POSZLER GYÖRGY: AZ ELTÉVEDT LOVAS NYOMÁBAN
Szerzőnk a rá jellemző (nem csak) retorikai fordulatok egyikével „nagy – legalábbis terjedelmében nagy – válogatásnak” nevezi 2008-as kötetét, amelynek majd’ ezeroldalnyi 2006-os előzménye az Ars poetica – Ars teoretica címet viselte. Mely cím több szempontból is jellemző Poszler György könyveire, gondolkodásmódjára és szellemi alkatára. Először is, ezekben az írásokban a tárgyra irányuló, részletező és mélyre hatoló teoretikus figyelem sosem távolodik el magától a poétikus-artisztikus tárgytól, legfeljebb a megvilágító irodalom- és eszmetörténeti körülmények vagy a találó párhuzamok jóvoltából. A teória tehát nála mindig a poézist szolgálja, mellé áll, tükröt tart elébe. És éppen ez a tüköralakzat jelenik meg a szerkezet legelemibb szintjén is: könyvében Poszler szinte mindig a vizsgálandó szerzőtől vett idézettel, mintegy sorvezető mottóval indít, akár többel is, és csak ezután következnek körültekintően kibontakozó elemzései, mégpedig a tükrözéselvű párhuzamok, ellentétek, ismétlések és variációk logikai-retorikai jármába fogva. És éppen itt, az elemző gondolatmenetek megformálásában keresendő az előző kötet címének másik fontos jelentésköre. Ugyanis Poszler mindig poétikusan beszél a poézisről, továbbá a poézist övező társadalmi, eszmetörténeti vagy bölcseleti körülményekről. Az esszék imént említett szemléleti-habitusbéli tükörszerkezete (a művet tükröző műelemzés) szükségszerűen szövegformáló tüköreffektussá változik. Jól ismerhetjük az előzékeny didaxist nem nélkülöző Poszler-mondatok ritmikáját, jellegzetesen – és jó értelemben – provokatív grammatikáját, amely ritka bűvésztehetségről árulkodik: a kevés igei formával dolgozó, következésképpen önmagukban óhatatlanul statikus szerkezetű állítások egymás mellé terelve, egymás vonatkozásában mégiscsak dinamikus alakzattá, több ágú gondolatsodorrá szerveződnek. Poszlert a szó klasszikus értelmében, nyugodtan nevezhetjük „jó esztétának”, az „esztétika művészének”, aki tehát a „szépen gondolkodás művészetét” gyakorolja – hivatkozva a diszciplína XVIII. századi keresztapja, Alexander Gottlieb Baumgarten szavaira, akinek, saját bevallása szerint, nem múlt el úgy egyetlen napja sem, hogy ne költött (faragott) volna verset maga is. Az irodalomtudós-esztéta Poszler persze nem költ (farag) verseket (legalábbis nem tudhatunk róla), noha ugyanakkor napi érvényességgel gyakorolja a „szépen gondolkodás művészetét” – az esszé műfaján belül. Mely műfaj szerzőnk kezei között valóban artisztikus-individualisztikus formát ölt – egyfajta ars teoretoricaként.
Nézzük például a kötet vége felé található Nemes Nagy-esszé egyik alfejezetének egyik kvázi-mottóját: „Ami pedig a hasonlatot illeti, az »olyan, mint«-nek ez a bámulatos formája mintegy összeköti bal és jobb agyféltekénket, a nyelvi-értelmit és a képi-érzékletest bennünk, szervezetünk kettősségének hídjaként.” (773.) Ha tetszik, a Nemes Nagyról (és másokról) értekező Poszler sem tesz egyebet, mint poétikusan összeköti „bal és jobb agyféltekénket”, amennyiben az értekező „nyelvi-értelmi” elem nála is hangsúlyosan a „képi-érzékletes” síkon nyilvánul meg. Mely síkon persze ezúttal nem a primer költészet, hanem a megannyi áttétellel dolgozó esszéműfaj érzéki tulajdonságait ismerhetjük fel az adott írás szerkezetében és dikciójában, sőt olykor még képszerűségében is. Mely műfaji jegyek sok esetben jócskán felerősödnek bizonyos darabok vallomásos, meditációs, kételkedő és önmegkérdőjelező, miáltal visszafogottan személyes hangfekvésében. Így például a nyolc egységre tagolt kötetanyag első fejezetének címe: Vallomások. A főcímben megjelölt főműfaj óhatatlan pátoszát ugyanakkor az alcímek alműfaj-megjelölései analitikusan, olykor ironikusan oldják, mégpedig növekvő szekvenciában: egyetlen Teoretikus vallomás az esszéről mint „tizedik múzsáról”; két Ideologikus vallomás a XX. század két meghatározó és (sajnos) a művészetekben is megjelenő formájáról, a nemzeti-faji és a marxista ideológiákról; valamint három Lírai vallomás a humanista-ironikus értelemről, az Ottlik-regény Medvéjének képzeletbeli Triesztjéről és a vegytisztán imaginárius birodalomról, az irodalomról.
Nézzük sorra az önmagukban is már-már könyvméretű fejezeteket.
A kötetcím motívumát magában foglaló Gondok című egységben szerzőnk kénytelenségből, olvasó és gondolkodó (mégpedig a helyről, ahol most, immár jó ideje, vagyunk, olvasó és gondolkodó) életformája okán szembesül olyan kérdésekkel, amelyekkel legalább Ady óta nem lehet nem szembesülni. Ilyen „gondokba” ütközhetünk például a Babits „magyarságtudatáról” szóló esszében, ahol persze, hogy felbukkan Németh László, ámde nem is annyira önjelölt nemzetkarakterológusként, hanem az Erdély-trilógia érzékeny műértőjeként, amikor is egyfelől beszél a „kritikus magyarról, Bethlen Gáborról”, másfelől a „parádés magyarról, Báthory Gáborról”, mégpedig – és Poszler számára talán ez a legfontosabb – „az egyéni jellemzés szintjén” (79.) Mint ahogyan az esszéhős Babits „magyarságtudatának” esszenciális foglalata: „a történelem által elsikkasztott magyar polgárság történelem által elsikkasztott családregénye”, a Halálfiai (miként Szabó Dezsőnek meg Az elsodort falu); következésképpen, az eszmetörténeti érzékenységű irodalmár szerint: „az elméleti megnyilatkozások is ehhez igazodnak, a költő látásmódjához”. (80.) Poszler mint az irodalomtörténeti-eszmetörténeti esszé roppant tudatos és önelemző művelője, aki tehát saját beszédmódját egyszerre gyakorolja és értelmezi, különösen fogékony a műfaji kérdésekre. Többek között ezért nem mindegy, hogy mire súlyozza, mire alapozza mondandóját egy több hangfekvésű alkotó kapcsán, mondhatni feltárja az eszmei-ideológiai kérdések műfaji vonatkozásait, és ha már választani lehet, akkor leginkább a tágasabb, levegősebb, árnyasabb változatok mellett dönt. Hiszen a „gondok”, végső soron, megkerülhetetlenek. De éppen ezért kell a „gondok” szóba hozatalának és kezelésének műfaji összefüggéseire, és ezáltal persze szellemi nívójára figyelni. Ilyen megkerülhetetlen minőség az „eltévedt lovas” és társai szellemképeinek kiélesítéséhez Bibó, ahogyan azt szerzőnk a rá jellemző retorikus felütéssel vallja: „Nem tehetek róla: már megint Bibó.” (92.) (Vö.: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”) Vagy nézzük például a Századvégi számadás (?) avagy a század szerkezete című töprengés tárgyirányult (a tárgy ezúttal a ’44-ben lelőtt történész, Gáspár Zoltán), ugyanakkor önelemző indítását: „Kezdek, nem is új keletűen, fatalista lenni. Az történik velem, aminek meg kell történnie. Az kerül elém, aminek elém kell kerülnie. Igaz, főként olvasmányok történnek meg velem.” (152.) Miként monográfiahősével, Szerb Antallal – legalábbis addig a szörnyű történelmi pillanatig, amikor Gáspár Zoltánnal is fatálisan „megtörtént” a történelem. Hál’ istennek, Poszler „nem is új keletű” gondjai, „fatalizmusának” állandó körülményei mások, mint voltak Gáspár és Szerb korában. Noha még mindig ugyanabban a hagyományban, ugyanabban a történetben, az időként volgai lovasnak, időnként más ködképnek tetsző „eltévedt lovas” nyomában, saját nyomunkban, járunk. A század egyik legbeszédesebb példája – és ezt többek között Poszler korábbi könyveiből is tudhatjuk – Lukács Györgyé, akit ezúttal a „Lukács-per” hőseként látunk, mégpedig az 1949–51 közötti irodalomértési, vagy inkább irodalom-félreértési klímában (no nem a Heidelbergi művészetfilozófiában Popper Leóra hivatkozó fiatal Lukács félreértés-elmélete jegyében), amelynek meghatározó hivatalos alakzatai „a nyugatos-urbánus tradíció lebecsülése, a folyamatos harc minden dekadencia ellen, de Németh László és a népies ideológia egy része ellen is”. (170.)
A történő kultúrában élő, azt értelmező Poszler joggal búsong a „régi, literátus általános műveltség meggyengülésén”, és annak két pillére közül az egyiket, a görög-latin antikvitást „kiesni” érzékeli, míg a másikat, a zsidó-keresztény dimenziót „visszajönni” látja, noha a lehetséges (és sajnos olykor, ráadásul nem is ritkán, valóságos) „fénytörések” közegében: „jobb esetben divathullámként, rosszabb esetben kurzusideológiaként”. (114.) És ha az európai műveltség alapvető „pillérei” inognak, kidőlnek, vagy éppen elferdülnek, torzulnak, akkor Poszler – ahogyan azt a hozzá hasonlóan tépelődő-kételkedő Németh G. Béla emlékének ajánlott Előszóban írja – csakis a saját „elméleti és érzelmi oszlopaira” támaszkodhat, mégpedig háromra, amelyek viszont szintúgy „most megingani látszanak”: pozitivista, szellemtörténeti és marxista iskolázottságára; a nagy francia forradalomban fogant „racionalista-felvilágosult bölcseletre”; valamint szülővárosa, Kolozsvár történelmi-érzelmi topográfiájára. (7–8.) Ezeknek az ingó „oszlopoknak” és kidőlt-eltorzult „pilléreknek”, továbbá az egykor általuk tartott, immár egyre romosabb és formátlanabb épületnek kíván Poszler formát adni. No nem valamiféle akkurátus tatarozás vagy nagyszabású renoválás, netán patetikus emlékműállítás révén. Hiszen könyvünk éppenhogy az „oszlopokon” és „pilléreken” nyugvó építmények, nagyigényű építkezések korának ’túljáról’ kíván beszélni; noha – és talán itt érzékelhetjük Poszler beszéd- és látásmódjának legtermékenyebb feszültségét – ez a veretes és tudós retorika (ars teoretorica) mégiscsak az építkezés, tagolás és elrendezés klasszikus (historikus, szellemtörténeti és marxista) szótárán és nyelvtanán iskolázta magát. Nagy kérdés, mi van akkor, ha a felkészült építésznek immár archeológusként kell megkeresnie a kenyerét. Miféle irodalomtörténeti-eszmetörténeti ásatásra vállalkozhat a leginkább építkezésre alkalmas szerszámaival, mely szerszámokat lecserélni nem tudja, de ha tudná, sem akarná.
A soron következő két fejezetben (Elméletek, Történetek) megfigyelhetjük, hogy mi történik akkor, amikor valaki esztétikai igényekkel közelít az irodalomtörténet bizonyos jelenségeihez, kérdéseihez. A korábban idézett Baumgarten mint esztéta ellen felhozott vádak egyik leggyakoribb változata, hogy szemére vetik: az általános esztétika kérdéseit szinte mindig csak irodalmi példákon keresztül szemlélteti, és így voltaképpen nem is esztétikát, hanem poétikát és retorikát művel. Az érem másik oldala meg éppen az volna, amit többek között Poszlertől is tudhatunk, hogy az általánosabb jellegű dilemmák is csak valamely szűkebb, belakhatóbb területen szólaltathatók meg érvényesen, azazhogy (általános) esztétika és (irodalom)poétika nem feltétlenül zárják ki egymást. Ahogyan azt Az elbeszélés metamorfózisa című esszé nyitó- és zárómondataiban olvashatjuk: „Érdemes lenne kimondani: az esztétikai elmélet annyit ér, amennyivel közelebb visz az esztétikai jelenségek – művészetiek és nem művészetiek – megértéséhez.” (322.) – „A poétikának pedig szüksége van az esztétikára, mert anélkül nem tud általánosan érvényes lenni.” (337.) A két mondat által kijelölt teoretikus kereteken belül nyomon követhetjük a hajszálpontos megállapításokból, körültekintő részmeglátásokból és megvilágító párhuzamokból vagy ellentétekből építkező irodalomesztétikai praxis működésmódját. A mérlegelő gondolkodás- és írásmód egyik leggyakoribb formája a grammatikus-retorikus mérlegalakzat. Különösen fontosnak tűnik ez akkor, amikor az irodalomtörténet nagy korszakai közötti időkbe, azok regénytermésébe pillantunk bele, ahogyan azt Poszler teszi az epika elméletibb kérdéseivel záruló módszertani fejezetet követő elemzéseiben, amelyek közül a legutolsó az alcímében variálva megismétli az előző nagyobb egység már idézett utolsó darabjának címét: Az epika metamorfózisa az új század küszöbén. A fejezet irodalomtörténeti esszéinek legfőbb kérdése pedig az alábbi idézettel summázható: „Flaubert és Proust, Dickens és Joyce, Keller és Thomas Mann között félszázados vákuum van. Lassú átmenet. Régi elvek fokozatosan eltűnnek. Újak töredékesen-csíraformában megszületnek. A menekülő regény, a felbomló realizmus az utolsó stáció. Az »emigráció« minden típusában új regénytípus születik.” (408.) A „felbomló realizmusra” vonatkozó summázat távlatai, az „emigráció” alakzatainak részproblémái pedig számosak. Mert például, mi van akkor, mi következik regénypoétikai értelemben abból, hogy míg Balzac alapélménye Waterloo, addig Zoláé Sedan. Mert az eszmetörténeti érzékenységű műelemző számára éppen ezek a legizgalmasabb kérdések, meg persze az ezekből kibomló szépirodalmiság dimenziói, minek nyomán talán érdemesebb Zola „nagyszerű, kemény publicisztikájára” figyelni. (377.) No és nem kevésbé fontosak a regényműfaj „emigrációjának” mindama formái, amelyek közül néhány (többek között Lawrence-é) még az egykori Poszler-monográfia hősének, Szerb Antalnak a figyelmét is elvonták például Joyce regényajánlatától. Értő és érzékeny, mi több, megértő módon beszél például Poszler több ízben France „ironizált történelméről”, Meyer „dekoratív történelméről”, Stevenson, Verne és Conan Doyle „külső kalandjainak” egyfajta „reprezentatív pótcselekvéseiről”, Lewis Carrol és Alain-Fournier kapcsán a „reprezentatív pót-lelki életről” mint „belső kalandról”, Kiplingnél a „reprezentatív pótvalóságról”, a „mítoszról”. (367, 388.) Mindezen közelítések tényleg esztétikai érzékenységről és poétikai figyelmességről tanúskodnak – és sokszor nem is annyira az irodalomtörténeti teória, mint inkább az irodalomértelmezői praxis szintjén.
És ugyanez a mérlegelő érzékenység működik a következő, Viták című, igencsak kényes témájú esszéket magában foglaló nagyobb fejezetben is. Benne felbukkan minden, ami az előző század irodalom- és művészet-közeli eszmei-ideológiai csatározásaiban is felbukkant: népiek és urbánusok, antiszemiták és marxisták, igazak és még igazabbak, fehérek és még fehérebbek, feketék és még feketébbek (no és a tarkák)… Noha Poszler mindenre és mindenkire figyel, ami és aki csak szóba jöhet a jócskán összetett kérdéskörben, továbbá a „viták” minden részletaspektusát mérlegre teszi, de igazán akkor érzi jól magát, amikor az ideológiailag, szekértáborszerűen be nem skatulyázható alakokról beszél: Babitsról, Tamásiról, Márairól, vagy éppen Szabó Dezsőről. Idézzük hosszabban: „A hasonló álláspont nem jelent odatartozást. (…) Vállalt népi ős lehetne Szabó Dezső. De végletesen magányos szellemi farkas. Nem tartozik közéjük – még a távoli szolidaritás szintjén sem. Megtagadott urbánus ős lehetne Babits Mihály. De egészen máshol szellemi vezér. Nem tartozik hozzájuk – még a távoli szolidaritás szintjén sem. Vagy: a népiek között lehetne Tamási Áron. Nyilván együtt is érez, de nincs szorosan ott. Az urbánusok között lehetne Márai Sándor. Nyilván együtt is érez, de nincs szorosan ott. Széles mező az eszmei együvé tartozásban. Laza egység a gyakorlati együttcselekvésben”. (414–415.) Érdemes gondosan odafigyelni a fenti mondatok, egyáltalán, a mindenkori Poszler-mondatok, az öntükröző mondatsorok gondos szóválasztásaira, a finom elmozdulásokra, a viszony- és módosítószavak egymásra rétegeződő jelentésmozzanataira. És ez a nyelvtani-stilisztikai igényesség bizony nélkülözhetetlen volna azokban a témákban, amelyeket lehet látni és láttatni ádáz igazságszenvedéllyel is, meg szenvedélyes, ámde körültekintő értelmezői kíváncsisággal is. Poszler az utóbbi utat választja, azaz mindig analitikusan körüljár, ha kell, elválaszt, ha kell, összekapcsol, és sosem erőlteti az általánosító szintézist. Inkább az ideológiai elköteleződések egyes esetei érdeklik, például Féja Géza „méltatlan szárszó fenyegetőzésének” mélyszerkezete: „Paradox helyzet. Tudja: a szélsőjobboldalon a zsidókérdéssel helyettesítik a társadalmi kérdéseket. És azt is tudja: a nagytőke elleni harc a zsidó nagytőke elleni harcra nem redukálható. Mégis besétál ebbe az értelmi-érzelmi csapdába majdnem az egész népi tábor.” (432.) Vagy nézzük a népiekhez csatlakozó, a humanizmus nem urbánus változatát szorgalmazó, magyar-zsidó Kardos Pált, akinek „nem részigazsága érdekes, hanem ami mögötte van”: „Mutatja, milyen nehéz eligazodni. Mert nem a zsidókérdést mint kérdést vitatja. Nem állítja, hogy a kérdés rossz. Hanem a rossz kérdésen belül keres rosszabb vagy kevésbé rosszabb változatokat. Ebben a vita félrecsúszott jellege. Hogy ferde megfogalmazásokról szól, nem egyenesekről. Hamis tudat szülte délibábképekről, és nem igaz felismerés szülte valódi képekről.” (434.) És persze a „hamis tudat szülte délibábképekkel” agyonterhelt témát választó irodalom- és eszmetörténésznek igencsak résen kell lennie, hiszen el kell kerülnie a „félrecsúszott” népi-urbánus vita további „félrecsúsztatásának” veszélyeit. Csak hogy a maga módján, a maga teoretikus eszközeivel ne „a rossz kérdésen belül keressen rosszabb vagy kevésbé rosszabb változatokat”, hogy miközben tagadhatatlanul belülre tekint, mégiscsak kívül kerüljön a „rossz kérdések” magnetikus-diabolikus körein.
Az ádáz téveszmék részleteire vagy egészére vonatkozó, mindig tömör megfogalmazású, hajszálpontos meglátások mellett fontos, hogy – ha már részben írókról és költőkről van szó – maga az irodalom, a szépirodalom ügye is felbukkanjon; és erre a feladatra Poszler a népi-urbánus küzdőtéren „hatszoros tükörben” feltűnő Berzsenyit jelöli ki, illetve Berzsenyi párba állított értelmezőit: Szabó Dezsőt és Füst Milánt, Németh Lászlót és Fejtő Ferencet, Féja Gézát és Szerb Antalt. Egyébként ez az írás szép tüköresszéje, valamiféle belső tükre Poszler kötetének: szerzőnk egymás mellé állított idézetekkel indít, majd azok nyomán bontja ki az egyazon tárgyra, Berzsenyire vonatkozó, többé-kevésbé (leginkább többé, mint kevésbé) eltérő véleményeket, mely „Berzsenyi-dráma”, az öt tételből álló „magyar sorstragédia” slusszpoénja Féja Géza ajánlata: „Szatírjáték? A tragikus kicsengést groteszkké oldja? Szándékában nem; eredményében igen. Szándékában sűrített magyar sorstragédia. Eredményében magyar sorstragédia-pamflet. Éppen a sűrítés teszi, hogy visszájára fordul. És a színvonala.” (455.) No igen, a színvonal. Mert hiszen ugyanilyen „szatírjátéknak” tűnik a népi mozgalom történetének hozzánk közeli mélypontja, és egyúttal a történet mint hanyatlástörténet (talán) végpontja, a szellemi nívótlanságában tovább már (talán) nem fokozható ’93-as szárszói találkozó: „Ez az egykori kurzus kommersz retorikájának önmagában is paródiát jelentő feltámasztási kísérlete. Hajdani iskolai ünnepélyek szónoklataiban találni ilyen fordulatokat. Németh László vagy Veres Péter prózájában nem. Csak a történeti hűség kedvéért írom: Féja Géza vagy Kodolányi János prózájában sem.” (492.) Hát igen, nehéz ennél mélyebbre jutni, de minden bizonnyal lehet. Kérdés, Poszler milyen mélységekig bírja követni ezt a végtelennek tűnő történetet, az önkéntelen „szatírjáték” monoton és szellemtelen újrajátszásainak mekkora mennyiségét képes még szemügyre venni és feldolgozni (ha nem is az épülés és gazdagodás jegyében). De talán csapást is válthat, hiszen új – vagyishogy nem is annyira új – ösvények nyílnak előtte, ahogyan azt kötetének soron következő nagyobb fejezete is mutatja.
Az ideológiai tájékokról tehát valóságközelibb, vagyis szerzőnkhöz közelebb álló vidékekre jutunk. Hiszen a Kötelékek fejezetében Poszler szülővárosa, Kolozsvár körvonalazódik, megannyi kulturális rétegével, kollektív és személyes – egyre inkább elmosódó illetve, sajnos, eltemetődő – emléknyomaival, az Erdélyi Helikon költészetétől a Bolyai Egyetemig, meghatározó személyiségektől, művészektől és tudósoktól örökre bevésődött utcarészletekig. A nem titkolt személyes kötődés határozza meg továbbá a Töredékek című egység esszéit, esszéisztikus elemzéseit is – Madách tragédiájának történelemfelfogásától a „homo ludens” Kosztolányi-arcképvázlatán át a líraértelmező Somlyó Györgyig. Terítékre kerül itt például Szabó Dezső stílusa, Márai kamaszregénye, vagy éppen Móricz ritkán emlegetett remeke, A boldog ember, amely érvényes formában – még Illyés korai főműve előtt – előlegezi a könyvünk Viták-fejezetében már tárgyalt mozgalom legkevésbé ideologikus vonulatát, a népi szociográfiát. Ráadásul ezekben az írásokban – a kötetegész konstans szólamai és motívumai mellett – megannyi fontos részmegállapításra bukkanhatunk. Így például Somlyó „végérvényes megfogalmazását” Berzsenyi és Mallarmé hattyúiról, azazhogy a két költő-alkat különbségeiről Poszler a rá jellemző „végérvényes megfogalmazásban”, retorikusan kiegyensúlyozott formában tágítja korszakos érvényű képletté: „Berzsenyi hattyúja a hideg vizekben a poétikus kor eltűntét siratja. Mallarmé dermedt tóban jégbe fagyott hattyúja a prózai kor beköszöntét busongja.” (697.) Míg például Rilke nevezetes hattyúja – és ez a párhuzam már jócskán kivezet minket a Poszler-könyv olykor „busongó” kultúra- és történelemértelmezésének köréből – nem törődik semmivel, nem képvisel semmit egyfajta poétikus haszonállatként, sem a „poétikus kor eltűntét”, sem a „prózai kor beköszöntét”. Egészen egyszerűen csak teszi a dolgát, azaz „végtelen biztosan, csendben / mind királyibban s fenségesebben / tovaúszik s nyugodtan halad” (Szabó Ede fordítása) – a hasonlítottról, a nyűgös emberi létezésről leváló hasonlatként, önelvű műalkotásként. Persze az eszmék és korszakok útvesztőjében „eltévedt lovas” nyomában járó Poszler nem teheti meg, hogy csak a költői képre, annak önmagába zárt teljességére és tökéletességére figyeljen. Más a dolga, más feladatok, más témák várnak rá.
A korszakos-térségi problémáknak elkötelezett érzület összpontosul könyvünk utolsó, Vázlatok című egységében. A személyes szólam, azon belül a kolozsvári kötődés teret kap például Márai „Kassa-mítoszának” értelmezésében is. Sőt, a hangnem olykor elégikussá, ámde fanyarul elégikussá színeződik, elég csak az egyik írás címére utalni: Házsongárdi bolyongás – a délnyugati szöglet. S nem szégyelli szerzőnk az időnkénti pátoszt sem, még ha önironikusan szóvá is teszi, mint például a legendás püspökről, Márton Áronról szóló „elmaradt monográfiát” pótló „vázlatában”: „Félek a pátosztól, mégis leírom. Mesék, legendák, balladák övezte táj. Innen jön, itt is marad [Márton Áron].” (744.) És a fiatalabb pályatársról, a részben rokonérzületű, vagyis a korszakos fesztávú kérdésfelvetésektől szintúgy nem idegenkedő Balassa Péterről szóló nekrológ is az analitikus igényességű pátosszal átitatott elégikus hangot zengeti ki kötetünk emlékezetes végszavaként.
Az irodalomtudósi ars teoretica az „eltévedt lovas” nyomába szegődve, rögeszmékben és szépségekben egyaránt gazdag tájékokra vetődve, ott tartósan berendezkedve – tényleg ars poeticává nemesedik (Balassi)
BAZSÁNYI SÁNDOR