Ausztria felfedezése ^[*]

________________

 

Állítólag már a vikingek ismerték Amerikát, mégis újra fel kellett fedeznie Colombusnak, Vespuccinak, számunkra Bölöni Farkasnak és sok millió kivándoroltnak. Ausztriát is sokszor felfedeztük a honfoglalóktól Mátyásig, Zrínyi Pétertől Széchenyiig, Bessenyeitől, s a Bécsben tanult festő- és orvosnövendékek ezreitől az emigráns szocialistákig. Úgy látszik, minden nemzedéknek újra kellett vele ismerkednie, annyi arca volt. Mert nemcsak Jenő herceget küldte, a derék törökverő lovagot, de (Caraffát is, nemcsak Maulbertschet, a festőt, nemcsak Haydnt és Beethovent, hanem Windischgrätzet, Hentzit és Haynaut is, meglehetősen népes delegáció élén. És ez utóbbi kép, a haynaui, bizony elnyomta-elmosta a haydnit és beethovenit, amely osztrákból egyetemes emberivé lényegült át a magyar tudatban.
      A mi nemzedékünk is felfedezi és megintcsak új oldalról ismeri meg Ausztriát.

*

      Ausztria jelenkori felfedezése, more patrio, kalandozásokkal kezdődött, valamikor az 1960-as évek elején-közepén. Ezt akkor korszerűen, némi eufémizmussal turizmusnak neveztük. Annyi tény, hogy ismét portyázó magyarok csapatai lepték el a Mariahilferstrasse és a Kärntnerstrasse környékét, egészen a Grabenig és a Rotenturmstrasséig. Ez a turizmus is járt haszonnal, olykor elég tetemessel és illegálissal. Mégsem ez volt a lényeges. Nemcsak azért, mert a kalandozók csakhamar túljutottak a felső Ennsen (az „óperencián”), a gyászos Lech folyón, egészen Itáliáig, Frankhonig és még távolabbi vidékekre. A tudati leszűrődés szempontjából nem a Hertzmansky-áruház, nem a grabeni átjáró (köznyelven a „Csalóköz”) felfedezése volt a fontos, hanem az egyéni arculatú szomszéd ország megismerése, amelytől hosszú ideig a műszaki határzárnál is nehezebben áthatolható hagyományos falak, ellenérzések választották el nemzedékünket. Kitűnt, hogy a Burg, amelynek méteres falai között rejtőzött hajdanán a kamarilla, s amelynek belső udvarán még a konflisoknak is tilos volt megállniok, műemlék lett, a gyönyörű barokk Belvedere és a schönbrunni palota vagy Mária Terézia miniszterei és hadvezérei fölé magasodó szobra és közvetlen mellette a Kunsthistorisches Museum világhírű Breughel- és Rubens-képei. S ami e palotákat, az Udvart egykor olyan félelmessé tette, a Habsburg-hatalom, a falakba és a muzeális tárgyakba zárult, még történelmi kísértetként is demitizálódott. Maradt, amit a művészet és a tudomány megőrzött, s amit mai tudatunk megőrzésre és befogadásra alkalmasnak ítél a múltból.

*

      Kalandozások nélkül, könyvből, iratból, emlékekből itthon is felfedezzük - folyamatosan és egyre mélyülő dimenziókban - Ausztriát. Nyilván természetes ez a folyamat a történészeknél, hiszen szakmájukhoz tartozik a kutatás. Az talán mégis méltánylandó, hogy Ausztria nemcsak a magyar történelem külső, többnyire negatívan ható tényezőjeként, hanem önmagában, egyetemes jelenségként is kutatási témává vált, sőt magyar történész, Kerekes Lajos írta meg az első osztrák köztársaság születésének és tragikus elbukásának, az 1938. évi Anschlussnak szakszerű történetét. Kézenfekvő az is, hogy a germanisztikával „hivatalból” foglalkozó egyetemi tanszékek művelődési otthonai az osztrák kultúrának is. Mégis, valóságos orientációváltásnak foghatjuk fel azt a fordulatot, amelyet Turóczi-Trostler József és Vajda György Mihály kezdeményezett, utána Mádl Antal, Széll Zsuzsa és tanítványaik folytattak: az ismert német szellemi tájak rutinlátogatása helyett a kevéssé ismert vagy ismeretlen osztrák irodalmi értékek felkutatását.
      Csaknem hasonló fordulat tanúi lehetünk a filozófiatörténetben is. Bizonyos, hogy a [birodalmi] német klasszikusok, Kant, Fichte, Hegel, majd az irracionalizmus, az életfilozófia, a szellemtörténet megalapozói, a 19. század tündöklő szellemei és iskoláik hosszú ideig elfedték vagy egyszerűen magukba olvasztották az osztrák filozófiát. Hiszen 1866-ig Ausztria is a Német Szövetséghez tartozott, s azután sem különültek el élesen a szellemi határok. Nem hárítható ugyan el az a gyanú, hogy itt nem a gyengébb fényű csillagok relatív elhalványulásáról volt szó, hanem - akárcsak Kafka esetében - késleltetett hatásról: csak az utókor ismerte fel és értette meg a századforduló osztrák filozófusait, mindenekelőtt Wittgensteint. Akárhogy van is, a hazai kutatás a hetvenes években fedezte fel a filozófus Ausztriát. A kezdeményezés a monarchiai kulturális felvirágzás okait kereső Márai Lászlóé, a korszak első filozófiatörténeti összegezését pedig Nyíri Kristóf monográfiája nyújtja.
      Párhuzamosan halad a művészeti és irodalmi ismeretterjesztés is. A hatvanas évek szecessziós divathulláma nálunk is átvonult, kissé rehabilitálva a bécsi és a budapesti szecessziót. A felfedezés örömét nagy irodalmi művek fordítása teszi teljessé. Katalógus helyett (amely amúgyis hiányos lenne) álljon itt három reprezentatív név és mű: Canetti: Káprázat, Karl Kraus: Az emberiség végnapjai és Musil: A tulajdonságok nélküli ember című kötetei.

*

      Maradjunk Musilnál, a korregény keltette revelációnál. Ki az ő „tulajdonságok nélküli” osztrák embere? A közösségéből kihullott, csoporthoz, párthoz, utópiához nem kötődő, otthontalan értelmiségi ő, aki önmagát is, a külvilágot is és a kettejük viszonyát is egyfajta relativizált lehetőségként éli át. Szociális eloldottságát, rétegközi „lebegését” nemzeti identitáshiány vagy zavar tetézi. Kora gyerekkorától a hovatartozás súlyos próbáit kell kiállnia. Érzelmeiben nem német, nem részese a Reich nacionalizmusának. Osztrák hazaszeretete pedig fölöttébb bonyolult dolog. 1867 előtt legalább létezett egy német államnyelvű, centralizált összbirodalom (Gesamtstaat), s aki vele azonosulni tudott, az osztrák patriótának számíthatta magát. A kiegyezés azonban mindent megzavart. A kettős Monarchia lakói nehéz feladat elé kerültek: „... császári és királyi osztrák-magyar hazafiaknak kellett érezniök magukat, egyszersmind azonban királyi magyarnak vagy császári-királyi osztráknak is... Az osztrákoknak persze sokkal nagyobb erőfeszítést jelentett ez, mint a magyaroknak. Mert a magyarok először is és legvégül is csak magyarok voltak, ... az osztrákok viszont először és eredetileg sem voltak senkik és semmik”, és voltaképpen „osztrák-magyarnak” kellett volna érezniök magukat. Hiszen maga Ausztria is meghatározatlan, elmosódó fogalommá vált. A birodalom két része úgy illett egymáshoz, „... mint egy piros-fehér-zöld kabát egy fekete sárga nadrághoz; a kabát önmagában is megállt, a nadrág azonban csak egy már meg nem levő, ezernyolcszázhatvanhétben szétszakított fekete-sárga öltöny maradéka volt.” Az „ausztronadrág” hivatalosan „a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok” nevet kapta, ami már csak kimondhatatlansága és látszólagossága miatt is roppant hovatartozási zavarokat okozott. Hiszen ha egy osztrákot megkérdeztek, hogy „ki légyen s mi légyen ő, természetesen nem felelhette: A birodalmi tanácsban képviselt, nem létező királyságok és országok tia vagyok...” Így hát inkább csehnek, lengyelnek, olasznak, horvátnak vallotta magát, ha az volt a nemzetisége. De minek vallotta magát egy valóságos osztrák, a kettős Monarchia hű állampolgára? No persze osztráknak, csakhogy egyre kevésbé tudta, mit is takar az egykoron állampatrióta identitás.
      Az identitászavarok leküzdésére volt hivatva a „Párhuzam-akció”, a Ferenc József hetvenedik - 1918-ban esedékes - uralkodói jubileumának megünneplésére szánt mozgalom. Az akció szervezői, az arisztokrácia, a hivatalnoki és nagypolgári elit ráérő tagjai valami nagy célt, megváltó eszmét keresnek, valaminő osztrák világbékét, egy Világ-Ausztriát, amely a marakodó nemzetekre és népfajokra szakadt emberiséget harmóniában egyesítené. A világbéke-akcióból, tudjuk, világháború született, a Világ-Ausztriából egy kis Ausztria, amely azonban hamar beleszokott az új gúnyába, és fokozatosan megtalálta, főként a második világháború után, saját osztrák identitását. Akkor miért olyan élményszerű, megvilágító, miért olyan siker ma nálunk Musil regénye? Miért inkább groteszk, mint bohózati a Párhuzam-akció, Kákánia uralkodó elitjének paródiája?

*

      Mielőtt sebtiben rávágnánk a választ, hallgassuk csak meg főtémánk egy disszonánsnak hangzó melléktémáját. Másfél éve jelent meg Gonda Imre és Niederhauser Emil könyve: A Habsburgok. Az első 14 ezer példány a szó szoros értelmében pillanatok alatt elfogyott, s elkelt azóta a második kiadás 20 ezer példánya is. Ennyi példány egy történelemkönyvből ritka nagy siker, csak a második világháború időszakával foglalkozó memoárok, hadtörténetek és összefoglaló munkák értek el hasonlót. A könyv bestseller volt, annak ellenére - vagy éppen azért -, hogy nem is annyira a dinasztiával, nagy szervezőivel, őrültjeivel és elátkozottaival foglalkozik, mint inkább a Monarchiával. S annak ellenére - vagy éppen azért -, hogy a Habsburgokat európai jelenségnek, birodalmukat a dinasztikus integráció eredményének, a 19. században már anakronizmusnak tekintik. Jó könyv, tárgyilagos, historikus munka - mondhatná valaki. De akkor miért volt a karácsonyi vásár egyik sikere a Régi osztrák katonaindulók hanglemez, első helyén a Radetzky-mars, amely pedig sohasem volt a magyar fülnek kellemes dallam?

*

      A nosztalgia, halljuk gyakran a magyarázatot. A Radetczky-induló-tól eloldódott a hajdani asszociáció, maradt a pattogó ritmus a békebeli promenád és rezesbanda, a császár szakálla és a róla szóló anekdoták. Maradt a nosztalgia. Lehet, hogy így van, ez is van, de akkor mindenképpen meg kell különböztetnünk a nosztalgia két rétegét, két válfaját. A felszíni réteg a köznapi és köznépi - az általános, korhoz és helyzethez nem kötött - nosztalgia a nagyapák ifjúkora, a mesék világa iránt, adott esetben egy megszépült régmúlt, a belle époque derűje, ruhái, szakáll- és hajviselete, dekoratív szépségkultusza, harsogó plakátjai, élveteg dekadenciája, ahogy az osztrák felszíni életérzést nevezik: a vidám apokalipszis iránt. Ez divat, múlékony és tünékeny, mint a nagyoperett illatos cigarettafüstje.
      A mélyebb réteg nagyon is korhoz és helyhez kötött, többé-kevésbé tudatos történeti visszatekintés. Hogy úgy mondjam: történeti hiányérzés. Úgy érezzük, valami elveszett. Musil szerint talán csak előjel. „Egy illúzió. Akárha a mágnes elereszti a vasreszeléket, amely aztán összekuszálva hull vissza helyére.” Ady nagyon hamar, már az első háború előtt megsejtette ezt az útvesztést és önvesztést. Már akkor nosztalgiát érzett a szép Kezdet iránt. „Jó fogú kor, gyönyörű terhes korszak, /Mikor lendült a rest magyar kerék / S az emberek mertek merni s bomoltak. ” Bizonyára visszavágyjuk a magyar progresszió szép terveit és hiteit, lenyűgöző szellemi és morális erejét, és sokszor keservesen bánjuk fanyar okosságunkat, hogy olyan tisztán látjuk-tudjuk illúzióikat is. Érthető, hogy ma is vonzók a nagy közép-európai térség tágas keretei, ahol áruk, emberek, találmányok, eszmék szabadon áramlottak, ahol kultúrák találkoztak, ütköztek, ölelkeztek, egymást áthatották, és páratlan méretű, nemzetek közötti szellemi pezsgést élesztettek. Virult itt e tájon a nacionalizmus is, nem tagadjuk, legkevésbé a sajátunkat, de mindennapos evidenciaként rögződött a magyar, a szlovák és a román munkások, a német és a cseh proletárok, a különböző nemzetiségű bányászok, aratómunkások szolidaritása is. Elevenen élt a radikális értelmiségben a nemzetek közötti megbékélés, az emberi módon való együttélés vágya. Jászi, Masaryk, Otto Bauer formába is öntötték, megtervezték a nemzetek közötti együttélés politikai kereteit és szabályait. A szocialisták táborában a helyi és nemzeti súrlódások ellenére mindennapos realitás volt és a jövő elvitathatatlan bizonyosságának látszott a nemzetköziség.
      Valami tehát elveszett vagy vészesen meggyengült, alkalmasint már az első világháború előtt, de bizonyára 1918 októberében, 1919 őszén, s a két háború között: a közösségtudat, a találkozások és súrlódások feszültségéből gerjesztett áramlás a régió kisnépei között. Ezen a ponton azonban a „nosztalgia” már önmagát semmisíti meg: elemző önismeretté transzformálódva olyan történelmi helyzet rekonstrukciójává válik, amelyben a számunkra már mozdíthatatlanul vaskos realitások még csak lehetőségek voltak, s az egyén önmagát is, a külvilágot és a kettejük viszonyát is lehetőségként, alternatívákban élhette át.

*

      Ausztria felfedezésének mélyebben fekvő, bizonyára nem köznapi és általános, de maradandó tényezője az osztrák kultúra megismerése. Olyasmit pótolunk most, amit az ausztrofóbia - jogos sérelmekből és előítéletekből font ellenérzés - egy jó évszázadon át elmulasztott. Az elzárkózás gyökerei oly mélyre nyúltak, hogy még a konok kurucsággal nem vádolható, elfogulatlan szellemek, a Huszadik század és a Nyugatírógárdája is inkább Párizs, London, Berlin felé tájékozódott, pedig a közvetlen szomszédságban a párizsival vetekedő európai kultúra virágzott.
      Nemhogy bemutatni, még elsorolni sem lehet azokat a művelődéstörténeti értékeket, amelyekkel a századforduló Bécse gazdagította korunk kultúráját. Filozófiát, pszichológiát, nyelvészetet, közgazdaságtant, jogtudományt, irodalmat, építészetet, festészetet, zenét, alkotók és művek százait kellene itt számba vennünk. Nem lenne elég' erre olyanfajta konferencia sem, mint ami a minap, január közepén folyt a Monarchia művelődéstörténetéről. Történészek, művészettörténészek, irodalmárok, filozófusok vitatták és világították meg magas szinten és eredményesen a kulturális virágzás közös és eltérő vonásait. Kitűnt, hogy akadnak olyan közös vonások, egyetemes jelenségek, életérzések, gondolatok sajátos megfogalmazásai, amelyek kitüntetően jellemzik ezt a kultúrát. Elkerülhetetlen elvontsággal sűrítve: a hatalomtól és a társadalomtól való elidegenedés, az elmagányosodás, a liberális-racionális világrend látszólagossá és viszonylagossá válásának különösen világos felismerése.
      Anélkül, hogy túlságosan rövidre zárnánk a társadalom újratermelő és igazgató reálszférája és a szellemi-ideológiai jelenségek közötti áramkört, szoros összefüggést tételezhetünk fel a Monarchia léte és kultúrája között. Hiszen ez volt az az állam, ahol egy tucatnyi nemzeten egy nemzetfeletti, elidegenedett dinasztia, hadsereg és bürokrácia uralkodott, ahol a trikolorral és kokárdával nem ékített kétfejű sas az volt, ami: a hatalom, sans phrase. Csakhogy ennek az államnak minden megnyilvánulása, nagyhatalmi állása, parlamentális alkotmánya, jogrendje és mindennek ellentéte: az uralkodó abszolutisztikus felségjogai, a hadsereg egysége és közössége, a császár, a tisztikar és a bürokrácia „nemzetfeletti” osztráksága - mindez látszólagos és viszonylagos volt. Az imaginárius intézmények, az imaginárius uralkodó állama volt ez. „Nem tudom, ki uralkodott rajtunk, azt tudom csupán, hogy mi uralkodott; s hogy ez a lemur-állam hét évtizeden át gyönyörködtette a világot trónnak kasírozott szobaárnyékszékével, amin egy nem-létező Izé legendás múlhatatlansága terpeszkedett” - írta Karl Kraus. Az imaginárius realitás fővárosa volt Bécs, ahol - mint Musil megfigyelte - minden megtörténhetett, s a csoda is csupán megesett: „es ist passiert”.
      Ez a minden-megtörténhet relativitás, úgy gondolom, különösképpen ausztriai sajátosság: a kapitalizmus normális realitásérzékével ellentétes lehetőségérzék.
      Lehetett ez eszme nélküli köznapiság, az empirikus jelenvalóság életérzése, és lehetett a világ impresszionista filozófiai értelmezése is. Talán éppen az önazonosság viszonylagossága és a valóság látszólagossága az a közös vonás, amely az osztrák szellemet Hofmannstahltól Musilig és Kafkáig, Machtól Prendig és Wittgensteinig, Klimttől Kokoschkáig és Mahlerig jellemzi. Bizonyára volt ebben a gondolkodásmódban és életérzésben jókora adag nosztalgia is (talán ezért is olyan ismerős számunkra). „Búcsút kell vennünk egy világtól - írta Hoffmanstahl -, mielőtt összeomlik. Sokan tudják már ezt ... Különös szívvel járkálnak közöttünk, már mindentől eloldva, s legbelül mégis odaláncolva.” Aztán hozzáfűzi: „Ami van, az számukra már nem létezik, aminek pedig jönnie kell, azt ajkuk képtelen kimondani”.
      Aztán mégis kimondta, sejtette, jelezte. Az osztrák szellem legbensőbb üzenete az értelem roppant erőfeszítése, hogy korunkban megértse és megragadja az ösztönöset, a láthatatlant, a kimondhatatlant.
      Ausztria mai felfedezése, a szomszéd országé és kultúrájáé, jelentős nyereségünk. Művelődésünk szemhatára tágul, önismeretünk mélyül tőle. Jelez még mást is, valami fontosat az osztrák kultúra felfedezése és befogadása. Lassacskán oldódik a kuruc-labanc ellentét történelmi görcse, kiszabadulunk az Ausztriától való függőségből, megszabadulunk a Habsburgoktól, a kísértetüktől is. Ausztria felfedezése - szellemi függetlenedésünk jele és jelképe.

[*] Élet és Irodalom, 1979. január 27. 1., 4 old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Múlt idők dalai < > Ferenc József hálószobája