Alföld - 49. évf. 1. sz. (1998. január)
Napjaink bölcseleti kontextusának és az ismertté váló kortárs irodalmi művek megalkotottságának alapvető jellegzetességeit egyaránt egy olyan szemléletmód határozza meg, amely a nyelv, illetve az ezzel összefüggésbe hozott hagyomány(ozódás) fölvetette kérdéseknek igen nagy szerepet juttat. Oly módon, hogy mind jobban eltávolodni látszik attól a fölfogástól, amelyik a nyelvi tevékenységet a valóság eleve adott artikulációjának viszonylatában értelmezi: a beszéd szerepét ennek közvetítésében jelöli meg, netán ennek függvényében kívánja értékelni. Vagyis a nyelv általában uralhatatlan, az alkotás folyamatát megelőző és meghatározó jelrendszerként mutatkozik meg; nem referenciális aspektusában, hanem a kommunikációs tevékenység sajátos terének konstituenseként válik hozzáférhetővé. Minthogy azonban az ember nyelvisége kikerülhetetlen adottságként tételeződik, mind hangsúlyosabb szerep jut az (elbeszélés) önreflexív mozzanatainak, a metafikcionális eljárásoknak is. Ebben a horizontban (mely - bárhogy értékeljük is - kétségkívül meghatározó jelentőségű e század végén) "A valóságban is létezik" cím lehet megbotránkoztató, meglepő, merész, fölkeltheti az olvasó érdeklődését, de az eltérő szemléletű koncepciókhoz való viszonya mindenképpen értelmezésre szorul.
Györe Balázs könyvének címe tulajdonképpen többféleképpen is olvasható. Egyfelől fölidézheti a dokumentarista vonatkozásokhoz társítható, a biográfia műfajához kapcsolható olvasói konvenciórendszereket; másrészt utalhat egy olyan, a regény fiktív terén belül konstruálódó alkotási folyamatra, amely fikció és "valóság", pontosabban a mimetikus komponensek és a nyelvi imagináció viszonyrendszere mentén inszcenírozódik. Viszont ezen keresztül fölvetődhet az olvasás kérdése is: vajon referenciálisnak kell-e tekintenünk ezt (vagyis a műben "ábrázolt valóság" ismerete, felkutatása a megértés feltételeként tételeződik); avagy esetleg azt termékenyebb kérdéssé tenni, hogy a befogadást miképp határozzák meg (milyen új lehetőségeket nyitnak fel számára) azok az ismeretek, melyek az alkotó és az olvasó esetén akár gyökeresen eltérőek is lehetnek. Sajnos e harmadik kérdéscsoport, az olvasásé nem igazán vetődik föl a szövegben, a reflexiók inkább az írásra, az alkotásra vonatkoznak, s csak ritkán a befogadói tevékenységre. (Ezért tekinthető Keszthelyi Rezső alakja valamelyest kidolgozatlannak.) Azonban ez nem jeleni azt, hogy - az első két mozzanatot feledve - az akár egyoldalú elméleti állásfoglalásként is olvasható cím ("A valóság semmire sem emlékeztet. A valóság van. Betölt." 35., vö. 54.) teljesen problematizálatlan maradna.
A szöveg tipográfiailag jelölt és rögtön föltűnő sajátossága erős fragmentarizáltsága: többségében egy bekezdésnyi részekből áll össze. (Vö. 81.: "Minden mondatom töredék. Nehéz a pontosság közelébe jutni.") Az érzelmi-hangulati reflexiók, a néhol esszéisztikus, másutt "felesleges", a cselekmény szempontjából mellékes részleteket halmozó kitérők megbontják a történetszerűséget, lazán kapcsolódó epizódokká tördelik a szöveget. E prózatörténetileg persze nem kivételes eljárás lelassított mozgást eredményez, az események ritkulásával jár együtt. Az egyes töredékeket éppúgy az asszociációk kötik össze, mint ahogy általában az asszociációk határozzák meg az egyes részek fölépülésének (belső) logikáját. A koherencia megteremtésében különösen fontos lesz a hangulat egysége, a hangnem. Mégis, a(z általában rezignált-melankolikus) modalitás több helyütt nem sok sikerrel próbálja érdekessé, a kontextus jelentésösszefüggései tekintetében relevánssá tenni az olvasó számára látszólag érdektelen epizódokat, részleteket. Nem épp szerencsés megoldás az sem, mikor a szöveget szervező különböző perspektívák, illetve mozzanatok metaforikus (tehát a befogadás számára is viszonylag tág játékteret biztosító) kapcsolata szinte didaktikusan kimondatik: "Érdekes: amikor hátrafelé haladok az időben, vissza, vissza, nem tudok hátrafelé menni a jégen, csak előre." (37. Nem ez az egyetlen eset, ahol talán érdekesebb lett volna olyan megoldást keresni, amelyik - feleslegessé téve - elhagyhatóvá teszi a nyílt kapcsolatteremtéseket; vagyis többet bíz az olvasóra, több szabadságot enged a befogadónak.) A legfőbb probléma - véleményem szerint - mégis az, hogy a hangnem nem csupán a töredékszerűen sorakozó részletek koherenciáját teremti meg, hanem túlzottan egységesít, homogenizál. "Belekevertem a barátom mondatait a mondandómba, de nem a keverés, hanem az egyesítés (egységesülés?) szándékával." (108.) Ennek "köszönhető", hogy a szereplőktől idézett szövegek (elsősorban Rezső sokszor előkerülő megjegyzéseire és Szczepan hosszabb írásaira gondolok) stílusa, nyelvi alakításmódja lényegesen nem különbözik az elbeszélői szólam modalitásától. Így a homogén hangnem - mint majd utalok rá - tompítja a lehetséges kérdések élét, tulajdonképpen bizonyos problémákat nem enged kibontakozni.
Fikció és valóság (hétköznapi világtapasztalat/a dolgok objektív rendje?) viszonyának - cím is fölvetette - kérdése több ponton kettős, ellentmondásos megvilágítás nyer. Például a különféle idézetek (az elbeszélő jegyzetei, a cédulák, az irodalmi utalások) részint az alkotást megelőző szövegvilág jeleiként, az írás intertextuális feltételezettsége tudatosulásának alkalmaiként is fölfoghatók (vö. 12., 68., 71.). Ugyanakkor szinte kivétel nélkül jelöltek, sokszor inkább csak segítségnek, a szövegalkotást továbbgördítő kapaszkodóknak tekinthetők: "Jól jött (mint általában jókor jön minden idézet, megfigyeltem) a Bródy Sándor-idézet [...]" (7.).
A lineáris történet-elbeszélés felbontásával összefüggésben az emlékezés kognitív működése során fölidézett különböző szöveg- és idősíkok (az asszociált képek és események) egymásba-kapcsolódó játéka egyrészt úgy is értelmezhető, hogy folytonosan elhalasztja, meghiúsítja az eleve adottnak hitt valóság megtalálását, az erre való utalás lehetőségét. Bizonyos részek látszólag a fiktív világ olyan, az alkotást, az írást megelőző fölfogását implikálják, amely behatárolja a szerző lehetőségeit (vö. 150.). Azonban az így meghatározódó mozgástér még mindig elé nagy ahhoz, hogy az alkotás folyamata során fönnálljon az ezt kondicionáló (azaz az alkotó szubjektivitását megelőző) mozzanatok mássága, idegensége fölszámolásának lehetősége és veszélye. "Mert tulajdonképpen New York városáról van szó, New Yorkról írok, s mivel ott sosem jártam, ezért helyeztem a jelenetet Varsóba, ahol 3-4 hónapot a valóságban is eltöltöttem." (8.) Az elbeszélői reflexiók másutt elutasítják a világalkotás fikcionális összetevőit tételező elképzelést, és egyben művészet és élet divergenciáját (közvetve implicit és biográfiai szerző szükségszerű elkülönböződését) is kétségbe vonják, legalábbis problematizálják: "Az élet nem fikció. (Tudom.) Az irodalom egy másik valóság. (Nem tudom.)" (107-8) Itt megkockáztatható az a föltevés, hogy a "Nem birtokom a világ." (12.) tapasztalata azért társítódik ellentétes irányultságú gondolatokkal, mert a mű világában elsősorban negatív tapasztalatként jelenik meg. "Egyre kevesebbel beéri, mégis az idő múlásával egyre inkább hiányzik valami." (85.) "Tartok a lényegtől, félek tőle, előfordulhat, hogy megsemmisülök a közelében: mindent elvesztek, amiről eddig azt hittem, már-már a kezemben tartom." (11-2.; vö. 16.) Vagyis a szövegalkotás stratégiáját a valóság uralhatósága szempontjából egy feszültséggel teli kettősség határozza meg. Folytonosan megfigyelhetők olyan jelzések, melyek az olvasás folyamatában arra utalnak, hogy az elbeszélő kontrollálni akarja az általa létrehozott, megteremtett (szöveg)világot. Olyan módon, hogy például kapaszkodókat, fogódzókat keres a "valóság" percepciója, retrospektív rekonstrukciója számára: "Keresd tovább a városokat! New Yorkot, Tatát, Moszkvát, Varsót. [...] Tárgyi bizonyítékok kellenek. Szőnyegek. Harisnyagyár a Szentendrei úton." (140., de lásd még 12.) Azonban a pontosan leírhatónak gondolt valóság és az írás tevékenysége az elbeszélő minden igyekezete ellenére sem konvergál: "Görcsösen ragaszkodom néhány helyszínhez, ahol várakoztam, vagy rám vártak." (43.) Ahogy a várakozás az uralhatatlanság tapasztalatában részesít, éppúgy elmondható ez arról a titokról, ami ahhoz vezetett, hogy "még jobban összekuszálódtak a szálak, helyesebben az emlékek. Még pontosabban: nem kerültek elő régi emlékek, nagyon mélyen vannak, a föld alatt, csak a barátaim tudnak róluk, egyelőre. Nehéz a dolgom. A barátom tud valamit, amit én nem. Valami titkot." (148.)
A fenti problematika - mint több idézett részletből kiderült már - természetesen szorosan összekapcsolódik az emlékezés kérdésével (ami az Ottlikra és Proustra történő számos utalásnak is egyik magyarázata lehet). Ugyanis a világ uralhatatlanságának, pontosabban az ellenőrzött újraalkotására tett kísérlet kudarcának tapasztalata ellenére a valóság a priori kategóriája továbbra is tételeződik, csupán az ehhez való (emlékezés általi) hozzáférés lehetősége válik korlátozottá. Ezért nem elképzelhetetlen a múltbeli élmények identikus visszaidézése sem. "Még mindig van abból az érzésből. Még mindig van abbóla nevetésből raktáron. [...] Sohasem felejtem el a lengyel város nevét. Ott voltam. Annyi érzelmet adtak nekem akkor a lányok, hogy még mindig van belőle. Nem fogyott el." (27.) "Az érzéseim nagy része tulajdonképpen 35 éve változatlan. [...] s talán ugyanazt a remegést érezzük, mint amikor először vettük kézbe a még fel nem bontott levelet." (54-5., de vö. 56-7.). Ellentétes ezzel, hogy másutt (bár erre kevesebb példát találni) az emlékezés konstruktív, a jelenfelől meghatározott folyamatként jelenik meg: "Helyesebben fogalmazva, lehet, hogy csak most ejt rabul, ma. Lehetséges, hogy akkoriban semmi rendkívülit nem találtam benne." (64., vö. 135.) Mégis ez a jelenből történő fölértékelés a múlt rekonstruálhatatlanságának, elvesztettségének fényében vereséggé válik, a produktív aspektus hangsúlyozása helyett az egységes rezignált-tragikus hangnemben oldódik föl. "Ma veszem észre, ma érdekel, amikor már réges-rég nem léphetek rá." (58.) Végeredményben tehát a műben a felejtés negatív mozzanatként lesz csak elgondolható: "Meg kellene menteni valamit a szigligeti 5 és 1/2 napból." (88., de lásd még 85.)
A mű fölvetette kérdések, az egyes részletek implikálta ellentétes válaszlehetőségek közti feszültség egyaránt lehet érdekes és termékeny. Ami mégis zavaróan hatott számomra (problematizálva a szöveg kínálta megoldásokat és olvasási lehetőségeket), az egyfelől az egyik pólust egyre inkább negatívnak beállító tendencia. Másrészt az, hogy az uralhatatlanság a (narrato)poétikai megformálás szintjén szinte egyáltalán nem jut szerephez. A szövegalkotás uralhatóságának benyomását erősíti a homogén hangnem, a fragmentumok szerveződését meghatározó asszociatív kapcsolatok túlzott tisztasága és egyszerűsége (pl. 19., 45.). A váratlan kapcsolódások - és az ironikus olvasás feltételeinek - hiánya általában azt sem teszi lehetővé, hogy a visszatérő motívumok és emlékezetfoszlányok - rekontextualizációjuk függvényében - újraértelmeződhessenek, a szöveg jeleinek viszonyrendszere dinamikussá válhasson. (Szoros összefüggésben van ez a nyelv eszközszerű szemléletével: "Én vagyok szegény (nem a mondat). Újra és újra meg kell állapítani: nincsenek eszközeim, nincsen megfelelő felszerelés."7.)
Bár sokféle elvárással lehet közelíteni a szöveg felé (és az eltérő olvasói érdekeltségek nyilván másképp is fogják értékelni az egyes vonatkozásokat), mégis úgy vélem, hogy e műnek igazából nem sikerült jelentősen elmélyítenie "valóság", szerzői élmény, elbeszélő és szöveg viszonyának problematikáját. Mindenekelőtt azért nem, mert nem használt ki olyan lehetőségeket, amelyek összetettebb megvilágításba helyezhették volna a(z önmagukban sokszor érdekes) gondolatokat. Vagyis a kérdésfelvetés komplexitását, a fölvetődő kérdések termékeny (homogenitást föloldó) egymásra-vonatkoztatását hiányolom a szövegből. Ez vezethetett ugyanis oda, hogy a gyakori síkváltások, kihagyások és elhallgatások általában nem tekinthetők az értelmezhetőség modalitása által meghatározott, az olvasót együttgondolkodásra (együttkérdezésre) késztető sokszólamúságot megteremtő poétikai eljárásoknak.
Györe Balázs könyve érdeklődésre tarthat számot, amennyiben sok mai kérdésnek a megszokottól, konvencionálistól eltérő megközelítésére tesz kísérletet, noha nem váratlan alkotás: tulajdonképpen beilleszthető az életmű köteteinek sorába. Nem sorolható az utóbbi évek legsikeresebb könyvei közé; valószínűleg a korábbi köteteknél nem értékelhető se többre, se kevesebbre. (Liget)