Alföld - 49. évf. 1. sz. (1998. január)
Aligha sikerülne teljesen elfogulatlanul írnom erről a könyvről, ezért bizonyára jobb, ha nyíltan kimondom személyes érintettségemet. Nem a szerző, hanem a legújabb könyvében tárgyalt kérdések viszonylatában: többízben fogalmaztam meg ugyanis a magam álláspontját egy részükkel kapcsolatban - éppen az Alföld hasábjain is. (Egy részüket Szili könyve is felhasználja - talán úgy is fogalmazhatok, hogy hasznosítja.) Szeretném azonban hinni, hogy ha előre figyelmeztetek soraim esetleges olvasói átminősítésének kívánatosságára, ezzel nagyjából eleget is teszek az elvárható objektivitásnak.
Amennyiben szerzőjének személye illetve tudományos munkássága felől közelítünk a kötethez, úgy tekinthetjük ezt, mint a négy évvel korábban megjelent Az irodalomfogalmak rendszerében megfogalmazottak logikus folytatását: "az irodalom" egészének mibenlétére vonatkozó gondolatok történeti-elméleti áttekintését követően az így hozzávetőlegesen körvonalazott fogalmon belüli, további tagolás lényeges kérdéseinek tárgyalását. A könyv olvasóinak többségét viszont föltehetően mégsem az érdekli leginkább, hogy mennyire építkezik következetesen Szili életműve, inkább arra kíváncsi, hogy milyen közvetlenebb eredményeket nyerhet a benne megfogalmazottak tanulmányozásából. A magam számára tagadhatatlanul az a legfontosabb, hogy nyomatékos érveket sorakoztat föl avval a mi tájainkon - Szili József szavaival élve - két-három nemzedék által mondhatni már "a génekben hordozott" felfogással szemben, amely egy "líra-epika-dráma" műnemi hármasban tartja elhelyezendőknek az irodalmi alkotásokat. Könyvének - talán kissé bonyolultan fogalmazott - summázása szerint: "A művészetek és a nem művészet világa közötti átmenetek, az egyes műfajok átmeneti képződményként való létrejötte és fejlődése, a művészeti képződményeket teremtő, fenntartó, megszüntető társadalmi intézményesség (művészeti kánonok stb.) természete, úgy látszik, kizárja (vagy rendkívül bonyolulttá, társadalmilag elfogadhatatlanná teszi) a műalkotás-tipológiában a közös alapú, állandó, illetve feltétlen vagy örök...hierarchikus fogalmi rendszert." (145-146.)
Érveinek sorába a mások - sokak: többek között I. Behrens és R. Wellek - által megfogalmazott ténymegállapítások és elemzések mellett G. Genette újabb vizsgálódásait is beépíti, nem sajnálja azonban eközben az energiát a "klasszikus" arisztotelészi Poétika tüzetes újraolvasásától sem. (Ritoók Zsigmond illetékes szakmai kontrollját is hasznosítva.) Kimutatja, hogy a ránk maradt nagy horderejű munka már koncepciójában is aligha tartalmazta "a lírá"-nak mint hozzávetőleges nagyobb egésznek a meghatározását - föltételezi azt is, hogy ez a könyv valójában inkább történeti, mint amennyire jellegzetesen teoretikus természetű alkotás. (Csak éppen "Arisztotelész műve számára nem találta meg a "megfelelő alakot". Az elméleti rendszer formáját választotta, holott minden állítása végül is felfogható leíró állításként" az egy személy által előadásra kerülő eposzokra és a több szereplő által megjelenített tragédiákra és komédiákra vonatkozóan - 75.) - Ha ebben az egyértelműségben túlzónak mutatkozik is ez a föltevés, (a Poétika első mondata szerint "A költészetről... és annak műfajairól kívánunk beszélni": ez teoretikus munkát ígér; a XIX. fejezet zárása is "a költészet elméletéhez tartozó kérdés"-eket minősíti választott tárgykörébe tartozónak), amellett meggyőzően tud érvelni, hogy a történetileg számba vehető megállapításoknak alighanem nagyobb a súlyuk a könyvben a jellegzetesen teoretikus előírásoknál. (Leginkább a hatásosnak bizonyulás megállapításait követően társul Arisztotelésznél tényrögzítéseihez egyúttal egynek-másnak a kívánalomként való megjelölése.)
A kiterjedt, négynyelvű szakirodalmat tüzetes munkával hasznosító könyv tehát azok álláspontját erősíti, akik szükségtelennek - inkább zavart okozó, mint amennyire valós eredmények eléréséhez segítő eljárásnak - tartják azt a hármas rendszerezést, amelynek megfelelőit egyébként nem ismerik más művészetek elméleti (vagy történeti) szakirodalmai. Olyan kutatók találhatnak a maguk felfogása mellett szóló érveket ebben a könyvben, akik nem vonják ugyan kétségbe annak a jogát, hogy könyvkiadók novelláskötetek, regények, színpadra szánt (itteni előadáshoz formált) alkotások, írói naplók, aforizmagyűjtemények (stb.) mellett rövidebb-hosszabb verseknek (vagy velük közelebbről rokon rövidebb irodalmi alkotásoknak) a gyűjteményeit is külön kötetekbe rendezetten bocsátják ki a könyvpiacra, akik azonban nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget az ilyen összegyűjtési formáknak. (Nem nagyobbat azoknál, amelyeknek jegyében kiállítóhelyiségek pedig időnként csendéletek, máskor önarcképek, szobabelső, tájképek (stb.) kiválogatásaiból állítanak össze egy-egy kiállításra valót.) Akiknek nem jutna eszükbe bírálni a "hálószobabútor", a "dolgozószoba-berendezés". "ebédlőgarnitúra"-típusú szavaknak a használatát sem, tudományos elemzésre szoruló illetve erre érdemes fogalmakat azonban már nem keresnének mögöttük. (És óvnának attól, hogy - mondjuk - a szobrászatra is megpróbálják kiterjeszteni a hármas rendszerezés törekvéseit - annak a tapasztalatnak az alapján, hogy ha néhány ilyen rendszerezési fajta néhányszor "megmérkőzik egymással", akkor pár évtized múltával már lényegesen több sikerrel kecsegtet egy újabbal való előhozakodás, mint az egésznek a szükségességére való rákérdezés.)
Szili József természetesen nem "magának a tagadásnak a kedvéért" vitatja tetemes energia-ráfordítással a hármas műnemi rendszerezés(ek) jogosultságát. Úgy találja, hogy a - helyességében be nem bizonyított - hármasság tovább-bontásából létrehozott műfaji csoportosítások megnehezítik az irodalmi alkotások egy részének érdemi megközelítését, valós természetük fölismerését. Ennek során figyelmeztet meghonosodott műfaji kategóriákba bele nem illő művek lehetséges fontosságára. Részben magának az irodalmiságnak a tágabb fogalomkörébe sem egyértelműen beilleszthető irodalmi szociográfiáknak taglalva a mibenlétét - az önéletrajzok kapcsán a fikciószerűség kérdéseit is érintve -, részben modern "öntükröző" regények némely sajátságaira irányítva rá a figyelmet. Hangsúlyozva az esszészerűség századunkbeli jelentkezésének fontosságát, egymástól máskülönben akár távoleső munkákban is. Ezek számára keres - a távolibb múltba is visszatekintve - közös gyűjtőfogalmat. Érdekesen, modern narratológiai gondolatvezetéseket is felhasználva veszi számba a felsorolás hosszúra nyúlásának megnyilatkozásformáit, a jellegzetesen additív szerkesztésmódot, akár egymástól máskülönben eltérő szövegtípusokban: varázsos-szakrális igézésekben, játékos mese-mondókákban ("láncmesék"-ben), és az antikvitás eposzaitól a Dekameronon, a Canterbury meséken és a picaro-regényeken, majd Defoe és Joyce regényein át Szentkuthyig terjedő vonulaton. "Tárgyak elsorolásába, események, cselekedetek felsorolásába..., eseményképletek szukcessziójába" való átmenetét valamilyen "katalógus"-szerűségnek. (A kifejezést Szentkuthytól kölcsönzi.)
Egyáltalán nincs kizárva, hogy irodalomtudományunkat ezek a részletek: a katalógusszerűségben kimutatható közös tényezők elemzései fogják majd intenzívebben megtermékenyíteni, ezek azonban egyelőre még nem érték el a kidolgozottságnak azt a fokát, amelyet a műnemek kérdéskörében végzett kutatásai. (Amelynek egy része - módosított formában, talán még gondosabb kidolgozásban - angol nyelven is megjelentek, az Acta Antiqua Hungarica 1996-97-es érfolyamában.) Hogy vajon "a narráció expanzív erői"-nek teret engedő "hipotetikus ősforma", a régiség különböző idősíkjaiban megjelent más-más szövegalkotások és a modernség különféle irodalmi termékei milyen mértékben rokonok egymással - mennyire lényegesek és mennyire felületiek ezeknek a halmozásoknak a hasonlóságai, mennyi írható belőlük a primitivitásnak vagy éppen a szó-mágiába vetett hitnek, és mennyi a(z újszerű) formaalakításnak a számlájára - azt további analizálások lesznek majd hivatva több oldalról megvilágítani.
Fölvetődhet természetesen Szili József legújabb könyvével kapcsolatban még néhány más kérdés is. Vajon szükségképpen következik-e magának a műfaji szemléletnek a kutatói érvényesítéséből az ún. műfaji tisztaságnak is az elvárása, (a deskripcióhoz az értékelés mozzanatának társítása); hogy az, aki egy fokkal jobban körvonalazhatónak találja egyfelől az elbeszélés mozzanatának a központi szerepét az irodalmi alkotások egy részében, másrészt a színpadhoz igazítottság megjelenési módjait az úgynevezett líra fogalmánál, az mindenképpen híve kell-e hogy legyen valamilyen "dualisztikus műnemrendszer"-nek, azon például éppúgy lehetne vitázni, mint azon, hogy a benső tényezőket is figyelembe vevő műfajiak mellé nem a struktúratípus egészére utaló műforma kategóriáit célszerűbb-e - a zenetudományhoz hasonlóan - odaállítani (az egy fokkal szorosabb érvényű "versformá"-é helyett). Esetleg azon is tűnődhetünk, hogy vajon nincs-e aránytalanság a műnem-műfaj-problémakört tárgyaló általános - vitázó -, és a lineáris szekvencialitás jelentkezési formáit felmutató, "állító" rész között (kb. kétharmad-egyharmad). Azt viszont semmiképpen nem vonnám kétségbe, hogy a Szili Józseffel való együttgondolkodás ezúttal is megéri a fáradságot. (Akadémiai, 1977.)