Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
"Amit mi mondunk, az a te szavad"
Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! Agitatív antológiaköltészet
Magyarországon 1945-1956
"Sok új ház, mint kislányok sora: / piros kendő, habfehér ruha: / s ha felgyúlnak
esti villanyok / rajtuk arany-koszorú ragyog." Legelső nyilvános irodalomértelmezői
szereplésem és sikerélményem ezekhez a sorokhoz fűződik. Az óvodában versolvasás
volt, és egyedül én tudtam elmagyarázni, hogyan is lehet a házakat a kislányokhoz
hasonlítani, mit jelent ebben a képben a piros, a fehér meg az arany, a kendő, a ruha
meg a koszorú. Lapozgattam ezt a kötetet, és egyszer csak, ahogy megláttam ezt a Weöres
Sándor-verset, eszembe jutott ez az eset. Nagyon izgultam akkor, emlékszem. A vers címét
(Épül az ország) és a második versszakát ("Országszerte sok új gyár dörög, /
mint száz legény-csizma dübörög, / tág világba, jövendőbe lép. / Buzgón épít
jobb hazát a nép."), viszont teljesen elfelejtettem, s az is újdonságként ért,
mennyire hagyományos nemi-társadalmi modellt közvetít: piros-fehér-arany, békés
kislányok otthon, dörgő-dübörgő, csizmás legények a munkában. A kettőből összeáll
a nép, a jövendő meg az építés.L. Simon László a kötet utószavában elmondja,
gyermekversekből is válogatott (forrása az 1954-es Óvodások verseskönyve volt), "jelezve
azt, hogy már óvodás korban megkezdődött az ideológiai nevelés". (422.) Irodalomértelmezői
tevékenységem tehát ideológiai nevelésemmel párhuzamosan kezdődött (bár az Óvodások
verseskönyvének utódjában, az 1972-ben megjelent Cini-cini muzsikában az L. Simon által
kiválasztott versek közül már csak az említett Épül az ország szerepel - azt
viszont, a szerkesztők, T. Aszódi Éva és Tótfalusi István javaslatának megfelelően,
különböző óvodai ünnepeinken szavalhatjuk: április 4-én, május 1-jén, az Alkotmány
ünnepén és november 7-én), mint ahogy nyilván sok más tevékenységen is. Ez a vers
az antológia más darabjaihoz képest nagyon szelíd (emiatt szerepelhet még az 1972-es
kötetben is), de, mint személyes példámból is kiderült, társadalom és családképre
vonatkozó "üzenete", ha latens módon is, de egész biztosan mélyen beépült a
gondolkodásunkba; ezért is kifejezetten üdvözlendő ennek az antológiának a megjelenése.A
Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! nyolcvannégy szerző 1945 és
1956 között írt politikai-udvari agitatív költeményeit tartalmazza, tizenkét
fejezetbe rendezve. A szerzők között vannak ismert költők, prózaírók, műfordítók
(Benjámin László, Csoóri Sándor, Devecseri Gábor, Eörsi István, Fazekas Anna,
Hajnal Anna, Juhász Ferenc, Kuczka Péter, Lányi Sarolta, Nagy László, Simon István,
Somlyó György, Vészi Endre, Zelk Zoltán), más műfajból ismerős szerzők (Ancsel Éva,
Bóka László, Gellért Oszkár, Komjáthy István), és mára feledésbe merült, úgy tűnik,
kifejezetten erre a műfajra szakosodott versgyártók (Aczél Tamás, Hegedüs Zoltán, Kónya
Lajos, Lukács Imre, Szüdi György, hogy csak a legtöbb szöveggel szereplőket említsem).
A fejezetek tematikus koncepcióját az utószóban a szerkesztő ismerteti, eszerint ez
első fejezetbe kerültek a háború végéről és az új politikai rendszerre való átállásról,
a másodikba a kommunista pártról, a harmadikba a tervgazdálkodásról, az iparról és
a mezőgazdaságról, a negyedikbe a kultúra és az irodalom funkciójáról szóló
versek, az ötödikben találhatók a Sztálin-himnuszok, a hatodikban a Sztálint gyászoló
művek, a hetedik fejezet a Rákosihoz/ról éneklő költeményeket sorakoztatja fel, míg
a nyolcadik az egyéb vezéreket (Lenin, Beloiannisz, Dimitrov), a baráti országokat
dicsőítő, illetve az ellenséget (Tito) durván szidalmazó darabokat. A Vörös
Hadseregről és a szocialista katona feladatairól olvashatunk a kilencedik fejezetben, a
békeharcról a tizedikben, a tizenegyedikben találhatók a gyermekversek, míg a
tizenkettedikben a humoros-ironikus szövegek (ez utóbbi kategóriát mindösszesen két
vers alkotja).A négyszázhúsz oldalnyi versanyag olvasása a kötet közepe felé fásultságba,
vagy kényszeredett nevetgélésbe torkollik: egy idő után a szövegek már nem adnak új
információt, sem tartalmi, sem poétikai tekintetben: a témák változnak, de az attitűd
és a poétikai megoldások nem. Bár a tematikus elrendezésnek sem sikerül kiküszöbölni
az egyhangúságot, de éppen ennek révén, az olvasás időbeliségére támaszkodva a kötet
képes érzékeltetni azt a folyamatot, ahogyan a kialakuló ideológia felülírja és
kitörli a korábbi gondolkodásmódot, s ebben önigazolást találva áthatja a
gondolkodás szerkezetét, a kultúra önképét, és a megszólalásnak csak egyetlen módozatát
teszi lehetségessé (Kuczka Péter: Könyvnapi induló). Ebből a szempontból olvasva a
kötetet, a legérdekesebbek az első két fejezetnek az átalakulás fázisát tetten érhetővé
tevő versei. A későbbi fejezetek verseivel ellentétben, amelyek, ha csak a szövegükre
figyelünk, s főleg ebben a mennyiségben, sokszor nevetségesek, az első fejezetek
darabjai közül a jobban sikerültek ijesztőek, akkor is, ha próbálunk elvonatkoztatni
attól, amit a keletkezésük körülményeiről, a korszakról, az adott szerzők személyes
motivációjáról tudunk. Logikájuk magabiztos, agymosási technikájuk kifinomult, hatásosak
- nem véletlen, hogy szerzőik, például Somlyó György, Vészi Endre, Zelk Zoltán a
költészet, az irodalom más területein is érdemleges teljesítménnyel rendelkeznek, s
hozzátehetjük, ebből is kiderül, hogy nekik, az írástudóknak a legnagyobb a felelőssége
- és ez éppen a nevetséges szövegekből látszik igazán: ez utóbbiak ugyanis csak
azt szajkózzák, azt a technikát alkalmazzák, amit a komolyabb daraboktól
eltanultak.Sokszor olvashatunk primitív, frázisos, zavaros gondolatmeneteket ("A sok
szavazat nagy bálákba gyűlve / Összetapad, / Remegő, meghatott ajkam már / nem lel
szavakat / És mint lavina hegyoromról / A súlyos bálákká tapadt szavazat / A burzsoá
csatlósok fejére / Dörgő robajjal szakad!" - Sebők Éva: Plakát), gyakori a
kirekesztő, ellenséges, harcias attitűd ("...Hadd fájjon / azoknak nyugaton, / hogy
életünk e tájon / csak szépül..." - Kónya Lajos: Levelek a szanatóriumból; "kit
gyárból, kastélyból kiűztünk, / könyvekben se leljen hazát!" - Rákos Sándor:
Kultúrotthon avatására), a fantomszerű ellenség elleni bujtogatás ("Nincs irgalom!
Álljuk tovább / a tőke ostromát / (...) / Az ellenség köztünk lapul" - Benjámin
László: A nép kiált velem), a túlzó, túlhevített, örömünnepi retorika, ami
groteszk hatást kelt, hiszen mindennapi, csekély jelentőségű eseményekhez, például
egy Állami Áruház megnyitásához, vagy az ötéves tervhez kapcsolódik ("Láttam a
tengert. / Sziklákon zajongott. / De mindaz semmi!" - Tóth Gyula: Állami Áruház;
"Hány széllel zengtek versenyt ők, / a nagy Forradalom / óta hány győztes fergeteg
/ süvöltött ajkukon (...) fűtnek e szolidaritás forró kortyai. // Most kezdjük érezni
ízét, / de máris szárnyat ad, / hogy öt évet repüljünk át / négy év alatt."
- Somlyó Görgy: A Komszomol Ujpesten). A Rákosiról szóló költeményekben általános
Rákosi apaként való szerepeltetése, a patetikusan könnyes hangnem, aminek csúcspontja
a koreai árva kislány története: "Éjszaka álmodik a csendben / Kan-Gün-Hi, csöpp
leány: / ágyához lép Rákosi Mátyás, végigsimít haján, / betakargatja, (zúg a szél
kinn), (...) Kan-Gün-Hi boldog... s ő... az ágya szélén / megcsókolja sárga kis
homlokát." (Örvös Lajos: Kan-Gün-Hi éjszakája). Aczél Tamás Az első szóról című
verse Rákosit olyan magasságokba emeli, ahol már ki sem kell mondani a nevét: egyszerűen
"ő"-ként szerepelteti, akinek hangja a nemzet kórusává alakul: "Mert most már
nemcsak ő beszél helyettük - / egy egész nemzet mondja véle együtt, / egy nemzet
mondja véle boldogan - / micsoda kórussá lett ez a hang!" Jellemző még a Rákosi
körüli költői versengés, a szerzők egymást túlszárnyalva igyekeznek szebben-költőiebben
kifejezni Rákosi nagyságát és saját érzelmeiket. (Az egyik dobogós: "Ha megállítanád
egy percre a tavaszt, / hogy elébe hordd feslő virágait, / - mintha rengeteg erdők zúgnák,
hogy örök, / ki virágba bontotta a nép álmait." - Hegedüs Zoltán: Úgy köszöntsd
őt) A szövegformálásra máshol is jellemző a "költői eszközök" halmozott előfordulása,
a versek fő témáját sokszor előzi meg "költői" - természeti képekben gazdag
- felvezetés, közkedveltek az alliterációk ("Harcos lét vár az utánadjövőkre,
/ de győzelem. És envérükbe fúlnak / halottrabló hiénái a múltnak." - Lányi
Sarolta: Látomások; "Buvöletes Bölcsőhegy, boldog / barangolásom vidéke vagy végre!
/ (...) a pöffetegként pöffeszkedő Dréher / sörgyáros »őméltósága«
tilalmazott / cézári birtoka voltál a multban..." - Berda József: Bölcsőhegyi kiáltás),
és mindenütt megnyilvánul a nagyon rossz rímeket (árulók-vaskohók, munkaverseny-versem,
lobog-harcosok) produkáló rímelési kényszer (ahogy Buda Attila a kötetet bevezető
tanulmányában jelzi is, a rímelési "technika" alapja az volt, hogy a korszak
fontos fogalmaihoz, szavaihoz kellett párt találni [21.]), valamint előfordulnak furcsán
kétértelmű, esetenként éppen ellentétes jelentést sugalló hasonlatok is ("ahogy
a kés szól az anya kezében, / ha gyerekének szeli a karéjt: / úgy szól most hozzánk
új, nagy Alkotmányunk" - Zelk Zoltán: Oly egyszerű). Bizonyos technikák és
elemek azonban a fentieknél közvetlenebb kapcsolatban állnak a gondolkodásszerkezet és
a kultúra újraformálásával: ilyen a versekben szereplő alakok - a fontos
kisemberek - néven nevezése, megörökítése ("itt egy pásztor, Kocsis József nevű,
/ ott Bolgár Juli, betonszerelő" - Aczél Tamás: Az első szóról), ennek
koncepcionális hátterét Szüdi György meg is világítja: "Borsos Rózsi, Rezi Károly!
A hősök / hitéből sarjadt, épül a jelen - / Lenin pártjának minden katonáját /
nevén szólítja a történelem." (Leninhez méltón), vagy a párt céljainak a családi
életben való megjelenése ("Gondos anya ő, most tanulja / Sztálin elvtársnak életét...
/ kicsiny fiát, ha ölben tartja / a szovjetekről mond mesét." - Szüdi György:
Varázslók és óriások). Az ötéves tervekkel összefonódó társadalmi munkamegosztás
következtében a költő szerepe is biztos és értékes, a költői küldetéstudat
feloldja a szerzők esetleges identitásbeli dilemmáit: nem láttam még egy kötetben
ennyiszer a "költő vagyok" kijelentést szerepelni (például Somlyó György -
117., Kuczka Péter - 208., Benjámin László - 321.) A test és a természet poétikai
funkciójának átértékelődése pedig az egész folyamat mélyebb, a (költői) nyelvre
gyakorolt hatását is megmutatja: a test különböző képekben, metaforákban a Párt
testévé válik: "A Csillag-börtön / odvas, rossz zugában / s mégis, a munkásosztály
mellkasában / vert, dobogott akkor a Párt szíve!" (Zelk Zoltán: Öt év), illetve még
egy lépéssel tovább: az emberi testhez hasonlított, megszemélyesített párt eme
tulajdonságait az ezáltal az "ő" szerves részeként, illetve alkotásaként elképzelhető
épületekre, hídakra is képes átvinni: "Szép hidaink újra kinőtt / ívén az ő
izma feszül meg" (Simai Mihály: A Párt). Ezt egyfajta metaforikus metamorfózis-képzet
teszi lehetővé, amelynek értelmében a magyar kulturális emlékezet ölt újra testet
a pártban, a párt által uralt magyar földben, illetve a forradalomban: "Boldog
talaj, Dózsa szívével gazdag, / melyből a holnap erdeje kinő!" (Zelk Zoltán: Oly
egyszerű), "Dózsa fölfalt teste, / Petőfi verse, / Táncsics hite, / Kossuth égő
szava, / minden, ami e tájon ezer évig / igaz szándék, hű remény parazsa, / nagy Október
forró leheletében / lobbant ujra, hogy győzhetetlen éljen!" (Zelk Zoltán: A hűség
és a hála éneke).A pártszimbolika más helyeken átveszi a természeti szimbolika
funkcióját és helyét: "...Gabi / gyermekkora fölött szelíden lebegnek / az élüzemek
ötágú csillagai" (Hegedüs Zoltán: A 200. trambusz), bizonyos versekben pedig - képtechnikailag
kifejezetten érdekes megoldások révén - a természet és a test a második helyre
kerül, hasonlítóból hasonlítottá válik: "Szél ha zúgatja a fákat, / úgy
lihegnek fönn az ágak, / tikkadt termében a nyárnak, / mint a gépek, úgy zihálnak"
(Zelk Zoltán: Teremtés), vagyis ezáltal a gépesített vas-acél országot mozgató párt
ereje a nyelv retorikai dimenziójában materializálódik. E vers utolsó versszaka ("És
a költő mozdulatlan / áll, csak áll dús ámulatban: / mint a teremtés tanúja, / ki
e tájat most tanulja...") elárulja azt a gondolkodásformáló tudatosságot, amely
Zelk több más versében is megfigyelhető, amelyekben reflexíven sajátítja ki az
ideológia céljaira a magyar történelmet, a történelem nagyjait, valamint a lírai
nyelv emlékezetén keresztül a nyelvet: "Érzed, ugye, ízét és melegét, / mikéntha
mondod: »erdő«, »rét«, »parázs«, / úgy mondod e másik anyanyelv / szavát: »elvtárs«,
»tovaris«, »kamerád«! // Mert emlékezz csak, nem épp úgy fakadt, / oly igaz földből,
igaz gyökeren, / oly igaz száron, igaz szirmokat / József Attilánk versének gyepén /
az »elvtárs«, mint a »lágy«, az »ág«, a »nyár«, / s a hulló »setét
eperlevelek«?" (Ezt hallom én) A mai olvasó számára, a múlt ismeretében, világos,
hogy milyen veszélyeket jelentett ezeknek a jól megírt szövegeknek a gátlástalan árukapcsoló
módszere. Az ideológia ereje éppen azért átütő itt, mert a kulturális emlékezet
egy adott célra való kisajátítása olyan más körülmények között is termékenynek
mondható kontextualizáló költői szövegszervező eljárások által megy végbe,
amelyek a mai napig éreztetik hatásukat a költői nyelvben, vagy amelyek éppen az elmúlt
évtizedeknek az idézeteket szabadon kezelő eljárásaiban köszönnek vissza.Míg Zelk
esetében azt mondhatjuk, a felcsillanó költői teljesítmény célból az ideológia
eszközévé válik, Vészi Endre az, akinél a komoly meggyőződés komor egyoldalúsága
és ennek káros hatásai - nyelvi befolyásoló ereje - tiszta formában láthatók.
Budapest című versében a fentiekben felsorolt ideológia elemek legtöbbje megtalálható,
s mindennek, ami a versben előfordul, mögöttes értelme van: nem konkrét kupolákról,
hanem a török elnyomás szimbólumairól olvashatunk, amelyeknek fényében a jelen
pozitívumai még élesebbé válnak. Ez a felidéző, érzelmekre ható technika az alig
észrevehető elmozdulás, a csúsztatás táptalaja, ahol a homályosan, de azért ismerősnek
tűnően felidézett elemek (például ismét csak a József Attila-szövegek emlékezete:
"Ahol a múltban kocsmák odva / nyelte a szűkös hetibért, / s a tőke hintett híg
malasztot, s hetenkint egyszer húst is mért, / ahol penész és láz, betegség / hímzett
a falra képeket") nagyon könnyen átértelmezhetők, s könnyen a közös tudás,
vagyis a közös álláspont érzetét keltik. Az idézetek gátlástalan, kajánnak ható
használatára Somlyó Györgynél akad néhány példa: "Csak egy körúti bérház,
fele rom még / (...) / Mégis boldogan mondom ki előtte, / hogy szép s maradandó műalkotás,
/ ha felnézek az új neon betűkre: / 20. sz. Állami Áruház. / Mert benne törik meg a
tőke útja, / mely «megtörte törékeny termetét« / József Attila anyjának..." (A
vas, a selyem és a tiszta szó), bár Somlyó egy-egy sorának olvastán olykor az a gyanú
ébred az emberben, hogy a szerző csúfot űz a korabeli olvasóból, amikor az április
szeszélyességéhez, "világtépő, kalandor önkényéhez" hasonlítja a nyugati
országok által rólunk irigykedve kialakított képet (Április), vagy amikor a "mert
a nép most már soha többé / el nem veszti, mit megtalált" sorokat követő felsorolásban
a munka, a tudás, a szabadság, a kommunizmus, a szolidaritás, a béke mellett a diktatúra
is szerepel, mint ami "úgy ível, / biztos jövőnkbe, mint a híd". (A Sztálin-téren)
Ez az a vers explicite ki is mondja, mi történik a költészetben (is): "új tudatot
honosítunk".Ha netalán szándékosak is Somlyónál ezek a félreütések, az antológia
- vagyis az általa reprezentált korszak - kontextusában igen csak keveset nyomnak a
latban. Különösen például azokkal a versekkel együtt olvasva, amelyeknek meggyőződéses
és jóindulatot, biztatást suggalló szavai retrospektíve kifejezetten félelmetesnek tűnnek,
és amelyek másfelől mintha éppen a Somlyóhoz hasonló szerzőkről szólnának:
"...aki velünk él, elvtárs, csak az él. / (...) / Csak mink vagyunk, csak mink,
akikben él / a kezdet és az ösvény és a cél. / Az nincs, hogy minket meg ne értenél.
// Amit mi mondunk, az a te szavad" (Gábor Andor: Csendes beszélgetés az elvtárssal),
illetve azokkal az egyszerűbb gondolatvilágú versekkel találkozva, amelyekben problémátlanul
sorjáznak a Dózsa-Kossuth-Petőfi-József Attila "vonalat" Sztálinnal és Rákosival
összekapcsoló gondolatok, vagy amelyekből az derül ki, hogy annak következtében,
hogy a másfajta gondolkodás lehetetlenné válik, a nyelvben - tehát a kultúrában,
az identitásokban - is erőszakolt változások történnek. Ilyen például Horváth
István Telefont szerelnek című költeménye, amelynek hangneméből, azonnal érezhető,
hogy a telefon itt már nem a grófi családé lesz (ezt a szöveg utóbb ki is mondja:
"miénk a grófi-ház"), hogy itt a hódító beszél, s hogy annak a hangsúlyozása,
hogy a telefont éppen a grófi épületbe helyezik, szimbolikus, amennyiben azt jelzi, az
új rendszerben a dolgok és attribútumaik elkerülhetetlenül új jelentést kapnak. A
személyes olvasói élményben pedig óhatatlanul összekapcsolódik ez a léptektől döngő
terem Weöres jövőt építő, dübörgő csizmás legényeivel - a verseket végigolvasva
nehéz lenne fenntartások nélkül elfogadni Buda Attilának a kötet olvasására
vonatkozó javaslatát, a filológus személytelen, érintetlen, nem értelmező és nem
állásfoglaló, "a türelem (...), a pontos, szigorú és részrehajlás nélküli
megnevezés" (5.) címszavaival jellemezhető álláspontját, mely az efféle kapcsolódások
létrehozása, s az így lehetségessé váló múlt- és önértelmezés helyett a szövegeknek
a jelentől való elhatárolását jelenti. (Korona)
Menyhért Anna