Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)
Elviharzik az öblöshangú komondor,
kerítés döng
s harsog az utca; kutyadühöngés,
pörpatvar-kutyavágy.
Az hallgat el elsőnek, amelyik adta
a hangot;
várja, mond-e valami újat a kórus;
ha igen,
legközelebb csóválva, hercegien beüget;
ha nem,
vakkantgatva fut végig az út
közepén.
Látom magunkat írói köztereken.
Ez mily délceg, félszegen egyetlen,
mágusi alkat. Cafrangos farmerban
finoman teszi be az újlila kocsi-
ajtót.
Az meg nyiffant egyet. Neki nincs.
Amaz hízeleg ennek, arra acsarog.
Szőr helyett szóval telehintve.
Mondat-gúnyánk van. Szegecselt képsor
a nyakon.
Nem jelzi semmi előre, ki
honnan, hogyan s mikor.
Egyszercsak. Ez a szép benne.
S nyomban fölérez a többi.
Ó, édes érettség a szokásban.
Vállveregető "Ölellek!".
S fürkészés közben vagy el-
fordulva itt is, ott is biggyeszt
az ajak. Hátistenem. Így van.
Mégis, mégis, micsoda perc az,
mely mint két redőnyléc közt
éjjel a fénycsík, álmodat át-
metszi, s jön föl benned az idő
darabokban.
Szegény, épp farral jött elő.
Balja elsorvadt, béna lett.
Üdvöt rivallt ezer kadett
s csatak vér volt a lepedő
anyja alatt, hogy szülte őt.
Nem sírt rögtön, csak vinnyogott
az apró császár, s kürt, fagott
leplezte a rút hangerőt.
Anyját gyűlölte: sas helyett
merészelt szülni gyermeket,
ki tollra lett (bár rosszkezű)
ha sas nem is, de keselyű.
S berendezte a mafla-gót
Ajrópa játék-kaszinót.
S csörömpölő császár-galopp
kétoldalán halott, s halott.
Egy földrésznyi haláltusát
(sleppként) jajokkal szőve át
kellett utána hordani.
Tán fejjel ha jött volna ki...