Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
A nagyszabás szétbomlása
Závada Pál: Milota
Závada új regényét érezhetően komoly várakozás előzte meg. Ebben semmi meglepőt
nem találhatunk, ha meggondoljuk, milyen nagy siker volt a Jadviga párnája. Nem egy
kritikus - köztük magam is - egyenesen a hazai irodalomkedvelő réteg olvasási
szokásainak, preferenciáinak fordulópontjaként, vagyis elemzésre méltó olvasásszociológiai
jelenségként értékelte a "Jadviga-lázat". Amelynek kialakulása annál is
figyelemreméltóbb volt, mivel jóformán semmiféle marketing-manőver nem előzte meg,
s a szerző személye sem lehetett túlságosan ismert az irodalom-értők meglehetősen
szűk táborán kívül. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az olvasók magukra vállalták
a reklám és a hírverés funkcióját: egymásnak ajánlották, kézről-kézre adták a
könyvet.A Milotával természetesen már más volt a helyzet. Tudtuk, hogy készül; a
szerencsésebbek hallhattak belőle részleteket a szerző saját előadásában
valamelyik író-olvasó találkozón; a kiadó is gondot fordított a piac előkészítésére
(nagyon helyesen). Nem tudhatom, hogy ez az országos figyelem és várakozás mennyire
sarkallta vagy bénította az írót. Azt sem, hogy ez a légkör ösztönözte-e hasonló
megoldások választására, mint amilyenekkel a Jadvigában érezhetően sikert aratott,
vagy egyszerűen egy kialakult és bizonyos értelemben megszilárdult írói világ önmozgásáról
van szó. A Jadvigát kedvelő olvasó mindenesetre meglehetősen ismerős környezetben
és atmoszférában találja magát. Nem csupán és nem is mindenekelőtt azért, mert
ugyanabból a szociológiailag, földrajzilag és történelmileg azonosítható közösségből
(a Viharsarok szlovák és magyar népességéből) választja hőseit és problematikájának
egy jelentős vonulatát. Hiszen a Milotában elbeszélt történet (történetek) túlnyomó
része jóval közelebb esik hozzánk az időben, mint a Jadviga elbeszélés-szövevénye,
ahol jószerivel csak a végjáték kapcsolódott a közelmúlthoz. S ennek még akkor is
jelentősége van, ha a különféle visszautalások révén néhol megelevenednek a Milotában
a 18. századi szlovák "honfoglalás", vagyis a falu-alapítás egyes jelenetei, a századforduló
és különösképpen az ötvenes-hatvanas évek világa. A két fő elbeszélő kortársunk:
bőséges élményanyaggal rendelkeznek a rendszerváltás utáni Magyarországról. Márpedig
ha egy regényben az időbeli eligazodást az olvasó és az elbeszélők közös jelene
biztosítja, az óhatatlanul meghatározza a befogadás mikéntjét: minden ehhez a közös
jelenhez viszonyul, minden errefelé tendál. A hasonlóság a Jadvigával elsősorban
strukturális, elbeszéléspoétikai. Az öreg Milota magnószalagra mondott emlékezései
és (főleg méhészeti tárgyú) elmélkedései, valamint a női főhős, az ifjú Milota
szerelme, Erka naplófeljegyzései váltogatják egymást. Ám ez csak a keret, az "abroncs",
ahogy az előző regény naplóiról bátorkodtam volt megjegyezni. Sokan megszólalnak még,
egy-egy betét-história erejéig, de ezt csak úgy tehetik, ha Milota vagy Erka megidézik
őket. A tét valójában az, hogy semmiféle elbeszélés ne legyen lehetséges egy
elbeszélő "én" nélkül. Minden történet csak egyes szám első személyben
elmondva létezik Závada számára. Ugyanaz tehát a helyzet, mint a Jadvigában: hangok
beszélnek egymást váltva és egymásba fonódva, elkülönülő vagy valamilyen "énhez"
nem kapcsolható - bizonytalan identitású - elbeszélő pozíció nincs. Az író a
maga módján így oldja meg az elbeszélés sokat emlegetett "nehézségeit",
magyarul a mindentudás problémáját. Ha "én" beszélek, azt mondok el másokról
és magamról, amit csak akarok; fel sem vetődik a "honnan tudja ezt az író?" problémája.
Ha pedig más szubjektumok is szót kapnak, s ráadásul mondandójuk legalább részben
átfedi az "enyémet", akkor egyik beszéd sem az igazságot képviseli. Závada
nagyon tudatosan él az ebből a szerkezetből fakadó lehetőségekkel. Erka és Milota
beszéde igen gyakran irányul a kölcsönös korrigálásra (nem feledve a gyakori önkorrekciókat
is amelyeket a "nagyregény" mint forma bőségesen lehetővé tesz). Persze az olyan
epikus világban, mint a Milotáé, ahol a valószerűség határai tiszteletben
tartatnak, ebből a polifón szerkezetből is csak egy behatárolt tér jöhet létre,
ahol az elbeszélők "tévedései" bizonyos korlátok közé vannak szorítva. "Dehát
ugyan ki tudja, mi hogyan történt?" - teszi fel önmagának a kérdést az öreg
Milota, ami azt jelzi, hogy még saját emlékeinek vonatkozásában is egészségesen
gyanakvó, nemhogy a közösségben keringő történetekkel kapcsolatban. De azért a "valóság"
megkérdőjelezhetetlenül van, legfönnebb megközelíteni nehéz, vagy egyszerűen kevésbé
vonzó, mint a mesélés. "A valóság - ha a mai mesém egyáltalán közelebb áll
hozzá, mint a tegnapi - valahogy mindig szürkébb és kiábrándítóbb az elképzelt
históriánál." Ám Závadánál egyik elbeszélő sem rugaszkodik el túlságosan a reális
lehetőségektől. Erka például vagy az öreg Gondnok házasságon kívül született lánya,
vagy nem: a két Milotához fűződő viszonyának érzelmileg incesztuózus színezetén
ez az (íróilag szerencsés) eldöntetlenség nem változtat. A Milota narratív struktúrája
annyiban változatosabb, mint a Jadvigáé, hogy az előző regényben az egyik naplóíró
szövegéhez a másik mindig csak utólag, annak halála után kapcsolódhat. Derrida szép
elmélkedését minden aláírás testamentum-voltáról könnyedén kiterjeszthetjük a
naplóra mint formára: a naplóíró újra meg újra túléli előző napi önmagának a
halálát. Ez még akkor is így van, ha a feljegyzéseibe beleolvas az, akinek nem lenne
szabad, s íly módon a napló a napló szereplőjévé válik (Balázs Bélánál
akadhatunk ilyen epizódra a tizes években). Jadviga Ondris halála után fűzi annak
naplójába saját sorait, Miso pedig már mint régmúltra tekint vissza szülei világára.
Az idősebbik Milota és Erka szövegfolyama viszont folyamatos kölcsönkapcsolatban van
(feltételez egy közös jelenidőt, hasonlóképpen ahhoz, amit az elbeszélés és az
olvasó közös jelenéről mondottunk az imént). Ez a megoldás megbontja, ha nem is
oldja fel teljesen a lineáris idő sémáját és jóval több variációs lehetőséget
nyújt. Dérczy Péter mutatott rá alapos kritikájában, hogy ez az intenzív kölcsönviszony
időnként nehezen helyezhető el valamilyen logikus szerkezetben. Ezért aztán nem
mindig dönthető el, hogy csak a szerző pillanatnyi figyelmetlenségéről, vagy a valószerűség
határainak tudatos áthágásáról van-e szó. A regény befejezésénél észlelhető kétértelműség
(Erka vagy Milota távozik előbb az életből?) mindenesetre tudatosnak látszik. Erka
utolsó feljegyzése kétségtelenül Pünkösdkor íródik; utalása, hogy mindezt a
hangfelvételek "sírontúli viszonzásának" szánja, vonatkozhat a saját öngyilkossági
szándékára éppúgy, mint az öreg Milota halálára - aki viszont egyértelműen túléli
Pünkösd napját. A befejezésként szereplő magnófelvétel ellenben korábbi, hiszen
Erka még szó szerint ismétli egyes mondatait. A szerzői szándékot talán a negyedik
fejezet címe világítja meg: "Kezdetét veszi végül". Az egymásba gabalyodó
elbeszélések kezdete és vége valamiképpen "körbeér", akár a menny és a pokol
Weöres Sándornál. Hiszen, hogy mi volt (van) egy történet igazi kezdete, azt valóban
csak a végén szoktuk megtudni: miután végighallgattuk az egészet. De létezik-e bármely
történet egésze? Závada fontosnak tartja, hogy itt, a könyv végén Erka szavaival tűnődjék
el ezen a problémán. "Ha az életkort a jelen pillanatától indokolt mérnünk a világrajövésig,
akkor az illető él még. (...) Ám ha vissza kell araszolnunk valamely időpontig a múltba,
s csak onnan számíthatjuk az időtartamot a csecsemő felordításáig, akkor halottal
van dolgunk, akinek az élete mérésünk ama kezdőpontjában ért véget." S a
harmadik lehetőség, teszi hozzá Erka, "ha épp ebben a szempillanatban halok meg".
Poétikailag tekintve ez a Milota mesélőinek narratív ideálja: az utolsó lehelettel
megszakadó beszédfolyam. Nos, ha így nézzük, érthető, hogy Závada csak megelőlegezheti,
de nem írhatja meg hőseinek halálát. Erre csak akkor lenne lehetősége, ha ezek a
figurák úgy működnének, mint Poe-nál a meghalás pillanatában megállított
Monsieur Valdemár; egyedül ő mondhatja ki ugyanis a képtelen mondatot: "halott
vagyok".Más szempontból, a családregény-forma szempontjából nézve viszont fura ez
a befejezés. Már a Jadviga párnája is felfogható volt úgy, mint viaskodás egy, a
szerzőt ellenállhatatlanul vonzó, de prózapoétikai okokból a klasszikus értelemben
feltámaszthatatlan és renováhatatlan epikus formával. Nos, a mostani regény tovább
bomlasztja ezt a formát, hiszen a hagyományos polgári értelemben vett család voltaképpen
csak egy van, az öreg Milotáé. Ugyanakkor éppen erről derül ki a hosszas és tekervényes
történetekből, hogy csupán külsőleg felelt meg a kritériumoknak. Vagyis a családregényeket
jellemző alászállást vagy szétesést aligha lehetne Milotáékkal kapcsolatban megírni,
mert nincs minek alászállnia vagy szétesnie. Magyarul, se szeri se száma idősb Milota
gáláns kalandjainak, amelyeknek történetét, élete lezárulását érezvén,
nagyvonalúan megosztja verbálisan imádott aszszonyával. (Akivel egyébként, lássuk
be, egy fikarcnyit sem törődik. Erka a szemére is veti, hogy a "néma cseléd szerepét
osztotta ki" Mariskájára). Ezekből a kalandokból gyermekek is származhattak;
illetve egyikükről elismeri, hogy bizonyosan ő nemzette. Mint említettem, Erkától,
aki mindkét fiának szeretője volt, s akit különben szintén imád, ezt az elismerést
megtagadja. A kettős (sőt, szimbolikusan hármas) incesztus tényét és realitását
tehát csak lebegteti az író. Ennek előnye és hátránya egyaránt van a történetszövés
vonatkozásában. Mindenképpen előnynek nevezhető, hogy nem a vérfertőzés az a "sötét
titok", amely fokról-fokra feltárul; ez a séma a Jadviga első felében még többé-kevésbé
működött, mert erősen motiválta a szereplők viselkedését. Ott még tényleg volt
szervező funkciója a "titoknak". A Milotában ez gyakorlatilag nem érvényesül.
Erkát kétségtelenül a magány és a család utáni vágy mozgatja, amikor a két Milotához
egyszerre szeretne tartozni; a többiek - például a törvényes és a házasságon kívül
nemzett fiú - esetében semmilyen szerepet sem játszik a lassacskán feltáruló igazság,
vagy legalábbis nem tudunk róla. Ezt azért nevezem pozitívumnak, mert ha a vérfertőzés
a nagy titok, a lelepleződés után a történet igazából elveszíti minden termékeny
sejtelmességét. Megértjük, mi miért történt úgy, ahogy - s ezzel pont. A hátrány
viszont ugyanebben a vonatkozásban mutatkozik meg. Ha egyszer az incesztus alig játszik
motiváló szerepet, akkor vajon miért kellett az írónak újra ezzel a klisével kacérkodnia?
Amelynek ráadásul az a bosszantó sajátossága, hogy benne a tragikum a komikumtól
mindössze egyetlen lépésre van. (Talán akad, aki emlékszik a régi slágerre
Trinidadról, a kis szigetről, ahol minden lányt a házasodni készülő fiú papája
nemzett, de azért nincs baj, mert a fiának nem ő az igazi apja.) Erka a regény vége
felé kétségkívül eltöpreng azon, hogy szerelmi életének kudarca nem az természet
örök törvényeinek megsértésére vezethető-e vissza. Igazából azonban egyik narrátor
sem esik kétségbe a vérfertőzés lehetőségétől, ami kétségkívül korszerű
szemléletre vall, de némiképpen súlytalanná teszi a problémát.A Milotában tehát
nincs tragikum, amint azt Dérczy megjegyezte már idézett kritikájában. Persze ez nem
önmagában problematikus, hanem azért, mert a titok-struktúra csak a tragikum közegében
működik hatékony poétikai tényezőként. Ez lehet a másik ok, amely miatt elmarad két
elbeszélő halálának megjelenítése. Milota Gyuri bácsi esetében nem is okoz hiányérzetet
ez a megoldás. Végigélt, kiteljesedett, voltaképpen derűs bölcsességben lezáruló
élet az övé, amelynek a végjátéka maga a hangszalagra mondott, végrendeletszerű
visszaemlékezés. Azon szerencsések közé tartozik ez az öregember, aki még a saját
halálának módját is megfellebbezhetetlen bizonyossággal tudja: meg fog hasadni a szíve,
mondja. Ez a szívhasadás azonban nem valakiért vagy valakikért fog bekövetkezni (ez
nem fér bele a karakterbe), hanem mintegy technikailag vet majd véget életének. Vagyis
tényleg érdektelen, hogy mikor és hogyan következik be. Roszkos Erka elmúlása
ellenben nem lehet ilyen. Az ő megformálásából ténylegesen és minden értelemben hiányzik
a tragikum. Az olvasó már a regény elején tudja és érzi, hogy ez az elbeszélő a
pusztulás felé tart, hogy itt egy tönkrement élet legutolsó szakaszából kiindulva
próbáljuk tisztázni a szövevényes múltat. Dehát nem mindegy, hogy miképpen megy tönkre
egy regényhős. Erka életét alapjában az zúzza össze, hogy az ifjabbik Milota nem őt
veszi feleségül, hanem egy bizonyos félig frigid Irént, aki ráadásul szülni is képes,
míg neki egy szerencsétlen abortusz miatt nem lehet gyereke. Nos, ha már a "valóságra"
hivatkoztunk eddig is, jegyezzük meg, hogy "az életben" mindez éppen elegendő a
kisikláshoz; irodalmilag viszont kevés, mert nem támogatják meg a mű egyéb síkjain
zajló történések. A jóindulatúnak és értelmesnek bemutatott Erka egyéb kudarcai
(a pénztelenség, a különféle munkahelyi frusztrációk, amelyeket Závada egyébként
nagyon hitelesen érzékeltet) indokolhatják az alkoholizmust és a drogfüggőséget. De
a "Mikola-függőségre" nincs magyarázat, azt az olvasónak el kell fogadnia. Ilyen
a szerelem. Rendben, csak hát akkor Erka halála sem több, mint valakinek az eltűnése,
akire senkinek sincs szüksége. Egyszeri, szomorú, de igazából nem túlságosan
felzaklató esemény.Az ifjabbik Milota jelentéktelen, szürke alak, akiről talán túl
keveset tudunk meg ahhoz, hogy beleélhessük magunkat abba a szenvedélybe, amelyet Erka
érez iránta. De azért van éppen gond az idősebbik Milota figurájával is. Legfőképpen
az, hogy "szétdumálja" a saját kontúrjait, márpedig egy realista prózavilágban
ez komolyan zavaró tényező. Az még rendben van, hogy a hantázás, a mesélés
(mulatozó társaságban a nótázás) karakterének integráns része: az ilyenre szokták
mondani, hogy "eredeti pofa", akibe ráadásul jó adag gyakorlati érzék is szorult,
szóval: a jég hátán is megél. Nagyon alkalmas jellem arra, hogy őt mozgatva Závada
szociológiai alapossággal vezessen végig minket az ötvenes-hatvanas évek jellegzetes
vidéki és budapesti helyszínein. Közben egyéb emlékezetesen megformált szereplőkkel
is találkozunk, közülük is a legkitűnőbbel, egy Valentini Ferkó nevű szocialista
kalandorral, aki Milota Vergiliusa az anyagbeszerzői hivatás elsajátításában. Ez a
Valentini valóban egy kis írói remeklés (mármint annak az olvasónak a számára,
aki, mint jómagam, szereti a típusokat alkotó realista epikát). Noha csak néhány
oldalon szerepel a regényben, megjelenése mozgalmassá teszi a szöveget; jóvoltából
feltárul a szocialista összeköttetések elképesztő és teljesen abszurd dinamikája.
Závada itt azt nyújtja, amit a jó realista prózától vár az ember, egy miliő, egy társadalmi
kapcsolatrendszer élményszerű megjelenítését jól megformált karakterek révén. Még
arra is gondja van, hogy villanásszerűen rávilágítson ennek a hóhányónak az
iszonyatos magányára. Valentini Ferkó tulajdonképpen a regény egyetlen tragikus
potenciált hordozó kisember-figurája.De visszatérve Milotára: a szerző nem elégszik
meg azzal, hogy egy intelligensebb, nagyszabásúbb, érdekesebb Valentini Ferkót csináljon
belőle, hanem egyéb nyelvi rétegeket is beiktat a beszédébe. Mindenekelőtt a méhészkedés
szakmai és kultúrtörténeti nyelvezetét, amelynek szerkezetileg szemmel láthatóan az
a funkciója, hogy betétek formájában tagolja a narrátorok halála felé ívelő eseménysort.
Késleltető, ugyanakkor kizökkentő hatásuk van ezeknek az "apikulturális"
eszmefuttatásoknak (amelyeket egy bizonyos ponton hasonló fejtegetések váltanak fel a
máknak és származékainak természetérről). Nagyon szép és időnként kifejezetten
szellemes szövegek ezek, mint például a mézről, mint "a világ legyetemesebb s
egyben legmagyarabb szubsztanciájáról" szóló passzus, amely egy "virtigli tót"
szájából tényleg meglepően hangzik. Závada érezhetően élvezi ezt a nyelvezetet, a
méhészkedés külön világát, olyannyira, hogy időnként érezhetően elfeledkezik
arról, hogy aki beszél, nem kultúrtörténész vagy etnográfus, hanem egy békési téesz
nyugdíjazott és egyetemi tanulmányokat nem végzett anyagbeszerzője. Nem mondhatni,
hogy nem tesz kísérleteket a méhész-motívum beillesztésére a regény több síkján
is - sokkal tudatosabb író annál, hogy ezt elmulasztaná. A méhészkedés mint
foglalatosság irodalmi toposzként a békés, nyugodt öregkor szimbóluma. Logikus tehát,
hogy az öreg Milota a méhesbe vonul vissza, hogy birkózzon emlékeivel, Erka is itt
keresi fel a regény végén. A méhek kaptárépítő tevékenysége hasonlatul szolgál
a szorgos tótok letelepedésének elmondásakor; a méhkirálynőről szóló tréfás
versikét Milota a csábítás eszközéül használja több ízben és Roszkos Erka
szaporodó rémlátomásaiban olyan "álanyának" vizionálja magát, akit a többi méh
halálra csíp. Mindezt elismerve is bosszantó autonómiára tesz szert helyenként a méhész-motívum;
némileg ahhoz hasonlatosan, ahogy a Jadvigát (igaz, sokkal kisebb mértékben)
megterhelték Osztatni András gazdasági feljegyzései. Némileg kárpótolja ugyanakkor
az olvasót ezeknek a részeknek a nyelvi kimunkáltsága és gazdagsága. Závada
lubickol a nyelv önélvezetében, s ezt az örömérzést képes is közvetíteni a
befogadó felé. A nyelvhez való viszony egyre inkább az elbeszélés tárgyává válik,
aminek van egy szimbolikus vonatkozása is, amely összefügg az egymás mellett futó
narratívák kereszteződésében álló időponttal, vagyis Pünkösd napjával. Azzal a
nappal, amikor a Szentlélek tűz formájában alászállt az apostolokra, s megadta nekik
a nyelveken szólás (vagyis az egyetemesen érthető beszéd) csodálatos képességét.
Pünkösd Bábel tornyának ellenpontja. A tűz és a nyelv metaforikáját az öreg
Milota egy szabályos prédikációban bontja ki a mű vége felé, amelyet "drágáihoz",
tótokhoz és magyarokhoz intéz, s amelynek tárgya a nyelv kettős természete. (Ha már
egyszer Derridára hivatkoztam, hadd tegyem ezt újfent: a nyelvről mint pharmakonról
van szó, arról a létezőről, amely méreg és gyógyszer egyaránt.) "Egyazon
nyelven, ugyavval a nyelvvel áldunk Istent, gyermeket, atyát és anyát, szerelmest, szépeket
és jókat, ám épp ezzel átkozunk is másokat, akik pedig Isten hasonlatosságára
lettek teremtve. Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok!" Erka erre a
dithirambusra reagálva a nyelv testies-erotikus funkciója felé fűzi tovább a beszédet,
írói szempontból következetesen. Závada az ő alakjában viszi tovább annak a kétségbeesett,
nyugvópontra sohasem jutható, hol eksztatikusan fellángoló, hol fáradtan elcsituló női
szexualitásnak a belső beszédét, amely a Jadviga párnája egyik újdonságát és
vonzerejét jelentette. Összességében véve: a nyelv különféle létmódjaival,
dimenzióival, összefüggéseivel való játékos küzdelem, ha önmagában vesszük,
jobbára élvezetes olvasmány, de a regény egészét tekintve romboló hatású. Szétfeszíti
a jellemeket, megbonyolítja, nehézkessé teszi, de lényegében nem kérdőjelezi meg a
történet linearitását.Hasonlóképpen írhatánk le a legterjedelmesebb betét, a
nyugdíjasotthonban előadott színielőadás beilleszkedését a műbe. Závada a szlovák-magyar
lakosságcsere szomorú időszakának eseményeit játszatja el részint az öregekkel,
akik átélték ezt az időszakot, részint az ő hajdani önmagukat alakító
fiatalokkal, akik vi-szont saját életük konfliktusait vetítik rá szerepeikre. Nagyon
alaposan kidolgozott, bonyolult szerkezetet hoz létre az író, amely sokfelé ágazik el
a regény testében. Jóformán mindegyik fő- és mellékszereplőt sajátos, egyéni módon
érinti a "darab", amelynek a megvalósulását a próbák jelentik: valójában akkor
is előadhatatlan lenne, a külső és belső okokból nem hiúsulna meg. Ugyanakkor a színielőadás
kapcsolja össze az egyéni életek individuális poklocskáit a szlovák-magyar közösség
történelmi hányattatásaival. Mert Závada arról sem akart lemondani, hogy, akár a
Jadvigában, ennek a közösségnek a krónikása legyen; hogy megmutassa, mennyire
elevenen él a múlt az egyéni sorsokban, a pusztán szubjektívnek és esetlegesnek látszó
kínokban és kudarcokban. A probléma is ugyanaz, mint az előző regényben: hiába
hiteles és minden mozzanatában reális történelmi tényeken nyugvó a műnek ez a
vonulata, hiába van sok szállal a szereplők életéhez és személyiségéhez kötve
- mégis leválik róluk. Leválik Milotáról, a vérfertőzésről, a méhészkedésről,
a Pünkösdről, a kádárista ügyeskedés világáról, Erka tomboló erotikájáról,
az ópium kultúrtörténetéről és a gengszterváltás utáni Magyarország csüggesztő
önzést árasztó légköréről. Kellemes és tanulságos órákat-napokat tölthetünk
el Závada új regényével, ám amikor letesszük, a gondos és agyafúrt építmény széthull
alkotóelemeire. Reménykedjünk benne, hogy lesznek majd olvasók, akik nem így érzik.
(Magvető)
Angyalosi Gergely