Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Heller Ágnes
Mi a posztmodern - húsz év után.
Valamivel korábban,
mint húsz évvel ezelőtt a posztmodern, féltestvéreivel, - úgymint a posztstrukturalizmussal és a dekonstrukcióval - együtt harci
zászlóként lobogott a modern
nyugati világ színpadán. A kulturális elit -mármint ott, ahol létezett- harci
sorokba rendeződött. Ki mellette, ki ellene. Egyes hívei korszerűségéért
lelkendeztek, egyes ellenfelei konzervativizmussal vádolták.
Egyes hívei úgy
értelmezték, mint felszabadulást a modernizmus diktatúrája alól, egyes ellenfelei a
kulturális és művészi és ízléshanyatlás, a kommerszializálódás győzelmét
szapulták benne. S mindezzel együtt vagy mindennek ellenére, arra a kérdésre, hogy mi
a posztmodern mindenki másként válaszolt. Ugyanakkor a vita maga, melynek hullámai ma
már elülőben vannak - is szimptomatikus volt, mint két látásmód, két
perspektíva kereszteződése. A vita egyrészt a modernista viták univerzalizmusának a
nyelvét beszélte, - mint régi versus
új, korszerű versus konzervatív, kulturálisan magasrendű versus hanyatlástermék - másrészt a posztmodern perspektívára
jellemző heterogeneitás jellemezte ,amennyiben mindenki valami másról beszélt, akár
lelkendezett érte akár pedig szidalmazta. Ha szabad előlegeznem egyik
következtetésemet: a posztmodern perspektíva pillanatnyi győzelme abban is
megmutatkozik, hogy efféle univerzális viták egyre inkább eltűntek a szekuláris
kulturális világok horizontjáról. Az éles viták ma inkább egyes, konkrét
élettények vagy alkotások körül bontakoznak ki, mint amilyen egy történelmi
esemény, egy épület -vagy egy építész - egy kiállítás vagy egy új múzeum,
egy regény, egy zeneszerző, egy színházi előadás. Ezekben a vitákban megütköznek
különböző perspektívák is, melyek lehetnek tisztán művésziek, de lehet politikai
vagy erkölcsi üzenetük is. Azonban a húsz évvel korábbi viták harci kiáltását:
''ezt nem lehet csinálni, ezt ma már nem lehet többé csinálni, ez nem modern, ez
nem művészet, ez elavult vagy'' stb. ma már alig halljuk. Helyette azonban halljuk,
hogy "ez nem jó, ez sikerületlen, ez unalmas, ez értelmetlen, ez hazug, ez
veszélyes, ez egyoldalú, ez nevetséges stb." Annak idején, azaz 2O évvel ezelőtt,
Lyotard (milanói előadásában,1982) abban látta a premodern és a modern
műértékelés különbségét, hogy a premodern azt kérdezte: szép-e, míg a modern,
azaz nosztalgikus, azt kérdezi, hogy valami művészet-e. Nos ma mindkettőt lehet
kérdezni, bár egyiket sem muszáj.
De bár
Lyotard csak egy volt azok közül, akik meg akarták határozni ,hogy mi a posztmodern
és sok minden, amit ő annakidején a posztmodern fontos attributumának tekintett, ma
már meglehetősen marginálisnak tűnik, egyre kétségtelenül ráérzett. Ez pedig
talán a legfontosabb: a posztmodern nyelv, tekintet vagy perspektíva detotalizáló
nyelv ,tekintet és perspektíva. Igaz, Lyotard ezt a
felismerést is egy modernista pátoszával és univerzalizmus igényével fogalmazta meg.
Hadd idézzem: "Üzenjünk háborút az Egésznek, tanúskodjunk az ábrázolhatatlan
mellett, képviseljük a különbségeket, mentsük meg a különbségeket, mentsük meg a
Név becsületét" Hm, hm. Talán mégsem a zsidó Istent képviseljük amúgy
általában a posztmodernben .S ehhez még azt is hozzátenném, hogy bár a háború az
Egész ellen valóban kitüntető vonása mindannak, amit posztmodernnek nevezünk, az
Egész képviselete a különbségekkel szemben - mint egy opció-szintén megjelenik a
posztmodern perspektívában.Ez egy olyan háztartás, melyben sok mindenre van szükség
.Vagy, hogy Leibniz-el- filozófikusabban - fejezzem ki magamat: a legnagyobb
heterogenitás a legkisebb téren az, ami a jó perspektívát jellemzi. Ezért kérem a
kedves hallgatókat, hogy ne várjanak értékítéletet tőlem sem Lyotard szellemében,
sem pedig az ellenkező szellemben. Hiszen arról beszélek, amiben részt veszek. Én is abból a perspektívából
látom ma a világot, melyet jobb híján posztmodernnek nevezek. Így csak egyes
eseményekről, dolgokról ,törekvésekről, alkotásokról, tettekről,
kiállításokról stb. tudok értékítéletet alkotni. S miután ma csak egyetlen
fogalom (ugyanis a posztmodern) egyetlen meghatározásáról (ugyanis a
detotalizációról) beszélek, minderre nem nyílik módom .Nem azért, mert az
értékítéletet vagy ízlésítéletet elavultnak tartanám, hanem mert nincs helyük
ebben a kontextusban.
A detotalizálásról a következő sorrendben fogok beszélni:
történetszemlélet, igazságfogalom, életforma, művészet, múzeum. Talán kiderül,
hogy miért ebben a sorrendben. Előrebocsájtom, hogy a detotalizálásra válaszol a
retotalizálás, de a retotalizálás - mely néha a fundamentalizmus formáját ölti-
maga is fragmentált, azaz magát a különbséget totalizálja. Ízlésterror nincs, de
fanatizmus van.
A történetszemlélet detotalizálását könnyű leírni, hiszen már régóta
beszélünk a nagy elbeszélés hanyatlásáról
és a metafizika dekonstruálásáról. A nagy elbeszélés marginalizálása a metafizika
destruálásának következménye, amennyiben a
nagy elbeszélés, mint a metafizika történetesítése, az eddigi utolsó jelentős
kísérlet volt annak modernizálására. A húsz évvel ezelőtt lezajló vitában
azonban ez még nem volt nyilvánvaló. Az első úgynevezett posztmodernek a történelem végéről,a posthistoire-ról
beszéltek, s ezt sokan nem ok nélkül úgy értelmezték, hogy világunk a modern
korszakot meghaladva most egy új korszakba lépett. Ez a gondolat azonban ,hasonlóan a
Lyotard-tól korábban idézett passzushoz, vaskosan képviselte a modernista gondolkodást, melyet meghaladni szándékozott. Hiszen éppen a nagy
elbeszélés szelleme diktálja, hogy egy
korszakból állandóan egy új korszakba lépjünk s képesek legyünk a maga teljességében le is írni ezt az új
korszakot. Ez tehát még nem detotalizálás. A történetszemlélet detotalizálása
akkor következik be, mikor nem korszakváltásról, hanem perspektívaváltásról
kezdünk beszélni. A nagy elbeszélés nem azért van eltűnőben, mert már meghaladtuk
a modernitást, hanem mert más szemszögből tekintünk rá. Hogy Hegelt parafrazáljam,
nem arról van szó, hogy most végre -szemben elődeinkkel- ésszerűen nézünk a
történelemre s ezért az ésszerűen néz vissza ránk, hanem, hogy másként nézünk
történetünkre s így az másként néz
vissza ránk. Leegyszerűsítve azt mondhatnám ,hogy a modernség modernista
értelmezését a modernség posztmodern értelmezése váltja fel, tehát, hogy másként
látjuk önmagunkat. Miután másként nézünk a modernségre, azaz önmagunkra, másnak
látjuk ,nem csak tartalmilag, hanem szerkezetében is. Azaz nem látjuk többé egységes
egésznek, ahol minden mindennel összefügg, sem nem egy epikus történetnek, melyben a
sztori vagy házassággal vagy pedig halállal végződik, hanem sokszínű mozaiknak,
mely azonban nem olyan rendezett, mint egy mozaik, mivel heterogén elemekből tevődik
össze, melyek gyakorta nem is illenek egymáshoz. Ebből a perspektívából nézve a
modernség a maga egészében sem nem haladás, sem nem visszafejlődés, bár egyik vagy
másik vonatkozásában lehet mind az egyikről, mind a másikról beszélni.
Cselekvésnek, döntésnek, értékelésnek tehát van értelme. Ugyanakkor a posztmodern
perspektívából nézve a modern világ törékeny és a jövő nem látható. Saját
kifejezésemmel élve: a posztmodern - detotalizáló-perspektíva a modernitás
öntudata. Szeretném azonban még egyszer megemlíteni, hogy a detotalizálódáshoz
hozzátartozik a retotalizálás. A nagy elbeszélés trónfosztása nem jelenti azt, hogy
a nagy beszélés teljesen eltűnt volna az elbeszélések sokaságából.
Megemlíthetném bin Laden tv-interjúját, amelyben egy iszlám fundamentalista nagy
elbeszélést adott elő, vagy akár az ökológiai fundamentalisták történeteit,
melyekben azt bizonyítják, méghozzá "tudományosan", hogy -ha ma és azonnal nem
teszünk meg minden megakadályozására -
a modernség fejlődése bizonnyal a természet teljes
elpusztításához vezet, azaz a vesztünkbe rohanunk. Itt világosan megint
egyszer kereszteződik a görög kairos és a zsidó-keresztény apokalipszis időképe,
ezt a kereszteződést pedig nagyon jól ismerjük a 2O.század univerzalista fundamentalista hagyományából.
Ha a posztmodernt a modernitás mai önismeretének írom le, attól még nem
definiálom, ahogy önmagamat sem definiálom, ha pl. azt mondom, hogy ettől és ettől
az időtől kezdve másként értem meg saját életemet. A hasonlat azért nem nagyon
sántít, mivel a modernségre sem akármelyik percben kezdett egy egész generáció új
szemmel nézni. A modernségre néző
tekintet váltása nem független történelmi eseményektől, azok feldolgozásától. De
ez persze fordítva is áll: a perspektíva megváltozása következtében öltenek
történelmi eseményeknek olyan arculatot, amelyek igazolják a perspektívaváltást
magát. Történetszemléletünk detotalizálásában oroszlánrésze van a názimusssal
való tapasztalatnak, különösen a náci birodalom összeomlása után, a Sztalin
korszak végének különösen a magyar 56-os forradalom után ,majd az 1968-as
diákmegmozdulásoknak. Az utóbbiakban már erős szerepet játszott az akkoriban
alakuló, detotalizáló, posztmodernnek nevezhető szemlélet. A nagy elbeszélés
felbomlását nagyban segítette elő a globalizálás, méghozzá két szempontból is.
Egyrészt, mert a térbeliség egyre nagyon szerepet játszik az időbeliségnél
-pontosabban szólva az időtapasztalat térben helyezkedik el- másrészt, mert minden
egyes nép, csoport, kultúra saját identitását keresi a globálison belül. Hogy a
különösség, mint identitásképző hatalom felvállalása szintén totalizáláshoz,
fanatizmushoz és fundamentalizmushoz vezethet ,ez esetben lokális és nem univerzalista
változatban, ezt most csak megemlítem, mert nem szorosan tartozik az előadás
témájához. Legfeljebb annyiban, hogy a posztmodern perspektívából nézett világ sem
azonos önmagával, tehát a posztmodern szemlélet önmagát is szkepticizmussal és
iróniával szemléli, azaz pl. nem fogja azt hirdetni hogy a különség magasabbrendű
az univerzalizmusnál s hogy most végre rábukkantunk az igazságra.
Húsz esztendővel ezelőtt az a vád hangzott el a posztmodernekkel szemben, hogy
relativizálják az igazságot, pontosabban szólva az igazságfogalmat. A vád
filozófiai nonszensz, hiszen relatív csak ott értelmezhető, ahol feltételezzük az
abszolutat, mondjuk -többek között- a hegeli vagy marxi nagy elbeszélésben. Az
igazságfogalom detotalizálása azonban kérdésessé teszi a relatívat az abszoluttal
együtt. Az igazságfogalom detotalizálásának tendenciája különben nem mai keletű,
mert már megindul a felvilágosodással, a metafizikai észfogalom behatároltságának
felfedezésével. Végül is az abszolut igazságnak -az ész bizonyosságának- egy azt
garantáló autoritásra van szüksége. Ezt a feladatot Isten már a felvilágosodás
filozófiájában sem tudja betölteni, s ebben is segítségére sietett a nagy
elbeszélés, mely az abszolutat, azaz Igazságot, mint bizonyosságot, a történelem
eredményének tekintette. Ugyanakkor a totális igazságfogalom helyét a 19.század
tudományában az úgynevezett igaz tudás fogalma foglalta el .Ez jóval lehatároltabb,
mint a metafizikai igazságfogalom, de megőrzi, ha nem is annak bizonyosságigényét-
hiszen falszifikálható, -hanem legitimációs igényét (az, ami tudományos, egyúttal
igaz). A posztmodern szemlélet azonban ezt a második igazságfogalmat, az igaz tudás
fogalmát is pluralizálja s ezzel detotalizálja. Hadd említsek meg három döntő
fordulatot a posztmodern igazságszemléletben. Az egyik a Kuhn-féle paradigma elmélet,
mely a perspektivizmust vezeti be a tudományos elméletek igazságfogalmainak
értelmezésébe. A másik a hermeneutika általánosodása. A hermeneutika ugyanis a
hagyományos kezdetekből eltávolodva szintén perspektivisztikussá válik.
A harmadik a dekonstrukció, most széles értelemben és nem technikaként szemlélve, mely
egyfajta radikális hermeneutika, s melynek praxisában az igazságok folyamatosan
dekonstruálódnak. Persze maga az igazság mint olyan nem dekonstruálható -ahogy az
igazságosság sem. Még hozzátenném, hogy az igazságfogalom detotalizálásában
központi szerepe van a kommenzurábilitás-inkommenzurábilitás,
kompatibilitás-inkompatibilitás fogalompárosoknak a könyvekről megjelenő
recenzióktól kezdve egészen a vallási ökumenizmusig. Erről máshol beszéltem.
Egyszer volt hol nem volt egy jelszó: anything goes, minden elmegy. A jelszó a
detotalizálás folyamatot íirta le érthető- és félretérthető-
leegyszerűsítéssel. Minden történet jó történet, ha elfogadjuk, minden elmélet
vagy leírás igaz, ugyancsak, ha elfogadjuk és tudunk valamit kezdeni vele, minden kép
vagy hang vagy írás művészet, ha így döntünk .Mindenki úgy él, ahogy neki
tetszik. Így értelmezve a posztmodern egyenlő a negatív szabadsággal, most nem
pusztán az egyesre vonatkoztatva. Nemcsak arról van szó, hogy azt teszem, amit akarok
és azt hiszem, amit kedvem tartja, hanem arról is, hogy ezzel semmiféle normát meg nem
sértek. Ebből vonták le a posztmodern ellenségei azt a túlságosan is könnyed
következtetést, hogy a posztmodern világ vagy perspektíva a társadalmi, morális vagy
művészi normák teljes felbomlásához s ezzel irracionalizmushoz vezet, barátai pedig
azt, hogy minden terrornak vége, szabad mind a fantázia mind a vágyteljesítés.
Húsz év távlatából elmondható, hogy legalábbis ami az életformát illeti,
ha nem is minden, de sok minden szabad annyiban, amennyiben választható anélkül, hogy
cenzúra alá esne. Vonatkozik ez elsősorban a nemek közötti kapcsolat
pluralizálódására és - ez az előbbinél szélesebb kategória -a hagyomány
kötőerejének fokozatos meglazulására. A posztmodern perspektívából így számos
életforma, mely korábban természetellenesnek vagy akár forradalminak minősült, most
természetessé, mondhatnám rutinszerűvé válik. Így pl. a New York Timesben
hetenként megjelenő -képekkel illusztrált- menyegzői -hirdetésekben mindig
találunk homoszexuális férfi és leszbikus női párokat, akik a "commitment
ceremony"-ra hívják meg barátaikat. Vagy, hogy egy másik példát említsek, a
legújabb felmérések szerint a marokkói fiatalok 95%a nem akar hazájában élni.
Azonban, miután az életformák pluralizálása következtében egyes életformák
magukat fenyegetve érzik, a szabad életforma-választás
a gyakorlatban külső ellenállásba ütközik.
Nos az előbbi példáknál maradva, kisebb az ellenállás ha csak hagyományokba, jóval
nagyobb ,ha életérdekekbe is ütközik.
Ennél jelentősebb ellentendencia az életpályák növekvő homogenizálása. Az
anything goes- szemben 68 ígéretével -egyáltalán nem érinti az életpálya
modelleket. Ahogy az igazság detoztalizálása semmit sem változtat azon, azon, hogy -
Foucault-val szólva - az igazságot a tudományos diskurzusban termelik. Tehát nyugodtan
élhetsz homoszexuális házasságban, de nem követheted pl. a hagyományos életpályát
(mondjuk: inas, segéd, üzlettulajdonos),mert egyetlenegy út áll nyitva számodra:
éveket az iskolapadban tölteni. Nyugodtan lehetsz a Christian Science tagja és hihetsz
abban, hogy akaratoddal hatni tudsz az anyagra, de a mértékadó tudományos közlönyök
nem fogják írásodat leközölni, hacsak nem mutatod meg, hogy jól ismered az igazság
pillanatnyi állását a fent említett kérdésben. Az, hogy posztmodern perspektívánkból ironizálhatjuk a
normát vagy a diskurztust, nem változtat azon, hogy bizonyos fokig követnünk kell és
hogy racionálisnak tűnik követnünk. Azaz az életforma egy asszimilációs tendencián
belül pluralizálódik.
Az előbbiekben azt szerettem volta előlegezni, hogy a posztmodern perspektíva
nem írja le a modernség tartalmi jegyeit s ezért nem mondhatja azt sem, hogy
"anything goes" ,legfeljebb azt, hogy az megy, ami elmegy. Így nemcsak az opciók
pluralizálódását, hanem beszűkítését is a sokféleség egyik megnyilvánulásának
fogja tekinteni. Ezzel függ össze az értékítélet problémája. Ha az ember választ
egy életformát s ugyanakkor tudomásul veszi az asszimilációs kényszereket, akár
aláveti magát azoknak, akár nem, a saját életformája szempontjából fog
értékítéleteket alkotni. A posztmodern perspektíva megengedi, hogy az egyik
életformának elkötelezett ember megértse a másik ember az övétől eltérő
életformát anélkül ,hogy ennek a megértésnek erkölcsi értéket tulajdonítana. De
ez nem kötelező. Megítélheti és ezzel együtt elismerheti. Ezt nevezzük
toleranciának. De amennyiben egy életforma fenyegetve érzi magát egy másiktól,
főleg ha a másik mögött anyagi, jogi vagy katonai hatalom áll, akkor azok, akik ezt
az életformát természetesnek tartják, bizonyosan negative fogja a másik életformát
megítélni. Így tehát illúzió azt hinni, hogy posztmodern perspektívából
értékítélet nem alkotható .S ha azt kérdezik ,hogy én mindezt hogyan ítélem meg
,csak azt tudom válaszolni, hogy esetenként
különbözően. Van, amikor azt mondanám, ez a Te életformád, élj, ahogy kedved
tartja, s van, amikor azt mondanám "élj,
a hogy kedved tartja, de minket ne ítélj meg és főleg semmire se kényszeríts, s
végül van, amikor azt mondanám Voltaire-el "écrasez l infame !" azaz
"tapossátok el a gyalázatost!".
A nagy elbeszélés többnyire azonosította a modernitást a felvilágosodással.
A haladáselméletek azt ígérték, hogy a felvilágosodás ügye, a haladás, a
civilizáció ügye -ha ellentmondásokon keresztül is,- győzedelmeskedni fog, bár
egyenlőre még befejezetlen projektum. A hanyatláselmélet hívei azzal fenyegettek,
hogy a felvilágosodást destruktív erői, miután már egyszer kiengedték őket a
palackból, pusztító munkájukat ellenállhatatlanul folytatni fogják amíg a nyugati
civilizáció össze nem omlik. A posztmodern perspektívából nézve azonban ez nem
okvetlenül így tűnik. Úgy hiszem, hogy Foucault volt az, aki ezt először mondta ki.
Van persze olyan kortárs gondolkodó is, mint pl. Z. Baumann, aki bár elveti a nagy
elbeszélést, mégis egyenlőségjelet tesz felvilágosodás és modernitás közé. Én
azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy a felvilágosodás és a modernitás nem
azonosak. Az univerzalista totalitariánus rendszerek -mint a náci Németország és a
Szovjetunió- nagyon is modernek voltak. Baumann erre azt mondaná, s nem lenne egyedül,
hogy Auschwitz és a Gulág maguk is a felvilágosodás termékei. Ez csak annyiban
fogadható el, amennyiben a romantikát is felvilágosodás egy ágának tekintenénk. Nem
akarok erről most vitát nyitni. De
megjegyezném, hogy ha a mára vetünk egy pillantást, aligha tudnánk aláírni azt a
megállapítást, hogy a vallásos fundamentalizmus a felvilágosodás üzenetét
hordozza, holott kétségtelenül modern. Ahol léteznek fundamentumok, ott nincs
fundamentalizmus. Mindezzel nem akarom tagadni a felvilágosodás szellemi erejének
szerepét a modernitás mozgósításában, különösen Európában, csak azt, hogy a
modernséggel való azonosítása több kérdést ad fel, mint amennyire válaszol.
Mondhatnám, hogy a posztmodern perspektívában sem a felvilágosodó racionalizmus sem a
romantika nem tölt be privilegizált szerepet. Mint említettem, az előbbiből a
szkepticizmust, az utóbbitól az iróniát kapta örökségül.
Több, mint húsz évvel ezelőtt a posztmodern, mint posztmodernizmus lépett a
porondra, azaz mint egy új, a művészi modernizmussal szembeforduló úgyszintén
művészi irányzat. Az építészetben posztmodernista stílusról kezdtek beszélni, s
nem ok nélkül, amennyiben a minimalizmust és a Bauhaust tekintették a modernista
építészetben a dernier cri-nek. A posztmodernista stílusban épült múzeumok,
hotelek, egyéb nyilvános épületek -mint pl. a központi postaépület NY-ban-
testükön viselik mindazt, amit idéznek vagy megidéznek, mint pl. a szecesszió
különböző irányzatait vagy akár a mussolinista-fasiszta épületek stílusát. A
modernisták fölhördültek és eklekticizmust kiabáltak. Érthetően kevés sikerrel.
Mivel ha csak el is képzelünk egy várost csupa minimalista magasépülettel, meghalunk
a borzalomtól és az unalomtól, még ha minden egyes épületet fenségesnek ítélünk
is. (Ne felejtsük el, hogy a modernizmus állítólag, mondjuk Adorno és Lyotard
szerint, a "fenségesről" szól.) A posztmodern építkezésnek persze azonnal
támadtak esztéta hívei, s így látszólag az ismert történet ismétlődött meg: az
új harca a régi ellen. Nem a műalkotások harcoltak egymás ellen, hanem az eszmék. De
ma ez már a múlté. Ugyanis -és éppen ez jellemzi a posztmodern perspektívát -
mindenhogy lehet építkezni, csak szép legyen és az épület mesélje el saját
történetét. Itt van pl. Libeskind esete - akit magam részéről korunk egyik
legkiválóbb építészének tartok - aki egy úgynevezett posztmodern szárnyat
épített a Victoria and Albert Múzeum klasszicista szárnyai közé. Kitűnően
megvannak egymással s így, együtt más történetet mesélnek el, mint külön-külön.
Ugyanezt mondanám el a berlini Zsidó Múzeumról is.
Kezdetben posztmodernista művészetről beszéltek, s mint mondottam, annak
szabadságát állították szembe a magas modernizmus állítólagos terrorjával. Nem
tagadnám, hogy létezett efféle terror. Legalábbis a kiállításrendezők, a
hangversenyirodák, de mindenekelőtt az esztéták és kritikusok részéről, és persze
azt új művészi irányzatok
kiáltványaiban. Adorno pl. kitiltotta a zenéből a hármashangzatot, mert az
állítólag kiegyezést hirdetett egy elidegenedett valósággal, a festészetben rossz
szemmel nézték a figuratív alkotásokat -így pl. Freud férfiaktjait- az irodalomban
lassan tűrhetetlenné vált a sztori és a karakter. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor a
posztmodern perspektíva valóban felszabadítónak bizonyult. Ugyanis nem egy új
irányzatot,- a posztmodernizmust,- vezetett be a művészetbe, hanem utat nyitott
mindegyiknek. Persze azt a kérdést is fel lehetne joggal tenni, hogy kinek a nevében
gyakorolták a modernisták az úgynevezett terrort.
A válasz körülbelül úgy hangzana, mint Kant korában: ekkor is a zseni avagy a
jelentős művész szabta meg a normát. Gondoljunk pl. Beckettre. S hozzátehetném
Nietzsche szellemében, hogy ha nincs határ, azaz nincs min átlépni, akkor nem
léteznek olyan művészek sem, akik ezt megszabják. Tehát nincs zseni vagy
korszakalkotó művész sem. Én az effajta ítélettel azért még várnék.
Azon gondolkozni, hogy hol ért véget a modernizmus és hol kezdődött a
posztmodernizmus lehet persze, hiszen ebből
a szempontból mindent lehet, de nem nagyon
termékeny. Ugyanis sem a modernizmusnak nem lett vége sem a posztmodernizmus nem
kezdődött el egy bizonyos ponton. Minden differencia specifica kétséges. Mondjuk, a
posztmodern játékos, nézzük csak meg a nemrég elhunyt Nicki de Phalle szobrait! De
hát a szürrealizmus nem volt az? Vagy a szürrealisták "már'" posztmodernek
lettek volna, bár ők ezt még nem tudták? Mondjuk, az installáció posztmodern műfaj!
És Duchamp vagy akár Yves Klein? Ők posztmodernek voltak? És hol kezdődik a
posztmodern a zenében? Ahol visszabújik a hármashangzat? Messiaen-nél vagy esetleg
Part-nél vagy csak a posztminimalista Glassnál? Vagy a posztmodern, szemben a modernnel,
fragmentált lenne? A műtlenítés, azaz desoeuvrement jelszavát Blanchot jóval
korábban fogalmazza meg, s a romantikára éppen úgy érti, mint kortársaira. Persze a fragmentum is lehet norma, már csak azért is,
mert a mű lezárt, véges, a fragmentum végtelen. Vajon a posztmodern a fragmentumot
teszi a mű helyére vagy az egészet a fragmentum helyére? Ez a kérdés sem jogosulatlan, hiszen a detotalizálásnak semmi
köze nincsen a műtlenítéshez, de még a holizmus feladásához sem. Csakhogy a
posztmodern perspektívából nem szoktak felvetni efféle kérdéseket. Ugyanis nem
tartják fontosnak sem a kérdést sem a választ. Pontosan azért nem, mert nem egyfajta
nagy elbeszélésben gondolkoznak. Hadd említsem meg ennek a gondolkodásmódnak három
különböző, bár egymással összefüggő, aspektusát. Megjegyzem, hogy ez a három
nemcsak a mai műértők és kritikusok szemléletét, hanem a művészeteket szerető és
gyakorló emberek szemléletét is jellemzi, ha meg nem is
határozza.
Az első mozzanatot úgy írhatnám le, hogy egy művet, legyen az regény, kép,
zenemű vagy épület, szeretem vagy nem szeretem, sem nem szinkronikusan sem nem
diakronikusan nem helyezem el. Azaz élvezetében vagy visszautasításában nem játszik
szerepet, hogy pontosan melyik évszázadban alkották és akkor milyen irányzathoz
tartozott. Afféle felkiáltások "Fantasztikus! Már a 15 században is..." "Mennyire megelőzte korát!" vagy,
ellenkezőleg "Ebben az időben Párizsban már impresszionista módon festettek, míg
ő még mindig csak..." Mikor egy modernistát bevezettek egy fantasztikus eleganciával
épített középkori várba -mondjuk Stockholmban - de rájött, hogy azt a 19
században építették, azonnal nem látta többé szépnek, pontosabban szólva meg is
szűnt nézni. De a posztmodern perspektívából a datálásnak a szépérzésnek nincs köze. Ettől még az anyagi értékének lehet
ehhez köze, mint egy festmény esetében. Ma tiszta szívvel tarthatjuk szépnek
neogotikus és eklektikus parlament épületünket. Ötven évvel ezelőtt egy kifinomult
ízlésű pesti lakós ezért még szabadkozott volna. Húszas éveimben azt tanultam-mert
ez volt a kulturális közvélemény - hogy a modernista irodalom kezdete s ugyanakkor
csúcspontja két nagy regény: A letűnt
idő nyomában és az Ulysses. De ez a történeti leírás ma nagyon keveset mond
nekünk. Számunkra az Ulyssesnek sokkal több köze van a Don Quijotehoz, mint a Proust
regényéhez, és a Letűnt Idő nyomában-nak több köze van Balzachoz és Stendhalhoz,
mint Joyce regényéhez. S van, aki az egyikért rajong, míg a másikat nem különösen
szereti. S ezen senki meg nem rökönyödik többé. S Aristophanest sem kell többé a
legnagyobb komédia írónak tekintenünk, mert történetesen ö volt az első és mert
görög volt. A posztmodern perspektívából nézve nincsenek szent tehenek. Igaz, éppen
ezért nincs szüksége képrombolókra sem. Van aki felé fordulunk, van akitől
elfordulunk, de nem sem az elfogadás sem az
elfordulás nem drámai színezetű. Egyesek figyelmeztethetnek most arra, hogy ez a
nyereség veszteség is. Mert, ha nincs azon a művészet
berkeiben, akkor a művészet jelentőségét
veszti. Ez lehet igaz, bár nem bizonyosan az. Mindenesetre a korábbinál inkább -
bár sosem teljesen-személyre szabottan látunk, olvasunk, döntünk. Hozzá kell persze
tenni, hogy -ha Harold Bloomnak igaza van s szerintem igaza van - a posztmodern
perspektíva nem rombolja le a az úgynevezett nyugati kánont, bár sokkal
elasztikusabbá és nyitottabbá teszi azt.
A posztmodern perspektíva második fontos sajátossága "a művészet"
fogalmának detotalizálása. "A művészet" fogalma persze nem is olyan régi,
pontosabban szólva nagyon is modern. Kultúrtörténeti közhely, hogy a középkorban
senkinek sem jutott eszébe a templomi zenét,a vásári komédiát,a lírai költészetet
és az épitészetet ugyanazon fogalom alá rendelni. "A művészet" egyike
univerzális fogalmainknak, s mint ilyet a
felvilágosodásoknak köszönhetjük. S még hozzátehetném, hogy egyúttal
európai-kontinentális fogalom is. Az angolok többnyire "art and literature"-ról
beszélnek s manapság sem törik a fejüket azon, hogy a tv-játékok a művészetekhez
tartoznak-e vagy sem, mivel azokat az "entertainment industry"-ba sorolják.
A modernista perspektívából a hagyományos univerzális fogalom (A MŰVÉSZET)
központi szerepet töltött be. Nem azért, mert magától értetődő volt, volt, mint a
19 században, hanem mert elveszette magátólértetődőségét, mert
prolematizálódótt. Ezért mondhattata Lyotard, mint márt említettem, hogy a modernek
alapkérdése az volt, hogy "mi a művészet?" Ebből következett azután, hogy
minden a modernek által képviselt föirányzatnak,- mint pl.
dada,absztrakt,szürrealizmus,impresszionizmus,szimbolizmus ,expresszionizmus,
konstruktivizmus,minimalizmus stb. "a
művészetben", mint olyanban, kellett jelen lennie. Így volt impresszionista
festmény, zene, regény, vers, dráma, pontosabban szólva közös kategória alé
kellett rendezni mind. Dehát a művészetek különböznek, mi több, minden egyes
műalkotás különbözik a másiktól és ellenáll annak, hogy univerzálják,
alárendeljék. Illetve ha nagy a kritikusok nyomása, akkor nem áll ellent és
erőszakkal alkalmazza médiumára azt, ami arra nem alkalmazható.De akárhogy
strapáljuk magunkat, szürrealista zene bizony nincsen sem szürrealista építészet,
míg ha a minimalizmus alkalmazása az
irodalomra nem volt ugyan teljesen terméketlen, semmiképpen nem tudott olyan
eredményekkel dicsekedni, mint a zenében vagy építészeben. Az a burkolt vagy nyílt
követelmény, hogy minden művészetben ugyanazok a pillanatnyilag korszerű irányzatok
jelenjenek meg szintén egyfajta terrornak tekinthető, és a posztmodern
perspektívából nem értelmezhető. Egy video-művészt nem érdekel, hogy az
irodalomban manapság melyik stílust preferálják -ha egyáltalán preferálnak
bármely stílust. A modernek a művészet autonómiájáról beszéltek, míg posztmodern
perspektívából inkább a különbözö művészetek önállósodásáról van szó.
Mint ahogy ezt már egy ideje mondják, hol lelkesedéssel, hol csüggedten: a
posztmodern perspektívából nézve nincs avantgard. Ahogy természetesen nincs
arrierguard sem. Ez a fejlemény nagyon hasonlít ahhoz, ami a történetszemlélettel
kapcsolatban megjegyeztem: az időbeliség térben jelenik meg, a történelem
egyidejűvé válik. Mindent lehet csinálni, amit a múltban csináltak: lehet figurative
festeni, akár naturalista vagy realista módon, de absztrakt és minimalista módon is.
Irodalomban és festészetben teret hódit a palimpsest. Lehet szimfóniát és operát
szerezni,elektronikus zenét, kompjuteren komponálni, dalt is írni, irodalomban
lehetséges a szöveg -néha minimalista szöveg is -ahogy visszatér a régi jó
polgári regény is a maga történeteivel és figuráival, az a regény, melyet olvasva
nehezen tudunk ellenállni a kisértésnek,
hogy meg ne nézzük, hogyan végződik. Az a gondolat, hogy a múlt a jelenben van,
világosan mutatkozik meg a posztmodern rendezési gyakorlatban. Akár színművek, akár
operák rendezéséről van szó. Itt is minden lehetséges, csak működjön, csak... a
mondatot később még befejezem.
Nincs ugyan avantgard abban az értelemben, hogy az új nem úgy jelenik meg, mint
az üdvözítő igen, mely a réginek fittyet hány, de vannak új művészetek. S ezek
közül nem egy régi, s már kihalt, művészeteket éleszt fel a maga módján. Valaha
voltak élőképek, most megint vannak. Ki halllot arról a művészetről, amit Kant,
'''árnykép" néven nagyra tartott? Most megint létezik. A mai videoművészet
egyes alkotásai visszahozzák a már elhunyt némafilmet, más videoművészek -mint a
nagyszerű Bill Viola- a renaissance festészet szellemét idézik meg. Vagy: a 19 század
első nagy fotóművészei beállított kosztümös képekkel ismertették el
művészetüket. Ez a típusú fotó hosszú ideig elavultnak tűnt, de ma Cindy Sheerman
és mások újraélesztették. És mindez megszólít bennünket. A különböző műfajok
határainak elmosódása, ami mindig is jellemző volt a modern művészetre, ma is
folytatódik. Hiszen, mint mondtam, nem a művészetekben váltottunk korszakok, hanem a
perspektívában, melyekből nézzük őket. S ez ebben az esetben annyit jelent, hogy egy
műalkotás nem lesz elegánsabb vagy vonzóbb egyedül attól, hogy nem
műfaj-specifikus, sem nem fogjuk ugyanezért csúf korcsnak tekinteni.
Hadd térjek vissza befejezetlen mondatomhoz: "Itt is minden lehetséges, csak
működjön, csak..." Csak mi? Mit jelent, hogy egy alkotás működik? Hogy, mint
művészi alkotás működik? Az, hogy a néző, a hallgató, az olvasó annak tekinti. De
mitől tekinti annak? Milyen igénnyel fordul felé?
Az a kérdés, hogy "mi a művészet" valóban a modernizmus kérdése.
Posztmodern perspektivából inkább azt kérdezzük, hogy mitől műalkotás ez vagy az
az alkotás? Mitől jó vagy rossz ez a műalkotás? Ezekre a kérdésekre többnyire nem
adható egyértelmű válasz. De nem volt adható egyértelmű válasz arra a kérdésre
sem, hogy mi a szép, sem arra, hogy mi a művészet. Nem az a probléma, hogy a fenti
kérdésekre többnyire egyértelmű válasz nem adható -azaz különböző válaszokat
fogunk adni rájuk - hanem, hogy miért értelmesek számunkra ezek a kérdések, miért tartjuk értelmesnek éppen
ezeket a kérdéseket?
Csak nagyon röviden tudom összefoglalni nagyon is tentatív válaszomat.
Funkcionális társadalomban élünk. Azoktól az alkotásoktól, vagy történésektől,
melyekhez, mint művészetekhez közeledünk, azt várjuk
el, hogy életünknek, létünknek,
szenvedéseinknek, örömeinek stb. értelmet adjanak méghozzá érzékeink számára
élvezhető módon. Nos, ha egy műhöz, mint filozófiához vagy bölcsességhez
fordulunk, szintén elvárjuk, hogy betöltse az értelemadás funkcióját, bár nem
érzékeink számára élvezetes módon. Sokféle tárgy vagy történés élvezetes
érzékeink számára, de nem értelemadó, legyen bár egy szép ruha vagy egy
szórakoztató könyv vagy zene: ezektől ugyanis nem azt várjuk el, hogy betöltsék az
értelemadás funkcióját (bár néha megteszik). Míg ha valamilyen tárgyhoz vagy
történéshez azzal fordulunk, hogy értelmet adjon létünknek érzékeink számára
élvezetes módon, nem várjuk el, hogy viselni tudjuk, vagy hogy unalmas óráinkban
szórakoztasson, bár ezt is megteheti.
A művészi alkotások és a
szórakoztató műfajok között nem az a különbség, hogy az egyik jó, a másik rossz,
mert mindkettőben van jó is és rossz is, hanem, hogy mást várunk el tőluk, másként
és mással tudják szerepüket betölteni. Ebből nem következik, hogy pl. egy
művészileg sikerült regénynek tilos szórakoztatónak lennie. Ez már azért is így
van, mert mind a műalkotások mind a szórakoztató alkotások illokucionáris
beszéd-aktusok, más szóval önmagukért tetszenek. Ezzel szemben, pl. egy kitűnően
sikerült, képileg is remek hirdetés perlokucionáris aktus, hiszen önmagán túli
célt akar elérni -mondjuk, rá akar beszélni, hogy megvegyünk egyfajta árut.Ugyanez
vonatkozik egy politikai plakátra.
Rossz művészet az, mely a saját funkcióját nem tölti be,mivel sikerületlen,
silány, vagy jóakaratúan dilettáns, tehetségtelen, melléütött a labdának. Az az
előítélet, hogy a műkritikusnak már semmi dolga sincsen, miután nem kötelezi el
magát egy vagy más új irányzat mellett és nem szapulja többé az elavultat, nem
releváns, hiszen még mindig elvárjuk tőle, hogy értékelje az egyes műveket a
szerint, hogy vajon sikerültek vagy sikerületlenek-e, továbbá hogy középpontba
helyezze azokat a művészeket, akik az értelemadás funkcióját az érzékek számára
élvezetes módon szerinte nagyszerűen betöltötték
s végül, hogy értelmezze egyes műveiket.
A képzőművészeti modernizmus egyik jelszava az volt, hogy romboljuk le a
múzeumokat. Hiszen a múzeum azt sugallja, hogy a régiek jobbak voltak, mint mi vagyunk!
A modernista zenekedvelők az opera halálát propagálták.Burzsoa műfaj, mennie kell. A
régi írók mind hülyék voltak és persze reakciósok. Mint tudjuk a modernisták,
Aragon vezetésével, tüntetést rendeztek ez ügy képviseletében Anatole France
temetésén. (Az irodalmi hagyomány kigúnyolása azonban
nem volt igazán vonzó még a modernisták hívei számára sem,
mert nyelvről lévén szó a nemzet s így a nacionalizmus érzékenységét sértette. A
vallási hagyomány sérelmét többet fogadták el.) Ismeretes, hogy a modernista
mozgalomban nagy szerepet játszott a politikai radikalizmus, mind a baloldali, mind pedig
a jobboldali. A nagy elbeszélés detotalizálása és az effajta radikalizmus eltűnése
mind egy tőből fakad. Csak a 2O. századi politikai radikalizmus képviseletében lehet
a posztmoderrneket konzervatívoknak nevezni. A posztmodern persprektívából nem
szervezünk tüntetést senkinek a temetésén, mert stílusát elavultnak tarjuk, nem
fütyülünk ki szerzőket, mert nem a mi irányzatunkat képviseli. Ma az emberek
általában azokba a szinházakba járnak, melyekben azt kapják, amit szeretnek -hol
jobban, hol kevésbé sikerülten-. Mondhatjuk, hogy kár, hogy nincs botrány. De ahol
nincs botrány ott terror sincsen.
A múzeummal azonban több meglepő dolog történt.
Nem tudok a múzeumokról általában beszélni. Ma szinte mindennek a világon van
múzeuma. Köztudomása, hogy a múzeum az egyik legnagyobb
idegenforgalmi vonzóerő. A városok versengenek egymással a múzeumépítkezésben.
Gondoljunk Bilbao vagy Barcelona esetére vagy akár arra, ami Bécsben épült az elmúlt
esztendőkben az úgynevezett "Museumviertel"-ben s ami most is épülőben van.
A számtalan múzeum közül ma is megőrzi
kitüntetett szerepét az a múzeumfajta, melyet "szépművészetinek" szoktunk
nevezni, tehát az a múzeum, mely műtárgyakat mutat be vagy olyan iparművészeti,
antropológiai-etnológiai és archeológiai tárgyakat, melyeket műtárgyaknak lehet
tekinteni.
A hagyományos múzeum a régi,
értékállónak bizonyult tárgyakat gyűjtötte és mutatta be. Ez még az úgynevezett
modern múzeumokra is vonatkozott. A posztmodern perspektívából -érthetően -a
múzeum koncepciója is megváltozik. Ennek a koncepcióváltozásnak három jelentős
állomása: a kortársi múzeumok létrejötte, a nem kortársi múzeumi objektumok
újrarendezése másrészt, s ezen belül harmadsorban az egyes művészi objektumokra
való koncentráció megszervezése az anarchia eszközével. Miután a hagyományos
múzeumok többségét ma nem lehet átrendezni, néhány új múzeum vagy egy régi
múzeum új szárnya az, amiről röviden beszélhetek.
A kortársi művészek múzeumait csak megemlíthetem. A múzeum fogalma és a
kortárs fogalma ellentmondani látszanak egymásnak, persze csak ha a múzeumot a nagy
elbeszélés szemszögéből értelmezzük .Eszerint a múzeumban a halottaknak juthat
csak hely. A múzeum arra való, hogy életben tartsa a halottakat, hogy bemutassa, hogy
van olyan halott, aki örökké él, aki elfelejthetetlen. A hagyományos múzeum az
emlékezés temploma. Ali oda belép "ismétel", úgy ahogy a templomban az ünnepi
szertartások ismétlések. A kortársi múzeumban többnyire élők művei kerülnek
kiállításra. Aki belép feltehetően először lát egy objektumot, melyet korábban
senkinek sem volt módjában látnia, mert nem létezett. A jelenkori múzeumban a jelen
levetkőzik, megmutatja magát, bemutatkozik. Igényt jelent be az értelemadásra
-azzal is az értelemadásra emel igényt, hogy értelmetlennek mutatkozik - de ez csak
egy igény. Nem okvetlenül jelent be igényt a tartós életre -mondjuk egy
installáció ezt többnyire nem teszi.(Bár Viola szerint Giotto freskói az Aréna
kápolnában a legtökéletesebb video-installáció, csak a technikai eszközök
hiányoztak.) Mindez nem változtat azon, hogy a mi szemünk, ahogy az objektumra
nézünk, egy szavazat az igény mellett vagy ellene. Minderről többet kellene
beszélni, de erre most nincs módom. Egy dolgot szerettem volna kiemelni a kortársi
múzeumok rendezésének koncepciójából, ugyanis az egyes objektumokra való
koncentráltságot. Az objektum a kortársi múzeumban kontextuson
kívüli, azaz önmaga kontextusa. Ezért teljesen mindegy, vagy inkább látszólag
mindegy, hogy mi van "mellette". Ez a koncepció megjelenik a modern és a "történeti" múzeumok rendezésében is. A modernisták annak idején
azért is szapulták a múzeumot, mert kiszakítja a művészi objektumot kontextusából,
így a templomból. A modernitástól ihletett régi típusú múzeum igyekezett ezen
segíteni. Tipikus pl. a Cloisters New Yorkban, ahol templomokat építettek a múzeumba,
hogy a szentképeket a látogató a
kontextussal együtt nézhesse. Mindez persze romantika. Nos, a posztmodern
múzeumkoncepció, -pontosabban szólva, az egyik posztmodern múzeumkoncepció,- minthogy
ebben is több lehetséges- kontextus-közömbössé teszi a művészi objektumot. Így
kerülhet ugyanabba a kiállítóterembe egy szék, két festmény, egy szobor, egy
faliszőnyeg -nem ugyanabból a korból. Ez az az anarchia, mely a szemet arra
irányítja, hogy minden ojektumot, mint egyedet szemlélje. Ez csak a máshoz szokott
szem számára tűnik furcsának. De ha belenézünk pl. Hutcheson esztétikai írásaiba,
akkor látni fogjuk, hogy ő éppen ezt az
elvet ajánlja a 18. században azoknak, akik kastélyukat és kastélykertjüket
ízlésesen akarják műtárgyakkal berendezni.
A posztmodern múzeumrendezési koncepció legsikeresebb -általam ismert-
példája a londoni Tate Modern a Milleneum hídnál. Itt nincs sem időrend, sem
nemzetek, sem műfajok szerinti
"beosztás". Egymás mellett egy festmény, egy fotó, egy installáció. Bonnard és
Kiefer kitűnően megférnek egymás szomszédságában. Az egyes termeknek van
"témájuk", de teljesen heterogén felosztásban, mint "meztelenség",
"csendélet "emlékezés az anyagban". Az ízlésítélet abban nyilvánul meg, hogy
ki kap külön termet (Kiefer,Beuss,Rothko). Az ember itt nem tehet más, minthogy a
konkrét objektumra koncentrál. Ahogy annakidején Hutcheson javasolta.
De mégis van egy intézmény, mely megőrizte a nagy elbeszélést annak halála
után, és ez egy döntő intézmény: a hagyományos szépművészeti múzeum. Akkor is
ezt teszi, mikor az egész történetet beszéli el, mint a Louvre vagy a Metropolitan, de
akkor is, ha annak egyik-másik nagyobb fejezetét mutatja be, mint a British Museum vagy
a Kunsthistorisches Museum. A hagyományos Szépművészeti Múzeumok mindmegannyi
illusztrációk Hegel Esztétikájához. Kezdjük a Tigris és Euphrates partjánál,
folytatjuk az egyiptomi művészettel, aztán jönnek a görögök, a rómaiak majd a
középkor. (Valahová besuszteroljuk a távol-keletieket is.) Aztán persze jön a modern
művészet nemzetekbe és korszakokba sorolva. Renaissance
mindenekelőtt az itáliai, városok és időrend szerint, majd Németalföld, elsősorban
időrend szerint, aztán a német, a francia, angol, szintúgy időrend szerint. Nehéz
ugyan századokra és nemzetekre egyformán bontani a folyamatot, de megpróbáljuk. A 19
századtól már a stílus is korszakrendező lesz, mint pl. francia preimpresszionisták,
impresszionisták, posztimpresszionisták stb. (Mondjuk Kandinsky, mint német
expresszionista. Sic!). Lehet persze a régieket is posztmodernül rendezni s már erre is
történtek kísérletek. De,tudtommal,ezek inkább kivételek. S nem hiszem, hogy ez
pusztán pénzkérdés lenne.
A
hagyományos szépművészeti múzeumokat tehát nem érinti a detotalizálás. Kérdés,
hogy ez csak egyenlőre van-e így ? Vagy hogy a képekbe és szobrokba öntött nagy
elbeszélésnek, mint ilyennek, van vonzóereje? És hogyha igen, akkor ez jelnek
tekinthető-e, méghozzá intő jelnek? Szükségünk lenne-e mégis a nagy elbeszélés
mankójára? Pontosabban szólva szükségünk van-e egy helyre, melyben a historizmus
otthonra talál?
A korábbiakban beszéltem arról, hogy ami az életformákat vagy az
igazságfogalmat illeti, vannak -legalábbis szerintem-, a detotalizálásnak határai,
csak mások az egyikben és a másikban, továbbá, hogy ezek változnak is.
Mondhatnánk-e azt, hogy a hagyományos
Szépművészeti Múzeumok gyűjteménye -az élő halottak gyűjteménye- a nagy
elbeszélés detotalizálásának határa? Azt hiszem, hogy igen, de nem tudom, hogy
miért.