Alföld - EPA

Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra

Tandori Dezső

A "Ralph Waldo Emerson-esszék"-ből

Ha műelemzéssel próbálkoznék, ma már

Választódna, jó, két könyv, két több mint jó könyv, egy verses, mondjuk, és egy prózai, nagyon is jellegzetesen verses és nagyon is ugyanígy prózai kötet, és akkor?

Le kellene másolnom szinte mind a kettőt egy ízig egészben, csak összekavarva, mikor épp miről kellene valamit mondanom, megtoldakozna ez-egész a magam kétes kommentárjaival, tönkretenném a dolgot pontosan azzal, hogy semmi pontosság nem bírna elég lenni nekem.

Vagy a használt szavakat használnám, hasonlatokat hoznék, és arról elmélkednék, hogy ez így nem megy, másoknál legföljebb örülök neki, tetszik, de megfelelőnek ott sem tarthatom.

Nincs mind a műelemzések zöme részében az, amit egyik szerzőm, a próza köteté, Györe Balázs mond Keszthelyi Rezső versírás-filozófiájáról, mennyire kell, kellene a vers-szónak, szerkezetnek stb. valóban megérintőleg eljutnia valós tárgyához... ami csaknem képtelenség, ha műelemzésről van szó.

A verseskötettel se lenne könnyebb dolgom, Vörös Istvánnál annyi a - plasztikus, körbejárható - kép, hogy néhai mesteremnek, Nemes Nagy Ágnesnek mutathatnám csak ámul örömmel, ni csak, ez is, ez is meg ez...

A két könyvnek kiemlegethetném - kielemezném? az túlzás - hasonló vonásait: hogy kis darabokból áll mindkettő, ám már csak azután áll ez, akkor észrevételeződik, amikorra a szerzők meglehetős bonthatatlan egységgé vették mindet.

De ha másnak más tetszik, még nagyobb baj, tetszene a könyvekből, nem az én választásom?

Miben hiszek, mint a makacs égitestek - dehogy hiszek én akár annyira is, mint egy dakli, hódolat ezzel Wols festő úrnak, aki figyelmeztet, ne higgyük magunkat okosabbnak egy kutyánál, vagy mint egy veréb, hát pláne, hogy égitest! - minek a "jegyében" kezdek povedálni?

A Sagittarius jegy, hogy t.i. nagyon a földön, de nagyon az ég felé, kevés.

Mivel egyszer majd nem leszek, addig kell sietve elintézni mindenfélét, ami egyáltalán az eszembe jutott. Egy ilyen alak, aki aztán hipp-hopp eltűnik, nem annyira vehető komolyan, hogy a vélekedéseivel nagyobb bajt okozzon.

Semmi felelősség. Műelemzést írni így lehet. Semmi álfelelősség. Eszmének, csoportnak, leendő sikernek.

Műemlékezést Györe Balázs A valóságban is létezik és Vörös István A csodaöreg - nem tudom, mi a helyes kis-nagy-betűzés, mindegy - kötetéről így írok. Keszekuszán. Ahogy egyiküknél véletlenül a címet kértem dőlt betűvel szedni, másikuknak a nevét. Na, így már kezdhetjük, nem kell félni. Tartunk valahol; úgy értem, ezzel a kötettel, azzal, hogy megvannak.

Ralph Waldo Emerson úgy jön bele az egészbe, s jön majd a közelebbi jövőben többször egyebekbe is, hogy egy költőtársam baglyos című kötetére gondoltam, szeretem, akár Vörös Istvánét, s abban a pillanatban a Szerviták templomával szemközt egy igen homályos kirakat sarkában megpillantottam egy igen sárgásfehéren villogó kőbaglyot, afféle tárgyat.

"Felérzékenyültem" - csak így lenne szabad lovat is fogadni, persze, én még akkor is félek igencsak -, s vártam a folytatást.

A közeli Big Ben könyvesbolt előtt 5 sillinges egységáron kis könyveket kínált egy tárló.

Az egyik kötet Ralph Waldo Emersontól a Nature volt, Természet, ez. Megvásároltam. De már jól bele is olvastam előtte. És pár szakaszt idézek, összefügg talán a műelemzéssel, meg mindenféle szellemkísérlettel.

Vagyis egy bajból kettőt csináltam: idéznem kell valamit egy alig ismert - általam alig ismert - kötetből. Hogy jellemző legyen, tetszést arasson legalább egy parányit, és hogy értelme is legyen, hogyan kerül ide.

Műelemzés előtt, mindazonáltal, talán ez az evidenciás tanulság itt, érdemes kicsit ködösebb régióba elhátrálni, ha úgy érezzük, pontosan az zavar minket: túl tisztázottnak rémlik az elemzendő műről kialakult képünk. Mert az lehetetlen. Vissza kell kötődnünk "jobb körökbe".

Azt mondanám - így akkor, mert elkezdeném a műelemzést -, tessék, itt egy érdekes kiindulópont.

Hiszen a Györe-kötetcím is micsoda. "A valóságban is létezik"! Mit jelentsen ez? Mi létezhet, miről kell ezt külön mondani is még, ami nem a valóságban létezik? Ha kívül, ha bennünk? Most ezt a különböztetést ne vitassuk, szabad-e összecsúsztatnunk külsőt és belsőt ilyképp, annál kevésbé kell fennakadnunk, mert Emersonnál máris erre a tételre bukkanunk, idézném: "... hogy minden természeti jelenség valamely erkölcsi kitétel változata. Az erkölcsi törvény ott lelhető a természet szívénél, sugárzása körkörös. Ez a ... veleje minden állításnak, viszonylatnak, folyamatnak. Találkozzunk bármi dologgal, ezt a szózatot intézi hozzánk." Szebb fordításban: "e szózattal szól hozzánk" stb. Két dolgot ehhez, igen, ilyesmit hoznék elő Györe Balázs könyvéből: beszélgetésről van szó Keszthelyi Rezsővel. Györe azt reméli, miközben megköszöni Keszthelyinek, hogy jókívánsága ez: "Írj!" S utána: "Ez az én jókívánságom." S Györe hozzáteszi: "Tudom, ez a legtöbb, amit kívánhat nekem." S reméli, Keszthelyi maga - ott Szigligeten, ez a helyszín - "talán megírja, amit valóban annyira szeretne megírni. Eljut abba az állapotba írásban, amelyben valóság és absztrakció egyívású."

Nemcsak "egy próza" szerveződését szemléltetném ezzel, értsd, hogy a roppant nyesett mondatokkal dolgozó Györe mennyire fontosnak tartja a pontosságot segítő, nyomatékosító, egyben szinte eltűnődőleges szóismétlést, de azonnal rátérnék a lényeg-félére: "Ez az én nyers valóságom", így Györe Balázs. Mire: "A barátom tiltakozik..." Mert szerinte a valóság nem nyers, hanem sokféle. "Nyers, gyönyörű, középszerű stb. Az etc. a nagyobb pontosság kétségbeesett jele. Ne sértsd meg a valóságot!" Nevet.

Azt mondanám: Györe úgy használja ezeket az eszközöket most már - egy utánavetett szó stb. -, ahogy akarja.

Megkísérelném ezt az állítást: lépességeinek teljes birtokában van, mely állapotba is Salinger "Esmé"-novellájában érkezhetik vissza a halálosan álmos ember, ha kialussza magát.

"Bennem vannak a repülőterek..." Ekképpen folytatódik a könyv az iménti passzus után, 112. oldal. Saint-Exupéry jut az eszembe. Persze, a bekezdés végén ismét "Rezsővel" zajlik beszélgetés.

Az abszolút költővel, aki a magyar irodalom egyik legszépségesebb versében, egy Bíborka-versben valakinek a hosszabb monológját végighallgatva, arra nem mondva semmit, valakivel kettesben lassan - hirtelen - kiér a csillagok alá.

"Ha magányba vonulni vágyunk, szobánk is hagyjuk el, ne csak a társaságot. Nem vagyok magányos, ha olvasok, bár senki nincs velem, igaz. Viszont ha egyedül akarna lenni az ember, nézzen fel a csillagokra. A sugarak, melyek amaz égi világokból jönnek, elválasztják majd őt bármitől, mit a földön érint..." S azt mondja Emerson: ha csak ezredévenként volnának láthatóak a csillagok! Akkor hogy imádnánk őket. Ám így is megrendült áhítatot keltenek elérhetetlenségük okán etc. Az, ami Györe szerint a valóságban is létezik, az ember benső és ember-ember-közti csillagfényvilága.

Györe Balázs könyve: út - olykor csillagfényben kívül s benn. Ezt mondanám.

Gyorsan idézném még R. W. Emersontól, amit Balázs barátom részére kijelöltem: eleve itt van ez, hogy Emerson így értelmezi a Természetet, írjuk innen nagy T-vel: adja - példázza, tartalmazza stb. - a Természet a kényelmességet, inkább otthonosságot, az elhelyezkedés lehetőségét; adja a szépséget, Emersonnál Szépséget etc., a Nyelvet és a Fegyelmet. Hm. Itt jön még a könyvecskében fejezetcímként, majd egyszer végigveszem, miért s hogyan, az Eszményiség - idealizmus - és a Szellem, v. Szellemiség.

Ezekhez jutunk el, közelebbre, alkalmasabban - az otthonosság is inkább Alkalmatosság nekem -, ha a csillagfénnyel elválasztódunk a különben érintgetett tárgyaktól.

Györe Balázsnál ennek az aspektusnak - hadd mondjam így - igen különös felszálló és leszálló ágait, metsződéseit leljük.

Hogy ide jutnék, megörvendenék: elakadtam a dolgozattal, s íme, innen lehet tovább. Emersont sem kell agyonidéznem, majd még mindegyik fő Fejezetből valamit... és Balázs könyvének kijelölt idézeteire rögvest rátérhetek, senki várakozását nem csigázom vagy ernyesztem.

Ez így lesz jó, írnám. Nagyot aludtam az éjjel, az otthoni kávé - szobától elválasztódás! - negyedét sem iszom itt, hódolhatok tehát az elalvás adta elválás-lehetőségnek, ld. Szép Ernő, elveszni e piszkos - v. nem piszkos - világról, mint este a felhő az égen, ezért nagyon jó elaludni, mármint neki, de nekem is, aludni. Akár álmodni.

Az egyik reggel Szpéró jelent meg, hajnali álomban, de erről, írnám, másutt írtam már.

Kedves Balázs, írnám, semmi aggodalom, semmi érzékenyülés, különben is, itt Te jössz.

35. o. Na, mi van itt, nézném. Aha, itt is a valóság. Ezek a Györe-metszéspontok, biztos nem volt kiszámítva semmi ilyen, csakis az lehet, hogy az anyag őszintén volt összegyűjtve, aztán adta magát. A megdolgozottságról Balázs a könyv végén, mikor arról van szó, hogy Keszthelyi Rezső alakja némiképp nem prózaíróilag megformázott figura, úgy nyilatkozik, hogy tisztességes megdolgozatlanságok ezek, ő megszenvedett érte, hogy bármi is megdolgozatlan maradjon, vagy efféle.

Mivel azt is leírja, hogy Keszthelyi Rezsővel is esetleg hosszabb időre elvesztik egymást szem elől, nem találkoznak, nem írnak v. telefonoznak egymásnak, de tudnak egymásról s mint Ottliknál ez van, hogy egy utca hosszát tudni lehet - és ez fontos-, és utóbbi irodalmunkban Mándynál volt még ez, csak nála, szóval, mint egy utcasarok, meg-megvagyunk egymásnak, be lehet kanyarodni, írja Györe, idézném.

És most a másik valóságpasszust. "Mire emlékeztet a valóság?" kérdi Balázs, miután leszögezte, hogy az irodalom nem álmodozás, és ezt alá is húzta, és bocsánat, hogy nem írnék a nevezetes céduláiról, meg arról, hogy az írás nála jószerén, műveletszerűségében, maga az, ami a mű - értelme, közleménye - lenne, és semmin se változtat, nem lantol.

"A valóság semmire sem emlékeztet. A valóság van. Betölt. Miből lesz jelenet, mi marad elbeszélés?... Legtöbb a van." Itt ennek kifejtése. És jön Ottlik, az utcahosszról.

108. oldal. Hogy Bródy Sándor télikabátjáról hiányzott - a Balázs boldog tulajdonába került fénykép tanúsága szerint - egy gomb. Hová lett? "Elgurult? Elveszett?" Az elgurult után tévesen tennék kérdőjelet. Ott a regényben pont van. Épp ezzel hívnám fel a figyelmet Györe óhatatlanul szembeszökő stílusára. "Elgurult." Ennyit kijelent. De hogy elveszett-e? Örökre-e? Ezt mind megkérdőjelezi. A gombház ép stb. "Begombolható..." a kabát. "Apró tűk tartják össze a mondanivalót."

Ez már prózaszervi vallomás, feltételezés, Györének nagyon fontos, csakúgy, ahogy barátja mondatait belekeveri a mondandójába, de ezt mondja is, ezt észrevételezném.

Emerson, nemcsak a nyelvről, de a szó-valóság megfelelésről is. Hogy gyermekek és "vadak" csak dolognevekkel fejezik ki magukat. Cédulák. Faktumok. S a megfelelés: "Nemcsak a szavak emblématikusak; a dolgok azok, melyek embléma-szerűek." Embléma = kb. gyűjtőjel. Gyűjtőjelszerűek. Minden természeti tény szimbóluma valamely spirituális fénynek, ezt már mondtuk, de Emerson is ismétli kb. A természet minden "megjelenése" - jelenségformája, momentuma stb. - "megfelel az elme, a lélek, a szív, az én valamely állapotának", és itt a kifejezés képszerűségéről van szó Emersonnál, Györénél a dokumentum körüljárhatóságáról, bármit jelentsen is a fennmaradt faktum, helyette a szó elszállana, tehát a biztonságosan, a szónál legalábbis is biztonságosabban fennmaradt tényt kell leírni, elmondani megint: ez az írás, írnám.

Nem bőgni, bár eléggé szomorú lesz a végkifejlet, egyelőre fejletlen, fejlődő állapotában is.

"Ki nézhet úgy egy folyó alkonyi vizére, hogy a dolgok áramlására", iramlására, eliramlására, tünékenységére stb. "ne gondolna?"

91. o., ha ez valakit érdekel: meg kellene menteni egy hóesést. Ottlik, oldalba kapott minket. Jómagam, gyarlón: a dortmundi Örök Talaj pálya, decemberben, már mindenki unja, a Samu verebem két megfelelője, Dakli és Lakli futott, forralt bort ittam, szalmakrumpliztam, a pálya egyik kanyarszakaszát egyszerre csak elkapta a hóesés, az egyenesekben még-már nem esett, a lovak eltűntek a hóban, aztán előtűntek.

Bíztatnám Györét: Szpéróval álmodni szoktam. A hóesés, ha neki ily fontos, elő fog jönni újra, csak tisztességesen kell viselkedni, rendesen, rendes prózát kell írni, tisztességgel. Nekem Plumptonnal is volt hóesésem, ragyogó őszi napfényben jártam Plumptonban, és Duisburgban egy lóridán a havas Plumptont mutatták egyszerre csak, ami anyag, ami dokumentum, el nem vész.

A szavakban jobb kételkednünk. De ha leírjuk őket? Ha szavakká írjuk vissza, amiben bizonyosságunk sejthetjük? Ez Györe prózája.

Ő ott áll, ahol becsülettel megvetette a lábát, és csak találgathatjuk: így tovább? Talán még kicsit. Másképp tovább? Talán az ígérkezik is már, mondanám kockázatosan. De óvatosan is. Csak óvatosan.

Idáig jutva azt érezném: tulajdonképpen "valamit" azért elmondtam, és a többi ráadás, baj már nem lehet, nagy baj nem.

Csak úgy eszembe jutna: Balázsa is annyira konkrétan a valóságban, egy bizonyos világban él. Én is. Eltérésekkel, nem érdekes. "Ebben" a világban... ami Magyarország stb.

Valakivel mármost, bármennyire erősek a közös szellemi szálak, bármi terveink vannak etc. - összejövünk-e igazán, én és ő, össze-e, ha annyira merőben más világban, világokban élünk? Ha nekem 700 silling az, ami neki 7000 v. 20.000 font? Vajon?

Nem csak a teljes magány becsületes önkifejezés-e? Az önkifejezés nem akkor becsületes-e, ha senkit nem vesz tekintetbe? Az önkifejezés nem akkor becsületes-e, ha valakiket tekintetbe vesz, aztán nekik is szól?

Az önkifejezés nem akkor becsületes-e, ha a csillagfény elválaszt minket a tárgyaktól, aztán lesz, ami lesz?

Ide torkollik majd a szomorú, bár csak találgatott, keresett végkifejlet - ami engem illet, írnám, ami az én "hogyan tovább"-omat illeti, tenném hozzá.

Várnám az estét lassan, az éjszakát, jól alszom-e majd megint, alszom-e megint egy jót. Mert igencsak délutánba hajlana, ahogy ezt írnám. Negyedik napja lennék pluszban, csekély pluszokban, a lófogadással, és a 700 sillingemből, bár cigit vettem itt, ettem, éltem, apró ajándékokról gondoskodtam, meglenne még 400-nál is több?

Ha műelemzéssel próbálkoznék, nem vetném-hánynám életem "végső kérdéseit". Csak épp előjönnének ezek. Ahogy a valóság látszólag úgy összehoz, látszólag annyira elválaszt. Mi ennek a valósága?

Mi a valósága annak, amit a valóság művel, például velünk, aztán, meg egyáltalán?

Mi lesz abból, ami hatni kezd, miután a valóságban is felfedeztük létét, vagy épp fordítva: ami a valón kívül létezik, de általunk belekerül oda, és egy ilyen elszámolásrendszernek akaratlanul a része lesz?

Mit tesz akkor a bátorságunk, a lelkünk végtelen szabadsága - a kettő egyáltalán összefér-e?

Ilyeneket kérdez Györe Balázs, holott könyve ezt egyenesben korántsem kéri tőlünk. Hogy kérdésnek halljuk.

De a könyv címe indukál ilyet. Nem provokál. Csak elindít. Maradhatunk, persze, helyben is.

Érezném, innen rövidítek. Elteszem Balázsnak magánhasználatra a sok oldalkijegyzést. Az olvasónak írok. E célt szolgáltam, eddig feltétlenül, több esetleg kevesebb lenne. Még ezt: 16. o.dal. A közök.

"Alig végeztem valamit. Nem tudtam megrajzolni a város arcát. Az utcákat, közöket. Nem figyeltem meg a kapualjaknak elhelyezését..." Hányszor érzem ezt! Esemény-történetes, hagyományos prózát Dublinba, Párizsba, Londonba helyezni: az "alakok" még csak mennek valahogy, de az kéne nekem, hogy abban a valóságban létezzenek... mi is a szabóság a sarkon? melyik sarkon? Balázs azt írja, írnám, hogy abba is hagyná az írást. Felhagyna. Rezső erre csak rásandít oldalról. Ez a válasza. Ez ismétlődik, más szereplővel, a könyvben.

Szomorú végkifejletet a legvégére hagyom. Még idézgetek; s Vörös, persze.

Megörülök csak olyan dolgoknak is, mint hogy "Oberhausen". Hányszor robogott át, állt meg vonatom ott.

"Nem a vászon van a világ". Mozi. Nem a rádióból szól. Szól itt a rádió. Elmerülök csak abban is jobban, hogy barátom könyvére gondolok.

Hatvanéves leszek. Az adatok nevetségesek. Nem a valóság létezik, ha írsz, hanem a valóságban is létezik, amiről írsz. Amit tenni akarsz, még nem létezik a valóságban. Csak ha megtetted.

Legalább hatvanévesen. Mi lenne a becsületes alku? Becsülete-e, ha alku? Erről is szól Györe Balázs könyve. Az én darvadozásom, ma délutántól, erről szól.

Soha semmit...nem, három évig semmit, öt évig talán...semmit sem hallani, mi az, hogy "irodalom nálunk", visszhang műveimre, hang, egyáltalán, mi van, kívül élni. Megtehetném. Megtehetném-e? Mi lesz?

A szomorú végkifejletet mégis ide dobom előre. Györe Balázs barátságát elveszteni a világért sem akarnám. Ha 1998 - nevetséges, egy évszám - végétől ez lesz, hogy még Tandori Ágnes sem beszélhet nekem magyar irodalomról, vagyis a jelenről, Balázs barátommal hogyan lesz? Beszélgetünk azért, úgy. Ha műelemzést próbálnék írni, ez nem tartozna, ilyesmi végképp nem tartozhatna bele.

Nekem azonban az irodalom mindig: barátkozás volt. Megbarátkozás. Azonosságok és különbözések felismerése. Csak túl sok hordalék, az igazhoz képest.

Ennek az igaznak az érdekében kell, kellene történnie annak, hogy a hordalék lehetőségét is kizárjuk.

Szép Ernő: nem kell fájnia a szívemnek. De előtte: nem kell látnia, de jó nem látnia szememnek, nem hallani a fülemnek, de jó nem tudni a fejemnek. Csak falnak fordulok bajtól, bútól, bajnak és búnak a lehetőségétől is, és elalszom.

Elkezdeni igazi módon, igaz módon élni: ez mindenkinek más. Ha nekem az, hogy ne halljak, ne lássak, ne tudjak és ne fájjon - szívem joga.

Fogalmam sincs, hogyan történne az. Ahogy Szép Ernőnél a jó néki lefeküdni versben. Ágyam szélére, persze, leülnék, mikor elalszom - ha lehetne -, igazgatnám a takarómat és megtanulnám minden szómat, de az alvónak, aki tulajdonképpen egy halott, egy halott város egy halottnak, hol én is laktam s nem lakom, a ház, hol éltem, és nem élek - nem is folytatom. Túl akartam esni ezen. 1998 végén minden ilyen irodalmi érintkezést abba akarok hagyni, írnám. Tandori Ágnes még közvetíthetné sok addig megírandó dolgom, aztán az egésznek szépen vége szakadna, nem fordulnék elő, de nekem sem kellene látnom, hallanom, tudnom és fájnom, mert abból elég. Elég volt, írnám.

Ha ezt írnám, nem tudnám, persze, hogyan lesz. Hogyan tovább. Fogalmam se lenne.

Persze, valaki oldalt sandítva rám nézne. De az is lehet, én néznék rá oldalt sandítva. Akkor mi lenne?

Antonin Artaud jött elő nekem tavaly, fél éven át, ki is készített - "szürrealista szövegeit", egyáltalán nem szürrealista szövegek, de ez nem tartozik ide, fordítottam, könyvemmé dolgoztam át -, most, bármi van, mégsem ennek a következménye.

Vörös könyve csupa plaszticitás, képek sora, meglepetésekkel indázó versszövés, Artaud szürrealistáinak optimális megvalósulása, semmi reménye ebben a kötetben a tettnek, a cselekvés sikerének, akár az önelpusztítás lehetőségének - Artaud nagy kedvét lelné benne, ha élne, és ha tudna akkor is magyarul.

Vörös Pista megvalósított ebben a kötetben egy szürrealista ábrándot. Hogy közben teljességgel realista, bár erre nem kontrajátékként törekszik.

Ezt írnám. S hozzátenném: nem az, hogy azt érzem, "végleg célba ért", meg hogy ő az, ami "innen tovább". Nagyon is úton van ő még, annál szebb, izgalmasabb a művek kész körbejárhatósága, a sok kép, a rengeteg abszurdum-a-természetesben, az indázás, mint mondtam, a kitalálhatatlanság... csak még tudjuk, mi kitalálhatatlan, ezt az alapkeretet nem hagyta még el a Pista, de majd elhagyja.

Verseskötetet aztán végképp csak végig-idézni lehetne. Pár költemény példáján megpróbálom mutatni, mit gondolok én, mikor Vörös István kötetét ilyen nagyra tartom, és annyiban maradunk, más dolgom nincs, a szomorúbbját elmondtam.

A költészet stilizáltsága, ezt is kiolvasom Vörös kötetéből, kívül helyez a valóságon.

A valóságban - melynek képeit Pista dúsan vesgi - ott vannak az irodalom relációi is.

Nem lehetsz író úgy, talán bestseller író egy nagy nemzet gyermekeként lehetsz, még ha igazi irodalom válik is sikerré, lehetsz úgy, hogy napra nap nem idegesít "a tőzsde". Nem is jó szó, hogy idegesít. Költőként, de prózaíróként is, ha halálosan komolyan veszed a mesterséged, halj meg előbb-utóbb, halj meg előbb, mint kéne másképp. Vagy: ha így veszed a dolgod, agyon-vissza sérülsz, s ha nem hajt érvényesülési vágy, rossz az üzlet.

Előbb-utóbb a kóros különbségeket érzed... és részedről kóros ez, tehát a kibogozhatatlanba gabalyodsz. A lebonyolódásnak a bonyolódás-részét éled és okozod csak.

Írnám: jó, tisztességesnek hihető érzés, ahogy az ember lassan, korán, természetesen elálmosodik, remélhetően alszik is hamar. Valami nap rendesen meg volt írva. Györe Balázs könyvén gondolkodom, nem is gondolkodom, emlékén majdnem átszenderülök egy jobb létbe, olyan rendes, jó dolog ez a könyv. S persze, mert Vörös István még hátra van, bízom jó szerencsémben, plasztikusabb kedvemben, hogy képeinek sorához, verseihez érzékeltetőleg tudok visszatérni. A mi nap ezzel tényleg véget is érne.

Talán mert szinte mindenkim meghalt, az eltűnést, elpusztulást - Alíz után, Szpéró és a többiek után - ilyen kerek képként tudnám elképzelni, mint a Vörös István könyvében sorra és rendre a képek. Mert végig ez van nála, azért is hat ez így: "jelleggel".

Mond valamit önjellegén túl, épp mert nagyon önjellege, mond már valamit túlit.

Nekem ez nyilvánvalóan arra kell - "mélypszichésen" -, hogy bátorítás legyen: keressem a saját megszűnésem plaszticitását.

Az irodalom olyan kis körbe szorult, hogy végső céljai sokkal inkább érvényessé válnak, mint végső indíttatásai. De hát, írnám, ezt nem tudom. Nem tudnám ezt azért ilyen tisztázottan, ez annyira "meredek" (volna).

Visszatérnék mégis inkább a verselemzésekhez. Felvennék - nehéz volna a választás - három költeményt, s jó volna tudnom, ha ezekkel megvagyok. Dolgozatom is kész, s mert mindent elmondtam, már eddig, egyebekről, hozzáfűznöm semmit sem kellene; amit mégis, nekem is meglepetés lehetne.

Most már nem adnám alább: tíz és fél órát aludnék, csaknem annyit, kis híján az ágyban töltenék tíz és fél órát.

Töprengve járnék fel-alá, már egy következő feladatomon gondolkoznék, nem is lett volna feladatom az itt, végeredményben ráér, de "beugrott" a megoldásféle.

Azt is gondolnám: persze, elvonulni az irodalomból: a salingeri "modell". Csak ő őrkutyákkal, ügyvédekkel, villanyáramos szögesdróttal védi zen-buddhizmusát, ezt él nélkül mondanám.

Ez képtelenség. Nem lehet "otthagyni" a terepet, holmi mimóza zavaros ostoroztatás áskálda dadogás okán, akkor itt ez a marháskodás inkább. Ugyan, majd én akarnám meghatározni, rólam pontosan mit mondjanak, írjanak - jaj lenne nekem, már önmagamban is, akkor. Kezdődhetne: mit írhatnak, mondhatnak vajon, amit nem tudok.

Műelemzést írnék: elmondanám, el kell mondani, ki-miféle alak vagyok én. Itt ez: amit az elvonulásról gondoltam, rémgondolkoztam, beugrott, ez ugrott be az újabb feladat, a hagyományos-grandginyol-próza befejező részéhez. Ha ezzel megvagyok, márpedig meg kell vele még ma lennem, kezdem azt.

A jelen - kereskedelmi adók, hírek stb., a "magam felől hallhatók" -: persze, koncentrációs, koncertrációs táborvilág, de most akkor a lovaké? Kihagytam - pénzre mindenképp ki - a Tóni verebemet időző Montone-t, ki az El Nidót, a Guls Shaadit kétszer is, "nekem futottak" pedig. Ki volt nyitva a távozónak a táborkapu, mégis itt maradtam. Miért, hova mehettem volna?

Hogy a clochard, akár emlékezete-vesztetten is, a romterepen ébredhessen, hogy - bármi szerencsétlenkedő - új élete kezdődhessék, ahhoz véget kell érnie a háborúnak. "A háború"-nak.

Ez a háború, ez a rendkívüli állapot, ami nekem az-irodalomcsinálással-a-világ, sosem ér véget.

Mondanám: ma abbahagytam a cigarettázást. A More-t bevágtam sporttáskám mélyére vissza, lapul mellette még egy "gleiches" - Goethe -, meg két Pall Mall.

Kis bort ittam, kis kávét, Vörös Pista szóképein gondolkoztam. Balázs és a cetlik... Vörös és a szóképek... Öcsi, mondanám magamnak, öcsi, te nagyon rendesen, egész rendesen hű lehettél a falphwaldoemersoni természethez, ha nyelve adja neked az életed által ezeket a dolgokat, ha legalább ennyi szerény kölcsönviszony, megfelelés, ahogy idéztem, van gondolatod és természeti tárgy - a Pista szóképei, Balázs prózaelemei és szerveződésük - között!

Vörös István szóképei és Györe Balázs kommentártalan cédulaelemei és prózaelemmé váló azonnal-kommentárjai: neked: mint az emlékezete-vesztett clochard igyekezete, magadról mondtad mindig ezt, hogy a totális romterepen, saját kihalt emlékezetének egyetlen adekvát, na ja, "adekvát" terepén lelhető egyetlen szellemi eszközzel, a természettől elkülönböztetett "művészeti" akármivel - igen, "akármivel", ezt a szót bármely szakszó helyett használnád! - próbáljon mégis kapcsolatot, netán mégis-kapcsolatot teremteni azokkal, kedveskedni azoknak, akik szeretik őt, akikre azonban nem emlékezik!

A plaszticitás, mint igyekezet, kerüljünk közelebb. A nomádként zárt Györe-elemek és Vörös-elemek, történéstöredékek és képek, klasszikusan prózai és költészeti eszközök, ilyen clochar-a-keze képkivágások, a romterepen lelt képes folyóiratokból vág ki gyengéden, nyújtja át ezeket ajándékként ugyanígy a clochard azoknak, akiket - alkalmasint! mondanám most az egyszer végre - ő is szeret.

"Ami a világon volt, a valóságban már nem létezik nekem", írtam tegnap, mi ez?

Rájönnék: "Ami a világom", m-mel! Szpéróék meghaltak, Szpéró után még csak maradt Alíz, maradtak sokan, Samu, Icsi etc., de most két madár csak úgy "van", hogy mi izgulhatunk, szoronghatunk az életükért, örömet csak a látásuk okoz, valóságuk, kapcsolatot velünk alig tartanak. De tartanak! Ezeknek a minimális kapcsolatoknak kell örülnünk. Ez az, ami a valóságban is létezve kifejez belőlünk valamit.

Kedves Balázs, nekünk a Tandori Ágnessel a Szpéróék voltak azok, akik a valóságban is léteztették, írnám egyszersmind Vörös Pistának is ezt, léteztették a valóságban is azt, ami megfoghatatlanul a mi képzeletünkben, szívünkben a világi kapcsolódásokról élt. Ahogy mi valami e-világban-nem-létezőt, mondjuk, "álmodtunk".

Értsd: ki álmodta a lepkét, azaz hátha a lepke álmodta a kínai Hapsit, Szabó Lőrinc.

Leírnám: a lepke-történet a Balázs könyvében a legszebb dolgok egyike e nemben a világon.

A műelemzés kezdene összefonódni az életemmel. Már nyugodtan esnék neki a Vörös István szóképeinek, már nem azt érezném, hogy egy ilyen elmefutamodással szaporítom csak a végső soron fölöslegesnek mondható, meddőnek is tartható elemzések halmát, számát.

Mikor a vak Pipi Néni madarunk meghalt - ez úgy egy másik történet, de: -, Tandori Ágnes pár nap múlva, december elején, hidegekben, egy kis lepkét pillantott meg szemközt velünk a parkban. Én már nem tudom, rászállt-e madáretető kabátjának ujjára a lepke, franc se emlékszik pontosan...ergo mit akarnék én, hogy mások tudják pontosan, mi volt velem stb.? Azt nem a műelemzéstől kell várni, a műelemzésnek, ezt akarnám akkor mutatni, sok eleme van, körülménye. De hogy a Pipi halála után ott az a lepke...

Az a Pipi Néni volt! Jó, hát nem ő, persze, ilyen csacskaságokat nem bírunk gondolni...de az lenne a jó, ha bírnánk.

A Vörös Pista szóképei ilyen lepkemegjelenések csaknem. Igen-e, vagy mégsem, ő tudja, én csak feltételezem, adom neki ezt rá.

És ha "rá", hát itt rá is térnénk, legyen meg, mondom, elhinném már, hogy ilyennel, még az egyszer bíbelődhetek. Az ember effélékről inkább csak dumál, szívesebben inkább csak dumál ilyenekről az ember, lehet hadonászni hozzá etc., olyan, mintha tényleg a lepke - vagy a Pipi Néni egykori - terében élne akkor a műelemző, valami hitelesebb térben, de hát a műelemzés azért absztrakt dolog, papíros forma, mert mi lenne, ha valami fórumon mindenki ott hadonászna így, handabandázna - és esetleg akkor is hantabandázna csak - elemző és elemzett!

Mit érdekel engem bármi bajom - most épp -, jókedvű lettem és a természet része vagyok így, jókedvű vagyok, mert a természet, a természetesség része lettem legalább így, hogy szóképeket merészelek méltatni, szinte természetszerű képeket, igen, Vörös verseiben ezek a szóképek - a gondolat egészéhez képest, ami nyilván egy-egy vers - természeti erővel, elemien jönnek elő.

Bakonymérői elégia. Nem írnám folyton: "című versében". Tehát: sorállás gyerekkori boltban, műanyag szatyrok, pénztárgépkattogás, de: "hazafele elered az eső...", nem ezt tenném, kiugratott versszakok: nem, idézőjelek: nem... hanem ahogy Antonin Artaud-t, átírnám a Pista képeit ebbe a műelemzésbe, ezzé a műelemzéssé írnám őket át, semmi bajuk attól még nem esnék.

Egész meg lennék könnyebbülve, hogy végre Vörös István szóképeinél tartok, hát ettől tartottam annyira?

Tessék: mennek hazafelé, elered az eső, öklömnyi békák potyognak. A szürrealista kép. Aztán életkép: otthon a verandán a lerúgott szandál, nagyapa. kezében mérleggel, mért liszt, megszagolt só. És hogy venni és eladni, így a nagyapa mondása, annyi, mint beletörődni hibáinkba.

S szemközt a lepke, nahát! A Dunántúl lakói. Egy olyan cím Ezek olyan nyesett címek, Vörös vers-címei igen gyakran ilyenek, rögtön valami ál-távolságtartás, látszat-objektivitás, sőt, tényleges távolság, na-találd-ki-mi tartás van, nem is távolság, csak odatartás, hát az rögtön távolság is, feszültség is, már ha feszülni akarunk.

Hogy Székesfehérvár körül arab városnegyedek, és szövetdarabként a levegőben kavargó lepke. Ez nekem lett írva, itt. Nekem jött, mint Gulf Shaadi - v. El Nido.

Váltakoznak a személyek, én, ti, ő. Termosz a korlátra, medvelátás vágya Zalában. A Dunántól lakói. Idők váltakozása. Isztok majd egy kávét egy parkolóban, combodon egy idegen nő keze, azért se hiszed, hogy a halál nőnemű. És egy kiszáradt kaktuszon bagoly huhog.

A klasszikus szürrealizmus, ezért említettem Antonin Artaud-t, ah, a Montone ló nemcsak a Tóni verebünk miatt futott "nekem", ezért: Artaud ezt szerette volna, ezt várta a szürrealistáktól: semmi plusz társadalmi cselekvés! cselekvés lehetősége nyista! legyen a meg nem alkuvó kép.

A Vörös Pistánál ez aztán tényleg van. S még valami az eszembe jutna, szükségesnek tartanám megjegyezni: nincs szándék, felszántság, nincs, hogy valamit felszántson, terepet, nincs terep, romterep se, Vörös egyszerűen a vers egészét, a legközelebbi lehetőt akarja létrehozni. Hiszen micsoda dolog is minden más itt: ha az u.n. költőnek a verset kell létrehoznia, hozza létre először is azt, a többit hagyja a versre, mit hoz az létre, ha hoz, még. A versnek valami addig-nem-létezett formában kell létrejönnie, hogy érdekes legyen. Sakk-feladványokat sem lehet lemásolni, még a típust utánozva is észrevevődik, a típust utánoztuk. A Vörös-vers célja pillanatnyilag: igen érzékletesen valami ki nem mondandót, nyilván ki sem mondhatót, közhely a részemről, írnám.

A Vörös-vers belső feszültsége abból is jön, hogy az elemek nagyon foghatóak, jellegzetesek, láttatók, ellenben az egész vész ködbe, nem is, igen világos vonalakká, felületekké válik, melyekről nem tudni, mi.

Györe az absztraktabb emberi történéseket írja, még ha oly-meg-oly-éles is a redőnyrésfény stb., Vörös elénk rakja a természeti tárgyakat, egyetlen viselkedése van: a versírói. Mondanám: tessék, a prózaírói és a versírói kötelező-gyakorlatok kötelező alapállása, okvetlenül.

A prózaíró nyugodtan lehet absztrakt - viselkedés, gondolatok! -, a költő konkrét; aztán majd rejtelmes marad, absztrakt lesz nála is a végeredmény. A valóságban is létezik mindkettejük esszenciája: épp az esszencia, mely ott fogható.

Mármost a léleknek ezt a titkos bármilyét, e kifejezhetetlenjét a valóság nem fogja ott, bár ott lesz az "fogható", létezőleges.

Nézzük tovább. Üvegház. A beton motívuma. Hogy el vagyunk falazva önmagunk elől, és csak azért nem dőlünk össze, mert belekevertük magunkat a betonba. Erre én felordítok, kedvenc elgondolásom, bedaráljuk magunkba, ami történik velünk, ezért írtam, minek megírni, nem elég, ha elfelejtem? ha magamba-felejtem, ezt írnám le, így örvendeznék, nyilván megengedhető lenne ez ma már műelemzésben is, a dolgot ilyeképp semmivel nem vinném előbbre, arrább.

Hirtelen külön sor: hogy Beethoven betonból volt. Egyrészt világosan elfogadom, naná, másrészt jó fanyar móka a két be, dadogtam is ennek tiszteletére a műelemzésben korábban már, ezt készítettem elő.

A műelemzőnek nem árt betanulnia, vagy legalább kicéduláznia, amit műelemez.

S hogy a petevezeték frissen épült metróalagót, elhasználatlan cementeszsákok vannak leszórva a méhbe.

A versnek itt - majd még egy verset elemzünk, nem arról van szó, hgoy a kötet tömérdek szépségét "előmutassam" - az a nyilvánvaló szándéka, hogy életünk alapdolgait vegye elő, lényegesség okán. Lényegről szól a vers, bármi röhej. Bármi röhej a valóság, az életről szól. Az élet csupa apró röhej elemből áll, ami egy félfordulattal ilyenné kavarintható-csavarintható, mert a valóságban az elemek, a dolgok a legbizarrabb, legvadabb közelségbe kerülnek egymással és egymáshoz.

A szürreláció nemmás, mint ennek a tények a tudomása. Vétel. Veszi a valóság lapját "a költő". Minél kevesebb smonca, akkor - vörös azért igen jó költő, mert nincs smonca -, fanyarság, fapofaság, Buster Keaton, Tati. És tovább. A realizmuson túlra, az abszurdig, de nem úgy, hgoy abszurd legyen az eredmény, realitást-meghaladó.

A realitás az, ami minden képzeletet meghalad! És itt a Vörös-vers létjoga, itt a Pista verseinek ténye.

Meg lennék könnyebbülve, hogy idáig érnék. Hogy idáig elértem. Látszik az alagút vége, hogy így mondjam. Hogy így mondanám!

Talán a Balázs és a Pista kicsit szórakozik is a dolgozaton, meg ha borús nap van Debrecenben, gondolnám, a szerkesztőségben a fiúk s urak, lányok természetesen még elsőbb sorba beleértve.

Nekem meg az volna ajándék: aha, nem hiába tahináltam a megírást, halogattam ezt a dolgot, közben betanultam a kitanulhatatlant - hogy mit akarok mondani, miről lenne szó -, ezek a szépek is szentenciák szürrealizmusról, valóságról csak úgy folynak, gördülnek tollam ajkáról. Nem szégyenlősek.

Ne is legyenek. Így alkotnak elegyet a plasztikusabb mondandóval, vagy épp az absztraktabbal, a megfoghatatlannal. A műelemző gondolatainak a valóságban is létezniök kell - de ez csak aztán jön. Itt a Balázs és a Pista műve a megelőző-valóság, írnám, a műelemzés ilyen, és arra jönnek a műelemző ködös gondolatai, és arra mennek vissza ezek a valóságba, ha a cikk valami mód is áll, ha beleveri magát betonjába a műelemző; a lapban meg hirtelen megjeleni a Balázs és a Pista ily élete, holott kritikák már voltak, nyilván.

Örülnék kicsit, hogy úgynevezett műelemzésem nem kritikai. Nem valami kattogó, köteles rendszernek udvariaskodás, kétkedés, gorombáskodás, lelkiismereteskedés stb. rendszerének a része.

Persze, Vörös István és Györe Balázs a fontos, hogy ők bukkannak fel, egyszerre kibukkannak megint.

A víz betonból van, idézném Vöröst, a fák betonból vannak, a vers, mondanám, már teljesen bevadul. Ez nekem tetsző szüret, szürrealizmus - egy "r"-t gépeltem, ki kellett másznom valahogy, nem volt kedvem radírozni, lett a "szüret" szó: a vers begurul, gördül, rohan, semmi erőltetés, minden vad, közben minden tökéletes rendszerben van már - ezt valahogy hirtelen a Németh Gábornak írnám, a Németh Gabira gondolok, mit szól ő ehhez vajon, szürrealizmus-meghatározás, a Morandi is szürrealista így, a plasztikus festő, kicsit. A műelemző, írnám, gondolhat konkrét személyekre is, mikor ír: vajon X, Y mit szól hozzá. Persze, ne feledjük: vigyázzunk az ismeretlennel is, ne bízzunk okvetlenül, az Y lehet féllábú X és az X ikszlábú ipszilon. A műelemző csak ne írjon senkinek. Ha nem kötelező művet elemeznie, a befejezéshez közeledő dolgozat legnagyobb örömeinek egyike az lehet a műelemző számára: már alakul, mi a következő feladata, történetesen merő ízig a saját dolga, hagyományos grandginyol próza, "a Mauryék történetének befejezése". Ez élő így.

Jó, ha a műelemző tisztára független. Akár egy idegen városban is lehet ez, történjék meg nem beszélt programok rendszerében - egyenlő: szabadság. A szoba kong, a konyha hideg, az előszobáról nem is szólva. Van odahaza kenyér, vaj, virsli, mustár nincs, virslit enni nem lehet tehát, legyen a műelemző, mint saját maga esküdtje, magát zárja be, élje a nagyobb természeti áramlatokat.

Györének mesélje ezt: a nagyobb természeti áramlatok, ez van a Keszthelyi Rezső barátunk sok versében is, az ember életének apró részletein át mutatkoznak, bármi nevetségesen csekélyek, egyediek, esetiek is ezek. Vörös István egész költészete erre épít, azaz: ekképpen van Vörös István belekeverve a betonba. Függetlenül attól, hogy a koncentrációs rádióban itt "viccesnek" szánt, behízelgő fabetonhirdetéseket hallok. Szegénykék.

Hölderlin is betonból volt, külön sor a versben. Már mindent elfogadunk. Hülyére röhögjük magunkat, annyira tetszik a Pista költészete.

S milyen szerves, írtuk volna régebben, de mi a francokat kell ilyet írni, a versszak, az utolsó, külön-négysorolt szakasz szó szerint elég, mindent elmond magáról, ez az, mindent elmond, ez Vörösnél nem is oly bonyolult észreveendőség, na, gyártottunk egy szép szakszót: hogy csak aki meghal, szivároghat át a fal repedésein, a szélkakas nincs betonból, és nyikorogva forog. Ottlik szélkakasa. Egy kis Klee- és Ernst-képzet, a magam ügye, Szpéróék, halottaim, akik álmomba visszajárnak, de Jékelynek is, a gyerekkori galambok, akikkel a leggazdagabb volt, amilyen nem lesz, bármeddig él, és szegény boldogtalan fejét, szik, simogatják az égi szárnyak.

Nem hagynám a végére a szenteciámat - ki is, milyen pofa végül azért a műelemző -, nem, hgoy öcsi, azért csak ne lelkesedj, ne élj annyira, élj továbbra is úgy, hogy bármikor meghalsz, nem fáj itt hagyni a Montone-t, a Gulf Shaadit, a következő könyved megjelenését, a Tandori Ágens is majd csak elboldogulna, és egyáltalán nincs az, hogy mid marad, azzal te mind miért nem éltél, sok anyag lehetőség, ember lehetőség, és vesztes vagy, ha kidőlsz.

Sajnos én ilyeneken nem tudok fantáziálni, a végső: a másik nem. A magam túlvilági ékletét nem bírom elképzelni. Fantáziálásom az emberek tartományán belül marad meg. Madarak stb.

Artaud azt mondta: meghalni? Hát az angyalát, ha ő azt hinné, hogy van bizonyos Isten. Meg ha nem az lenne, hogy őt az életétől már rég megfosztották. Mit tudna ő Istenhez közeledni a halálával, egy, ha Isten nem felfogható, képzelgésekbe nem illik, akkor? És kettő, ha nincs már mihez képest meghalnia. Három, a szürrealistáknak, mondtam volna már, épp ezt rótta fel: most ők akkor elkezdenek a társadalmi jobbító cselekvésben hinni? Mikor semmiféle cselekvés nem sikeresélyes, idézném Artaud-t. Mert Vörös verse, az Annak, aki néz - gyötrelem, hogy az egész könyvet ide végig ki nem idézhetem, tessék olvasni! - így kezdődik: hogy ő öngyilkosságra készülődne, na.

Persze, ez helyzetdal. Vagy igen? A trükk - legjobban értjük - Vörösnél az, fejtegetőznék, hogy helyzetdal is, nem is, tragikus is, vicc is, az életnek mintha - írnám, ha igazi tudós műelemző lennék, felkért vagy -kent kritikus - a valóság ilyen arcokat mutatna, ilyen arcot, mely tört tükörfelületek fintor együttese.

Ez kideríthetetlen, Vörös se tudja talán, mit tudnám én. Várja azt a szót, amit majd egy óra üt, vagy kvarcóra hirtelen hamis dallama - a valóságban vagyunk; ez Vörös szürrealizmusa; ez változik azzá, holott semmi sincs, csak hogy, képekkel, ott vagyunk, hetekig ül lakásában, félóránként fogat mos, de ismerem, írnám, nézi a tévét, vagy kikapcsolja és hallgatózik; aki a sivatagban él - ah! Exupéry! Ő mondta, elfogadtuk a sivatag szabályait, ugye, a természet! a lófogadás is sivatagjátékszabályelfogadás, ezzel horzsolódik össze pszichés állapotunk, túlzott bizodalmunk, depressziónk, ami mind a helyes játék ellenében hat, a helyes szürrealista képzetet rontja, hogy Fitzwilliam vagy Montoni vagy El Nido vagy Gulf Shaadi vagy Igiveyouanotherdeargirllad, szik, fizikai valóban az élen fog átrohanni. A lófogadás - egyik - helyes költőisége: ha bírod látni ezt a szürrealista jelenetet. A többi: Szpéróék sugalma, lázas képzetteremtés, esélyek abszurd, nem bukmékerek által sugallt latolása, a személye szempont...nekem "a ló" a, szüret, szürrealista költészet, megint a szüret, foglalata lett. A sivatagban azonban a nyugalmat gyakorolja az illető, három harctól szabadul meg: a hallástól, a beszédtől és a látástól. Szép Ernő, az elalvás. Száraz a száj, mint aki néz, azé. Nem lehet elvonulni a lóba, se, Műelemző! Így meg, azért...?

Vörös néző-sora, Balázs odabiggyesztett utószava felbátorít, én is csapjak egy ilyet a levegőbe:

más a megálmodás, más a valóság, nem számít, hogy február 5-6 éjén, Szpéró halálának 104. hófordulóján megálmodtam Szpéró halálát, fura mód egy körömreszelő volt a kis madár, s a feje, ami a reszelő sima, ovális vége volt, cérnaszál-vékonyságon lötyögött, ha az elszakad, Szpéró meghal, tudtam. Elszakadt. Istenem, a szőnyegen hogyan találjuk meg a fejecskét, belevész a söpredékbe, hulladékba. - Ez az álom, ezek az álmok, az is álom, mit hová küldjön az ember, lapnak, barátainak. De ők néha mást álmodtak meg! Verset tőled, novellát, te emlékezést vagy könyvfeldolgozást küldesz. Ilyenkor, ha ezt otthonról meghallod: "hát persze, hogy elmenni a dolgozószobából is, örökre el, ezt én nem!" De nem, nem, épp ez az, ennek azért tisztességes emberek csinálta rendje van, ki kell valahogy bírnod, a valósában ez így létezik.