Alföld - 49. évf. 1. sz. (1998. január)
A tanulmánygyűjtemény a hazai irodalomtörténet-írás talán legjelentősebb élő klasszikusának az utóbbi másfél évtizedben napvilágot látott munkáiból ad bő válogatást. A tematikai-módszertani sokrétűség, illetve az egyes témákhoz közvetlenül kapcsolódó interpretációs mechanizmusok változatossága miatt természetesen aligha nyílhat mód egy olyan kritikai horizont kialakítására, amely egységesnek mondható szempontrendszer alapján lép e kiterjedt argumentációs mezőbe. Az ilyenkor leginkább szokásos elvet választjuk: az egyes dolgozatokhoz illeszkedő perspektívákból fogalmazzuk meg értékelő megjegyzéseinket.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy lehetetlen vállalkozás valamifajta általános képet alkotnia kötet egészéről. Már csak azért sem, mert az az irodalomszemlélet, amelyet az itt egybegyűjtött tanulmányok tükröznek, alapjaiban annak a megértésmódnak a kontinuitását igazolják, amely Németh G. Béla korábbi kutatásaiban is meghatározó érvényű volt. Elsőként ezzel kapcsolatban tennénk néhány megjegyzést, majd - saját kompetenciánkhoz mérten - olyan értekezéseket emelnénk ki, amelyek a hazai irodalomtudomány folyamatosan átrendeződő argumentációs elvrendszerének feltételei között is hasznosítható eredményeket tartalmaznak. Legvégül pedig - zárójelben - néhány dilemmánknak szeretnénk hangot adni.
Az 1982 és 1994 között megjelent tanulmányok többségében kirajzolódó kérdésirányok, illetve a szépirodalmi műalkotás esztéticitásának értékelését befolyásoló tényezők alapjai abból a hermeneutikai premisszából vezethetőek le legegyszerűbben, amely azt hangoztatja, hogy az irodalom tárgya a mindig társadalomban élő ember. Az emberhez mindig hozzátartozik külső világa, környezete. Ennek rajza, jelenítése nélkül lehetetlennek véli a szerző az irodalom lényegi feladatához: az egyénnek a létről való tudata, sejtése megmutatásához, megérzékítéséhez jutni. Ez az irodalmi kifejezésmódokat társadalmi, szociológiai, politikai szempontok alapján kontextualizáló eljárásmód képviseli talán a legkülső burkát annak a diszkurzív keretrendszernek, amely a gyűjtemény szépirodalmi repertoárja közvetlen magyarázatait mozgatja. Talán ezért sem tekinthető túlzott leegyszerűsítésnek, ha azzal a kulcsszóval hozzuk összefüggésbe a fenti elvi alapvetéseket, amely talán legfőbb kritériuma a szerző részéről a művek kiválasztásának, s amely oly sokszor fordul elő magukban a dolgozatokban is: az agnoszticizmussal. E fogalom egyszerre jelenti egy-egy történelmi korszituációban azokat a társadalmi, filozófiai, lélektani divergenciákat, amelyek egzisztenciális létbizonytalanságba sodorják az egyént, s amelyek erőterében - Németh G. Béla szerint - a leginkább lehetőség kínálkozik a magas esztétikai kvalitású irodalom létrejöttére.
Az e szempontot közvetlenül felhasználó szándék érvényesül a Babits-tanulmányokban, a Kosztolányi- és a Márai-életmű néhány szövegének elemzésében, a Herczeg Ferencről szóló dolgozatban s az Asbóth-értekezésben, de mint látens hermeneutikai művelet, csaknem a korpusz egészében kimutatható. Végeredményben ebből az irodalomszemléleti premisszából is levezethető a kötet címének egy lehetséges jelentése, mégpedig azzal a metodológiai alapelvvel rokoníthatóan, amely a literátor személyiség kérdező, kétkedő magatartásának az irodalmi diszkurzusból való megértését helyezi a fegyelem középpontjába. A világszemlélet lélektanisága és az irodalom nyelvisége közti kapcsolat feltárásának módszertani elgondolását talán a szerző egy Babits kapcsán megfogalmazott gondolata világíthatja meg a leginkább: "A saját, a világnézeten (...) átszűrt érzelmi-gondolati élményből s a nyelv lényegi s megfelelő idiómákból teremtett kérdő és kétlő jellegű, világnézet-hangulatot sugárzó mű megalkotása az ő igazi élménye, ahol »az irodalom belseje, lényege a forma«, s »mindig a tartalom a külsőség«. Ahol a tartalom azt az alkalmat, tárgyat, tényezőt nyújtja, aminek kapcsán, ösztönzésén ez a világnézeten átszűrt, világnézet-hangulatú élményt megnyilvánító forma megteremtődhet, nyelvi alakot ölthet, alkotott beszéddé válhat." (a kiemelés Németh G. Bélától származik. T. L.)
Természetesen a létszemléleti és nyelvlélektani vonások közös nevezőre hozásának szándéka s az irodalomnak mint nyelvi magatartásnak az e szempontok alapján történő magyarázata nem minden esetben vetődik fel ilyen élességgel. Azt azonban túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a műalkotások ontológiai státusát tekintve a szerző a történeti meghatározottság föltárásával a produkcionális oldal rekonstruálására helyezi a fő hangsúlyt.
Az előbbiekben összefoglalt feltételrendszer keretei közt mozgó elemzések közül csupán egy esetben látjuk némi veszélyét a produkcionális mező kitüntetettségének. Mégpedig az Arany-kép főbb állomásai máig című dolgozatban, ahol alkotás-lélektani megfontolások alapján kísérli meg a szerző az Arany recepció bizonyos megállapításait értékelni. Úgy véljük, azzal kérdőjeleződik meg a hatástörténettel szemben elfoglalt pozíció autentikussága, hogy abból a szempontból értékeli az egyes állásfoglalásokat, milyen mértékben jártak közel vagy távolodtak el Aranynak egy levelében saját lelki alkatáról és versei lélektaniságáról tett kijelentéseitől.
A továbbiakban néhány olyan tanulmányt tekintenénk át, amelyeknek szempontrendszere s az egyes témák kifejtésében megfogalmazódó állásfoglalásai a fenti általános jellegzetességeken túl figyelmet érdemlő eredményeket tartalmaznak a későbbi hasonló vizsgálatok számára.
Az önmagát alakító, a társadalmat formáló ember című dolgozat néhány eddig kevésbé figyelembe vett Kölcsey-szövegre összpontosít. Különösen fontosnak véljük a költő Történetnyomozás című rövid bölcseleti írásáról mondottak kiemelését.
"A Kölcseyről írott tanulmányok - írja a szerző - rendszerint kedvvel állítják középpontba a nemzeti hagyományról szóló értekezést. Joggal, hisz egyfolytában hiányolja a nemzeti múlt ismeretét és a reá való építést. Csakhogy véle együtt nem hangsúlyozzák kellő egyenlőséggel, hogy a hagyomány értelmezését, megszűrését s a belőle tovább viendők megválasztását csak az egyetemes történelem keretébe, összehasonlító vizsgálatába helyezve tudja elfogadni." Ez a felismerés azt sugallja, hogy abban az esetben, ha a költő elméleti munkássága későbbi történetfilozófiai elgondolásainak tudatosításával fordulunk a Nemzeti hagyományok legfőbb elvi kitételeihez, olyan, Kölcsey hagyományszemléletét módosító tényezőkre figyelhetünk fel, amelyek retrospektíve átminősíthetik az utóbb említett mű alapkoncepciójának az értékelését.
Több szempontból is figyelemfelkeltőek azok a dolgozatok, amelyek néhány, irodalomtörténet-írásunkban mindeddig periférikus helyen álló prózai alkotás értelmezésére tesznek kísérletet. Az Asbóth János regényéről, a Herczeg Ferenc emlékezéseiről, a prózaíró Babitsról és Márairól szóló tanulmányokat sorolnánk elsősorban ide, azonban a szerző alapintencióinak jellegét tekintve itt kell említést tenni a Kosztolányi Esti Kornéljáról szóló értekezésről is. Nemcsak a művek történelmi-társadalmi szituáltságának érzékletes bemutatása miatt hasznosak e vizsgálatok, de azért is, mert több esetben olyan történeti-poétikai, irányzattörténeti sajátosságokat emelnek ki, amelyek segítségével beilleszthetővé válhatnak e szövegek 19-20. századi prózairodalmunk alakulástörténetébe. Az Ábránd, csalódás, sztoicizmus című tanulmány a hazai epika ipmresszionisztikus-szimbolikus vonulatának első meghatározó jelenségeként definiálja Asbóth regényét, az Álmok álmodóját. A látszat-lét világa - s a kitörés kísérlete, illetve Az erosz teljességének vágya Babits két nagyepikai alkotásának (Halálfiai, Timár Virgil fia) a hazai lélektani regény történeti vonulatába való besorolhatóságával kapcsolatban szolgál fontos adalékokkal, sőt - utóbbi esetében - két, a magyar századforduló prózairodalmát jelentősen befolyásoló világképi-poétikai konvenciórendszer (klasszikus realizmus, lélekrajzi regény) sajátos dialógusát véli felfedezni a szerző.
A Márai-epikát elemző tanulmányok közül A műfaj álarca mögé rejtett személyesség a Csutorával kapcsolatban kiemeli, hogy e "kutyaregény"-ben a 20. század első harmada hazai prózájának egy tárgyias technikával megírt, de mégis "erősen alanyi és személyes, gyakran belső-beszédűen vallomásos, meditatív szövegű prózapoétikai" változatával találkozunk. S legalábbis ez alapján rokonságba állítható az Esti Kornéllal. A Búcsú egy életformától a Szindbád hazamegy s az Egy polgár vallomásai című regényeket az elsősorban Krúdy nevével fémjelzett hazai posztmonarchikus irodalom leszármazottjaként értelmezi, s meggyőzően bizonyítja, hogy ironikusan stilizáló technikai eljárásaikkal voltaképp e világkép lezárását végzik el. A Krúdy és Márai kapcsolatáról itt megfogalmazott észrevételek (főként a Szindbád hazamegy esetében) olyan vizsgálatok irányába nyithatnak utat, amelyek arra keresik a választ, hogy vajon Márai Krúdy-újraírása milyen módon végzi el a korábbi szerző műveivel összefüggő fiktív hagyománytapasztalat értékszerkezeti átminősítését.
Az "úri középosztály" egy történetének dokumentumában a szerző Herczeg Ferenc emlékezéseit az önéletírás műfajának hagyományából szemlélve kijelenti, hogy ezen alkotás a memoárirodalom hazai történetének egyik variációjával sem hozható összefüggésbe teljességgel. Hiányzik belőle az oksági elv, "egymás mellé, egymás köré rakott mozaikhalmok"-ból áll a szöveg, s főként ennek köszönhető, hogy a mű "nem adja egy lélek történetét, egy egyéniség fejlődésrajzát, egy személyiség kibontakozásképét"(58), vagyis azt, ami - Németh G. Béla szerint - a műfaj hagyományait folytonosság tenné. Ezért is beszél joggal a szerző Herczeg műve kapcsán e típus századeleji "elapadásá"-ról.
Az önhitt ismeret ellenében című tanulmány Kosztolányi Esti Kornélját értelmezve a regényszerűség kérdésével foglalkozik. Bár interpretációjának elején hangsúlyozza, hogy a "gondolkodástörténet és alkotáslélektan", illetve a "próza-poétika" szempontjait együttesen kívánja érvényre juttatni, főként az első kép perspektív az irányadó a Kosztolányi-opusz karakterológiájának megállapításában. Németh G. Béla az általa felkínált olvasattal megkísérli elhelyezni a művet a regény műfajtörténetének abba a paradigmaváltó kontextusába, amelyet maga így jellemez: "A 19. század egyik legfőbb (...) regénytípusa, a kauzális (vagy kuzálisnak vélt, valójában azonban többnyire finális) célelvű történetiséggel megírt eseményregény, történésregény a 20. század első felén - nem utolsósorban a történeti célelvűség eltorzulása következtében - az alkotók nem kis része szemében (...) elégtelennek, alkalmatlannak bizonyult a kor belső világának ábrázolására."
A tanulmánykötetben több olyan költészettörténeti vizsgálat is szerepel, amely jelentős mértékben hozzájárulhat a modernség kori magyar líra további kutatásaihoz. Mindenekelőtt azokat emelnénk ki, ahol a szerző egy-egy műalkotásnak a vonatkozó életműben betöltött funkciójára kérdez rá. A Mindenütt csak kék az ég című dolgozat a korai Babits, A jövő biztonságvágyának eufóriája, és a Kassák klasszicizálódása pedig Kassák két lírai-világképi fordulatát értelmezi egy-egy költemény tükrében. Amellett, hogy e korpuszok szakaszolásában fontos adalékkal szolgálnak e tanulmányok, mindhárom esetében ösztönző erőt látunk a témák továbbgondolására. Az első elemzésben középpontba állított Babits-vers (Cigánydal) három jelentésrétegének megkülönböztetése és kölcsönhatásának vizsgálata jelentős mértékben hozzájárulhat a költemény "tárgyias" poétikai mechanizmusainak feltárásához. Nevezetesen: a két lírai beszédszintre tagolt (lírai alany, cigányasszony) szöveg nyelvi átfedései (belső idézés, Németh G. Béla szavaival élve: "pszeudocitátum") épp (a némileg ugyan variálódó) ismétlés révén redukálhatják a két beszélő közti ontológiai különbséget. Az első Kassák-elemzésben az Örömhöz című korai vers nyelvi megalkotottságának, retorikai-szemantikai hatástényeinek interpretálására esik a fő hangsúly. A szerző a nyelvileg inkarnálódó lírai beszélő karakterizálásával, s emellett az expresszionista retorika, poétika esztétikai hatáselemeinek kiemelésével egyszerre igazolja a költőnek az életműben beálló és az expresszionizmus irányába nyitó fordulatát. A második értelmezés hasonló szempontok alapján azt bizonyítja korszerű eszközökkel, hogy Kassák a 40-es években "alkotásmódjában közeledett, némileg párhuzamossá vált, belészövődött a Nyugat utolsó nemzedékének abba a versbeszédformálási irányába, lírai stílusába, amely az avantgárd törekvéseket, az expresszionizmust, főleg pedig a szürrealizmust klasszicizálta."
A csöndes tűnődés költője, amely Tóth Árpád lírájával foglalkozik, egy egyre időszerűbbé váló recepciótörténeti kérdésfelvetést állít középpontba. Nevezetesen: milyen szépirodalmi ízlésvilág játszhatott közre jelenkorunkig a költő lírájának esztétikai értékét elmarasztaló ítéletek megfogalmazásában. Tény az, hogy Tóth Árpád költészete némileg kiszorulóban van hagyománytapasztalatunkból. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a líranyelv vonatkozásában saját korához képest mennyire tradíciócentrikus a költő életműve, s így természetes, hogy a Nyugat-kori költészet megítélésében a Babits- és Kosztolányi-féle nyelvi magatartással szemben miért vált oly periférikussá e korpusz az utókor számára.
Megkockáztatható az az észrevétel, hogy az előbbiekben említett líratörténeti tanulmányok - kiegészülve az itt nemérintettekkel (Költői számadások, Szimbólum és szimbolizmus) - olyan hipotéziseket tartalmaznak, amelyek produktív szerepet játszhatnak a későmodern magyar líra integratív módon történő megközelítésében is. (Itt e részletvizsgálatoknak arra a látens eredőjére gondolunk elsősorban, amely meggyőzően tárja elénk, hogy mennyire eltérő, a költészettörténet különböző hagyományaihoz kapcsolódó beszédmódok funkcionáltak a hazai költészet tizes és harmincas évei közé eső időszakában.)
Legvégül két olyan dolgozatra térnénk ki, amelyek az alapkoncepciójukhoz illeszkedő olvasói elvárások alapján némi hiányosságot hagynak maguk után. Az első (melyről más összefüggésben már említést tettünk) Az Arany-kép főbb állomásai máig. A cím vázlatos befogadástörténeti áttekintést ígér, viszont úgy érezzük, a felvetett kérdéskörrel kapcsolatban nem kapunk kielégítő választ. Az egyik ok - annak szükségszerű velejárója, hogy épp a szerző tesz kísérletet a hatástörténeti elemzésre - saját Arany-koncepciójának kimaradása a szövegből. Holott ismert tény, milyen szemléletformáló erővel rendelkeznek még ma is Németh B. Béla ide vonatkozó kutatásai. A másik pedig, hogy hasonló intenciókkal rendelkező vizsgálat már korábban napvilágot látott (Szegedy-Maszák Mihály: "Arany életművének változó megítéléséről, Irodalomtörténeti Közlemények 1981/5. 520-541. l."), s ha ennek viszonyában értékeljük Németh kísérletét, kevésbé összefüggő képet kapunk a feltárni kívánt recepciótörténeti folyamatról. Nem beszélve arról, hogy csak felsorolásszerűen említi meg a szerző az utóbbi évtizedek fontosabb állomásait (Keresztury Dezső, Barta János, Sőtér István).
A másik tanulmányban (Babits a másik, a másképpen megújító), mely Adynak és Babitsnak, a modern magyar líra két nagy kezdeményezőjének szemléletmódbeli, világképi különbségére keresi a választ, az elvi alapvetéseknek az a pontja dilemmatikus számunkra, amelyben a szerző úgy véli, hogy ezek az eltérések kizárólag Babits Adyról szóló vallomásai, esszéi, tanulmányai alapján is megállapíthatóak. Ugyanis ezáltal olyan egyoldalú magyarázat veszélye kísért, amelyben háttérbe szorul a befogadói, értelmezői oldal, s így valójában nem egyenrangú felek párbeszédeként definiálódik, a két világkép viszonyrendszere. (Balassi)