia. Innen a kitörés, a menekülés, a repülés gyakori ábrázolása.
Ezzel az élménnyel szorosan összefügg az esztétikum eltérő felfogása. Az osztrák avantgárd elvetette a szecessziós szépségelvet, expresszionista esztétikája a lelki valóság, a vágyak, a félelmek és a szenvedések kivetítését tartotta művészinek. A halálesztétika tehát elhalványult, de megmaradt, sőt a brutalitás és az agresszió sötét tónusaival erősödött a halál és az erotikum összekapcsolódásának motívuma. A Kert dekoratív szépségét az esztétizált szenvedés, torzulás, a mitizált perverzió és a beteljesedett abszurditás foglalta el. [110]
Az abszurd világban teljessé válik az identitásválság, az énvesztés, az otthontalanság, amint azt Schiele és Kokoschka képei, Schönberg és követői zenéje tanúsítják. Az ifjú Törlessnek, Musil hamleti hősének nyomasztó élménye, hogy a tárgyakat, az embereket és önmagát szemlélve a végérvényes érthetetlenség érzése párosul benne valaminő homályos rokonság érzésével. S ha valami olykor már megérthetőnek látszott, azt sem tudta maradéktalanul szavakba, gondolatokba foglalni, mert saját énje és a külvilág, sőt saját érzései és legbensőbb énje között „eltörölhetetlen választóvonal húzódott”. [111] A külvilág érthetetlensége a rémületig fokozódott benne, amikor rájött egyik társának, a feminin Basininek a lopására, és maga is, szinte akaratlanul, részese lett a „sötét kamrában” történő szadista kínzásoknak. Ha mindez, ezek az alvilági játékok lehetségesek, „akkor minden lehetséges”. Lehetséges az is, hogy „az addig egyetlennek tudott fényes nappali világból egyszer csak átlép az ember egy másik, egy fülledt és tomboló és szenvedélyes és meztelen és megsemmisítő világba”. És nemcsak átléphető a küszöb a szabályos, átlátszó nappali világból a véres, mocskos, kicsapongásoktól hangos sötét világba, hanem oly közel van egymáshoz a kettő, hogy „láthatatlanul érintkező határukat bármely pillanatban átléphetjük” [112]. Ugyanerre a következtetésre jut végül Karl Kraus is: Ferenc József birodalmában a középszer démonai kerekedtek felül, és rendszeres határforgalmat teremtettek a köznapi, józan jogállam és az elszabadult, véres, agresszív szenvedélyek világa között. El kellett jönnie a Monarchia - szimbolikusan: az emberiség - végnapjának. [113]
A háború, amelynek eljövetelét a budapesti értelmiség zöme egészen a július végi nyáréjszakáig abszurdumnak tartotta, a tisztán látóknak bebizonyította, hogy korunkban az abszurdum könnyen valósággá válhat. Ismét Ady járt legelöl és jutott legmesszebb a felismerésben. Azt kezdettől tudta, hogy ez a porosz junkerek, a Habsburgok és a magyar úri betyárság háborúja... [114] „Nagyon-nagyon félek - írta nem sokkal a háború kitörése után Jászinak -, hogy nem fogom sokáig kibírni a kibírnivalókat... Az irtózat kifogyhatatlan találékonyságú, az ember undokabb és reménytelenül szánandóbb, mint valaha, valaki elképzelte.” [115] Kétség fogta el, lesz-e még rá, lesz-e még a magyarságra szüksége a jövőnek.
„Nekem pajtás, úgyis mindegy,S aztán a végszó, Krauséhoz hasonló, de talán halkságában még fájdalmasabb, a magyarság és az emberség pusztulásáról, a „most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb” vigasz, s a beletörődés: „majd elvezérel az Őrdög már minket.”
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy,
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.” [116]
„Ha volt vón szükség emberre, magyarra,A hajdani forradalmas hitből a megőrzés maradt meg, nem is hitként, hanem védekező reflexként: magnak maradni a hó alatt, magnak, amelyben potenciálisan továbbélhet az abszurd világnak nem kellő emberség és magyarság. Tehát ismét, a beteljesült abszurditás mélypontján: a fennmaradás szent okainak alázatos megértése.
Lett volna, aki másképpen akarja.
Nem akaródott, hát nem akaródott.
Gyerünk pajtásom, s strázsa már szólott.” [117]Befejezés helyett
A századvég bécsi és budapesti szellemi életének öntudata, kötődése, tematikája, formája erősen eltért egymástól. Az összeomlás Bécsének és Budapestjének szellemi csúcsai közeledtek, szinte érintkeztek egymással. Mögöttük egy negyedszázad csodálatos virágkora állott. E virágzás néhány jellemzőnek és maradandónak vélt vonását, újítását, alkotóját kíséreltük meg bemutatni. A leírás, ha értelmez is, még nem magyarázat. Nem adtunk teljes, összefüggő választ a bevezetőben feltett kérdésünkre: melyek voltak e páratlan közép-európai kulturális felvirágzás okai? A zárszóban is adósak maradunk a válasszal: szeretnénk elhárítani a gyors és könnyű magyarázat csábítását.[*] In: A Kert és a Műhely. Gondolat, Budapest, 1988. 130-173.
[1] Ez a vélemény, illetve feltevés olvasható Király István: Ady Endre. I. Bp., 1970. 471. old. és Mátrai László: Alapját vesztett felépítmény. Bp., 1976. című munkájában.
[2] Hermann Bahr: Austriaca. Berlin, 191 l. 33. old.
[3] Stefan lweig: A tegnap világa. Egy európai emlékezései. Bp., 1981. 13-14. old.
[4] Carl E. Schorske: Fin-de-siécle Vienna. Politics and Culture. New York, 1980. XXVI-XXVII. és XXIX, valamint 8-10. old.
[5] Josef Redlich: Das österreichische Staats- und Reichsproblem. Leipzig, 1920. I/l. 38-55. old. - Hanák Péter: Osztrák állampatriotizmus a hódító nacionalizmus korában. Világosság, 1978. március, 151-157. old.
[6] Peter Urbanitsch: Die Deutschen in Ősterreich. Lásd: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Szerk.: Adam Wandruszka-Peter Urbanitsch: III/1. Bécs, 1980. 47-56., 71-73., 124-153. old. - Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna 1867-1914. Assimilation and Identity. Albany. N. Y., 1983. 13-45., 127-146. old. - Ernst Bruckmüller: Sozialgeschichte Ősterreichs. Bécs-München, 1985. 319-321., 329-333., 395-398. old.
[7] A törvény szövege Edmund Bematzik: Die österreichischen Verfassungsgesetze. Bécs, 1911. 422-427. old. - Gerald Stourzh: Die Gleichberechtigung der Volkstömme als Verfassungsprinzip 1848-1918. Lásd: Die Habsburgermonarchie, i. m., III/2. 1011. old. - Gerald Stourzh: Die österreichische Verfassung von 1867. Ősterreich in Geschichte und Literatur 1968. 12. sz. - Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Bp., 1976. 213-214. old.
[8] Grillparzers Gespröche und die Charakteristiken seiner . Persönlichkeit durch die Zeitgenossen. Szerk.: August Sauer. XV. Bécs, 1910. 110. old.
[9] Grillparzers politisches Vermöchtnis. Szerk.: Hugo Hofmannsthal, Leipzig, 1917. 48. old.
[10] Hanák Péter: Látszólagosság és viszonylagosság a századforduló Monarchiájában. Világosság, 1979. 4. sz. 217-218.
[11] Das Wilhelminische Bildungsbürgertum. Zur Sozialgeschichte seiner Ideen. Szerk.: Klaus Vondung: Göttingen, 1976. 29-31. old.
[12] 12. Friedrich Heer: Der Kampf um die österreichische Identitöt. Bécs-Köln-Graz, 1981. 262-280. old. -A jelenséget megvilágítja Hermann Bahr jellemzése. „Előfordul, hogy a középosztálynak nem sikerül integrálnia saját értelmiségét a polgári rendbe, és nő annak körében a kiábrándultak száma. A középosztály eme kiábrándult és álomittas elemei közül néhányan a proletariátushoz csatlakoznak, amely a polgári világrend lerombolására törekszik, hogy egy humánusat állítson a helyére. Mások a kiábrándultak és álomittasak közül... a művészetben találják meg a teljes emberi életet, amelyet a polgári világrend redukciói megtagadtak tőlük.” Idézi: J. William McGrath: Dyonisian Art and Populist Politics in Austria. New Haven-London, 1974. 85. old. - Heinrich Friedjung, a történész véleményét ugyanő idézi a 206-207. oldalon. - Schorske, i. m., XXV-XXVIII., 8-10. old. - Carl E. Schorske, Generational Tension and Cultural Change: Reflections on the Case of Vienna. Caedalus, 1978. őszi szám. 114-115. old.
[13] Horváth Zoltán: A magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1869-1914). Bp., 1961. 114-118. old. - Ignotus válogatott írásai. Szerk.: Komlós 1978. 5. old. Aladár. Bp., 1969. 11-12., 615-61. old.
[14] A Hét: Politikai és irodalmi szemle. 1890-1899. Válogatás. Szerk.: Fábri Anna, Steinert Ágota (a továbbiakban: A Hét). Bp., 1978. 5. old.
[15] Michael Worbs: Nervenkunst. literatur und Psychoonolyse in Wien der Jahrhunderfwende. Frankturt a. M., 1983. 48. old.
[16] 16. Az irodalom és a neurotikus jelenségek közötti kapcsolatra uo., 57. old. Karl Kraus megjegyzését I. a 190 oldalon.
[17] Stefan George és Hugo von Hofmannsthal versei. Válogatta Szabó Ede, Bp., 1981. (A továbbiakban: George és Hofmannsthal versei).
[18] Rainer Maria Rilke versei. Bp., 1983. 42-43. old.
[19] 19. Leopold Andrian-Werburg: Der Garten der Erkentnis. Bécs, 1985. Idézi Schorske, i. m., 306-311. old.
[20] Hermann Broch: Hofmannsthal und seine Zeit. Utószó Hannah Arendt. München, 1964. - Werner Volke: Hugo v. Hotmannsthal. Hamburg, 1969. 175. old.
[21] George és Hofmannsthal versei. A régi Bécs-Prológus. 194-197. old.
[22] Arfhur Schnitzler: Der grüne Kakadu. Gesammelte Werke in Einzelausgaben. Das dramatische Wek. III. Frankfurt a. M. 1978. 33. old.
[23] George és Hofmannsthal versei. 185. old.
[24] Sigmund Freud: Traumdeutung. Lipcse-Béts, 1911. 103. old.
[25] Schorske, i. m., 140-141. old.
[26] Marian Bisanz-Prakken: Programmatik und subjektive Aussage im Werk von Gustav Klimt. Lásd: Traum und Wirklicheit. Wien, 1870-1930. Bécs, 1984. 112-113. old. Klimt műveinek filozófiai és kultúrtörténeti értelmezéséhez alapvető Chrisitan M. Nebehay: Gustav Klimt. Dokumentation. Bécs, 1969.
[27] Idézi Kunt Ernő: A halál tükrében. Bp., 1981. 101. old.
[28] Rilke versei, i. m., 45. old.
[29] Rilke versei, i. m, 45. old.
[30] Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. A fordítás és bevezető tanulmány Bor Ambrus munkája. Bp., é. n. 6. old.
[31] Gesammelte Werke. Szerk.: Herbed Steiner. Hamburg, 1952. 219. old. - Még pregnánsabban fejezi ki ugyanezt a gondolatot egyik elbeszélése: Mörchen der 672. Nacht. A főhős, egy régiségkereskedő, itt is megérzi a szépség semmiségét, és többé nem hagyja el a halál jelenvalóságának gondolata. Hugo von Hofmannsthal: Erzühlungen. Erfundene Gespröche und Briefe. Gesammelte Werke in 10 Einzelóönden. Frankfurt a. M., 1979-1980. 46. old.
[32] George és Hofmannstahl versei. 187. old.
[33] Az agónia kietlenségében vannak csodálatos csalóka pillanatok, amikor minden sokkal szebb, mint korábban valaha is... Az ember sok minden elveszt, ha egy szép napon erősnek, egészségesnek érzi magát. Hiszen olyan sokféle halál van, de csak egyféle egészség - mondja Anatol az Agónia című darabban. Gesammelte Werke in Einzelausgaben. Das dramatische Werk. I. Frankfurt a. M. 1978.
[34] Batta András: Richard Strauss. Bp., 1981. 159-165. old.
[35] Schnitzler: Gesammelte Werke. Das dramatische Werk. VI. Frankfurt a. M. 1979. 147-148. old.
[36] Hofmannsthal: Gedichte und lyrische Dramen. I m., Großmutter und Enkel. 33-34. old.
[37] Hubert Lengouer: Auf „Leben” und „Tod”. Askese und Pompe funébre bei Hofmannsthal. Kézirat az Ornament und Askese konferenciára (1985). 9. old.
[38] Hugo v. Hofmannsthal: Gesammelte Werke in 10 Einzelbünden. I. m., Dramen. III. 532. old. Idézi Lengauer id. tnnulmányn, kézirat, 2. old.
[39] Hugo v. Hofmannsthal: Lord Chandos levele. Lásd: A szecesszió. A bevezető esszté írta és szerkesztette Pók Lajos. Bp., 1972. 323-325. old.
[40] Miért adunk ki folyóiratot? Ver Sacrum I. 1898. Lásd: A szecesszió. 362-367. old.
[41] Hermann Bahr: A szecesszióhoz. Ver Sacrum I. 1898. Uo. 369-370. old.
[42] Uo., 367. old. Miért adunk ki folyóiratot? 367. old.
[43] Harry Zohn: Karl Kraus. New York, 1971. 125. old.
[44] Uo. Fackel, N. 194. 11. old.
[45] William M. Johnston: The Austrian Mind. An Intellectual and Social History. 1848-1938. Berkeley-Los Angeles-london, 1972. 202-206., 212., 216., 223., 316., 402. old.
[46] Gerharf Baumann: Franz Grillparzer. Freiburg-Bécs, 1954. 169. old.
[47] Kulturprofil der Jahrhunderfwende. Essays von Hermann Bahr. Szerk.: Heinz Kindermann. Bécs, 1962. 153. old.
[48] Nyíri Kristóf: A Monarchia szellemi életéről. Bp., 1980.
[49] Albert Einstein: A relativitáselméletről. Egy londoni beszéd. Lásd: Alberf Einstein: Válogatott tanulmányok. Szerk.: Tőrös Róberf. Bp., 1971. 241-242., 275. old.
[50] Karl Kraus: Untergang der Welt durch schwarze Magie. Bécs-Lipcse, 1922. 418. old. - Hermann Broch: Hofmannsthal und seine Zeit, i. m.
[51] A Hét. 5-6. old.
[52] Alexander Bernát: Irodalmi bajok. Uo., 22. old.
[53] Justh Zsigmond: Báró Mednyánszky Lászlóról. Uo., 56. old.
[54] Bródy Sándor. Uo., 61-62. old.
[55] Ady Endre összes prózai művei (továbbiakban: AEŐPM). I. Bp., 1955. A hétről 125. old.
[56] Lechner Ődön. A Hét. I. 498-499. old.
[57] Magyar Művészet 1890-1919. Szerk.: Németh Lajos. Bp., 1981. 262-266. old.
[58] Magyar Bálint: A Vígszínház története. Alapításától az államosításig 1896-1949. Bp., 1979.
[59] Katona Ferenc-Dénes Tibor: A Thália története. Bp., 1954. 175. old.
[60] Kóbor Tamás: A délibábok hőse. A Hét I. 391. old.
[61] Ignotus: Bródy Sándor. Lásd: Ignotus válogatott írásai. Szerk.: Komlós Aladár. Bp., 1969. 348. old.
[62] Szomory Dezső: Séta a temetőben. A Hét. I. 110-113. old,
[63] Bársony István: Halálos szerelem. Uo., 380-382. old.
[64] Ambrus Zoltán: Pókháló kisasszony. Uo., 393-399. old.
[65] Babits Mihály összes versei. Bp., é. n. (Atheneum kiadása) 54., 79. old.
[66] Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Bp., 1943. Alföld. 11. old.
[67] Ady Endre Societas Leonina. AEŐPM. III. Bp., 1964. 192. old.
[68] Bilek . Uo., IV. Bp., 1964. 132-133. old.
[69] Bródy Sándor válogatott drámái. Bp., 1957. 104., 14-148. old.
[70] Ady Endre: Az Ige veszedelme. AEŐPM. VII. Bp., 1968. 32. old.
[71] Az Ismeretlen Korvin-kódex margójára. Uo., 16-17. old.
[72] Lásd 69. jegyzetet.
[73] Ignotus: A magyar kultúra és a nemzetiségek. Nyugat, 1908.
[74] Ady Endre összes versei. (AEŐV) I. 245. old.) A muszáj-Herkules.
[75] Rába György: Babits Mihály. Bp., 1983. 15-16. old.
[76] Ady Endre válogatott levelei (AEVL). Bp., 1956. Ady Lédához, 1903. szeptember 30. 53. old. -Ady Somló Bódoghoz, 1903. december 18. Uo., 91. old.
[77] Hanák Péter: A Szent lélek lovagjától az Új Versekig. lásd: „Akarom: tisztán lássatok”. Tudományos ülésszak Ady Endre születésének 100. évfordulójára. Szerk.: Csáky Edit. Bp., 1980. 42. old.
[78] Babits Mihály összes versei. Ady Endrének. 151. old.
[79] Kosztolányi Dezső összegyűjtött művei. Pipacsos alföldi út, forró délután. 134. old.
[80] Magyarország története 1890-1918. Szerk.: Hanák Péter és Mucsi Ferenc. Bp., 1978. 734. old.
[81] AEŐV. I. 416. old. Az utolsó kuruc.
[82] Kristóf Károly: Beszélgetések Bartók Bélával. Bp., 1957. 8. old. Újfalussy József: Bartók Béla. Bp., 1970. 72-74. old.
[83] Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. I-V. Bp., 1907-1923.
[84] Vámos Ferenc: Lajta Béla. Bp., 1970. - Bakonyi Tibor-Kuóinszky Mihály: Lechner Ődön. Bp. 1981.
[85] Magyar Művészet, i. m., Thoroczkay 364-358. old.; Kós K. 1907-1923. 373-379. old.
[86] Uo.
[87] Ujfalussy, i. m., 76-77 old. - Lendvai Ernő: Bartók költői világa. Bp., 1971. 23-58.
[88] AEŐV II. 34. old., I. 679. old. A fajtám sorsa. - Beteg századokért lakolva.
[89] Babits Mihály összes versei. Óda a bűnhöz. 4. old.
[90] Rába, i. m., 33-34. old.
[91] Kosztolányi, i. m., Párbeszéd magammal. 125. old.
[92] Uo., 151. old. Régi szerelmes levele.
[93] AEŐV I. 485. old. A menekülő Élet. 232-233. old.
[94] Babits, i. m., Esti kérdés. 66-67. old.
[95] Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Bp., 1984. 46-47. old.
[96] Krúdy vilásga. Szerk.: Tóbiás Áron. Bp., 1964. „A műhelyből”. 114. old.
[97] Szép Ernő: Szinbádról. Uo, 127. old.
[98] Ady Endre: Krúdy Gyula könyve. AEŐPM. lll. Bp., 1982. 34. old.
[99] A magyar irodalom történetete 1905-től 1919-ig. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., 1962. 371. old. (Szine Mihály munkája)
[100] Magyar Művészet, i. m. 409. old
[101] Szíj Béla: Gulácsy. Bp., 1979. 28-31. old. - Szabady Judit: A magyar szecesszió művészete. Bp., 1979. 63-67. old.
[102] Szíj, i. m., 124. old.
[103] Uo., 166. old.
[104] Szíj, i. m., 188. old.
[105] Németh Lajos: Csontváry. Bp., 1970.
[106] Csáth Géza: A varázsló halála. Bp., 1982. Szerk.: Illés Endre. Géza Csáth: The Magician's Garden and other Stories. Szerk.: Marianne D. Birnhaum. New York, 1980.
[107] Schorske, i. m., 323. old.
[108] Lásd 40. jegyzetet. A szecesszió. 324. old.
[109] Gustav Janouch: Beszélgetések Kafkával. Bp., 1972. 83. old.
[110] Schorske, i. m. 135-138. old.
[111] Robert Musil: Törless iskolaévei. Bp., 1980. 32. old. na. Uo., 62. old.
[112] Uo., 62. old.
[113] Karl Kraus: Az emberiség végnapjai. Ford.: Tandori Dezső. Bp., 1977. 499. old.
[114] Országos Széchényi Könyvtár kézirattára, Jászi Oszkár levelezése. Ady Jászinak 1914. október.
[115] Uo. Ady Jászinak 1914. november 4-i és december 10-i levél.
[116] AEŐV II. 28. old. Kurucok így beszélnek. 1915. április.
[117] AEŐV II. 212. old. Két kuruc beszélget 1918. október.
| EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) | Életmód és gondolkodásmód < > A dramaturgia látszatdrámaisága |