Alföld - 49. évf. 1. sz. (1998. január)
Fiatal Jókai, újjászülető ország
A reformkor mindig messze világító fényoszlopként tűnik fel Mikszáth írásaiban. "A liberalizmus (...) lehelete összevegyült a haza levegőjével, (...) Az ország kivedleni indult régi bőréből, nem várva be, míg erővel lehámozza róla az idő."1 Ezt még A vármegye rókájá-ban írta a hetvenes évtized derekán, de Jókaival foglalkozva, a XX. század elején még vonzóbbnak látszik szemében e korszak. 1905-ben, a nagyhangú "nemzeti ellenállás" meghirdetésekor, ösztönösen érezheti, hogy mindez időszerűtlen utánérzése a nagy múltnak, a visszahozhatatlannak.
A reformkor növekvő lendülete a biográfus szemében elsősorban a művészeknek, új eszmére fogkény értelmiségnek köszönhető. Weinmüller Franciskának, a nyomdatulajdonos komáromi szépasszonynak szalonjában írók, színészek, újságcsinálók nemcsak "egy édesen zengő anyai nyelv és literatúra" munkásai, hanem egy "nagy, új, szabad Magyarországról" is (18.: 44.) álmodoznak. Megizmosodva, tehetségben szinte megtízszereződve hasonló csoportosulás áll előttünk a Pilvaxról szóló fejezetben. A fiatalok mellől nem hiányzik az idősebbek nemzedéke: Vörösmarty, Bajza, Nagy Ignác, akik őszinte pártfogói az ifjaknak. Vörösmarty nemcsak költőóriás, de magatartásával, valóra váltja a címeresek, és nem nemesek közötti választófal lebontásának eszméjét, amikor iparosembereket is befogad asztaltársaságába (18.: 85.) A Pilvax, a Tízek Társasága keresztmetszetét adják a kor társadalmának: Birtokos nemesifjak (Jókai) mellett honorácior ivadékok (Bérzy, Pákh Albert) jobbágysarjak (Tompa, vajda) meg a zsidó polgár Ludasi Gans Mór foglal helyet benne.
Egyetlen, nagy elhitető erejű freskóvá olvad össze az első kilenc fejezet, s ha napjaink olvasójának mégis hiányérzete támad, annak két fontos oka van. Egyrészt a nagy Palóc olykor megfeledkezik a tágabb históriai háttérről, nem ügyel másra, mint Jókai, Petőfi legszűkebb környezetére. A Tízek Társasága szerveződését felvázolva ilyen mondatpár csúszik ki a tolla alól: "(...) a kiszivárgott részletek általános beszélgetés tárgyai voltak. Hiszen oly kevés dolog történt akkor." (18.: 101.) Vaskos tévedés! Hiszen ha mellőzzük is a mű jellegétől némiképp idegen eseményeket (Pest Vác közti vasút, a Védegylet nagygyűlése, Tisza-szabályozás kezdete) még mindig akad elegendő följegyeznivaló a politikában (pl. megyei tiltakozások az adminisztrátori rendszer ellen, erdélyi országgyűlés, stb.) és költészetben (pályadíjat nyer, Az elveszett alkotmány).
Mintha nemcsak a felgyorsult ritmusról, hanem a kibontakozó eredményekről is megfeledkeznék. Pestet könnyedén intézi el: Dabas inkább "nemzeti empórium" nála, a város "kereskedelme, forgalma primitív", sem arisztokráciája, sem középnemesi magyar elitje, "hasznavehetetlen, közügyekkel nem törődő spiszbürgerek" otthona. Könnyen cáfolható mindegyik megrovás. Szinte bizonyos, hogy a szerző nem tájékozatlanságból nyilatkozott így, hanem szatirikus szeszélyből. Hiszen már korábban is kedve telt a budapesti városatyák megcsipkedésében (gondoljunk Tenczer Pálra, akit még a feltámadt szigetvári hős is ósdi embernek tart az Új Zrinyiász lapjain).
Ha az akkori Pest messze van attól, hogy országos középpontnak számítson, akkor a leendő metropolist annyi intézménnyel gyarapító Széchenyi sem állhat közel az életrajzíró szívéhez. Csakugyan, e munkájában alig találkozunk nevével. A magyarázatot Mikszáthnak, a Pilvax meg a márciusi ifjak iránti mély, az elfogultságot súroló rokonszenvében kereshetjük. Ők a haladás motorjai szemében - természetesen a velük együtt küzdő ellenzéki szabadelvűekkel, a Nyáry Pálokkal együtt.
A fegyveres harcok megerősödése, kivált Pestbuda feladása után 1849-ben fordul a kocka: a radikálisok, a két Madarász és Pálffy Albert a gyanakvás és az erőszakos leszámolás eszméjét terjesztik a mérsékeltekkel szemben. Elszánt törekvésük a guillotine felállítására keserű kitörésre indítja a biográfust: "a guillotine a francia forradalmat a világ legszomorúbb látványává tette. Mintha nem eléggé fogyna a magyar a csatatereken és a Károly-kaszárnya udvarán." (18.: 155.) A "vakmerő, irgalmatlan, furfangos rendőrminiszter" sem érdemel szánalmat, s Jókainak meg a többi békepártinak az a szerencséje, hogy a nagy Palóc szerint "Kossuth szigorú tisztelője a formáknak" azaz nem óhajt terrort.
Csínján bánik a könyv a legendáshírű népvezérrel, ismeretes azonban olyan később törölt szövegtöredék, amelyből az életrajzíró fenntartásaira következtethetünk. (Ezt a textust a Gyulai Pálnak kiküldött, kiegészítésekre, vitapontokra számító próbanyomat őrizte meg). "Aradon, 1849 augusztusában csakugyan együtt van a boldogtalan országgyűlés, mely hagyta magát az orránál fogva vezettetni, amelynek (...) nem volt sarka, melyre álljon. Minek van együtt?" (18.: 308.) Kivel szemben kellett volna helytállni - a számottevő részében mérsékeltekből álló képviselőháznak? Nyilván Kossuthtal szemben! Hova vezették tagjait "az orruknál fogva"? Többek között a trónfosztás kimondásához!
Az összeomlás tragikus óráinak elbeszélése során domborodik ki igazán a Görgey-Kossuth ellentét. Közeledik a hatalomátadás ideje, s ekkor a kormányzó meg Szemere miniszterelnök - a fővezér bosszújától tartva - sietve elmenekül Aradról. A narrátor nevetségesnek tartja kettejük aggodalmait, utal arra, hogy puszta árnyék Görgey diktátori hatalma, csupán a "fegyverletételi módozatok" megfogalmazásához elegendő. (18.: 173.)
Ekkoriban már nagyonis megmutatkoztak Gyulai és a Budapesti Szemle Görgeyért vívott évtizedes harcának eredményei, amelyet a Nyugat és a polgári radikálisok tovább folytattak. Mikszáthra ezen kívül nagy hatással lehetett Tisza Kálmán 1884-ben a "feltűnés nélkül" meghozott döntése az idős tábornok nyugdíjáról. A kiegyezés szilárd hívei mellett más értelmiségi rétegek véleményét is kifejezte írónk egy 1908-as hírlapi cikkével; "Görgeyről ma már senki sem hiszi, hgoy áruló volt. Sőt bátran lehet konstatálni, hogy a múlt század legnagyobb, legrendkívülibb embereinek egyike."2
A szabadságharcot feldolgozó fejezet, hasonlóan a többihez, nem nyugszik sokoldalú kutatáson, memoárok rendszeres búvárlatán, de ezúttal szerencsésebb a szerző intuiciója, kiegyensúlyozottabb az ítélete, mint a negyvenes évek vonatkozásában. Görgey iránti elismerése nem vezet Kossuth iránti igazságtalan támadáshoz, holott ez idő tájt gyakran sor került effélére. Nem vádló indulattal tekint vissza a nagy Palóc, inkább a nemzeti karaktert elmarasztaló keserűséggel: "Nem kellett ide már Windischgratz, se a Miklós cár segítsége. Bent volt már a legyőzhetetlen ellenség, a viszálykodás a magyar urak közt." (18.: 154.) Mennyire hasonló hang zendült meg jó félszázaddal korábban Arany János Koldus-énekében a "Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek" ellen! (Jegyezzük meg azt is, hogy maga Jókai szintén igyekezett lehetőleg tárgyilagosan ítélni a fővezér meg a kormányzó ellentétében, akárcsak művészi teremtménye, az Enyim, tied, övé főhőse, Áldorfai Ince, vö. A jutalom című fejezettel.)
A történelem kérlelhetetlen ítélete mégsem a "viszálykodást" sújtja elsősorban, az életrajz szerint, hanem a beavatkozó cárt. I. Miklós "az ördögök etikája" szerint indítja el hadseregét "ölni ismeretlen népeket, akik neki nem vétettek". (18.: 168.)
Életalkony, válságok előtti ország
Az ifjú Jókai s a Fiatal Magyarország képét "fecskeröptében" (a nagy Palóc kedvenc kifejezése) áttekintve, haladjunk félszázaddal előbbre, vizsgáljuk meg a századutó-századelőről nyújtott összefoglalást. Sem a fényekben, sem az árnyakban nincs hiány. Wekerle kormánya alatt évtizedes mulasztásokat pótol az országgyűlés, az egyházpolitika s a demokratikus jogok terén - a Szabadelvű Párt ismét divatba jön egy históriai pillanatra. Nem csupán házsorok, hidak, vasútvonalak épülnek - a műveltség, a művészet is előbbre lép. Jókai olvasótáborának hatalmas méreteiről tanúskodik írói jubileumának ünnepsége, amelynek koronája a százkötetes kiadás. Boldogulnak, megbízásokhoz jutnak az ecset és véső művészei: A Feszty-házaspár révén az ősz mester megismerkedhet az új festőnemzedékkel.
Jókai életéből öt esztendő - 1884-1889. január végéig - egy átfogó "népismei munka" megindítása, szerkesztése jegyében telik el. Rudolf trónörökös kéri fel az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben könyvsorozat (OMMIK) magyar részének szerkesztésére, s ez a kapcsolat válik két rokon gondolkodású ember szellemi szövetségévé. Mindketten liberálisok, ellenzői a klérus hatalmi igényeinek, az antiszemitizmusnak, hisznek abban, hogy a monarchia vezető erejévé kell lennie a polgárságnak, polgári értelmiségnek. Összeköti őket Tisza Kálmán meg Andrássy Gyula iránti rokonszenvük, s ami ezzel együttjár: az orosz terjeszkedéstől, pánszlávizmustól egyaránt irtóznak. Mindezt nagyjából egyaránt sejthette Jókai s a nagy Palóc, kevésbé tudhattak azonban "Rezső" (Jókai magyarítása) bel- és külpolitikai nézeteinek ingatagságáról, pályavégi nagy fordulatáról. Brigitte Hamann kutatásai nyomán valószínűsíthető az, hogy a trónörökös ekkor (1888) a Hohenzollernekkel való további szövetség ellen lép föl, pártolja a közeledést Franciaországhoz, és a kibékülést-egyezkedést a cárral. Mindez a Balkánon történő politikai visszavonulással, Románia érdekeinek szolgálatával is együttjárhat.3
Mondani sem kell, ez a némileg oroszbarát irányváltozás csorbíthatta volna Rudolf jóhírnevét Magyarországon. Ám nem tudtak róla, ismeretének hiányát legjobban Jókainak - az életrajzban is tárgyalt (19.: 146.) - akadémiai emlékbeszéde mutathatja. A költő így idézi fel ebben a királyfi egy bizalmas, 1888 elejéről származó nyilatkozatát: "A háború kikerülhetetlen. Mentül később tör ki, annál iszonyúbb lesz, s annál bizonytalanabb kimenetelű (...) De ha magunkra maradunk is, velünk az eszmék igazsága."4 Eldönthetetlen kérdés, hogy Jókai egyszerűen téved e közlés datálásában, (hiszen a trónörökös korábbi elképzeléseivel mindez nagyonis egybevág), vagy "Rezső" csapongásának, egyre jobban elhatalmasodó egyéni-birodalmi pesszimizmusának számlájára írható az egész. A megemlékezésben írónk szemmelláthatóan jogosnak véli a csapást elhárító, megelőző hadjáratot, amely egyértelműen oroszellenes. "Csakhogy a század lelke békét parancsol." "A meghasonlás az erős akarat s a még erősebb lehetetlenség között" öngyilkossághoz vezetett, hirdeti a szónok, s ekként zárja gondolatmenetét: (...) az örökkés felejthetetlen Rudolf trónörökös balvégzete a világbékének hozott önáldozat vala..." (Valami különös félreolvasás folytán a biográfia a Petőfies hangzású "világszabadság"-ot használta a fentieket idézve - 19.: 146.)
Nemcsak két szót cserél föl Mikszáth az életrajzban. Rudolfról való itteni megemlékezésének hangneme távol áll Jókai rajongásától, még erkölcsi bírálatot is találunk benne. Hiszen nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a koronaherceg "méltóság nélkül" hunyt el "a szentimentális gyógyszerész-segédek halálával." (uo.) Nyilvánvalóan az önfegyelmet, a lelki depresszión úrrá váló életerőt hiányolta benne - akár a gyászoló apa, Ferenc József.5 Az efféle felfogás távol állott a századvég hazai sajtójától, amelynek állandóan visszatérő fordulata: "Rudolf a magyar nemzetet szerette leginkább". - Ezzel aztán minden tette példássá, legalábbis könnyen megbocsáthatóvá lett.
A jövendő uralkodó számot tudott vetni azzal - különösen katonai ügyekben -, hogy valaha nemcsak király, egyszersmind császár is lesz! Való igaz a nagy Palóc kijelentése: "A királyfi (...) nem állt mereven se az osztrákok, se a magyarok részén" (19.: 128.), s ezt nemcsak az OMMIK szerkesztőségi értekezletei s a magyar tárgyú kötetek tartalma igazolhatja.6 Ezúttal mégse menjünk tovább, "a népismei munka" első "Magyarország" köteténél. Két fejezetet kell különösen szemügyre vennünk: az Előszót a trónörökös tollából, és a Jókaiét, amelyben "Új korszak" címmel tekinti át a XIX. század magyar históriáját. Mikszáth előadása szerint magyar részről vitát keltett az előbbinek a dákoromán elméletet helyeslő mondata, Rudolf - politikai megfontolásból - mégsem mondott le róla. (19.: 128.) Ez azonban tévedés, a trónörökös nyilván engedett, mert rómaiak és románok vérségi kapcsolatát sehol sem említi a szöveg. Nyilván el kellett kerülni a dualista társország közvéleményének fölingerlését!7
Viszont a Jókai fejezetében a magyar fél engedékenysége látszik. A szabadságharc, a véres megtorlás, az önkényuralom sejtelmes ködbe burkolva, Kossuth, Görgey neve éppoly kevéssé hangzik el, mint akár Batthyányié vagy Deáké. Mit tegyünk ezután a nagy Palócnak királyfit gyászoló 1889-es búcsúztatójával, amelyben a fejedelmi "főhős", szakítva a sunyi óvatoskodással, kimondja magyar munkatársai előtt: "Csak nem akarják talán eltagadni, hogy Kossuth volt?" (77.: 88. - Cikkek 27.: 88.) Lehetséges, hogy magasabb körök (Ferenc József, Albrecht főherceg) szóltak közbe? Némi vigaszt legföljebb az jelenthetett, hogy az elmúlt századok Habsburg-ellenes mozgalmait Pauler Gyula megfelelően tárgyalta, s nem hiányoztak Bocskai, Bethlen, a Rákócziak, Thököly, Zrínyi Ilona méltó ábrázolásai. (Ellenben Kossuth hasonmása kb. 1 cm magas a 273. lap nagy csoportképén.)
A nemzeti sérelmeket mégsem indokolt túlzottan hangsúlyozni. A főcél az volt, hogy az ismeretterjesztés révén közelebb kerüljenek egymáshoz a Monarchia olyannyira különböző népcsoportjai. A nacionalizmus dagálya idején, egy világháború előtt ez nem kis dolog.8
Az OMMIK kapcsán az életrajz szól a Mester és az "udvari emberek" kibontakozó érintkezéséről, s értékelése nem éppen kritikátlan. De ne feledjük, hogy itt nemcsak az "előkelőek ereszkedtek le a gyengeségekkel megbélelt nagy ember"-hez (19.: 12.), hanem személyünkben a munkatársnak jelentkezők keresték a sorozatszerkesztő ismeretségét. Az a "Coburg Fülöp herceg" például (JKK Lev III. 661.), akit a költő 1884 őszén meglátogat Gömörben, megyéje várainak bemutatását vállalja.
Annyi kitüntetés, siker ellenére is árnyakra, komor napokra kell fölfigyelnünk. A 48-as párti ellenzék túlbuzgói nem látnak Jókaiban egyebet a kiegyezés hívénél, Tisza Kálmán barátjánál, ezért buktatják meg a választásokon, harsognak a képviselőháztól megszavazandó nyugdíjformája ellen. (19.: 170; 177.) Írói évfordulója napján, 1894-ben az ünnepelt hasztalanul reménykedett Ferenc József sajátkezű üdvözlő soraiban, pedig nemigen élhetett akkor e hazában nála lelkesebb híve az uralkodóháznak. Visszanézve a századfordulóra az újságok megnőtt példányszámának, gyors reakcióinak sem örülhetünk mindenben: Nagy Bellával kötött házasságát követően végighurcolják "a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján" (19.: 173.) Az életrajzszerző fájdalommal és bölcsen beszél minderről, ám talán túlságosan is tapintatosan. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az ellenséges indulatokat a polgári házasság ellenzése, meg az antiszemitizmus jobban felszíthatta, mint az élő klasszikus féltése.
Az utolsó három fejezet komor hangvételét nem csupán a meghajszolt költővel való együttérzés okozza. Mikszáthot elkeseríti kora középszerűségének látványa, s ennek előjeleit fölleli már a hatvanas-hetvenes esztendőkben. A szabadságharc előtti két évtizedben "támadtak az óriások", Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai meg Madách - az utóbbit nem említi a biográfia. (19.: 39.) Azok, akik a kiegyezés táján indulnak el "voltaképpen nem is mondhatók folytatásnak", "mintha egy generáció, amely az esésre előkészítsen, kimaradt volna." (uo.). A századvég tollforgatói közül kiket emel ki mégis a biográfus? Voltaképpen nem lehet felelni a kérdésre e könyv alapján. Benne a kor elbeszélőiről nem kapunk jellemzést, még felsorolást sem. Felbukkan ugyan egy-két ismert név (a Bródyé, Eötvös Károlyé pl.), ám pusztán azért, mert megfordultak a költő Bajza utcai otthonában, vagy az országgyűlésen. Többet mond az, kiket és milyen előszóval válogatott be Mikszáth a Magyar Regényírók sorozatba, noha itt külső tényezőkkel is erősen számolhatunk. Bródy, Iványi, Justh, Herczeg, Rákosi Viktor belekerültek, Gárdonyit már csak Schöpflin Aladár előszavazta 1910 után. Petelei mellőzése feltűnő, Ambrus Zoltáné szintén.
Elfogadhatónak véljük azonban Bisztray Gyula magyarázatát.9 Petelei novellaszerző, míg a sorozat túlnyomórészt regényírókat, nagyepikát vonultatott fel.
Voltak tehát kedvencei a nagy Palócnak, látott értékeket kortársaiban, de a kor újat kereső áramlataitól értetlenül és gúnyosan fordul el. 1904-ben az Almanach-hoz írt előszavában kijelentette: "A különös van divatban, nem a szép. Kificamodott eszű alakok perverz érzésekkel (...). Sőt magyarul sem kell tudni jól, csak inkább különösen (...)." Az irodalmi forradalom előjeleinél jobban aggasztja a terméketlen ellenzékiség, a nemzetiségeket felingerlő frázisos magyar nacionalizmus, a dzsentriskedők és klerikálisok kézfogása. Még mélyebbre ásva, valami nehezen megfogalmazható katasztrófatudatra bukkanunk, amely a két Tisza legjobb híveit is elfogja ekkoriban.
Jókai utolsó regényének (Ahol a pénz nem Isten 1904.) lapjain spengleri komorságú jóslat hangzik el Európa földrajzi és erkölcsi süllyedéséről, majd a Magyarországot fenyegető veszélyről: "Sziget az országunk a népek tengerében. S akik körülvesznek bennünket, azok mind maforik, akik éheznek a testünkre, vérünkre (...)". (i.m. JKK R 71.: 137.) Gyulai Pál 1906. januárjában - Mikszáth híradása szerint - lehangoltan köszöni meg a nyolcvanadik születésnapján elhangzott akadémiai jókívánságokat: "nem tudom egyébiránt, nem jobb lett volna-e már sírba szállnom, (...) mint megérnem ezt a mostani állapotot, midőn minden veszni látszik..." (Emlékezések és tanulmányok. Bp., 1957. 507.) Egy 1923-as (?) karcolatában Fesztyné, Jókai Róza följegyzi, hogy társaságukban a nagy Palóc megjósolta hazája tragikus vesztét.10 Ha emlékezéseinek hiszünk, más szemmel olvashatjuk a Jókai Mór élete és kora Epilog című zárófejezetének végét: "Ha ő (Jókai) se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről? (...) Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz." (19.: 190.) Európát elborítja a tenger, az emberiség megérett egy újabb vízözönre: mennyire rokon szellemű látomása ez két nagy epikusunk képzeletének!
A kiadásokat a Mikszáth és Jókai irodalomban használt rövidítésekkel idéztem (MKÖM, JKK). A kritikai kiadásban meg nem jelent írások esetében a Hátrahagyott iratok mellett jól tájékoztattak a Válogatott művek egyes kötetei (A tisztelt házból, Emlékezések és tanulmányok). A szövegben elhelyezett kötet- és lapszámok az MKÖM megfelelő darabjaira vonatkoznak, ott az MKÖM jelölést mellőztem.
1. MKÖM 1: 121.
2. Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története Bp. 1994. 2: 134., 145.
3. Brigitte Hamann: Rudolf. A Trónörökös és a lázadó. Bp. 1990. 359-371.
4. Jókai Mór: Emlékbeszéd Rudolf trónörökösről. Bp. 1898. 29-30. (Magyar Könyvtár)
5. Br. Hamann: i.m. 504-505.
6. Idézi Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf Trónörökös. Bp. 1984. 134-135.
7. A két fejezet: OMMIK, Magyarország I. kötete. Bp. 1888. 3-6., és 263-276.
8. Jókai reményeiről a Monarchiát illetően: Nagy Miklós: Jókai Mór (Arcok és vallomások). (Bp. 1975. 191.
9. Mikszáth Kálmán: Írói arcképek. Bevezette Bisztray Gyula. Bp. 1953. 27.
10. Feszty Árpádné: Akik elmentek. Bp. é.n. 47-48.